2017. augusztus 20. (vasárnap) 14:49 (UTC+1) - Domoszló

Hát nem mondanám, hogy őszinte volt a mosolyom, amikor hajnal háromkor megébredtem. Mit meg nem tesz az ember egy napfelkeltéért. Gyorsan összepakoltunk a lámpánk fényénél, és miután megtöltöttük a kulacsokat az isteni forrásvízzel, ettünk pár kekszet. Nem húztuk tovább az időt, mivel indulnunk kellett.

Felkapcsoltuk a fejlámpáinkat, s elindultunk a Kis-Milic irányába. Körülbelül egy órányi útra volt, s nagyjából ennyi időnk is volt a napfelkeltéig. Koromsötét vett minket körül. Nem is gyalogoltam még a sötétben, amióta kékezem. Kicsit olyan érzésem volt, mint két éve, amikor Tikal romvárosánál gyalogoltam a sötétben, hogy megmásszam a piramist a napfelkeltéért. Akkor nem sikerült megpillantanom a felkelő napot, ezúttal nagyobb volt az esély.

Majd elfelejtettem! Előző este, miután már besötétedett, épp a forráshoz indultam, amikor a lámpám fénye egy egérre esett. Össze volt kuporodva, semmire nem reagált. Hosszú percekig figyeltük, de semmi reakció nem volt. Úgy hagytuk szegényt, bíztunk benne, hogy reggelre helyrejön. Így is lett, mire újra odaértem, már csak hűlt helyét találtam.

Hát nem volt egy sétagalopp az utolsó napunk kezdete. Csak felfele mentünk, egyre feljebb és feljebb. Időnként egy-egy pillanatra megálltam, de annyira nem, hogy levegyem a táskámat. Már kezdett világosodni, amikor az utolsó emelkedőhöz érkeztünk. Ahogy közeledtünk a Kis-Milic csúcsához, már tisztán kivehető volt a kilátó.

A 880 méter magas, kis-milici csúcsra felérve, már csak fel kellett másznunk a két évvel átadott Károlyi-kilátóra. A négyszögletes, háromszintű, fából épült kilátó tetejére épp időben értünk fel, mert már kelt is fel a nap. Ahogy ott álltam, és néztem az előttem felkelő napot, valami nyugodtság fogott el. Nem tudom leírni, bárhogy próbálom is. Egyszerűen csak néztem, ahogy a nap sugarai előtörnek a távolban, s bevilágítják fényükkel az előttem álló Hegyközt, és a Zempléni-hegység északi részét.

Időközben eléggé feltámadt a szél, s mi is fedezéket kerestünk a kilátó falai közt. Ricsi felerősítette a matracát a kilátó faszerkezetére, s a kapott szélmentes helyen nekiállt a víz forralásához. Pár perc múlva már kortyoltuk is a friss "gyors" kávét. 

Miután elfogyasztottuk a reggelinket, folytattuk az utunkat a nem messze lévő Nagy-Milic csúcsához. A 895 méteres csúcsig végig a magyar-szlovák határvonalon haladtunk. Maga a csúcs is ott van, s mára csak egy kőoszlop hirdeti a szlovák oldalon. Itt volt egykoron az Országos Kéktúra keleti végpontja. Innen indult 1979-ben, a Rockenbauer Pál vezette Másfélmillió Lépés Magyarországon nevű műsor forgatócsoport, hogy végigjárják a Kék jelzést.

Ottjártunkkor nem volt lefestve a szlovák címer. Ricsi említette, hogy gyakran lemázolják a címert, ami ugye további feszültséget generál. De jó is lenne, ha ezek a cselekedetek, feszültségek megszűnnének. Megszűnnének mindenki részéről. Kevesebb lenne a probléma a világban.

A Nagy-Milictől már csak lefele haladtunk. Szűk nyolc kilométer volt már csak hátra a Kék keleti szakaszából. Találkoztunk több túrázóval is, mielőtt az utolsó előtti pecsételőhelyre értünk volna. Természetesen az elmúlt napokban tapasztalt magas aljnövényzet ezúttal is jelen volt. Utoljára még megmutatta magát, mielőtt beértünk volna Hollóházára. Most már tényleg nagyon közel jártunk. 

Mielőtt beértünk volna Hollóházára, egy házaspár jött velünk szembe, hasonlóan nagy hátizsákokkal. Mint megtudtuk, azon a reggelen indultak el a Kéken, ezek volt az első kilométereik. További sok szép kilométereket kívántunk nekik az előttük álló Kékre. Mi pedig célba vettük az Országos Kéktúra turista útvonal keleti pontján álló emlékkövet. 

Mivel többen kezdik itt a Kéket, mások viszont itt fejezik be, ezért a kilométerkő egyik oldalán a 0-ás, másik oldalán az 1160-as kilométer szám van felfestve. Jómagam egyiket sem csináltam, hisz még hátra van egy kicsi. De a keleti végponthoz mindenképpen elértem, így hát az 1160-as szám lett a nyerő. Utoljára a Camino-n láttam 0-ás kilométer követ, Fisterra partjánál, az Atlanti-óceán szélén. A következőt, ha Isten is úgy akarja, Írott-kőnél fogom.

Ugyancsak itt áll egy emlékmű, mely szintén a Kéktúrának állít emléket. Az emlékművön álló táblán még 1100 kilométer hosszan vezetett a Kék. Amikor én négy éve elkezdtem, már 1128. Az azóta történt útvonal változtatások eredményeként jelenleg 1160 kilométer. 

Miután megérkeztünk tehát a végponthoz, ideje volt koccintani az örömre. Be is tértünk a közelben lévő vendéglátó helységbe, ahol megünnepelhettük a sikeres megérkezésünket. Időközben több érkező vendég is érdeklődött felőlünk, látván a méretes hátizsákjainkat.

A busz indulásig volt még egy kis időnk, így meglátogattuk a híres Hollóházi Porcelángyárat. Itt is a '90-es évek elején jártam utoljára, s a hogy lenni szokott - ha gyermekkorában látta utoljára az ember - minden kicsinek tűnt. 

Bár a múzeum jelenleg átalakítás alatt állt, azért sikerült bejutnunk. A felújítás miatt kicsit össze volt zsúfolva minden, de így is szépen összefogott képet kaptunk a méltán híres hollóházi porcelán történetéből. Egy-egy darabot magam is felismertem, mely típusokból nekünk is van. 

Sajnos a rendszerváltás, s az azt követő privatizáció, a korábbi ezer főről alig ötven főre csökkentette az alkalmazottak számát. Az évtizedek során azonban olyan világhírre tett szert az itt gyártott porcelán, hogy Japántól az Egyesült Államokig, Svédországtól Ausztráliáig mindenhol ismerik. Remélem eme ismertség még sokáig fenn fog maradni.

Szóval kedves Olvasóm, mint már említettem, elérkeztem az Országos Kéktúra keleti végpontjához. Pár kilométer híján az ezredik megtett kilométerhez. Ezáltal Keszthelytől Hollóházáig, összefüggő szakaszon van meg az eddigi teljesített Kéktúra. Hátravan még a Keszthely és Írott-kő közötti szakasz, amelyet nemsokára folytatom.

Hollóházáról Sátoraljaújhelyre busszal mentünk, ahonnan vonattal folytattam Budapestre az utat. Ricsitől Szerencsen elköszöntem, bízván abban, hogy a közös túrázást hamarosan folytatni fogjuk. Budapestre felérve, egyenesen a hőgyes utcai unitárius templomhoz mentem, ahol Zsófi és Aba már vártak. Az este hátralévő részében szétnéztünk a pesti éjszakában, hosszan beszélgetve. Másnap tovább bővült a veterán Via Unitariana-s barátok köre, hiszen Kati és Gyuri látott minket vendégül egy kiadós, finom ebédre az otthonukban.

Még egy dologgal tartozom. Az elmúlt hetek, hónapok, s megtett kilométerek alatt rengeteget gondolkoztam azon, hogy hogyan tovább. Mint ahogyan már többször is leírtam, éreztem, hogy valami megváltozott. Nem tudtam vissza állni a mindennapokba, legalábbis nem úgy, ahogyan előtte voltam. Mindenképpen olyan dologra, olyan munkára, foglalkozásra vágytam, amivel ha kedvem tartja, a világban bárhol dolgozhatok. Hosszas hezitálás után megszületett tehát a megoldás, melyet tett is követett. Budapesten járva, a Kálvin-téren talált, Luther Márton idézetét is a sajátoménak éreztem, hisz állandóan úton akarok lenni. Folyton magam mögött akarom hagyni a megszerzett tudást, s keresni azt amit még nem tudok. S hogy mi az? Nemsokára kiderül ...

2017. augusztus 19. (szombat) 09:42 (UTC+1) - Domoszló

Utolsó előtti naphoz érkeztünk a Kéktúra keleti szakaszán. Természetesen nem a Nagy Nyugodón fejeztük be az aznapi szakaszt, csak hát ugye valahogy le kellett zárnom a 26-ik szakaszt. Szóval ebédeltünk, pihentünk, majd egy újabb emelkedővel folytattuk a Kéket. Tegnap este még úgy gondoltuk, hogy Bózsváig ma eljutunk, ma reggel módosítottuk Kishutára, ma délután pedig úgy voltunk vele, hogy elég lesz Nagybózsva is. Kicsit kivette az erőnket a zempléni hullámvasút.

Tehát nekem maradt egy fél liter vizem, Ricsinek valamivel több. Továbbra is meleg volt, és továbbra sem volt forrás. Kénytelen voltam tehát fogyasztani, szederrel enyhíteni. Néztük a térképvázlatot, hogy hol is találhatnánk forrást. Sajnos annyira távol volt a Kéktől, hogy nem érte volna meg. Minél hamarabb el szerettünk volna jutni az első településig, Vágáshutáig.

Elérve a régi pecsételőhelyre, egy vendégházat fedeztünk fel, egy kis tavacskával a kertjében. De szívesen csobbantunk volna a stégről a vízbe. Annak is örültünk volna, ha valaki kijött volna a házból egy kancsó hideg vízzel. De senkivel nem találkoztunk, kihalt volt minden. Nem úgy mint az erdőben lévő ösvény. Egy többsávos hangya-sztráda keresztezte utunkat. Olyan zúgást eredményezett, mintha egy méhkas lett volna. 

Elérkeztem addig a pillanathoz, hogy már csak pár korty vizem maradt, így Ricsitől kaptam. Ő is megkezdte az utolsó tartalék kulacsát. Ahogy néztük a térképvázlatot, nem voltunk már olyan messze Vágáshutától. Elérkeztünk egy fakitermelés színhelyére, ahol több száz köbméter kitermelt fa várt az elszállításra. De mást is találtunk. Egy félig tele palack vizet, amit valószínűleg az erdészek, favágók hagytak ott. Azon nyomban előkerült a vízszűrő betét, és percek múltán már ittuk is a hűvös vizet. 

Kellőképpen megnyugodva folytattuk hát az utat, ám újabb kellemetlenség jött. Egyre több bögöly kezdett el támadni minket, így hát mi is védekeztünk ellenük. Lassan a nyári túrákhoz be kell szereznünk egy trópusi hálós sapkát.

Már csak pár méter volt hátra Vágáshutáig. Beérve a faluba, nagyon megörültünk a jól ismert kék színű utcai kútnak. Megtöltöttük a kiürült kulacsainkat, magunk is többször ittunk. Pecsételtem is egyet, majd továbbmentünk. Beérkeztünk tehát a Huták földjére.

A környékbeli településeken annak idején, a 18-ik században üveghuták működtek. Lakói kezdetben hutás mesterek, inasok voltak, majd a felvidéki Gömör és Árva megyékből érkeztek szlovák favágók. Vágáshután még ma is a lakosság 19 %-a vallja magát szlováknak. Ez tükröződik a község kétnyelvű tábláján. Vágáshutát a Fő utcán (Ulica Hlavná) keresztül hagytuk el, majd rövid időn belül magunk is letértünk a műútról. Várt még ránk egy böglyöktől, szúnyogoktól hemzsegő rész, majd egy meredek emelkedő, mielőtt Nagyhutára értünk. A falu előtti kiserdőben hirtelen röfögést hallottunk, ám hamar megnyugodhattunk, hogy nem vaddisznótól jött. Rengeteg mangalica disznót láttunk, egy elkerített részen, valószínűleg a falué lehetett.

Nagyhután kicsit belassultunk, hisz a napi végcélunkhoz érkeztünk. Annyira belassultunk, hogy mire a kocsmához értünk, már csak a távozó vendégekkel találtuk magunkat szembe. De a kocsmárosné volt olyan rendes, hogy visszajött velem, és kiszolgált jó pincehideg sörrel. Még egyszer óriási köszönet érte.

Szállásunk a falu főterén volt, az önkormányzat szomszédságában. Volt pázsittal fedett terület a sátrainknak, volt vízcsap, valamint rönkasztal, padokkal a vacsorához. A hét eddigi legjobb helyét találtuk meg a szállásunknak. 

Reggel korán keltünk, s miután reggeliztünk, összepakoltunk, indultunk is Kishutára. Végig műúton haladtunk, egészen a kisvasútig. Ott egy kiskocsmát találtunk, s mi be is tértünk egy kis frissítőre. Hála az ingyenes wifi-nek, a "civilizációba" is visszatértünk, egy röpke időre. 

Nem siettünk, mert aznapra csak Füzérig terveztünk menni. Bár a távolság közel annyi volt, mint az azelőtti napon, de nagyrészt sík terepen. Következett Bózsva, mely egy órán belüli távolságra volt. Az út szélén megannyi domboldalba ásott pincéket, kisebb üregeket láttunk. Olyanok voltak, mint valami barlanglakások.

Bózsvára beérve, ismét pecsételtem, majd továbbindultunk a község központjához. Hirtelen egy népesebb csapat jött velünk szembe, én pedig azonnal megismertem a csapat első tagját. Gábor volt, akivel a Camino-n második magyarként találkoztam. Jó volt Őt viszontlátni, még jobb volt azt látni, hogy ő is kékezik. A csoportban volt még egy srác, aki szintén annak idején járta a Szent Jakab Utat, mint én, de vele akkor nem találkoztam. 

Elbúcsúzva Gáboréktól, egy tó mellett haladtunk el. Sajnos ebbe sem csobbantunk, pedig még egy szökőkút is volt. Továbbhaladtunk Füzérkomlós irányába. A távolban már látszódott a Füzéri vár.

Füzérkomlósig vegyes terepen haladtunk. Volt amikor a tűző napon, szántóföld mellett, de akadt olyan is, hogy félárnyékban lombok alatt. Egy-egy részen ismét magas aljnövényzet volt, amit fokoztak még a bokrok belógó ágai. Az egyik képnek akár ez is lehetne a címe: keresd meg Ricsit a képen.

Füzérkomlóson áthaladtunk, a falu szélén álltunk csak meg, elkölteni az ebédünket. Vizet nem tudtunk vételezni, de ma sokkal jobb volt, mint tegnap. Meg Füzér sem volt már olyan messze. Látótávolságon belül volt.

Mint ahogyan a képen is látszódik, a Kék a műútról letérve, a mezőn folytatódott. Az út régebben az aszfalton vezetett, de az újabb változtatás lehozta róla, és a mezőn keresztül vitte. Nagyon meleg volt már, vágytunk egy újabb hideg hűsítőre. 

Füzérre beérve, első utunk a hőn áhított hűsítőhöz vezetett. Kicsit megpihentünk, mielőtt nekivágtunk volna a várnak. Füzér a mai Magyarország legészakibb települése. Első birtokosa 1205 és 1209 között Bánk Bán volt. Utána II. Andráshoz került a területén lévő várral együtt, s onnantól királyi birtok volt. A 16-ik században, többek közt Perényi Péter, a Szent Korona őrzője is a vár birtokosa volt. Magát a Szent Koronát is a várban őrizték 1526-ban, a mohácsi csata után.

A településen is keresztül megy a Szent Erzsébet Út, amely Sárospatakról indul, és a felvidéki Kassán ér véget. Az Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett zarándokútvonalat öt nap alatt be lehet járni. Ricsivel fel is írtuk a bakancslistánkra.

Mielőtt megindultunk volna a várba, pecsételtem, majd benéztünk a helyi boltba, megvenni a vacsorának valót. Késő délutánra járt már, nem biztos, hogy mire a várból visszaérünk, még nyitva találtuk volna. A várat egy gyalogösvényen keresztül közelítettük meg. Az alsóvár kaputornyán keresztül léptünk be, s az ottani recepción hagytuk a hátizsákjainkat.

Egy teljesen újjá varázsolt várba nyertünk bebocsátást. 2013-2015 között, jelentős európai uniós forrásból, rekonstrukciós munkálatokat végeztek, melynek során megújult az alsó-, felsővár, palotaszárny, a várkápolna, és az alsó bástya. A jegypénztáros hölgy szerint, a közelmúltban "Citrom díjjal" jutalmazták a füzéri várat. Nem tetszett ugyanis a hozzá értőknek a felújított vár. Kicsit a csókakői vár jutott eszembe. Sokaknak nem tetszik, a manapság felújított vár, amikor teljesen új, korhű anyagokkal felépítik úgy, ahogyan annak idején kinézhetett. Ezeket korabeli leírások, leletek, adatok alapján teszik. A végeredménynek természetesen nem mindenki örül. Építészeti viták, élesen negatív értékelések is születtek. 

A felsővárba a sziklafalba vájt lépcsőkön keresztül jutottunk fel. A kapubástyán túljutva, a vár belső udvarába jutottunk. Legelőször a kiállított gazdasági épületet, a konyhát tekintettük meg. Mellette került kialakításra, a hajdani reneszánsz konyhakert is.

Modern módon, kiállítási tárgyakkal, valamint kép-, és hangok útján, digitális technikával is bemutatták a korabeli vár mindennapi életét. A palota épülete is felépítésre került, ahol egy-egy szobán keresztül tovább bővítettük az ismereteinket.

A Perényi család után a vár a Báthoriaké, majd a Nádasdy családé lett. A Nádasdiak, a Wesselényi-összeesküvésben való részvételük okán  a birtokot elvesztették, s a megszálló császáriak pusztulni hagyták. A környék lakossága kőbányaként használta a várat.

Megnéztük egy filmvetítésen a vár történetét, majd kicsit megpihentünk a vár kápolnájában. A falakon megtalálhatóak voltak a vár birtokosainak zászlói. Természetesen itt is minden felújított, megépített volt. Kevés volt az olyan rész, ami előtte is megvolt.

A várkápolna után, egy rövid ideig magunk is a kerek asztal lovagjai lehettünk, majd mi magunk is kardot rántottunk. Tettünk példáját ezúttal is többen követték. A legfelső szinten került kialakításra többek közt egy numizmatikai kiállítás, mely a középkor forgalomban lévő pénzérméit ismertette. Kedvencem az első erdélyi fejedelem, az unitárius vallású János Zsigmond ezüst tallérja volt.

Utoljára kitekintettünk a vár ablakából a szemben lévő Nagy-, illetve Kis Milic csúcsára. Ott terveztük Ricsivel megtekinteni a holnapi napfelkeltét.

Végezvén a várlátogatással, újra az alsóvár felé vettük az irányt. Útközben ismét szerencsénk lett, mivel az ösvény mellett újabb négylevelű lóherét pillantottam meg. De még milyen szerencsénk! Leérve a közeli étterembe már záráshoz készülődtek, ám még megengedték, hogy egy fél órát töltsük a mobiltelefonjainkat. Sőt! Még egy-egy korsó sört is adtak.

Többszörösen feltöltődve indultunk el a közeli Várforráshoz, ahol az éjszakánkat terveztük eltölteni. A forrás az erdőben van, a várhegy oldalánál. A bővizű forrás felett sátort bontottunk, és hamarosan már ropogott is a tábortűz.

A lángok fényénél fogyasztottuk el a vacsoránkat, majd nyugovóra tértünk. Másnap ugyanis korán terveztük az ébredést. Egészen pontosan hajnali háromkor. Mint említettem, a napfelkeltét a Kis-Milicről, a kilátó tetejéről szerettük volna megnézni.

2017. augusztus 17. (csütörtök) 21:28 (UTC+1) - Domoszló

Igaza volt Ricsinek. Egy-két szúnyogtól eltekintve, elmaradt az invázió. Annyira mélyen aludtam, hogy nem ébredtem meg, amikor Ricsi ismerősei ellátogattak hozzánk. Reggel hétkor ébresztettek minket, táborlakókat. Szigorú, katonás rend szerint történt minden. Trombita szó, sípszó, figyelemfelhívások. Még ennyi perc a reggeli tornáig, még annyi a reggeliig. Mintha Houstonban lettem volna, az űrállomáson.

Csatlakoztunk mi is a spártaiakhoz, és elfogyasztottuk a reggelinket. Kicsit későre járt, s sok kilométer volt előttünk, de nem tudtam volna korábban kelni. Úgy voltunk Ricsivel, hogy majd napközben behozzuk a lemaradást. Kemény terep várt ránk, hisz a Zemplénnek azon szakasza következett, amely úgy néz ki mint egy hullámvasút. Hegyre fel, hegyről le. 

Kifele menet megtekintettem a II. kerületi csapatzászlót, majd elköszöntünk vendéglátóinktól. Ők még vasárnapig maradtak, de az aznapi csapatzászló felvonása után Sátoraljaújhelyre indultak, strandolni. Vágytak is ezek az ifjú spártaiak egy finom gyros-ra. 

Gyuri visszavitt bennünket Makkoshotykára, mi pedig újra hátunkra vettük a zsákjainkat, s elköszöntünk Tőle. Még vásároltunk pár dolgot a boltban, mert napközben erre nem lett volna lehetőség. Végig a hegygerinc közelében terveztünk haladni, így távol voltunk minden lakott területtől. Erre kellett gondolnunk amikor az ivóvizet vételeztük. 

Első állomásunkig, a Cirkáló tanyáig egy órát írt az igazolófüzetem. Vegyes terepviszonyok között haladtunk. Volt benne erdő is, volt mező, s kicsit keresgélni kellett a jelet is. De csak egy kicsit. Amióta Baktakéket elhagytuk, a jelekre nem nagyon panaszunk.

Jó melegen sütött a nap, s kezdett fogyni a víz is. Utólag belegondoltam, hogy még egy palackkal magunkkal kellett volna vinnünk. A baj, hogy forrás nem igazán volt ezen a részen, közvetlenül a Kéken. Annyit tudtunk könnyíteni, hogy egy-egy marék szederrel könnyítettük a szomjunkat. Az is segített, hogy többnyire lombok alatt haladtunk.

Amikor megérkeztünk a Cirkáló tanyához, hangos fogadtatás fogadott bennünket. Egy kutya rohant elénk, ám a kezdeti reakcióját hamar megváltoztatta. Miután pecsételtem egyet az igazolófüzetbe, már barátságosabb volt. Társa is megjelent, ám ő csak a fűben pihent.

Maga a bélyegző egy istálló falán volt. Amíg ott voltunk, a lakói is előjöttek. Két kecske kíváncsian fürkésztek minket. Mi meg az ő gazdájukat, hátha kapunk egy kis vizet, de sajnos a gazdák nem jöttek elő. Láttunk egy kerekes kutat, de úgy voltunk vele, hogy valahogy beosszuk azt, amink van.

Egy rövid pihenőt követően folytattuk az utat. Szederbokortól szederbokorig. A szervezetem vastartalma gondolom rendbe jött ennyi szedertől. Egy kicsit változott a Kéktúra útvonala a következő részen, mivel a korábbiak szerint a pecsételőhely a Bányi-nyeregnél volt. Onnan azonban tovább vezették a Kéket Sátoraljaújhely felé, egészen a Nagy Nyugodóig, majd pedig visszakanyarodott, így az új rész plusz öt kilométert hozott. Ez elég volt ahhoz, hogy még több vizünk fogyjon.

Elhaladtunk a Rákóczi fánál, majd folytattuk a hegyre felmászást, hegyről lemászást. Egy-két szakasz után kénytelen voltam megállni, elővenni a féltve őrzött kulacsomat. A három palackomból már csak kettő volt. Egyet az ebédhez szántam, így az első településig, Vágáshutáig csak egy palack marad.

Egyik résznél megláttunk egy táblát, ami egy pihenőhelyet jelölt, ivóvízzel, de ehhez le kellett volna térnünk a Kékről. Úgy döntöttünk Ricsivel, hogy megyünk tovább, valahogy majd csak lesz. Kicsit fáradtan érkeztem a 26-ik szakasz végéhez, a Nagy Nyugodóhoz. Ricsitől pár száz méterrel le is voltam maradva. A pecsételőhelynél tartottuk az ebédszünetünket. Az ebédszünetünket, melyet egy kis sziesztával kiegészítettük. A sziesztánkat, amelynek végén már csak egy fél liter vizem maradt ...

2017. augusztus 16. (szerda) 20:25 (UTC+1) - Domoszló

Ismét nyugodt éjszakánk volt, bár Ricsi említette, hogy hajnalban valaki a sátrunk mellett sétált a kutyájával. Mindenesetre én semmit nem vettem észre, mélyen aludtam. Hét körül már reggeliztünk. A gázfőzőmmel lehet valami gond, mert azt vettem észre, hogy a gumitömítését minden egyes ki-, és betekerésnél roncsolja. Tetszett a Ricsi gázfőzője, amit kis méretűre össze tud hajlítani. Hiába, mindig tanul az ember. 

Végezvén a reggelivel, összepakoltuk a cuccainkat, majd jöhetett a fogmosás, s a vizes flakonok megtöltése. Mindezt újra Regécen tettük, mivel az éjszakai szálláshelyünk egy kis kitérő volt a Kékről. Ismét hőségnek ígérkezett a napunk.

Jómagam ezúttal is hosszú ujjú nadrágban indultam el, mert számítottam az árnyékra, valamint a magas aljnövényzetre. Gyorsan magunk mögött hagytuk Regécet, s Makkoshotykát tűztük ki mára célnak. Jobban mondva az attól nem messze fekvő Hercegkutat, ahol a cserkésztábor volt.

Kemencekőhöz érkezve, kicsit megpihentünk. Egy tábla található itt, mely ismerteti a Kéktúra kialakulásának történetét. Többször írtam róla magam is, így ezúttal nem teszem. Megemlítem viszont, hogy a tábla szerint itt állt egy szentkép is, valamint egy feszület, melyek sajnálatos módon a vandalizmus áldozatai lettek.

A felfele tartó menet később viszonylag sík terepre váltott, de az árnyékos részek szerencsére maradtak. Időnként egy-egy újabb telepítésű erdőrész mellett haladtunk el. Regéc vára is feltűnt még egyszer, ezúttal egy újabb oldaláról.

Mivel meleg volt, fogyott a víz rendesen. Ricsinek ivótasakja volt, melyből folyamatosan egy-egy kortyot vett magához. Nekem azonban a szokásos három darab fél literes palack. Tudtuk azonban, hogy elérve az Istvánkúti turistaházat, az ott lévő forrásnál újra tölthetünk.

Az Istvánkúti turistaház valamikor erdészház volt, s a környező területen kaszáló volt. Az itt kaszált fű biztosította az erdész állatainak a bőséges táplálékot. Mára a gerendaház sajnos lakatlan, de szerencsére a területet évente karbantartják, megőrizve annak sajátos állat, s növényvilágát.

Miután felfrissültünk a ház melletti forrásnál, jöhetett egy frissítő étkezés is. Mostanra kialakult egy stabilnak mondható "Kék" elemózsiám, melyet magammal viszek. Ilyen a kétszersült, kolbász, sajt, koktélparadicsom, májkrém, erőspaprika. Ezekből annyi napi adagot viszek, amennyi napra megyek.

Ahogy falatoztunk, több túrázó is megérkezett a helyszínre. Előbb egy apuka a hátán hordott kisfiával, majd később egy népesebb csapat. Ezek a szakaszok sűrűbben látogatottak, mint az eddigi szakaszaim. Miután felfrissültünk, megindultunk tovább. Ebéd utáni desszertünket is sikerült begyűjteni az erdő szederbokrairól.

Szóval csemegéztük a szedret, ami természetesen kellő mértékben lassította a gyaloglásunkat. Teljesen más valakivel együtt gyalogolni, mert ilyenkor beszélget az ember, és úgy tűnik, hogy gyorsabban telik az idő. Időnként azonban mi is elszakadtunk egymástól, hisz kell egy kis egyedüllét mindenkinek. Ezúttal is jutott idő egy kis bolondozásra, mikor megláttuk a félig kidőlt fát. 

Elértünk a következő pecsételőhelyre, valamint pihenőhelyre. Újabb erdészház, újabb lakatlan épület. Gondolom, időnként ki van adva az Eszkála erdészház is, de sokkal jobban is lehetne vele, valamint a többi hasonló épülettel gazdálkodni. Ezen töprengtünk Ricsivel is. Mennyivel jobb lenne, ha egy napi járótávolságokra lennének olyan turista házak, ahol lenne állandó személy(ek), ezzel munkát adva neki(k). Lennének étkező, tisztálkodó, alvó helységek. Lenne lehetőség egy-egy könnyebb étkezésre is.

Utolsó napi adagunk következett, Makkoshotykáig bő tíz kilométer. Kezdetben erdőben folytattuk, ahol tovább szedreztünk. Egyik helyen erdészekbe is botlottunk, akik egy munkagéppel érkeztek. Kiérve az erdőből, egy újabb legelő következett, aminek a tetején egy újabb, rövidebb pihenő következett.

A Zsidó réten meghagytak egy régebbi útjelző táblát, olyat, amilyenek akkor voltak, amikor a Kéket elkezdtem. Továbbmenve, újabb erdős, árnyékos részen haladtunk, többnyire széles úton. A tábla szerint már nem sok volt hátra. Ricsi figyelmeztetett, hogy bár lejtőn fogunk lefele menni, de teli lesz magas aljnövényzettel. Hát volt is csalán, behajló ág, s egyéb hasonló dolog.

Makkoshotykára beérve olyan érzésem volt, mintha Spanyolországban lennék. Alig voltak az utcákon, s meleg is volt. Mintha mindenki sziesztázott volna. Ebből a gondolatvilágból az egyik házból kiszűrődő zene ébresztett fel. Valakik már délután mulatoztak.

Betértünk az egyik kisboltba, ahol elfogyasztottuk a napi jutalom italunkat. Közben megérkeztek az aznapi vendéglátóink is, Attila és Gyuri személyében. Velük együtt mentünk tehát a közeli Hercegkútra, a a II. cserkészkerület által szervezett cserkésztáborba.

Már a belépésnél kiderült, hogy nem egy átlagos táborról volt szó. Minden tábor egy-egy tematika köré épül. Jelen esetben az ókori görög világ volt. Minden cserkész szövetség egy-egy görög városállamot választott. A szerencsi Szent Imre herceg cserkészcsapat Spártát választotta.

Érkezésünkkor épp számháborúzás zajlott. Eszembe jutott a gyerekkori táborozásom, amikor magam is ezt játszottam. Annak idején pont a rendszerváltáskor lettem úttörő, ám röviddel ezután hagyományőrző vált belőlem. Mi is táboroztunk sok helyen, többek közt Solton, ahol indiántábort építettünk. Jó volt viszontlátni, hogy manapság is táboroznak a gyerekek. Persze nekik úgy kezdődött, hogy a mobiltelefonokat le kellett adják. Hiába, változnak az idők.

Bevallom őszintén, nem sok fogalmam volt a cserkészetről idáig. Azt sem tudtam például, hogy bal kézzel fognak kezet. Ittlétem alatt kicsit bővebben betekinthettem a cserkészet mindennapi életébe. Tartottunk egy közös vacsorát, melyet ima indított, és ima zárt. Vacsora után lezuhanyoztunk a tábori zuhanyzóban. Este csapatzászló levonás következett, melyet egy nagyobb téren rendeztek meg. Erre az alkalomra minden cserkész felvette a maga khaki színű ingét, valamint zöld nyakkendőjét. A tábor vezetősége visszavonult a napi események megtárgyalására, mi pedig kivonultunk Ricsivel és Gyurival, valamint a hálózsákokkal. A nádas szélén terveztünk éjszakázni. Ricsi szerint nem volt várható szúnyoginvázió. 

2017. augusztus 15. (kedd) 19:53 (UTC+1) - Domoszló

Mire felértünk a vár parkolójába, már tizenegy körül volt. Úgy terveztük, hogy egyből a vár alatti vendéglőben kezdünk, ám csak déltől volt nyitva. Frissítettünk egyet a parkolóban lévő hideg vízzel, majd a vár bejárata felé vettük az irányt.

Próbáltam vissza emlékezni a régmúlt időkre, amikor utoljára jártam a várba, de nem sikerült. Bárhogyan gondolkoztam, sehogy sem tudtam felidézni az akkori várat. Természetesen azóta felújításon esett át a vár, így más képet festett eleve.

Ricsivel lepakoltuk a hátizsákjainkat, majd szétnéztünk a vár belső udvarán. Szépen fel volt újítva minden. Természetesen, mint minden várban, itt is akadt még tenni való, erre a jövőben biztos sor kerül. Maga a vár legkorábbi része valószínűleg a tatárjárás után épült meg. A török időkben hol a császáré, hol a királyé lett. A kuruc időkben fontos szerephez jutott, ám a császáriak 1701-ben lakhatatlanná tették.

Szemrevételeztük a puskapor őrlésére szolgált malmot, valamint a belső várban kiállított fémketrecet. Büntetés volt a középkorban egy-egy ilyen fémkalitka kiállítása, melyben valamilyen ítéletet hajtottak végre. Jelen korban viszont kiválóan alkalmas, egy vidám hangulatú kép elkészítésére.

Várlátogatásunkat a falak között folytattuk, ahol betekintést nyerhettünk a vár történetébe, a korabeli kiállított eszközök, képek, tárgyak által. A várnak több tulajdonosa volt a középkorban, gyakran foglalták el. Ennek megfelelően több család zászlója lengedezhetett a várfalakon. Ezekből is kaptunk egy kis ismertetőt. 

Külön öröm volt számomra felfedezni Erdély címerét. A XVI-ik, valamint a XVII-ik században többször került erdélyi nemes birtokába a vár, így érthető a dolog. Az egyik teremben pedig szenzációs kiállítást találtunk, amely egy jó pár terepasztalon keresztül mutatta be, a magyar történelmi eseményeket. Itt éppen a honfoglaló magyarok nyugati kalandozásait.

Lassan-lassan kifele kezdtünk szállingózni, mivel már délután egy óra volt. Kinéztünk még a boldogkői vár egyik látványos pontjához, az őrtoronyhoz. Nagyszerű látkép tárult elénk, az alattunk elterülő falu, valamint a közeli Zempléni-hegység vonulata.

Mielőtt elhagytuk volna a várat, megtekintettük a várbörtönt is. Hosszú, szűk lépcső vezetett le a mélybe, ahol annak idején rabláncra voltak fűzve a fogvatartottak. Különböző kínzóeszközökön keresztül mutatták be a középkori börtönök, vallatások világát. Jómagam szintén kipróbáltam egyik népszerű eszközt, a fakalodát. Tettem hamarosan követőkre talált, s a többi látogató is fényképezni kezdett.

A falakon lévő barlangrajzokat viszont nem tudtuk Ricsivel megfejteni. Egy rab unatkozhatott volna annak idején? Nem tudtuk kideríteni. Kifele menet egy békés ajtónálló szundított, így óvatosan kerültük ki. Lefele menet újra az étterem felé vettük az irányt.

A várhoz illően berendezett étteremben csak két korsó sörre tértünk be. Ahogy néztük, agyagkorsókban szolgálták fel, ám miután közöltük, hogy csak italt kérünk, s azt is odakint a teraszon, az agyagkorsókat felváltotta a műanyag pohár. Pedig szívesen koccintottunk volna az agyagkorsókkal ...

Kihörpintve a műanyag poharakat, megindultunk lefele a vár hegyéről, Boldogkőváralja irányába. Leérve a faluba, vásároltunk még pár dolgot a boltban, majd ebédeltünk egyet a falu központjában lévő pihenőhelyen. Következő állomásunk Arka települése volt, ahol a frissítő vízkészletünket töltöttük újra.

Sok szép parasztházat láttunk Arkán is. Volt olyan, amelyet még nem újítottak fel, de sok volt az eladó ingatlan is. Egyik jellegzetes díszítési elem volt a házakon a feszület. Kicsik, nagyok, melyeket a házfalakon helyeztek el, de gyakran állt a házak előtt.

Arka után Mogyoróska felé haladtunk tovább. Újabb erdő következett, melynek mindketten örültünk, ugyanis nagy meleg volt ismét. Jobb ilyenkor a fák, lombok árnyéka alatt gyalogolni. Több túrázóval is találkoztunk, akik az ellenkező irányban közlekedtek. Valószínűleg Regécről tartottak Boldogkőváralja felé.

Kiérve az erdőből, egy kisebb legelőn haladtunk keresztül, ahonnan már látszódott Regéc vára. Oda nem terveztük a felmenetelt, csak a várhegyet megkerülni. Egy kicsit pihentünk a közelben lévő forrásnál. Eddig nem volt panaszra okunk, már ami a forrásokat illeti. Jól esik egy-egy hideg forrásvízzel lehűteni magát a túrázónak.

Mogyoróskára egy kicsit nehézkesen jutottunk be, mivel előttünk egy csorda járhatott, összetaposva a sáros utat. Kerülgetnünk kellett a tócsákat, árkokat. Időnként egy-egy magasabb aljnövényzet is akadályt jelentett.

Mogyoróskán több kéktúrázó is meg szokott állni, ám mi most ugye tovább mentünk. Kicsit frissítettünk, majd a végső napi távunkba vágtunk. Regéc vára a falu fölé magasodott. Látszódott, hogy ezt a várat is újították a közelmúltban.

Elhagyva a falut, ismét erdőn keresztül vezetett az út. Kezdetben széles nyomtávú köves, erdei úton. Egyik részen épp egy erdei sikló keresztezte utunkat. Ricsitől tudtam meg, hogy Arka mellett egy nagyobb méretű példány is él, melyet a helyiek Samunak neveztek el, hisz gyakran feltűnik. Még szerencse, hogy csak most említette, Regéc előtt.

Regécre kicsivel este hét előtt értünk be. Első utunk a pecsételőhelyre vezetett, ami a Veronika panzió bejáratánál van. Még éppen elcsíptük a zárás előtti időpontot, így rendeltünk egy hideg sört, s fröccsöt. Jól is esett a hosszú nap végén. 

Végezvén a napi jutalom italokkal, továbbálltunk megkeresni az aznapi szálláshelyünket. Ricsi emlékezett egy helyre, amely pont a vár alatti részen van. Valóban gyönyörű helyen volt. Nemrég kaszált legelő, távol a gépkocsi forgalomtól, és kitűnő panoráma előttünk. Kell-e ennél jobb sátorozóhely?

2017. augusztus 14. (hétfő) 20:43 (UTC+1) - Domoszló

Egy hete kezdtem hozzá a Kéktúra folytatásához. Mint említettem, Ricsivel terveztem folytatni, Baktakékről, egészen a keleti végpontig, Hollóházáig. Annak idején, 2015 őszén Baktakéken fejeztem be a keleti részt, amikor Tónit kísértem legelőször. Ideje volt hát visszatérni.

Kora hajnalban indultam busszal Domoszlóról, majd Egerben átszállva, tovább Miskolcra. Reggel kilencre már meg is érkeztem. Ricsivel az érkezésem után nem sokkal találkoztam is, majd miután megvettük a gázfőzőnkhöz a palackokat, koccintottunk is egyet a viszontlátásra, valamint az előttünk álló hétre. Esős idővel indultunk, de tudtuk, hogy a hét további napjára jó időnk lesz. Baktakékre délután egy órára érkeztünk meg, s miután pecsételtem egyet, hozzákezdtünk a gyalogláshoz. Ricsinek nem kellett pecsételnie, ugyanis ezeket a keleti szakaszokat már korábban bejárta.

A hátizsákokra felkerültek az esővédő huzatok, de inkább afféle elővigyázatosságból. Felhős volt az égbolt, azonban esni nem esett. A talaj sem volt annyira átázva, mint amikor legutoljára errefelé jártam. Hamar magunk mögött hagytuk Baktakéket, s közeledtünk Fancsal felé.

Beérve Fancsalra, a pincesoron találkoztunk pár vicces táblával. Az egyik tábla épp arra hívta fel az arra kerékpározó figyelmét, hogy ajánlatos valamelyik pincébe betérnie. A helyi Kéktúra tábla pedig nem éppen kék színű volt.

Egyébként sikerült egy kicsit nosztalgiázni is. Egyik fancsali lakó ugyanis úgy döntött, hogy egy székely kapuval díszíti a portáját, az arra járó nem kis örömére. Legalábbis az én örömömre mindenképp.

Közben az időjárás még jobbra fordult, kezdett előbújni a nap. Jobb kedvünk lett, főleg, hogy láttuk már az elkövetkező napok meghatározó helyszínét, a Zempléni-hegységet.

Ricsi épp egy cserkésztábor építéséről jött. Tagja ugyanis a szerencsi cserkészeknek, akik meghívtak minket a hét folyamán. Makkoshotyka mellett, Hercegkúton táboroztak, ahova szerdán terveztünk eljutni. Addig viszont volt mit talpalnunk. Egy azonban biztos volt. Magunk mögött hagytuk a Cserehátat, és elérkeztünk Encs városához.

Encs kisvárosa a Hernád folyó völgyében fekszik, a Zempléni-hegység előszobájában. Annak idején, a Rákóczi szabadságharc egyik fontos állomása volt. Mi megállás nélkül haladtunk át rajta, mivel Gibárton terveztünk megállni. Odáig terveztük az első napunkat. Mint említettem, Ricsi pár hónapja már bejárta az itteni Kéket, így könnyebb volt a szálláshely kiválasztása. Emlékezetből dolgozott ugyanis. Gibárton, a Hernád folyó partján fel is állítottuk a sátrainkat, viszont előtte elfogyasztottuk a jutalom sörünket, fröccsünket. Ki-ki a választásának megfelelően.

Nyugodt volt az éjszakánk. Nem keltünk korán, csak fél hétkor hagytuk el a sátrakat. Összepakoltunk, majd kényelmesen megreggeliztünk. Ezúttal reggelire forró vízzel kevert, ízesített zabkását. Korábban nem próbáltam ki a túra során, de Ricsi már jól ismerte. Utána jött egy bögre kávé, majd megindultunk Hernádcéce felé. Előtte még pecsételtem egyet a Hernád partján.

Hernádcécéig bő öt kilométert kellett megtennünk. Ezt javarészt sík területen tettük meg, szántóföldek, gyümölcsösök mellett elhaladva. Kezdtek megjelenni a gyümölcsösök, különösképpen a barackosok, ugyanis közeledtünk Gönc felé, mely ugye méltán híres a barackpálinkájáról.

Ahogy haladtunk, sokat beszélgettünk. Volt miről, hisz régóta nem találkoztunk. Tapasztalatot cseréltünk a különböző túracuccokról is. A távolban már szépen kezdett kirajzolódni Boldogkőváralja vára. Általános iskolás korom óta nem voltam errefelé. Akkor jártam a várban, de mára szinte semmire sem emlékeztem. Ideje volt hát újra ellátogatni. De előtte még volt egy kis falu.

Hernádcécén pecsételnem is kellett. A pecsét egy szépen kidolgozott, fadobozban volt elrejtve. A pecsét után tartottunk egy kis pihenőt is, s a kulacsunkat is megtöltöttük. Szépen karbantartott kis település volt Hernádcéce. 

A következő pecsét a boldogkőváraljai vasútállomásán volt. Maga az állomás épülete valaha szebb napokat is látott. Sok felé látok hasonlóan lepusztult épületet, és elszomorít a dolog. Valamit kellene velük kezdeni, kitalálni hogyan is hasznosíthatnánk őket. Továbbálltunk, s egyre közelebb került a vár. Csodálatos volt nézni. Még csodálatosabb volt közeledni.

Az idő kezdett egyre jobb lenni. Felhő egyre kevesebb volt, a hőmérséklet meg emelkedett. A szél azonban kissé fújt, így az ing maradt. Maga a Kéktúra útvonala nem ment be a várba, ezért mi megszakítottuk a Kéket egy ideig. A várba egy bekötőúton indultunk el. Mellettünk egyre több autós haladt el, mind a várba igyekeztek.