2015. október 15. (csütörtök) 12:44 (UTC+1) - Domoszló

Elérkezett hát a várva várt futóverseny ideje. Amikor még Costa Ricában voltam, és csatlakoztam az ismert közösségi oldalon az eseményhez, nagyon távolinak tűnt. Főleg az első ottani futások után. De menjünk egy kicsit korábbra vissza. Legelőször 2012 őszén gondoltam arra, hogy milyen jó is lenne egyszer lefutni a maratont. Akkor épp a Városliget mellett laktam Budapesten, így személyesen is láttam az egészet. Abban az évben kezdtem el magam is rendszeresen futni. Ekkor még kis távokkal, mint mindenki, aki elkezdi a futást. Szépen, lassan nőttek a távok, és nőtt az önbizalmam is. Annyira, hogy rávettem magam a nevezésre. Tudatos felkészülés következett, melyet ugye egy-két túrázással, félmaratoni versennyel szinesítettem. A félmaratoni időim kicsivel két órán belüliek voltak, és az edzésként lefutott 31 kilométer is jó időnek számított (2ó55p). Úgy gondoltam, hogy nem lesz gond a maratoni táv alatt.

Felutaztam a verseny előtti pénteken a rajtcsomagért, ahol már zajlottak a készületek. Az időjárás viszont nem igazán tűnt barátinak. Az egész vasárnapra esőt és szelet mondtak. Esély sem volt a jó időre, már ha az időjárás jelentésnek lehet hinni. Amint átvettem a rajtszámot, egy kisebb csalódás ért, mivel nem írták rá a rajtszámom alá, amit elterveztem (unitárius ismerőseim bizonyára sejtik). De ahogy Bella mondta, amit rá szerettem volna íratni, azt már a szívembe zártam.

Az utolsó napra a felkészítő edzésterv előírt egy 3-4 kilométer laza tempójú futást, ám azt az eső miatt nem teljesítettem. Úgy voltam vele, hogy ezen már nem fog múlni. Vasárnap reggel buszra szálltam, Kati Gyöngyösön csatlakozott, és elindultunk. Mire megérkeztünk, Budapesten az égbolt teljesen borult volt, időnként esett, az aszfalt vizes volt. Mire a versenyközponthoz értünk, csak szemelkélés volt. Íme a távolság, ami várt rám:

Az útvonal, az őszi félmaratonhoz hasonlóan Budapest nevezetességeit ejtette útba, csak egy kicsit hosszabban. Hősök tere - Andrássy út - Bajcsy Zsilinszky út - Jászai Mari tér - Margit híd - Margit sziget - Árpád híd - Pesti alsó rakpart - Jászai Mari tér - Honvéd utca - Széchenyi István tér - Lánchíd - Clark Ádám tér - Attila út - Alagút - Clark Ádám tér - Fő utca - Budai alsó rakpart - Dombóvári út - Szent Gellért tér - Szabadság híd - Fővám tér - Közraktár utca - Pesti alsó rakpart - Népfürdő utca - Árpád híd - Margit sziget - Margit híd - Jászai Mari tér - Honvéd utca - Nyugati téri felüljáró - Váci út - Lehel út - Dózsa György út - Hősök tere - Kós Károly sétány - Városliget - Ötvenhatosok tere. Na de hadd jöjjön mindez egy kis videó összeállításban.

A rajt 9:30-kor kezdődött, előtte elfoglalta mindenki a számára előzetesen egyeztetett helyét. Jómagam a 3-as rajtzónából indultam, azaz az 5:00 és 5:30 perc/km közötti szakaszból. Ez 3 óra 52 perc alatti maratont jelentett volna, ami természetesen nem az én várt időm volt. Úgy voltam vele, hogy az edzések során megközelítőleg 5:30 perc/km alatt voltam, így a táv nagy részét fogom tudni futni ezzel a tempóval. A többi meg majd kiderül.

Már csak percek voltak hátra a rajtig, és egyre többen és többen lettünk. Az érzés leírhatatlan volt. Hasonló a félmaratoni rajtjaim előtt, de azért mégis más. Fel sem fogtam, hogy több mint négy óra futás állt előttem.

A rajt előtt magamra vettem egy vékony esőköpenyt, amilyet a fesztiválokon szoktak hordani. Esni viszont nem esett. Egy két csepp volt csak, de az elenyésző. Sokan nem is viseltek esőkabátot, sem esőköpenyt. Elindultunk hát, és én is elindítottam a futóprogramom. A következő képeket természetesen nem magam készítettem, azonban jól szemlélteti a futás során érintett helyszíneket. Mint látszik, jó hosszú volt a rajt utáni sor, az úgynevezett rajt kígyó.

Amint a 3. kilométerhez értem, az esőköpenyemet levettem, és összecsavarva a kezembe vittem tovább. Úgy voltam vele, hogy később hátha kelleni fog. Elhagytam az első kilométereket, és az első frissítő pontot. A Margit szigetet is könnyen hagytam magam mögött. A sziget északi végén lévő szpíker jópofán mondta is a futóknak, hogy ugyanazt a boldog arcot szeretné visszafele is látni. A 11-ik kilométernél hagytam el az első csapat váltóhelyet. Újabb frissítő állomásokon, kilométereken lettem túl.

Rengeteg külföldi futó is volt. Egy-egy spanyol szurkoló csoportot magam is az anyanyelvükön üdvözöltem, melyre válaszul ők is engem. Külön meglepetésként ért, amikor egy costa ricai futó előzött meg. Bár ő még jobban meglepődött, amikor a jellegzetes pura vida köszöntésükkel üdvözöltem. Ilyen hangulatban folyt tehát tovább a verseny. Az útvonal két oldalán szurkolói csapatok, zenészek gondoskodtak a jó hangulatról. A 15 -ik kilométer után már a Lánchíd következett. Budára átérve nemsokára a várnegyed alatt átmenő alagúton futottunk, az eddigi budapesti maratoni versenyek közül idén először. Kivételes alkalom volt tehát. Ennek örömére mindenki hangot adott az alagútban, jókora visszhangot adva.

Az időjárás továbbra is a legjobb arcát mutatta felénk, ugyanis nem esett. Nem fáztunk, de nem is volt melegünk. Szerintem a legtökéletesebb idő volt a futáshoz. A mezőny lekanyarodott a rakpartra, folytatva utunkat a Rákóczi híd irányába. Átnéztem a túlpartra, ahol a mezőny eleje tartott már. 

Elhaladtunk a felújított Várkert bazár előtt, ahol egy újabb frissítő pont volt. A Szabadság hidat elhagyva, túl voltam a félmaratoni távon (21 km). A tempóm nagyon jó volt, az időm a tervezettnek megfelelő volt. Elérve a Rákóczi hídon túlra, az útvonal megfordult, és mi a felső rakparton folytattuk tovább. Újabb frissítő pont, újabb csapat váltó hely. A Gellért teret elérve, az út a Szabadság hídon keresztül Pestre vezetett át. Ekkor már a 26-ik kilométernél tartottam. Itt éreztem először, hogy kezdek szomjas lenni. Az addigi frissítő pontokon mindenhol ittam, és ettem. De innentől különösen megnőtt számomra a frissítő állomások fontossága. Mondhatni frissítő állomástól frissítő állomásig futottam. Azonban a tempóm látványosan csökkent. Elérve a 31-ik kilométerhez, a 4:00-ás iramfutók is utolértek. Azok, akik a négy órás maratoni időt futják. Itt láttam meg Kingát és Katit, akik a váltó ponton biztattak. Kinga innen futott váltót, Kati pedig ekkor már túl volt a tíz kilométeres futásán. Jó volt látni őket, erőt adtak a továbbiakhoz. Szükséges is volt az erőre.  Egy rövid ideig megpróbáltam tartani az iramfutókkal a tempót, ám az Árpád hídnál engedtem, hadd menjenek. Innentől kezdve következett a legnehezebb szakasz. Azt szokták mondani, hogy a maratoni távnál, a 30-ik kilométer környékén sokaknak egy fal van. Egy fal, ami nehezít, megállít. Egy határpont, ahol úgy döntenek sokan, hogy nem bírják tovább. Van akinél előjön, van akinél nem. Nálam is előjött, de úgy voltam vele, hogy ha idáig eljutottam, és az időm is jó, akkor meg kell lennie a maratonnak is. Legfeljebb lassabban futok. Időm volt, ugyanis a záróbusz még csak a budai oldalon járt. 

A frissítő állomások előtt gyakran lassítottam a tempómon, többször előfordult, hogy sétáltam. Fáradtságot éreztem a testem minden részén. Sokan biztattak, hogy menjek, fussak tovább, mert már nem sok van hátra. Valóban nem volt sok, de akkor és ott, fényéveknek tűnt. A szurkolók is öntötték belém a lelket, hasonlóan a futótársakhoz. A Margit szigeti frissítő állomáson túljutva, erőre kapva futottam tovább a célom felé. Számítottam nagyon egy újabb frissítőre, valahol a Parlament magasságában, ám az csak a Ferdinánd felüljáró alatt volt. Azt hittem sosem érek oda. Akkor már csak valamivel több mint három kilométer volt hátra. Egy kicsit sétáltam újra, amikor egy futótárs ismét lelket öntött belém. Annyira, hogy úgy döntöttem, vele tartok. Együtt tettük meg a hátralévő kilométereket. Nagyszerű érzés volt látni a Hősök terét újra, ám előtte még be kellett menni a Városligetbe. Ahogy többen is mondták, onnan már gyalogolva is. Hála a szervezőknek, az alábbi videó 52-ik percénél visszanézhető a célba érkezésem pillanata. Az a pillanat, az az érzés, amelyet elmondani, leírni szinte lehetetlen.

Amint áthaladtam a célterületen, sms-ben azonnal megkaptam az eredményem. 4 óra 17 perc 38 másodperc alatt futottam le életem első maratonját. Miután nyakamba akasztották az érmet, és átvettem a befutócsomagot, vissza fordultam a befutó részhez. Megvártam ugyanis Katit, akivel a váltót futó Kingát üdvözöltük a célban. Később Ekka és G is csatlakozott. Ők is váltót futottak.

Meglett tehát az első maratonom. Sokat beszélgettem erről előtte olyan futókkal, akik már a sokadik maratonon voltak túl. Arról, hogy miként kell eltervezni a maratoni futást. Hogyan ossza be az ember az előtte álló 42 kilométert. Lehet gyorsulni az elején, kockáztatva azt, hogy "elfutod" az elejét, és nem marad energiád a végére. De be lehet állni egy lassabb tempóra is, de úgy nagyon nehéz és hosszú maraton lesz. Mert azt is mondják, hogy a legnehezebb maratonok az 5:00 - 5:30 óra közötti maratonok. Úgy érzem, hogy jól döntöttem, amikor inkább az elején voltam gyorsabb. De valóban nagy munka a táv teljesítése, különösképpen a jelentkező "fal(ak)" ledöntése. Ha az embernek bármi sérülése keletkezik, természetesen a "fal" magasabbá, erősebbé válik. Hála Istennek, nem lett sérülésem útközben, így leszámítva a testem fáradtságát, csak az agyammal kellett küzdenem. Minden esetre elmondhatom, hogy a félmaratoni táv barátibb táv, könnyebben teljesíthető. De egy maraton azért mégiscsak maraton, viszont teljesen más felkészülést igényel. Valóban komolyan kell venni. Beérni a célba viszont olyan érzés, hogy az minden fájdalmat, szenvedést feledtet, amit a teljesítése során átéreztél. Áthaladsz a célvonalon, és már azon jár az agyad, hogy mikor fogod ugyanezt megtenni.

Ezután egy hét pihenőt engedélyezek magamnak, de utána folytatom tovább az edzést. Folytatom, mivel a futást nem akarom abbahagyni. Nem hagyom abba, mert jó érzés átélni azt a pillanatot, amikor beteljesedik az, amiért annyi héten, hónapon keresztül tettél. Folytatom tehát a futást, azonban az edzések a jövő hónaptól egy új helyen folytatódnak. De erről majd a következő bejegyzésben ...