2015. december 24. (csütörtök) 14:17 (UTC+1) - Domoszló

Az utolsó napok már nagyon nehezen teltek. Nehezen telik az idő akkor, amikor már lélekben máshol van az ember. Pont ide találó ír idézetre leltem valamelyik nap. "A lábaid oda fognak vinni, ahol a szíved van."

Nekem jelenleg a szeretteim között van a szívem. Irány tehát Domoszló. De addig is volt pár nap hátra. Párszor azért még kilátogattam a belvárosba, tettem pár kört, az eddig meg nem látogatott utcákba is benéztem. 

Dublin címere a három kapu, mely városszerte különböző módon került feltüntetve. Mint ahogyan az alábbi képen, egy villanyoszlop alsó részén.

Sok helyen megemlékeznek az 1916-os húsvéti felkelésre, melynek során az írek megpróbáltak függetlenné válni a britektől. Akkor a britek a felkelést leverték, csak később sikerült kivívni a függetlenséget. De mint tudjuk, nem a sziget teljes területére. A városban több ponton is kisebb matricák emlékeztetnek a jövőre esedékes 100 éves évfordulóra.

A Liffey folyón, a vízállástól függően, hajóközlekedés is folyik. Igaz, alacsonyabb felépítésű hajókkal, mivel a sok híd alatt a magasabb felépítményűek nem férnének át. Mint például ez a korabeli stílusú három árbocos hajó se, mely jelenleg étteremként funkcionál.

A parton nem csak kikötőbakok vannak, hanem a 2000-es évek elején elhelyeztek egy szobrot is, mely a korabeli matrózoknak állít emléket. 

Hétfőn elbúcsúztam Évitől, aki segített az adóhatóságnál, az ügyintézésnél. Még egyszer köszönöm Neki a két hónap alatt nyújtott segítséget. Mint ahogyan Istvánnak és családjának, akik befogadtak és segítettek. Tavaly ismertem meg őket, a Camino alatt. Összesen háromszor találkoztunk az Út alatt, és Ők azonnal segítettek, amikor szükségem volt rá. Ezek azok a dolgok, melyekre nagyon nehéz megfelelő szavakat találni. Erre az önzetlen segítségnyújtásra, melyet Ők adtak nekem. Kívánom, hogy amit elterveztek, teljesüljön, mert megérdemlik.

Elérkezett a szerdai nap, azaz a hazautazás napja. Még két hete foglaltam le a helyet, de közvetlen járatot akkor már csak csillagászati árért találtam volna. Így maradt az egy átszállással történő hazaút. A választottam a Germanwings légitársaság lett, Dublin - Köln, valamint Köln - Budapest útvonalon.

A tervezett indulási időpont kicsit csúszott, mivel a gép később érkezett meg a helyére. Izgulni viszont nem izgultam, mivel bő két és fél órám volt a csatlakozásra, Kölnben. Az út első felében a folyosó mellé kerültem, így nem tudtam megörökíteni a gyönyörű látványt, az alattunk elterülő felhőtakarót. Az átszállásnál nem kellett újra végigmenni a biztonsági átvizsgáló részen, azonban itt is később indultunk el. Rómából jött a gép, és kicsit késett. Utána meg kellett várni, amíg rendbe teszik, és felkészítik az újabb utazásra.

A tervezett érkezéshez képest, közel fél órás késéssel landoltam Budapesten. Már előtte látszódott, hogy ködben fogunk landolni. Annak ellenére, hogy milyen ügyesen földet értünk, elég gyengécske tapssal köszönte meg az utazóközönség a pilótának.

A hazaút alatt is Domoszlóra, végig köd volt. Másnap is folytatódott, így a Mátra alatt elterülő kicsiny falut, a lakhelyemet csak úgy tudtam lefényképezni, hogy a köd részben láthatatlanná teszi. De valahol legbelül úgy érzem, ez így a megfelelő. Ugyanis a jövőm még ködbe vész. Nem elég világosan látom a dolgokat. De nem is biztos, hogy minden részletnek meg kell lennie. Kell legyen egy-két láthatatlan pont is az életben, amit még nem ismerünk. Ami ösztönöz minket arra, hogy megismerjük. Így mindig fog maradni egy kis izgalom.

Véget ért tehát egy szakasz az életemben. Egy olyan szakasz, amelyet annak idején másmilyenre terveztem. Egy olyan szakasz, melyet másfél évvel ezelőtt ténylegesen is elkezdtem. Elkezdtem azokat a dolgokat véghez vinni, amelyek annak idején a kényelmes, magam által felépített otthonomban el lettek tervezve. De mint a tervek általában változnak, az enyémek is ezt tették. Természetesen nem maguktól, hanem általam változtak. Napról napra, hónapról hónapra, helyszínről helyszínre. De összegzésként elmondhatom, hogy ma sem döntenék másképpen, mint annak idején. Csodálatos másfél éven vagyok túl. Csodálatos helyeken jártam, még csodálatosabb élményeket szereztem, és nem utolsó sorban remek embereket ismertem meg. De azt hiszem a legfontosabb, hogy megkaptam a választ arra, amit oly régen keresek. Mégpedig azt, hogy melyik az én utam. Nos, a válasz: mindegyik. De ezek az utak mindig haza kell, hogy vezessenek engem. Haza, ahonnan újra és újra el tudjak indulni, rövidebb és hosszabb utakra, később lehetőleg nem egyedül. A haza viszont ott kell, hogy legyen, ahol a szeretteim élnek. Szóval kedves olvasóm, mindenképpen folytatni fogom a blogot, ám a bejegyzések nem lesznek olyan gyakoriak. Kizárólag akkor írok, ha utazni fogok. Most viszont egy hosszabb téli álom következik, melyet követően talán a Kéktúrával fogom folytatni. Addig is kívánok mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket, és békés, egészségben gazdag boldog új évet!