2017. július 19. (szerda) 17:13 (UTC+1) - Domoszló

Szóval egy eladó pince mögött húztam fel a sátrat. Egyébként pont a Kék mellett voltam. A nyugalmam viszont senki nem zavarta meg. Igaz, gondosan meg szoktam választani a "szálláshelyem", ritkán vagyok a célkeresztben. A szokásos kávé, reggeli keksz után hátamra vettem a zsákom, s megindultam Szentbékkála felé. Ezek a Balaton-felvidéki települések az úgynevezett Káli-medencében vannak. Itt szokták megrendezni a Művészetek Völgye nevű rendezvényt is. Sokan vásároltak itt birtokot, területet az országból, de még Európa más országaiból is.

A présházra visszatérve, annak idején gondolkoztam egy ilyen présházon is, még a 2000-es évek elején. Több présházat újítottak fel, és tették lakhatóvá. Sok szép példányt láttam jómagam is. Szóval úgy éreztem, hogy egy kicsit nosztalgiázok. Egyébként a Kéktúra talán egyik legszebb szakaszára érkeztem. Jellegzetes táj ez az elszórt présházakkal, pincékkel, közöttük szőlőbirtokok, erdők, mezők. 

Utam ismét az erdőn keresztül folytatódott. A szokásos hangjelzéseket időnként leadtam a vándorbotommal. Egy rövid ideig tartott az erdős rész, utána füves fennsík következett. Itt a fennsíkon több hegyi tó található. Vizük tipikus lápi víz, növényzete magasságos mocsári növényzet, élővilága gazdag.

A fennsík végén magasodott az Eötvös Károly kilátó, mely már újra az erdőben volt. A kilátó lábánál egy népesebb csapat táborozott, ahogy láttam egy egyetemi diákcsoport volt. Ismét csodálatos panoráma tárult elém a kilátó tetejéről. A Balaton pedig egyre közelebb került.

Egy pár korty víz után aláereszkedtem, következett a Szentbékkáláig tartó szakasz. A faluig még sokat kellett gyalogolni, hisz itt is először a szőlőbirtokok következtek. Rögtön egy ház fogadott, melynek bejáratánál találó üzenetek fogadták az arra járó vándort, többek között Őszentsége a XIV. Dalai Láma sorai.

A pincék között több forrás is található, az egyik mellett magam is megálltam, s megtöltöttem friss forrásvízzel a kulacsokat. Ugye tudjuk, hogy aranyszabály friss vizet vételezni minden egyes új kútnál, forrásnál.

Mint ahogyan a fenti tábla is jelezte, közelinek tűnt már a 6-ik szakasz vége. De jól mondom, csak tűnt. Figyelembe véve az előttem álló hegyes-völgyes tájat, nagyon is távoli volt. Szentbékkálára beérve ismét telefontöltés kísérte a pecsételést. Ezúttal egy kávét kértem erre az időre. Hála Istennek mindenhol készségesen segítenek, sehol nem került elutasításra a kérelmem. Maga a községen látszik, hogy a turizmusból él. Szépen felújított házak, mindenütt vendégfogadók. Még egy-egy poénos táblát is fel lehetett fedezni.

A falut egy rövid időre elhagytam, rögtön a templom mellett balra, majd megint vissza tért a turista út a faluba. A kitérő oka a velétei palotarom volt. Továbbmenve érdekes dolgot láttam. A helyi önkormányzat egy zárható hulladékgyűjtő szigetet biztosít azoknak a lakóingatlan tulajdonosoknak, akik nem állandó lakosok. Így ők is tudják gyűjteni a szemetet, nem kerül rossz helyre. Így kell ezt csinálni!

A falu határában fekszik a híres kőtenger. Valaha intenzív vulkáni működés volt a környéken, s a kovasavak, hévizek összecementálták a laza homoküledékeket. Ezeket a csapadék, a szél, s az erózió tovább formázta, létrehozva a változatos nagyságú, és formájú köveket. Egyébként ottlétemkor sokan látogatták a helyet.

Elhagyva a lakott területet, az utolsó szőlősorok mellett haladtam el. Szépen látszódott, hogy bizony sok szőlőt ültetnek manapság is. Ez mindenesetre jó dolog. Bízom benne, hogy a jövőben is így marad. A szőlők után újra az erdő következett, bár ezúttal nem kellett letérnem az útról.

Nézve a térképvázlatom, és nézve a tájat, olyan érzésem volt, hogy valami nincs rendben. Olyannak tűnt, mintha többet jöttem volna a jelzett távolságnál. Egy tanya mellett mentem el, ahol a tehenek egykedvűen figyelték a tovahaladó vándort. Elhaladván mellettük, tartottam egy röpke szünetet, egy müzli szeletnyit.

Egy újabb erdős rész következett, majd egy kisebb emelkedő után már lefele vezetett az utam. Nem igazán voltam képben, hogy merre is vagyok, csak azt tudtam, hogy hamarosan fel kell másznom Csobánc várához. Előtte kereszteztem egy műutat, majd házak, telkek mellett vezetett az utam a hegyig.

Nem egy nagy hegy, csak 376 méter magas, azonban az elején elég nehézkesen haladtam az embermagasságú csalán, s egyéb növényzet miatt. El is kezdett cseperegni az eső, így elővettem egy könnyű, hosszú felsőt, s a hátizsákomra is esővédő került. 

A terepviszonyok egy idő után jobbak lettek, köves, sziklás ösvényen kaptattam felfelé. Egy idő után a köveket betonból készült vasúti talpak váltották fel. A meredek emelkedőn magam is úgy fújtattam, mint egy gőzmozdony.

Sokan jöttek velem szemben, akik már végeztek a vár látogatásával. A betontalpak után füves területen keresztül értem fel a hegy tetejére, ahonnan újfent gyönyörű kilátás nyílt a környékre.

Csobánc várát 1272 előtt építhették, melyet később Kinizsi erődítménnyé alakított. Ennek meg is lett az eredménye, hisz a török több sikertelen ostrom után sem tudta elfoglalni. A vár a Rákóczi-szabadságharc korában újra előtérbe került. Több ostroma is volt a várnak, melyet végül 1709-ben a császáriak felrobbantottak.

A várfalak között magam is megpihentem kicsit, hisz alig tudtam szabadulni a látványtól. Órákig tudtam volna nézni az előttem elterülő tájat. No de ideje volt tovább állnom, mert még sok volt előttem. Pár percig keresgéltem a jelet, mire megtaláltam, hogy merre is vezet lefelé az út. Ezúttal keskenyebb, meredekebb ösvényen jutottam le. Mögöttem egy házaspár volt, akik szintén a Kéket járták. A hegyről leérve újabb szőlő területek következtek, majd egy főút keresztezte utamat. Egy leágazás után már Káptalantóti, azaz a következő pecsételőhelyem előtt voltam.

Káptalantótira beérve, első utam a pecsételőhelyre vezetett, ahol magam is megpihentem. Telefon töltőre került, én meg a jól megérdemelt napi korsó söröm elé. Ezúttal előbbre hoztam a jutalmam, azaz a korsó sört, mivel az éjszakát a Kisfaludy-kilátónál terveztem tölteni. Ott pedig sörhöz nem juthattam volna. Gondolkoztam, hogy csak meg kellene kóstolnom a bort is, hisz az egyik híres borvidéken jártam.

Elhagyva a falut, elém került a napi végcélom, a Badacsony. Ilyenkor mindig belegondolok, hogy oda még fel kell jutnom. Időben már jócskán késő délután volt, s még volt pár kilométer előttem. Újabb hétvégi házak, présházak, szőlők következtek. Egyik helyen egy nem mindennapi növényt fedeztem fel. Kicsit bezöldült a Kék.

Köbölkútra elérve egy kerekes kutat fedeztem fel, gondoltam felhúzok egy vödör hideg vizet. Épp hozzá kezdtem a vödör leengedéséhez, amikor egy helybéli jelent meg. Rövid beszélgetés kezdődött a helyről, a vidékről, a kútvízről, no meg nem utolsósorban a finom borokról. Közben felhúztam a vödör vizet, s mire megmerítettem a beszélgetőtársam már meg is jelent egy pohár fehérborral.

Imre bának köszönhetően, egy jó pincehideg rizlinget kóstolhattam meg. Nemrég még meg akartam kóstolni a helyi bort, s tessék, sikerült. A második pohárral már nem kockáztattam, hisz még várt rám egy-két kilométer. Imrétől - ragaszkodott a tegeződéshez - elköszöntem, majd megindultam a Kisfaludy-kilátó felé.

Még mielőtt felértem volna, meg kellett másznom a hosszúnak tűnő lépcsőt, azaz be kellett lépnem a Kőkapun. Itt is több túrázó jött velem szembe, akik között többen németek voltak. Sokan látogatnak manapság is a Balaton vidékére Németországból. Felérve a lépcsőkön, pár lépés, s meg is érkeztem a kilátóhoz.

A mai kilátó elődjét a '60-as években építették. Az építmény az idők során jelentősen megromlott, így 2011-ben egy teljesen új tornyot építettek a 437,4 méter magas csúcsra. Maga a kilátó modern stílusban, fémből és fából épült. A tetejéről ezúttal panorámafotót nem készítettem, mivel a kilátó faszerkezete több ponton belelógott a képbe.

A sátrat a kilátó lábánál lévő pihenőhelyen állítottam fel, s a vacsorát követően már álomra is szenderültem. Az éjszakám ezúttal is nyugodt volt. Ezúttal nem siettem a reggeli indulással. Rövid napot terveztem magamnak. Nyolc óra is elmúlt, amikor elindultam. Végig a Badacsony szélén vezetett az út, érintve egy-egy kilátópontot. Ilyen kilátópont volt a Ranolder kereszt is, ahonnan újabb panoráma tárult elém. 

Lassan lassan a 6-ik szakasz végéhez értem, következett a Bujdosók lépcsője. Egy hosszú és meredek bazalt lépcső vezet lefele a hegyről, melynek pihenőhelyei a Rákóczi szabadságharc időszakának híres személyeiről van elnevezve.

Lejutva a hegyről, Badacsonytomaj vasútállomása felé vettem az irányt. Itt volt a bélyegző. Sikerült találnom konnektort is, így amíg töltődött a telefonom, magam is töltődtem a peronon. Tartottam egy kis szünetet, mielőtt folytattam volna Szigliget felé az utam.

2017. július 19. (szerda) 11:00 (UTC+1) - Domoszló

A falu elején rögtön jobbra vezet a Kék jelzés, és egyenesen a vár irányába tart. Magam sem mentem volna másfelé. Nagyon kíváncsi voltam arra a toronyra, amelyről már gyerekkoromban tanultam. Jó dolog eljutni azokra a helyekre, amikről tanult, vagy olvasott az ember. Már a megérkezés előtt csodaszép látvány tárult elém.

Megérkezésemkor éppen nagy készülődés folyt a vár előtti területen. Éppen a népszerű műsor, a Hazajáró közönség találkozóra készülődtek. Egész napos rendezvénynek hirdették, emelt összegű belépőjeggyel. Pecsételtem egyet, majd sikerült még a nyitás előtt kialkudnom egy "hagyományos" árú jegyben, mivel csak a várra voltam kíváncsi. Gyorsan meg is kaptam a karszalagot, és bementem, mielőtt a marcona biztonsági őrök gyülekeztek volna.

Kinizsi Pál a birtokot Mátyástól kapta 1472-ben. A friss birtokos azonnal neki is látott a vár építésének. A település virágzásnak indult. A vár központi része az úgynevezett lakótorony volt. Már a várba történő belépéskor egy korabeli mesterség fogadott. A rendezvényre ugyanis egy fegyverkovácsot is hívattak, aki már szorgalmasan ütötte a vasat.

Kezdtem a látogatást a lakótoronnyal. A földszinten az úgynevezett várbörtön állt, ahol rabláncon, s különböző fakalodákban tartották az ellenséget. A falakon a korabeli kínzó, vallató eszközök, módszerek voltak felsorolva, mind magyar, mind török részről.

A fogda fölött került kialakításra az őrszoba, ahol egy kerek, ráccsal lefedett nyíláson szemmel is tarthatták a fogvatartottat. Maga a torony szintjeire egy szűk csigalépcsőn tudtak feljutni.

A következő szint egy lovagi terem volt, ahol a korabeli fegyverzet, bútorok, s címerek voltak elhelyezve. Természetesen ezek mind korhű utánzatok voltak. Az eredeti példányok nem itt találhatóak. 

Egy szinttel feljebb Kinizsi feleségének, Magyar Benignának a berendezett szobája volt. Benigna, Mátyás hadvezérének, Magyar Balázsnak a lánya volt. Roppant birtokok halmozódtak fel a kezében, az apja halála után. Kinizsi halála után még kétszer ment férjhez.

A feljáró lépcső egyik beugrójában került kialakításra az úgynevezett "árnyékszék". Kényelem volt ez kérem, abban az időben.

Legfölső szoba egy újabb nagyteremként funkcionált, mely többek között megjelenítette Kinizsi leghíresebb győzelmét. 1479 október 13-án  Kinizsi Pál, Báthory István erdélyi vajdával Kenyérmezőnél óriási győzelmet aratott a török sereg felett. Ezen a szinten található a vár korabeli makettja is.

A vár kápolnájában került elhelyezésre az - eredetileg - őt tartalmazó szarkofág, melyet az általa alapított kolostorban helyeztek el. Ezt azonban feldúlták, sisakját, páncélingét, kétélű pallosát elvitték (később a Nemzeti Múzeumba kerültek). A kápolnában több történelmi alak mellszobra is kiállításra került, történelmünk nagyjai címmel. Megtalálható volt itt Nimródtól Attilán keresztül, az Árpád-házi királyokon, valamint az erdélyi fejedelmeken át, költőkkel, híres magyarokkal bezárólag. Számomra keveredett egy kicsit a képzelet a valósággal.

A várlátogatás után következett még egy kis mobiltelefon töltés, majd tovább indultam. Első megállóm a már említett, Kinizsi által alapított Szent Mihály kolostorrom volt. Kinizsi a pálos szerzeteseket hívta meg. Alapításának az volt a célja, hogy a családi temetkezőhely itt legyen. Miután Veszprém a töröké lett, az elnéptelenedett kolostort felrobbantották, nehogy ez is török kézre kerüljön. A kolostor romjaival manapság nem sokat törődnek, habár védett műemlék.

Továbbhaladva az erdei, mezei utakon, egy újabb rom következett. A hajdani Szent Ilona templomot, 1548-ban pusztán hagyta a lakossága, mely romlásnak is indult. Nehéz idők lehettek akkoriban. Ez a vidék a XVI-ik század második felében elég viharos volt, köszönhetően a török benyomulásnak. Sok elhagyott, felrobbantott épület romja található mindenfele. Ilyen volt a soron következő is, a tálodi kolostorrom is. 

Ez a kolostor volt Magyarország egyik legrégebbi pálos kolostora. A romoktól nem messze ered a Kinizsi-forrás. A magyarországi alapítású szerzetesrend 1480 tájékán elhagyta a kolostort, helyükre a ferencesek érkeztek. Falait 1552-ben szintén felrobbantották, hogy ne kerüljön török kézre. Azóta az enyészet útjára lépett.

A Kinizsi-forrásnál kialakított pihenőhelyen ebédeltem egyet, s közben megismerkedtem egy közeli gyerektábor főszervezőivel. Jó másfél órányira volt a következő pecsételőhelyem, a csicsói kulcsosház. Az út itt kövezett úton vezetett, majdnem egészen Balatonhenyéig. A falu előtt találkoztam egy juhpásztorral, aki népes nyáját terelgette. Egy kutyája segítette ebben, aki számomra egy beazonosítatlan fajtájú volt. A dolgát viszont kifogástalanul végezte.

Balatonhenyére beérkezve úgy éreztem, hogy én az napi távomat odáig tettem meg. Megkerestem a pecsételőhelyet, mely a változatosság kedvéért egy kocsmában volt. Egyébként jó ötlet volt egy-egy kocsma helyszínt választani a pecsételőhelynek. A túrázó jön, pecsétel, majd nagy valószínűséggel fogyaszt is. Mint ahogyan jómagam is tettem. Elfogyasztottam egy jó hideg korsó sört, a csapolt fajtából. Miközben kortyolgattam, a telefonom is töltődött. A falu lakossága a közeli falunapra készülődött, s kiosztásra kerültek az ingyenes fagyi-jegyek. Bár a kocsma jelen lévő vendégei jobban örültek volna ingyen sör jegynek.

A fenti kép a kocsmában lévő falon került lencsevégre. Tetszenek ezek a vidéki kocsmák, a kis világukkal, üzenetükkel. Tetszenek, mert nem mesterkéltek, nem jól fizetett dizájnerek rendezik be őket, hanem csak úgy, egyszerűen életszerűek. Mindenhogyan feltöltődvén tehát nekiindultam, hogy keressek magamnak egy alkalmas helyet az éjszakára. A falubeliek a közösségi ház udvarát ajánlották, ám én nem vágytam a faluközpontra. Balatonhenyéről kivezető úton, a pincesoron találtam egy eladó pincét, s annak a háta mögött lesátoroztam. 

2017. július 18. (kedd) 19:46 (UTC+1) - Domoszló

Mint legutóbb említettem, meg kellett szakítanom a Kéktúrát, ezért vissza kellett térnem Városlődre. Amikor ennyire messzi hagyja abba az ember egy-egy túra szakaszt, akkor nehézkes már az oda-vissza út. Elmegy egy fél nap, mire odaérkezek a helyszínre. Na de ne menjünk ennyire előre. Jeleztem, hogy a tavasszal beszerzett táska nem az igazi. De mivel a megszokott hátizsákom csak 36 literes, s nem is nagyon lehet rákötni sátrat, matracot, így kénytelen vagyok az újabbat használni. S akkor jöjjön hát egy kis kulisszatitok, a felszerelést illetően:

A képről lemaradt a sátor, valamint a polifoam matrac. Magát a teljes felszerelést nem mértem le, nem akartam megijedni. Egyébként semmi extra. Kicsivel több, mint a Camino felszerelés, de azért nem vészes. Ide ugyanis ételt is viszek. Ezen kívül a 4-5 napra való váltás ruházat - ezekből az alsó, zokni, póló naponta - , a tisztálkodó felszerelés, az evéshez szükséges felszerelés, valamint az egyéb  felszerelés.

Szóval busszal megindultam Városlőd irányába. A szokásos budapesti átszállást követően Veszprém következett, ahol egy bő fél óra múlva már jött is a Városlődre menő busz. Miután leszálltam a buszról, betértem egy kávéra a faluközpontban lévő kocsmába. Fiatal tulajdonosával már a múltkori alkalommal is jót beszélgettem. Ezt követően irány a vasútállomás, a már jól ismert közkúttal, ahol megtöltöttem a vizes palackokat. A kalandpark mellett haladtam el, amikor felettem a magasban épp egy vendég száguldott el a drótkötélre függesztve. Úrkútig semmi különös nem volt, csak a jól megszokott embermagasságú csalán, de szerencsére ezúttal a széles kövesút szélein.

A finom vizű forrásáról elnevezett község egyik nevezetességét, egy kis figyelmetlenség miatt kihagytam, ugyanis egy utcával hamarabb tértem le a faluba. Kimaradt tehát az úrkúti őskarszt megtekintése. A pecsételőhelyről már nem fordultam vissza, annál is inkább, mert a telefonom rátettem a töltőre. Minden pecsételőhelyen, ami egy kocsma területén van, töltöm a telefonom is. Bár repülő üzemmódra állítom a túrázás során, de azért a készített képek miatt merül.

Ezen a szakaszon együtt vezetett a Kéktúra, valamint a magyarországi Szent Jakab zarándokútvonal. Sokat gondolkozok erről az itthoni zarándokútról. Egy távolabbi tervemben egész biztos benne lesz. De addig rengeteg terv vár megvalósításra. Legelőször is ez a Kék. Következett a Kab-hegy, a rajta lévő televízió-, és rádió adótoronnyal. Az 599 méter magasságú hegyre kövezett, aszfaltozott út vezetett fel. A hajdani erdészlakot az egyik leggazdagabb ember vásárolta meg, ám sajnos nem épp úgy újította fel, ahogy kellett volna. Az erdészlakkal szemben lévő szerény viskó oldalán pecsételtem, majd megindultam a két toronyhoz.

A napi túrázásom végét ide terveztem, a tornyok melletti kilátó lábához. Természetesen kiről is nevezhették el a kilátót, ha nem a környék régmúlt hadvezéréről, Kinizsi Pálról. Szépen felújított, megépített kilátó, kis pihenőhellyel. Ugyanez viszont nem mondható el a rádió adó telephelyéről.

Gyönyörű kilátás nyílt a kilátó tetejéről a Balaton-felvidékre, s magára a Balatonra. Egészen a túlpartig el lehetett látni. Láttam magam előtt az előttem álló napokra tervezett túra útvonalát. Hát volt mit talpalnom rendesen, nem is szólva a hegyekről. Sajnos ismét bebizonyosodott, hogy a panoráma kép sem tudja vissza adni a látképet. Nem is beszélve egy mobiltelefonnal készült fényképről.

Kezdett korogni a gyomrom, így nekiláttam egy kis vacsora készítésnek. Ezúttal egy kis kolbászos rántottának. Még anno vettem egy kisméretű serpenyőt, amelyet tökéletesnek gondoltam a túrázásra. Eddig nem került kipróbálásra, de most leteszteltem. Begyújtottam tehát a gázfőzőt, és már készült is a vacsorám.

Vacsora után úgy döntöttem, hogy egy kicsit még nézelődöm a kilátó tetején, amikor váratlan vendégek érkeztek. Két úrkúti srác jött föl a kilátóhoz, akikkel egy jó órát beszélgettem. Pár dolgot megtudtam tőlük a térség múltjáról, jelenjéről. A beszélgetésnek egy közeledő vihar vetett véget, ők gyorsan kocsiba ültek, s hazafele vették az irányt. Jómagam pedig miután ellenőriztem a sátram rögzítését, gyorsan bele is bújtam. Tíz óra után meg is indult a vihar. Nem esett, ömlött. Lévén, hogy a sátram nem egy profi túra sátor, a falaitól igyekeztem a dolgaimat távol tartani. Bő egy órát zuhogott, de hála Istennek, nem áztam be. Az esőt követően - egészen reggelig - következett a szélvihar. Ráncigálta rendesen a sátrat a szél, de legalább reggelre megszáradt.

Reggel gyorsan összepakoltam, majd egy kávé és egy kis reggeli után meg is indultam Nagyvázsony irányába. Közel tíz kilométer várt rám, melynek nagy részét erdőn keresztül kellett megtennem. A tegnap esti látogatóim elmondása szerint, ezt a területet hajdanán Mátyás király vadaskertjének hívták. Gyakran járt ide vadászni. Magam is sok állat nyomát vettem észre, s egy-két őzet, szarvast, nyulat magam is láttam. 

Nagyjából a táv felénél véget ért az erdő, s kezdődött a mező, kaszáló. Ilyenkor kicsit megnehezedik a jelkeresés, mivel ritkábban van egy-egy fa, vagy bokor, amire a jelet fel lehetne festeni. Nagy baj amúgy sem történhet, mivel toronyiránt halad az ember, ha egy falut kell elérjen. Távolról már látszódott is Nagyvázsony híres tornya.

A mezei utakról áttértem a szilárd, aszfaltozott országútra, ahol már csak pár lépés választott el Nagyvázsonytól. Velem szemben, az úttest túloldalán egy "kollegina" gyalogolt, mindkét kezében túrabottal. Gyors üdvözlés egymásnak, majd mindketten haladtunk az irányunk felé. Jómagam vágytam már egy kis pihenőre, egy jó bögre hideg vízre, no meg megismerni Kinizsi Pál híres birtokát.