2019. november 06. (szerda) 19:52 (UTC+1) - Budapest

Folytatódjon tehát az Alföldi Kéktúra, hisz oly sok idő telt el azóta, amióta utoljára kékeztünk Ricsivel. Még javában nyári kánikula volt, amikor Túrkevén abbahagytuk. Mint emlékeztek kínkeservesen. Tettük ezt a kánikula, no meg a testi sérüléseink miatt, melyeket a lágyrészeken szereztünk. Igaz, Ricsivel mindketten kissé elfoglaltak voltunk azóta, de a magam nevében elmondhatom, hogy annyira nem vágytam vissza nyáron az Alföldre.

Ezúttal együtt indultam Ricsivel Budapestről, a Nyugati pályaudvarról. Előtte lévő nap nyugodtan megvettük a vonatjegyeket, hogy ne kelljen kapkodni az indulás napján. Gyorsvonattal jutottunk le Mezőtúrra, ahonnan tovább szerettünk volna menni busszal Túrkevére, ám bő negyed órával lekéstük a buszcsatlakozást. Mivel két órán belül nem indult új busz, s a pályaudvaron kiállított muzeális jármű sem volt indulásra kész, úgy döntöttünk, hogy gyalogolunk.

Mivel a Kéktúra ugyebár bármelyik irányból teljesíthető, így mindegy volt, hogy melyik irányban kezdünk. Nekivágtunk tehát Túrkevének, s úgy terveztük, hogy onnan majd visszabuszozunk Mezőtúrra, hogy aztán folytassuk Szarvas felé a Kéket. Tudom, kicsit bonyolultan hangozhat, de ezeken a részeken sok olyan szakaszt bejártam, amikor Tónival túráztam. Így ezeket nem akartam újra járni. Egy szó mint száz, újra a Kéken voltunk. Nagyot szippantottam a levegőből, s megindultunk.

Ismét legények voltunk tehát a gáton. Szerencsére azonban tudtuk, hogy másnap már búcsút intünk a gátaknak, töltéseknek. Utóbbit persze más értelemben szerettük volna megtartani. Túrkeve felé végeláthatatlan egyenes következett, a töltés tetején, végig a Hortobágy-Berettyó mellett. Mások is vonultak, nem csak mi. Szépen, rendezett módon.

Utunk során előjöttek a tőlünk megszokott témák, melyek elsősorban a túrákat, a vándorlásokat, a csavargásokat, ezekhez szükséges felszereléseket érintették. Mindig jönnek új inspirációk, új témák, melyekről beszélgethetünk. Néha-néha felelevenedik a múlt, amit szívesen idézünk fel. Természetesen jó társaságban szalad is az idő. Erre szükségünk is volt a monoton terepen.

Időnként azonban eme ingerszegény táj is tud újat mutatni. Tette ezt most is, amikor megpillantottuk az egyik közelben lévő juhnyájat, s annak pásztorát. Sok mindent lát az ember a mai modern világban, de pár dologról azt gondolná, hogy nem változik. Ilyennek hittem én is a pásztorkodást ...

Nem szoktuk számolni a megtett kilométereket, ezúttal sem tettük. Azt azonban nagyjából tudtuk, hogy mennyit mehettünk, amíg beértünk Túrkevére. Kissé éreztük is mindenünket, de főleg a táska miatt. Rég volt már rajtunk. Túrkevén beugrottunk még egy kisboltba, pár dolgot vásárolni. A buszpályaudvar továbbra sem volt valami rendezett állapotban. Sőt rosszabbul nézett ki, mint nyáron. A lényeg viszont, hogy jött a busz, s mi meg megindultunk vele Mezőtúrra.

Mezőtúrra beérve sajnos az addigi időjárás is rosszabbra fordult. Annyira, hogy el is kezdett esni az eső. Szerencsére azonban nem olyan mértékben, hogy kellett volna a nagyobb esőgallér. Felhúztuk az esővédőket mind magunkra, mind a zsákunkra, s megindultunk a belváros felé. Odaérve szétváltunk, mivel nekem meg kellett keresnem a Kéktúra bélyegzőt, megszerezni a soron következő pecsétet az igazolófüzetembe.

Nagyon nem volt időnk szétnézni a városban, hisz még napnyugta előtt ki szerettünk volna érni a nyílt terepre. Pár dolgot azonban szemügyre vehettem, mint például Dózsa György szobrát. Sok művész, sokféleképpen dolgozta már föl a középkori parasztvezér történetét. Visszaérve csatlakoztam Ricsihez, s megindultunk a városból kifele vezető úton. Mezőtúron halad át az északi 47-ik szélességi kör, melyet egy fémtáblával örökítettek meg. 

A várost a Hortobágy-Berettyó csatornán átívelő hídon keresztül hagytuk el, ahol pár fényképet készítettünk. Ricsi elég jól fel volt szerelkezve fotó-videó technikailag. Ráadásul vízálló készülékek voltak, amire szükségünk is volt. Az eső ugyanis nem akart elállni, s az előrejelzések sem voltak túl jók. Magunk mögött hagytuk Mezőtúrt, s megindultunk Szarvas irányába.

Továbbra is a csatorna melletti töltésen haladtunk, ám ezúttal az eső eléggé feláztatta a talajt. Rakódott is rendesen a cipőinkre. Ezúttal én is túracipőbe mentem, a régi bakancsomat már nem használom. Eltelt felette az idő, kiszolgálta magát annyi megtett kilométeren keresztül. A jövőben pedig egyelőre maradok a túracipőknél.

Lassan közeledett a sötétedés ideje, így mi sem vártunk tovább, kerestünk a töltéstől nem messze egy sátorozásra alkalmas helyet. Esőben állítottuk fel a sátrakat, cövekeltük le őket. Épp végeztünk, amikor elállt az eső. Csuromvizes volt minden, így tüzet sem tudtunk rakni. Bíztunk benne, hogy másnap ezt pótolni fogjuk.

Sátraink egymás mellett voltak, hogy ne kelljen messzire nyújtani a tányérokat, mivel tartottunk egy közös főzést, megmelegítve egy könnyebb túra vacsorának valót. Egészségesnek nem nevezném ezeket, ám annál táplálóbb.

Vacsora közben magunkhoz vettünk egy kis védőitalt, hisz nagyon hűvös éjszakának néztünk elébe. Jómagam első alkalommal teszteltem a nemrég beszerzett felfújható matracot, mely könnyű, s kis helyet foglal el szállítás közben. Felfújva megfelelő védelemnek tűnt a hűvös talajtól. Korán ki is próbáltam, hisz hamar sötétedett. Hétkor már vízszintesben voltunk, s mintegy tizenegy óra pihenés várt ránk.

2019. június 18. (kedd) 21:42  (UTC+1) - Budapest

Rég voltam olyan fáradt a túrázás során, mint akkor, Ecsegfalva határában. Mivel a szálláshelyünk a Hortobágy-Berettyótól nem messze volt, így természetesen az apró vérszívókból sem volt hiány. Természetesen befújtam magam, de folyamatosan zümmögtek a fülem mellett. Hajnal felé, ahogy a nap felkelt, akkor hallgattak csak el.

Többen kérdeztétek a legutóbbi bejegyzés óta a mobil-zuhanyt. Hát íme, egy távolabbi kép róla. A bal oldalon van felfüggesztve. Legközelebbi alkalommal készítek majd egy közelebbi képet. Szóval ébredés után a szokásos reggeli kávé, reggeli, majd az összepakolás következett. Hát nem mondom, voltunk már jobb passzban Ricsivel. Indulás előtt jöhetett a hintőpor, valamint a napfényvédő krém kettős. 

Pár métert tettünk meg, s máris rajta voltunk az árvízvédelmi töltésen. Ahogy mi neveztük, a gáton. Még csak kilenc óra volt, de már megint égetett a nap. Ráadásul azt a lábunkat pirította, amelyiket az előtte lévő nap is. Ezúttal Ricsi jóval gyorsabb tempóban tudott haladni, én kissé lemaradtam tőle. Nem voltam még bejáratódva. 

Leszámítva a szivattyútelepek környékét, nem igazán találtunk olyan partszakaszt, ahol tudtunk volna kicsit megmerülni, lehűteni magunkat. Többnyire sűrű nádas választotta el a gátat a víztől. Nem volt kedvünk hozzá, hogy megpróbáljuk. Pedig a nap egyre jobban égetett minket. Maradt tehát az ivóvíz. Árnyékos helyet sem igazán találtunk. Ahol igen, ott meg is tartottuk az ebédszünetünket. 

Az ebédszünetünket kb. fél órásra terveztük, de egy kicsivel több lett. Jól esett pihenni az árnyékban. Tudtuk, hogy legközelebb Túrkevén tehetjük ezt meg. Eredetileg úgy terveztük, hogy Szarvasig fogunk elérni, aztán később ez Mezőtúrra, majd Túrkevére módosult. Nem tudtunk volna tovább menni a kidörzsölődés okozta kényelmetlenség miatt. Rendkívül lassította ugyanis a gyaloglást. 

Az út ezúttal sem egyenesen haladt, hanem jókora félkörökkel kerültünk, kanyarodtunk. Egy felhő sem volt az égen, s ha nem fújt volna egy kis szellő, akkor pokoli lett volna. A vizünk is rohamosan fogyott, s kút, vagy forrás sem volt a környéken. Egy tanyánál szerettünk volna vizet kérni, de a dühös kutyákon kívül nem találtunk senkit.

Egyik kanyarban találkoztunk egy párral, akik autóval épp arra jöttek. Később, amikor újra eljöttek mellettünk, kértünk tőlük egy kis vizet. Igaz, hogy kicsit meleg volt, de ezúton is köszönjük még egyszer. Ekkor már alig vánszorogtunk. Mindkettőnket kerülgetett a rosszullét, ezért tartottunk egy fél órás pihenőt. Korábban is megpróbáltuk, ám akkor rögtön jöttek a szúnyogok. Ezúttal szerencsénk volt.

Mivel ekkorra már egy korty vizünk sem volt, előkerültek a vízszűrős kulacsok, s a víztisztító tabletták, s már szűrtük is a Hortobágy-Berettyó vizét. A kulacs már számtalan alkalommal bizonyított, ám a tablettát most próbáltam ki először. Nem volt a legfinomabb utóíz, s nem hűsített, de jól esett. Kicsit még pihentünk - divatos szóval mondva chilleztünk - majd következett az utolsó napi távunk. 

Ez a bő fél óra, amíg beértünk Túrkevére, volt a legnehezebb az eddigi gyaloglásaim során. Lépésben haladtam csak, borzasztó érzéssel. Sok mindenre vágytam ez idő alatt. Többek között hideg sörre, s egy hűvös vizű medencére. Mindkettőre volt esély, mert a túrkevei strand-kemping volt a célunk. Nemsokára be is bicegtünk, s miután bejelentkeztünk a recepción, már tábort is vertünk a kemping területén.

A bal alsó sarokban voltunk, a lakóautós kemping területén. Több holland, s német nyugdíjas is jelen volt a lakókocsijával. Miközben felállítottuk a sátrat, s felkötöttük a függőágyat, nézegettük őket. Majd következett egy frissítő zuhany, s egy gyors étkezés. Nem siettünk, mert a strand nyitva tartása meg volt hosszabbítva késő estig.

Átbicegtünk tehát a strandra, s mielőtt testünket lehűtöttük volna, lehűtöttük a torkunkat is. Koccintani kellett az épségben történő megérkezésünkre. Épségben, ám kissé leharcoltan. Kifogott rajtunk ez a mostani túra, s az Alföld megmutatta önmagát. Mondtuk is Ricsivel, hogy ide születni kell, hogy ezt bírja az ember. Hiába, hegyi emberek vagyunk. Na de igyekeztünk is be a vízbe, mert sajgott rendesen a sérülésünk.

Eltöltöttünk bő egy órát a hűvös vízben. A gyógyfürdő meleg vizét, a seb elfertőződése miatt nem mertük bevállalni. A hűvös víz viszont jót tett mindkettőnknek. Már besötétedett, mikor visszatértünk a kempingbe. Főztünk még egy vacsorát, majd álomra hajtottuk a fejünket. Másnap nem terveztünk korán kelni. 

Miután összepakoltunk és kijelentkeztünk, nagy nehezen megtaláltuk a nemrég átadott buszpályaudvart. Elnézve a nem üzemelő várótermet, büfét, poggyászmegőrzőt, mosdót, s egyéb helységeket, továbbá a gazos parkot, s szemetes pályaudvart, elgondolkoztam, hogy volt-e értelme annak a 381.926.736 jó magyar forintnak, amibe mindez belekerült. Bízom benne, hogy nem fog teljesen lepusztulni, ha már így, s ennyit költöttek rá.

Busszal mentünk tehát Kisújszállásig, majd ott elváltunk. Mindketten vonattal folytattuk, ellenkező irányban. Délutánra meg is érkeztem Budapestre, ahol a népszerű gyorsétteremlánc duplán extra menüjével pótoltam az elégetett kalóriamennyiséget. Újabb Alföldi Kéktúra szakasszal lettem tehát gazdagabb, de még mindig nem kötöttem össze Szarvassal. Talán legközelebb sikerül. Az Alföldi Kék-ből kb. 277 kilométer hiányzik még, a teljes Kékkörnek pedig a 67%-a van már meg. Legközelebb innen folytatom, csak megpróbálok nem kánikulában indulni ... 

2019. június 15. (szombat) UTC+1 - Budapest

Másfél hónap telt el a legutóbbi kékezés óta. Kezdtek már elvonási tüneteim lenni. Igaz, az időjárás nem tette volna lehetővé a túrázást. Mint ahogy az itthoni olvasóim is tudják, majdnem hogy minden nap esett az eső. Bár utólag visszagondolva, inkább az esős túrát választottam volna. Na de ne menjünk ennyire előre.

Mint említettem, beszereztem egy új hátizsákot. A régiről leszedtem az ország felvarrókat, de még nem döntöttem, hogy az újra felrakom-e. Beszereztem ezenkívül egy nagyobb teljesítményű napelemes töltőt, valamint egy túra zuhanyt. Előbbi a kép jobb oldalán, utóbbi pedig a kép közepén, egy kis kék csomag. Kíváncsian vártam, hogy az újdonságok hogy válnak be. 

Legelőször a táskán lepődtem meg, ugyanis minden befért, sőt maradt is még pár liternyi szabad helyem. Bebizonyosodott, hogy Chilli nagyon jól pakolható. Nevéhez hűen még két saját chilli paprikát is betettem.

Elnézve az időjárás előrejelzést, kánikula volt várható. Épp ezért a ruházatot is a minimálisra csökkentettem. Annyira lecsökkentettem, hogy még a Camino-n magammal vitt mennyiséget is elhagytam. Minimálisra akartam ugyanis a magammal vitt dolgaimat csökkenteni. Ennyi éven keresztül kezd kialakulni, és véglegessé válni a felszerelésem.

Vonattal indultam péntek délelőtt Budapestről, a Nyugati pályaudvarról. Püspökladányig vettem jegyet, ott vártam be Ricsit. Megéheztem, megszomjaztam, mire megérkeztem, így a vasútállomás közelében lévő büfében enyhítettem éhségem, szomjúságom.

Bő egy óra múlva Ricsi is megérkezett. Természetesen Ő is éhes, s szomjas volt, így Ő is evett, s ivott. Utóbbiban magam is vele tartottam, hisz nagy volt a meleg. Vonattal mentünk tovább Szeghalomra, majd onnan busszal a legutóbbi kiszállási pontunkig, Körösladányig.

Beérve Körösladányba, kezdtem egy pecsételéssel, majd az egyik boltba még vettünk pár dolgot, amire az estéhez szükségünk volt. Hamar elhagytuk Körösladányt, de nem terveztünk messzire jutni. A Kékről kicsit letértünk, s éjszakára alkalmas szálláshelyet kerestünk. Útközben azért látványosak voltak az elmúlt hetek esőzésének nyomai.

Táborhelyet tehát az egyik kisebb bekötőút mentén vertünk. Ricsi sátorban, jómagam függőágyban terveztem az alvást. Mindketten egyedül terveztük, de volt olyan sejtésünk, mialatt előkészülődtünk, hogy nem leszünk egyedül az éjjel. Rengeteg volt ugyanis a szúnyog.

Mivel az országos tűzgyújtási tilalom feloldásra került, ezért mi is bátran raktunk egy kis tüzet. Ezen forraltuk fel a vizet a gyorsétel elkészítéséhez. Kicsit még hagytuk, hadd lobogjon, miközben a fröccsünket kortyolgattuk. Annál is inkább, mert a füst egy kicsit távol tartotta a szúnyogokat.

Nem keltünk olyan korán, mint máskor szoktunk. Leszámítva egy-egy csípésen kívül, nem volt olyan vészes az éjszaka. Persze ehhez kellett a szúnyogriasztó sray is. Egy gyors reggeli, majd indultunk is tovább, Dévaványa felé. Mindketten rövidnadrágban, ingben voltunk. Még csak reggel volt, de már melegen sütött a nap.

Kíváncsiak voltunk Ricsivel, hogy ezúttal mennyien leszünk a Kéken. Az Alföldi Kéktúra ugye nem olyan látogatott, mint az Országos Kéktúra. Ennek ellenére rögtön egy párral találkoztunk. Ők kisebb táskával voltak, mint később kiderült, csak ezt az egy szakaszt járták be. Kicsit megpihentünk, majd folytattuk a nagy melegben.

Dévaványáig továbbra is változatosak voltak az útviszonyok. Volt egy-egy olyan rész, hogy a kb. tíz méter széles földút teljesen járhatatlan lett volna, ha úgy 2-3 nappal hamarabb értünk volna oda. Nagy meleg volt, kezdett fogyni a vizünk is. De a legrosszabb az volt, hogy a bőrünk égett. Természetesen a fényvédő krémről mindketten megfeledkeztünk.

Az út mentén mindenhol pompásabbnál pompásabb virágok nyíltak. Nem volt tehát annyira egyhangú a menetelésünk. Legalábbis ekkor még így éreztünk. Dévaványáig hosszú, egyenes úton gyalogoltunk. Eleinte földúton, majd később műúton.

Beérve Dévaványára, egy kisboltban vettünk pár dolgot, de mind közül a legfontosabb némi hideg innivaló, s napfényvédő krém. Az ebédszünetünket az egyik kocsma udvarán tartottuk, nem mindennapi fröccsárakat megtapasztalva.

Dévaványától a napi végcélunkig, Ecsegfalváig volt még mit mennünk. Lábszáraink le voltak már égve, s mellé egy új problémánk lett. Kidörzsölődött ugyanis mindkettőnk combtöve, így elég nehézkes lett a gyaloglás. Összeszedtük tehát minden erőnket, feltöltöttük a vízkészletünket, nagyot sóhajtottunk, majd elindultunk.

Eleinte földúton mentünk, többé-kevésbé árnyékban, ám később újra a nap alá kerültünk. A távolban már feltűnt Réthelyi látogatóközponthoz tartozó kilátó. Itt található Magyarország túzokrezervátuma. Annak idején, Ricsi és Tóni itt töltötték a pihenőidejüket, ám mi csak egy rövid fél órás szünetet tartottunk.

Újabb vízkészlet feltöltés következett, majd újabb nagy levegő. Hátra volt a napunk utolsó szakasza. A napunké, amely még mindig kegyetlenül forrón égetett minket. A műúton folytattuk tovább, mivel a leágazás járhatatlannak tűnt a bozóttól. Tudtuk, hogy kinyír minket az aszfalt, de kevésbé rossznak tűnt, minthogy a bozót csikarjon össze minket.

Jó hat kilométert kellett megtennünk a forró aszfalton. Próbáltunk időnként stoppolni, ám úgy volt megírva, hogy gyalog kell beérnünk Ecsegfalvára. Ekkor már nagyon nehezen tudtunk menni. Lépésről lépésre. Fáradtan, izzadtan, kidörzsölten, leégve. Felüdülés volt végre megpillantani a falu tábláját.

Első utunk a jutalomsörünkhöz vezetett. Életemben nem esett jobban a sör, mint most. Nem volt egy nagy márka, de annyira hideg volt, hogy egyből leszaladt. Picit megpihentünk, majd folytattuk a falun kívüli területig. Útközben megtöltöttük a tíz literes túra-zuhany zsákját. A falun túli Hortobágy-Berettyón átkeltünk, majd a közelben lévő fás részen tábort vertünk.

Tüzet ezúttal nem gyújtottunk, csak a benzinfőzőt, s a gázfőzőt használtuk. Felkötöttük a zuhanyzsákot, s kisvártatva már használtuk is. Igaz, lehetett volna magasabban, de nagyon jól le tudtuk magunkról mosni a napi izzadtságot. A túrazuhany tehát jelesre vizsgázott. Vacsora után nemsokára "ágynak" is dőltünk, hisz majd 35 kilométer volt mögöttünk ...

2019.05.01. (szerda) 11:55 (UTC+2) - Kolozs

Ahhoz képest, hogy egy vadcsapás mellett ütöttünk tábort, viszonylag nyugodt volt az éjszakánk. Egyetlen egy hangot sem hallottunk, pedig az aranysakálokra számítottunk. Tavaly ősszel, Álmosd határában már volt szerencsénk hallani őket, ám ezúttal csöndben voltak. Vadak tehát nem voltak, ám a kis vérszívókat ezúttal sem úsztuk meg. Szerencsére sikerült most is időben észrevenni.

Ez a reggel más volt mint az eddigiek. Összefüggő felhőtakaró borította az égboltot, bár a hőmérsékletre nem volt panaszunk. A reggelihez még felvettünk egy vékony dzsekit, ám később, ahogy elindultunk, már le kellett vessük azt. Továbbra is készültek a rövid videók, mi meg derültünk az ezek készítése során átélt pillanatokon.

Itt már kicsit göröngyös volt az út a talpunk alatt, ugyanis a korábbi eső, s a közlekedő munkagépek átdolgozták a talajt. Egyébként teljesen berepedt a bakancsom bőr része, már csak a belső filcanyag tart. Egy nagyobb eső beáztatná a bakancsom. Meg kell hát váljak a jövőben az egyik hű túratársamtól, s beszereznem egy újat.

Következő célállomásunk, s egyben bélyegzőpontunk a Vidratanya volt. Ide terveztük előző napunk végpontját, azonban túl messzi lett volna. Mindketten szeretünk kényelmes tempóval túrázni, nem pedig rohanva, 40 kilométer körüli távot megtéve.

Mint ahogyan a képen is látszik, valóban szükség volt arra az esőre. Ahogy néztük az időjárást, s az előrejelzést, el is érkezett az ideje. Addig viszont mi be akartunk érni a mostani túránk végpontjára, Körösladányra. Egy tanya mellett mentünk el épp, s pont beszéltük, hogy amióta az Alföldi-Kéket jártuk, egy igazi gémeskutat nem is nagyon láttunk. Olyat, mint a Hortobágyon szoktunk. Bíztunk benne, hogy amíg Bajáig érünk majd, lesz hozzá szerencsénk.

Amíg viszont Bajáig nem érek, addig még van pár kilométer hátra. Elértünk az Alföldi Kék 5-ös szakaszához. Egy lépéssel közelebb kerültem Szarvashoz. Ahhoz a részhez, amit annak idején bejártam. Ricsi biztosított afelől, hogy amíg az Alföldi Kéket be nem fejezem, velem fog tartani. Utána viszont én tartok majd Vele, hogy az Országos Kéket folytathassa Nagymarostól a nyugati irányban.

Így bandukoltunk, hogy közben tervezgettük a jövőnket. Már ami a túrázást illeti. Ezúttal viszont mertünk mindketten egy kicsivel nagyobbat álmodni. A jövőévre kitaláltuk, hogy közösen a Világ mely szegletébe fogunk elnézni, túrázni. Addig lesz időnk a felszerelést kiegészíteni, egy-két dolgot beszerezni.

Beérve a Vidratanyára, egy kölyökkutya futott elénk, s mi nem győztünk gyönyörködni benne. Természetesen nem simogattuk meg, csak megörökítettül képi, s videó formájában. Kiértünk a műútra, ahol számunkra érdekes dolgot tapasztaltunk. Egyikőnk sem látta még sose, hogy az út menti bokrok, fák kiirtása során kivágott fát így hagyják ott, megteremtve a lehetőséget annak bárki általi elviteléhez. 

A Vidratanyához eljutva, betértünk egy étterembe, megpihenni kicsit, s inni valami frissítőt. Ott volt a pecsét is, s miközben bélyegeztem, az étteremben nagy volt a sürgés, forgás. Egy rendezvényt tartottak, s mi jobbnak láttuk a kinti teraszon helyet foglalni. Ahogy ott ültem, szemügyre vettem másik hű társam, a hátizsákom. A bakancsomhoz hasonlóan, a hátizsákom is régóta velem tartott sok-sok kilométer óta. 

Elérkezett az idő a hátizsák cserére is. A barcelonai út előtt ugye beszereztem egy kisebb, 30 literes táskát a rövidebb, főleg fapados kézipoggyászos repülős utazásokra. Szükségem van viszont egy újabb, nagyobb változatra is, amellyel többnapos, feladott poggyászos repülőutakra is magammal vihetek. Nos a közeljövőben ez meg is fog valósulni, már ki van nézve a leendő társ. Bár a mostani táskámnak nincs neve, de a leendőnek már találtam is egyet. Tóni is, Ricsi is elnevezte az ő táskáját, egy-egy női nevet adva, így én is kipróbálom. Szóval kedves olvasóim, hamarosan pakolhatom Chilli-t, a leendő táskámat.

Véget vetvén a pihenőidőnek, utolsó szakaszunk következett itt a tavaszi Kéken. Egy hosszabb szakasz, amely hosszan vezetett a Sebes-Körös mentén, a töltésen végig. Hosszú-hosszú kilométerek következtek, a végeláthatatlan úton. Körösladányig terveztünk eljutni, ahonnan busszal, vonattal ki-ki az ő irányába tovább, hazáig. 

Ahogy ott gyalogoltunk a Sebes-Körös mellett, annyira vágytam rá, hogy csobbanjak egyet a vízbe, hogy pár kilométer után meg is álltunk Ricsivel. Amíg ő megpihent, én már indultam is le a lépcsőn, be a vízbe. Hát nem mondom, hogy életem legjobb hőmérsékletű vizében voltam. Nagyjából az őszi Berettyóhoz volt hasonló. Ahhoz viszont elég volt, hogy kicsit lehűtsem a testem.

A hosszú kilométerek után beértünk Körösladányba. Pont időben, mert már korgott a gyomrunk. Sosem jártam még itt, amely község a rendszerváltás utáni időszakban évekig kapcsolatot tartott fent Kalotaszentkirállyal. Beérve a településre, a templom melletti kisboltban vásároltunk, majd megterítettünk a templom előtti téren.

Volt nagyjából háromnegyed óránk a buszindulásig, így kényelmesen megebédeltünk. Közben néztük a helyi fiatalságot, ahogy szépen kiöltözve, ballagnak haza a locsolkodásból. A buszunk a közeli Szeghalomra vitt minket, ahol vonatra szálltunk, s Püspökladányig mentünk. Ott szétváltunk, de előtte lezártuk négy napos utazásunkat egy-egy korttyal, valamint egy fényképpel. Az elkészült videó később kerül majd bemutatásra.

Jó pár éve túrázom, kirándulok, utazom, de biztosan állítom, hogy eddigi legjobban sikerült túrámon vagyok túl, már ami a hangulatot illeti. Végig jókedvvel róttuk azokat a kilométereket, s az emberek is akikkel menet közben találkoztunk, végig kedvesek voltak. Teljesen más arcát mutatta ez a tavaszi Kék, mint a legutóbbi őszi. Az sem volt rossz, de a mostani kiemelkedett az eddigiek közül. Szóval kedves Olvasóm, a jövőben továbbra is várhatóak lesznek a túrázós bejegyzések. Ha minden jól alakul, legközelebb a pünkösdi hosszú hétvégén, immáron kiegészülve Chillivel, az új túratársammal ...

2019. április 30. (kedd) 17:55 (UTC+2) - Kolozs

Említettem, hogy a csatorna partján ütöttünk tábort, s az én függőágyam pont a part szélén volt. Úgy feküdtem le este, hogy bíztam abban, nem a függőágy jobb oldalán fogok kiszállni hajnalok hajnalán. Ugyanis akkor könnyen a csatorna habjai közt találtam volna magam. Szóval fel volt adva a lecke az éjszakára.

Szerencsére azonban vízmentes volt az ébredésem, nem kerültem a zsadányi sellő karjai közé. Kicsit hűvös volt ezúttal is az éjszaka, de a talaj ezúttal sem volt harmatos. Szeretek így ébredni, előkészülni a reggelihez, hogy nem csurom vizes minden. Nyugodt éjszakánk volt, ezúttal az álmom is kedvemre való volt. De még mennyire kedvemre.

Időben is voltunk, bár nem siettünk sehova, mégis szerettünk idejében reggelizni. Így is el tudunk szöszölni a készülődéssel. Általában kávéval kezdünk, majd jön a zabkása, s egy müzliszelet. Ricsi is, én is külön melegítettük többnyire a vizet. Ő benzinnel, én gázzal. Reggeli után összepakolás, szemétösszegyűjtés, majd irány a következő úticél. Jelen esetben Okány. 

Jó tíz centi nagyságú volt már búza a mezőkön. Ritkán látom ilyen kicsinek. Többnyire már aranysárgára érve találkozom a búzatáblával a túráim során. Jó egy órán keresztül mentünk a gabonatábla mellett. Hosszú volt az utunk Okányig.

A Tölgyfás-tanya környékén volt egy pár perces jelkeresésünk. Ilyenkor jól fog a telefonos applikáció. Ritkán használjuk, többnyire csak ilyen esetekben. Mindketten annak vagyunk a híve, hogy szabadon, térkép, valamint gps nélkül, hagyományosan gyalogoljunk. Természetesen ha sokáig nem találjuk a jelet, akkor igénybe vesszük a külső segítséget.

Pirossal jelezték azt az Alföldi Kéktúra szakaszt, ahol jártunk. Ugye nekem Írott-kő és Zsadány között lett meg összefüggően a Kék kör. Ricsinek kicsit más az elosztás. Neki nincs meg az Országos Kék teljesen, ellenben az Alföldi-, valamint a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra nagyrésze már megvan. Idén jó lenne bejárni a hiányzó Alföldi szakaszokat, aztán a többit meglátjuk.

Továbbra is sok volt a nyúl, s a termetesebb nagyvad. Ez látszódott a sűrűn előforduló vadászlesek számával is. Egyik másiknál időnként mi is tartottunk egy kis pihenőt. Szükségünk is volt rá, mert ezúttal is perzselt a nap. Ittunk a vízből is.

Szántóföldek voltak minden irányban, amerre jártunk. Azonban látszódott, hogy elkélne az eső. Persze nem akkor, amikor mi túrázunk, hanem miután hazamentünk. A távolban felfedeztem az egyik kedvencem, a repceföld citromsárga színét. Szintén bakancslista volt, hogy a túrák során egyszer láthassak egy virágzó repceföldet. Ahogy tavalyelőtt sikerült a napraforgó, úgy idén kipipálhattam a repcét is.

Rátértünk a Holt-Sebes-Körös partjára, mely mentén Okányra értünk. Sokan horgásztak a parton, kicsit szóba elegyedtünk velük. A településre beérve, gyorsan kerestünk egy nyitva levő boltot, kis hideg innivalóért. Közben áthaladtunk a falu központi részén, ahol röviden mi is fejet hajtottunk a Hősök előtt. Személy szerint bízván abban, hogy a jövőben több ilyen szomorú világesemény nem fog előfordulni.

Miután megtaláltuk a kisboltba ami kellett, a harang is delet jelzett. Ideje volt hát, egy kis ebédnek, s utána egy rövid pihenőnek. Helyet kerestünk magunknak egy terebélyes fenyőfa alatt, majd nekikezdtünk a falatozásnak. Ezúttal is fogadtuk az arra járó helyiek jóétvágyunkra vonatkozó kívánságait.

Legelőször talán a Camino alatt értékeltem az ebéd utáni pihenőt. Amikor csak van az ember, semmire sincs gondja, csak pihen, s nézi a járókelőket. Amikor az ember kívülről szemléli a világot. Ez történt most is, itt Okány kellős közepén. Azonban minden jónak eljön egyszer a vége, így nekünk is indulnunk kellett tovább. Nagyrészt a Holt-Sebes-Körös mentén haladtunk, érintve a vasutat. Bő másfél óra múlva már fel is tűntek Vésztő házai a távolban.

Már az első házakat ahogy elértük, Ricsinek is, nekem is szimpatikus volt a falu. Egyszerűen érzi az ember, amikor belép egy hasonló községbe, hogy itt minden rendben van. Vésztő is ilyen volt. Főleg amikor elértük a település központjában lévő tavat. Legszívesebben mindketten csobbantunk volna. Ehelyett azonban pihentünk egy kicsit, gyönyörködve a látványban.

Bármennyire is ellenünkre volt, de tovább kellett haladnunk. Meg kellett még keresnünk a pecsételőhelyet, még mielőtt megfeledkeztünk volna róla. A lehető legjobbkor láttam meg kedvenc virágom, a gyönyörű nefelejcset. Nem csak a pecsétet nem akartam elfelejteni.

A bélyegző ismételten az egyik kocsmában volt, ám ezúttal csak egy-egy kávét kértünk. Mellé viszont - az egyik vendég jóvoltából - jó kis történeteket kaptunk a múltból. Abasáron volt ugyanis sorkatona, s miután megtudta, hogy én meg Domoszlón laktam, ömlött belőle a sok emlék. Vidáman búcsúztunk el a rögtönzött haditudósítónktól, s indultunk tovább. A Mágori-domb környékére terveztük a napi távunk végét. Feltöltöttük az ivóvízkészletünket, majd nekivágtunk.

Időben sem, távolságban sem volt már sok az előttünk álló szakasz. Egy ideig mezőn, csatorna szélén haladtunk, később ismét a Holt-Sebes-Körös partján. Itt sem lett volna rossz az éjszakát tölteni, hisz még nem voltak szúnyogok. Nyáron biztos elviselhetetlen lett volna.

Következett az újabb bélyegzőhely, mely egy szépen, Európai Uniós forrásból felújításra került gazdaság épületének falán volt elhelyezve. Próbáltuk Ricsivel lencsevégre kapni a szürke marhákat, ám azok annyira nem voltak fotogének.

Magunk mögött hagytuk a lakott részt, s következtek az utolsó száz méterek. Valóban már csak pár száz méter volt hátra, de ekkor következett be a lassulás. Először egy túrázó családdal találkoztunk, akik épp ezen a szakaszon fejezték be az Alföldi-Kéket. Gratuláltunk nekik, majd kicsit beszélgettünk egymás KÉK kalandjairól.

Ezt követően egy ornitológussal hozott össze minket a sors, aki hosszasan ecsetelte, hogy milyen madarak fordulnak elő a környéken. Annyira látszódott a szakmája iránti elkötelezettség, valamint a rajongás, hogy még órákig el tudtuk volna hallgatni. Mennünk kellett, hisz naplemente előtt tábort akartunk verni.

Annyira sok volt a földúton a nyárfavirágzás után maradt szösz, hogy olybá tűnt, mintha havazott volna. Letértünk a Kékről, keresve magunknak egy félreeső, füves területet. Lehetőleg olyat, amely nem volt közvetlenül a vadak által kitaposott ösvény mellett.

Következett egy kis lélekerősítő-étvágygerjesztő, majd ki-ki előkészítette a maga "hálószobáját". Én ezúttal kicsit ki kellett pótoljam a függőágy kötelét, mert távolabb voltak a fák. Mielőtt lement a nap, a sátor, s a függőágy a helyén volt.

Következhetett hát a jól megérdemelt vacsora, ezúttal én esetemben négysajtos penne San módra, gyulaival, szárított vargányával, valamint fokhagymával gazdagítva, hozzá egy kis aszalt szilvaágyon aranysárgára érlelt szilvapálinkával. Jó dolog ez a túrázás kérem! 

Elérkezett hát az utolsó esténk itt a tavaszi Kéken. Természetesen maradtam volna még, folytatni tovább, de ugyanakkor most vártam is már, hogy hazaérjek. Vágytam rá, hogy kényelmesen elterüljek az ágyamban ...

2019. április 27. (szombat) 20:53 (UTC+2) - Kolozs

Lassan másfél hónapja, hogy hazatértem Barcelonából. Azóta nem igazán voltam hosszabb kiránduláson, utazáson. Jó hírként számolhatok be, hogy végül minden rendeződött. A bankom megtérítette a veszteségem, jómagam pedig egy kis időráfordítás eredményeképp megkaptam az új okmányaimat. Közben Ricsivel úgy döntöttünk, hogy kékezünk egyet. Az időpontot a húsvéti négynapos szünetre tettük, helyszínként pedig a tavalyi zárópontot, Körösnagyharsányt választottuk.

Mindketten vonattal indultunk el Debrecenbe, csak különböző irányból. Én Budapestről, a Nyugati-pályaudvarról, Ricsi pedig Szerencsről. Ezúttal egy új dolgot kipróbálva, hogy ki lesz a gold medalion, ki fog beérni először. Folyamatosan küldtük egymásnak a helyzetjelentést, hogy ki hol tart. Ezúttal Ricsi volt a nyertes. Miután én is megérkeztem a pályaudvarra, s szomorúan vettük tudomásul, hogy egy bolt sincs már nyitva, így elindultunk a buszállomás felé. Innen indultunk tovább a napi végcélunk, Berettyóújfalu irányába.

Késő este volt már, mikor leszálltunk a buszról. Gyorsan magunk mögött hagytuk Berettyóújfalut, s arra a helyre mentünk, ahol az őszi túránk során sátoroztunk. Ezúttal csak Ricsi állította fel a sátrat, én kerestem két fát, s oda kötöttem fel magam. Természetesen alvás céljából, függőágy segítségével. Gyorsan ettünk egy forró levest, ittunk egy-egy korty lélekmelegítőt, majd nyugovóra tértünk.

Otthon, elindulás előtt vaciláltam rajta, hogy melyik hálózsákom hozzam, s úgy döntöttem, hogy a melegebbet hozom. Hát nem bántam meg. Hűvös volt az éjszaka, jól fogott a vastagabb hálózsák. Szerencsére az éjszakám is jó volt, álmokban sem volt hiány. Hat óra is elmúlt, mikor megébredtünk. Ricsi megadta a kezdő lövést a hatlövetűvel, amit egyik tanítványától, Szabitól kapott. Úgy döntöttünk, hogy ezentúl minden túránkra magunkkal hozzuk, kabalaként.

Remek napra ébredtünk, csont száraz volt minden, a fű sem volt harmatos. Forraltunk kis vizet a kávénknak, s a zabkásánknak, majd elkezdtük az összepakolást. Ezúttal nekem könnyebb dolgom volt, mivel a függőágyat hamarabb összeszedtem.

Elindulás után visszaballagtunk a berettyóújfalui buszállomásra, majd onnan busszal jutottunk el Zsadányra. Várnunk kellett bő másfél órát, mire egy újabb járattal eljutottunk a kiindulási pontunkhoz, Körösnagyharsányra. Érdekességként jegyezném meg, hogy két nap múlva újra Zsadányra kellett érkezzünk, csak akkor már a túraútvonalon. Ennyire lassan, kanyargósan halad az Alföldi Kék.

Bő tíz kilométert írt az útbaigazító tábla Biharugráig. Ekkor már túl voltunk az ebédünkön, s megindultunk tehát a napsütötte földúton. Egy csatorna melletti töltésen vezetett utunk. Gyönyörű időnk volt, bár az erős szél kimaradhatott volna, de legalább kicsit hűtött. Viszonylag gyorsan haladtunk.

Utunk során rengeteg vadat láttunk, azok közül is nyulat a legtöbbet. Szilaspuszta határában pár perc pihenőt tartottunk, amikor észrevettem, hogy valami rám akaszkodott. Megvolt hát az idei év első vérszívója. Szerencsére még csak helyezkedett, időben elkaptam a grabancát.

A kis pihenőnk után folytatva utunkat, a Bihari Madárvárta felé vettük az irányt. Egyébként a Körös-Maros Nemzeti Park területén jártunk, a Biharugrai-halastavaknál. Három éve már járt itt Ricsi, amikor Tónival kékeztek erre. Ajánlotta, hogy kukkantsunk be a Madárvárta területére.

Gazdag élővilágról győződhettünk meg, miközben róttuk a kilométereket. Vízen, szárazon, levegőben egyaránt zajlott az élet. Utunkat egy mocsári teknős keresztezte, akit sehogy sem tudtunk rávenni, hogy lefényképezzük. Félénk volt a lelkem. Hagytuk is, hadd folytassa az útját.

Elértünk a Bihari Madárvárta szépen kialakított fogadóközpontjába, s szerencsére az egyik ott dolgozó készségesen elmondta nekünk, hogy mit is kell tudnunk a helyről. Több személy, csoport elhelyezésére alkalmas, modern kor igényeit kielégítő látogatóközpont volt. Mellette tanösvény, melyről szemügyre lehetett venni a Körös-Maros vidék gazdag élővilágát. Így tettünk mi is Ricsivel.

Sajnos a közelmúltban itt is tetemes nagyságú nádas lett a tűz martalékává, így azokat a területeket ezúttal nem látogattuk. Rengeteg szárnyas, kétéltű, kisebb emlős élővilága van veszélyeztetve minden egyes tűz esetén. A nádasokon kívül bemutatásra került az Alföld híres szikes pusztája is. Kicsit még megpihentünk, majd indultunk tovább Biharugra felé.

Késő délutánra járt, mire megérkeztünk Biharugrára. Készülékeink merülőben voltak, így be is tértünk pecsétünk színhelyére, a helyi kocsmába. Miután odatettük tölteni a mobilokat, természetesen magunk is töltődni kezdtünk. Ezúttal is megismerhettük a kis falusi közösség jellegzetes, helyi figuráit, történeteit. Az amúgy is egész napi jókedvünk ettől csak fokozódott. Még csak a túra elején tartottunk, de én úgy éreztem, hogy ez nem egy átlagos túra lesz. Miután mind a telefonjaink, mind magunk feltöltődtünk, elindultunk szállásunk felé. Természetesen kaptunk a helyiektől tanácsot arra vonatkozóan, hogy hol éjszakázzunk, de ezen Ricsivel csak mosolyogtunk. Mi már tudtuk, hogy hol nem leszünk.

Letérve a műútról, magunk mögött hagytuk a falu házait, majd egy hosszú, magas kőfal mellett tábort vertünk. Előkerültek az elemózsiás táskák, s mi nekiálltunk falatozni ...

2018. november 12. (hétfő) 22:14 (UTC+1) - Budapest

Kisebb zápor lepett meg minket hajnalban, de szerencsére hamar abbamaradt. Megpróbáltunk időben elkészülni, s elindulni, mivel jó sok kilométer állt előttünk. Körülbelül három órás gyalogút várt ránk az első településig, Körösszakálig. Időközben mások is útnak indultak, igaz ők kicsit többen voltak, s távolabbra mentek.

Utunk során főleg mezőkön, legelőkön haladtunk, melyeket később időnként szántóföldek szakítottak meg. Elhaladtunk egy földgázfogadó állomás mellett. Rövid ideig a Nyéstai-csatorna partján is gyalogoltunk. Ezúttal is találkoztunk egy-egy őzzel. Egyébként az egész őszi Kéktúra során, majdnem minden nap láttunk őzeket, szarvasokat.

Ahogyan gyalogoltunk, s teltek a kilométerek, próbáltuk felbecsülni, hogy mennyire lehetünk még a falutól. Időnként csalóka volt egy-egy távoli templomtorony. Körösszakál temploma ugyanis pont egy erdő takarásában volt. Megkerülve az erdőt, már láttuk a falu házait. Beérve a községbe, a központban lévő kocsmához mentünk. Itt volt a bélyegző is. 

A kocsmába belépve nem épp átlagos berendezés fogadott. Tele volt a helység az olasz AC Milan labdarúgó klub relikviáival, posztereivel, szurkolói sálaival, zászlóival, ereklyéivel. Kiderült, hogy még a bárpult mögötti személyt is Milánnak hívták. Az édesapja volt a kocsma tulajdonosa, aki egy életre elkötelezte magát Milan szurkolóként.

Miután megittuk a finom kávénkat, beugrottunk a helyi boltba, megvenni a napi elemózsiát. Teletöltöttük az ivóvizes palackjainkat is, majd megindultunk Körösnagyharsány irányába. Nem volt nagy távolság a két falu közt. Kiérve Körösszakálból, átkeltünk a Sebes-Körösön, a Tisza István hídon.

Átérve a folyó túlpartjára, balra fordulva haladtunk tovább a töltésen. Egy-egy horgászon kívül mással nemigen találkoztunk. Kezdtünk éhesek lenni, de úgy voltunk vele, hogy majd eszünk, ha beértünk a faluba. Körülbelül negyedóra elteltével épp a duzzasztózsilipnél jártunk, amikor az ott lévő ház udvarán lévő férfi szólított meg minket.

Beszédbe elegyedtünk, majd eleget tettünk szíves invitálásának, s betértünk hozzá kicsit megpihenni. Kiderült, hogy vendéglátónk hobbi szinten a pálinkafőzést is gyakorolja. Meg is kóstoltuk a nemrég kifőzött vadkörtéjét. Miközben kóstolgattuk a kifogástalan italt, kiderült, hogy Imre is erdélyi. Pontosabban Margitáról való. 

Imre elmesélte, hogy annak idején hogy került át a határon, majd mesélt a munkájáról. Ő látta el a környék halastavait vízzel, melyet a Sebes-Körösből engedett ki időnként. Közben megjöttek az  ismerősei, akikkel együtt folytattuk a beszélgetést. Annyira belefeledkeztünk a dolgokba, hogy mire elindultunk volna, már kezdett szürkülni. Úgy döntöttünk, hogy élünk az Imre által felkínált lehetőséggel, s ott alszunk a vendégszobában.

Imrének két házőrzője is volt, melyek közül a kisebbikkel magunk is megbarátkoztunk. Késő este volt, mire behúzódtunk a házba. Jó volt reggel végre nem sátorban ébredni. Kihasználtuk a fürdőszoba adta lehetőséget is, s immár frissen, újjászületve köszöntünk el Imrétől. 

Az elindulás után úgy döntöttünk Ricsivel, hogy csak a következő faluig, Körösnagyharsányig megyünk. Szombat volt, s szerettünk volna időben hazaérni. Meg egy kicsit fáradtnak éreztük magunkat. Most jött ki rajtunk az elmúlt napok fáradalma. 

Viszonylag időben érkeztünk be a faluba, s miután bélyegeztünk, rögtön a buszmegállóba indultunk. Sajnos azonban a délelőtti buszjáratról lemaradtunk, mivel a busz nem jött be a faluba, hanem csak a másik felében lévő megállóból indult. Következett tehát újabb várakozás a másik járatig. Ezúttal biztosra mentünk, s a másik megállóban várakoztunk. Busszal mentünk vissza Debrecenbe, ahol elváltak útjaink. 

Véget ért tehát az idei Kéktúra, idén már nem fogok többet túrázni. Legalábbis a Kéken nem. A mostani szakaszokkal a Kékkör 62 %-a, az Alföldi Kéktúrának pedig 51 %-a lett teljesítve. Tavasszal innen folytatom. Addig meglátom, hogyan tovább. Egy-egy kisebb utazás tervbe van tavaszig, de alapvetően most téli álmot fogok aludni. Jövő hónaptól lakóhelyet is váltok, ami szintén elfoglal majd egy kicsit. Új helyen fogom tehát megtervezni a következő helyszínt, legyen az külföld, vagy belföld. 

2018. november 11. (vasárnap) 11:27 (UTC+1) - Domoszló

Szokás szerint többször megébredtünk az éjszaka folyamán. Esni nem esett, de nagyon párás volt a levegő. Természetesen a sátorban a pára lecsapódott, s a hálózsákom vége is nedves lett, mivel a lábam hozzáért a sátor falához. Egyszóval ezúttal is nedvesen csomagoltuk el a sátrat. Lassan megszoktuk. Hosszú út állt előttünk, végig a Berettyó partján. Továbbra is a töltésen haladtunk.

Ismét eléggé monoton volt a töltésen való gyaloglás. Teltek a percek, félórák, s mi csak továbbra is mentünk mint a gibbonok. Időnként az aszfalton egy-egy felfestést láttunk, melyek nagy része át volt festve feketével. Egy viszont megúszta. Biztos egy megtört szívű kandúr volt a művész.

Nem emlékszem, hogy pontosan mikor értünk be Bakonszegre, de annyira még nem voltunk éhesek. A pecsét miatt betértünk Bessenyei György író, költő egykori lakóházához, melyet mára szépen felújítottak. Itt élt 1785 és 1811 között a bihari remete, a magyar felvilágosodás egyik meghatározó alakja.

Ezt követően a faluban kicsit eltávolodtunk a Kék útvonalától, mivel kerestünk egy boltot, meg egy kocsmát. Menet közben egy különösen szép házat láttunk. Kíváncsi lettem volna arra is, hogy belülről hogy néz ki. Pár dolgot ismételten venni akartunk, meg a telefonjainkat is tölteni akartuk. No és természetesen mi is töltődni akartunk. Egészen finom kapucsínót kaptunk, melyet kiegészítettünk egy kis folyékony malátával. Igazi retro kocsma volt. 

A kis pihenő után folytattuk a túrát Zsáka felé, vissza az elágazáshoz, majd átkeltünk a Berettyón, az 1999-ben épült Nádányi Zoltán hídon. Átérve, újra a Berettyó partján haladtunk, végig a töltésen. Annyira elbeszélgettük az időt, hogy nem vettük észre az elágazást, s mi tovább mentünk. 

Észrevéve a tévedésünket, Ricsi megnézte az offline módban is működő túratérképét, s miután betájoltuk magunkat, Zsáka felé vettük az útirányt. Bő fél órát kellett toronyiránt átvágnunk, végig a szántásokon. Mielőtt kiértünk volna a Bakonszeget Zsákával összekötő műútra, egy fehér autót láttunk vészvillogóval állni az út szélén. Természetesen ezúttal is a rend éber őrei voltak, akik le is ellenőriztek minket. Természetesen ezúttal is rendben volt minden, s mi folytathattuk az utunkat. 

Mire beértünk Zsákára, nem csak a templom harangja, hanem a gyomrunk is jelezte, hogy ideje lenne megállni ebédelni. Kerestünk egy erre alkalmas helyet, majd jöhetett a terülj-terülj asztalkám. Előkerült a szalonna, kolbász, paradicsom, fokhagyma, kenyér, sajt. Kellett a kalória bevitel.

Zsáka és a következő falu, Furta között nagyon kicsi volt a távolság. A 47-es főút választotta el a két települést. Hamar át is értünk, majd tartottunk egy újabb pihenőt a helyi kocsmában. A falu több pontján is látszódott az ügyes tökfaragók keze munkája. Többen nemtetszésüket fejezik ki mostanában, hogy ne vegyük át az észak-amerikai halloween ünneplést, azaz a tökfaragást. Elfelejtik sokan, hogy a Kárpát-medencében már nagyon rég faragnak október-november tájékán tököt, s tesznek bele gyertyát. Így tettek a szüleink, s a nagyszüleink is.

Újabb finom kávét fogyaszthattunk el. Kicsit beszélgettünk a helyiekkel, akik kérdezgettek honnan indultunk, s hová tartunk. Ezúttal migránsokról nem esett szó. Feltöltöttük vízkészleteinket, majd megterveztük, hogy hol éjszakázzunk. Késő délutánra járt az idő, s mi tudtuk, hogy a következő településig nem fogunk eljutni. Nagyon nagy volt a távolság Furta, és a következő falu, Körösszakál között. Maradt tehát a rögtönzés. Elindultunk, s úgy voltunk vele, hogy menet közben találunk valamit.

Furtát elhagyva újabb műút mentén haladtunk hosszan, s monotonon. Több kilométeren keresztül, mire fél öt körül letértünk, s találtunk egy kisebb fás részt. Egy elhagyott gázvezeték akna közelében, a szántóföld szélén ütöttünk tábort. Gyűjtöttünk szárazfát, s miután besötétedett már ropogott is a tűz. Ideje is volt, mert két napja nem gyújtottunk tüzet.

Ez az este kicsit különb volt a többitől, ugyanis mi is megemlékeztünk a saját elhunyt rokonainkról, barátainkról, ismerőseinkről, akik már nem lehetnek velünk. De ezúttal megemlékeztünk azokról is, akiknek köszönhetjük ezt a nagyszerű Kéktúra útvonalat is. Az ő kitartó és fáradtságos munkájuk nélkül ma nem lehettünk volna itt. Köszönjük Nekik, és nyugodjanak békében.

2018. november 10. (szombat) 17:23 (UTC+1) - Domoszló

Ködös reggelre ébredtünk. Annyira tejfehér köd vett minket körbe, hogy szinte semmit nem láttunk. Ráadásul minden csupa víz volt a párától, így kénytelenek voltunk újra a sátrainkban elkölteni. Reggelire általában zabkását eszünk, kis aszalt gyümölccsel gazdagítva, hozzá pedig kávét iszunk. 

Szóval ezúttal is vizesen csomagoltuk el a sátrainkat. Lassan hozzászoktunk ehhez. Ismételten bíztunk abban, hogy este sikerül majd lefekvés előtt kiszárítani. Összecsomagoltunk, majd Bojt felé vettük az útirányt. A települést hamar elértük a Kis-Körös partján. A falu kisboltjában megálltunk egy kis frissítőre, majd folytattuk Hencida felé. Ismét a Kis-Körös csatorna mentén haladtunk, időnként eléggé magas fű között. Fel is húztam a kamáslikat, védve a lábszáraimat az átázástól.

Ismét kereszteztük az épülő autópályát. Teljesen kettévágja a Kék nyomvonalát, így hamarosan új alternatívát kell majd kitalálni. Egy nádassal benőtt hajdani horgásztó mellett tartottunk, amikor megpillantottunk egy tízórainak alkalmas helyet. Ideje is volt, mert kezdtünk éhesek lenni. 

Végezvén a tízóraival, következett még egy jó óra gyaloglás, mire beértünk Hencidára. Mielőtt beértünk volna, láthattuk a környéken szorgoskodó gazdákat, szántás közben. Annak idején láttam egy videót a régmúlt időbeli szántásról, még az ötvenes évekből. Mindenhol madarak tolongtak a friss szántáson, keresve a felszínre került kukacokat, rovarokat. Ezúttal egy madarat sem láttunk. Mindenki gondolja tovább a dolgokat.

Hencidán nem sokat időztünk, hisz a túraútvonal szinte csak érintette a települést. A Berettyó csatorna mentén gyalogoltunk tovább Gáborján felé. Itt terveztük feltölteni a hiányos készleteinket, mivel másnap munkaszüneti nap volt. Igaz, több helyen láttuk kiírva, hogy a kisebb magánkézben lévő boltok nyitva lesznek. Épp elhagytuk volna a falu főterét, amikor egy idős házaspár szólított meg minket. Ők is a Kéket járták, csak ők az ellenkező irányból. Hetente utaznak le Budapestről, egy-egy napi szakaszra. Elmondták, hogy sajnálatos módon őket is migránsnak nézték több alkalommal. Szomorúan hallgattam mindezeket. A foglalkozás - sajnálatos módon - elérte célját.

Elköszöntünk idősebb túrázó társainktól, s nekivágtunk a hosszú, s monoton utunknak, ami Berettyóújfaluig vezetett. Végig a Berettyó-folyó melletti gáton haladtunk. Annyira melegen sütött a nap, hogy úgy éreztük, mintha júliusban gyalogolnánk.

Egyik helyen sajnos tanúi lehettünk a lassan mindenhol előforduló szemetelésnek. Amióta járom az országot, rengeteg helyen látok hasonlót. Kíváncsi lennék az elkövető gondolatvilágára.

Érdekes dolog történt velünk a gáton. Tele volt a levegő, valamint a gáton lévő fűszálak az úgynevezett ökörnyállal. Ahogy gyalogoltunk, s múltak a kilométerek, a bakancsainkon megteltek. Olyan volt, mintha pók szőtte volna be.

Olyan érzésem volt, hogy soha nem lesz vége a gátnak. Nem mértük pontosan, de lehetett két és fél óra, mire elértük Berettyóújfalu határát. A pecsételőhely nem messze volt a Kék útvonalától, s mi továbbmentünk keresve egy boltot. Ránk fért egy kis frissítő a kimerítő napunk után.

Úgy terveztük Ricsivel, hogy visszamegyünk még egy kicsit a gátra, s keresünk egy alkalmas helyet a szállásra. Továbbá azt is terveztük, hogy megfürdünk a Berettyóba. Eddig esténként nedves törlőkendőkkel tisztálkodtunk, de mi is éreztük, hogy lassan-lassan ez kevés lesz. Az alkalmas helyszínt meg is találtuk, s egyenként megmerültünk a hideg folyóban. Felfrissülve kerestünk helyet magunknak éjszakára. Tüzet ezúttal sem raktunk. Nem akartunk feltűnést kelteni, mivel közel voltunk a főúthoz.

2018. november 09 (péntek) 17:08 (UTC+1)

Teljesen nyugodt volt az éjszakánk. Sem kétlábúak, sem négylábúak nem zavarták meg az álmainkat. Ennek ellenére többször megébredtem éjszaka. Így volt ezzel Ricsi is. Reggel épp nyugtáztuk, hogy milyen jól kiszáradt az éjjel a sátrunk, amikor elkezdett cseperegni az eső. De szerencsére nem tartott sokáig. Gyorsan megreggeliztünk, majd elindultunk első napi állomásunk, Pocsaj felé. Légtávolságban nem lett volna messze, de a Kék ezúttal is tekergett egy kicsit. Nagyjából az Ér-főcsatorna gátjain haladtunk.

Egy-egy autóval, traktorral találkoztunk csak, de mivel közel voltunk a határhoz, számítottunk ellenőrzésekre is. Jó másfél óra múlva elértük Pocsajt. Épphogy betettük a lábunkat a faluba, a helyi "helyben-ülő" közfoglalkoztatott testvéreink hangosan kérdezgetni kezdtek, hogy migránsok vagyunk-e. Természetesen erre a kérdésre számítottunk, hisz az utóbbi 2-3 évben mindenkit annak néznek aki idegen. Nevetve haladtunk tovább.

Útban a pecsételőhely felé szemügyre vehettem az itteni kukoricatároló formáját. A Mátra vidékén, s az ország legtöbb részén csak a farész van, itt téglaoszlopokkal egészítették ki. Épp indultunk volna tovább, amikor egy helyi lakos ránk köszönt. Elkezdtünk beszélgetni, majd behívott az udvarába minket, egy-egy pohár forró kávéra. Sőt még egy-egy ízletes körtével is gazdagabbak lettünk. Kicsit még beszélgettünk, majd elköszöntünk vendéglátóinktól.

A pecsét a helyi kocsmába volt, így magunk is kértünk egy kis frissítőt. Épp belekortyoltunk, amikor egy újabb, az autójából derékig kihajoló testvér tudtunkra adta, hogy minket migránsokat már keres a rendőrség. Kisvártatva meg is érkezett a hatóság. Következett az ellenőrzés, majd egy kis beszélgetés. Javasolták, hogy a további kellemetlenség elkerülése végett jelentsük be az utunkat. Mi azonban nem kívántuk ezt megtenni, annyira nem volt az igazoltatás része zavaró. Meg aztán ideje volt megszokni, milyen a másik oldalon.

Visszafele újra elhaladtunk a közfoglalkoztatott testvéreink mellett, akik ugyanazon a helyen ülve, újfent hangoson óbégattak. Kisvártatva újabb rendőri igazoltatás következett, ám ezúttal másik járőrpáros. Így hagytuk el Pocsajt. Ricsivel beszéltük, hogy legközelebb a poén kedvéért németül fogunk érdeklődni, hogy merre van München. Pocsajt a Berettyó menti gáton hagytuk el. A tehenek békésen legelésztek. Nekik mindegy lehetett, hogy kik vagyunk.

Kismarjára hamar beértünk. Rögtön a település szélén volt egy szépen faragott székelykapu. Ekkor még nem tudtam, hogy ki volt a mestere. Beljebb mentünk a faluba, ahol a központban lévő református templom található. Ricsi emlékezett, hogy a pecsét valahol itt lehetett.

A falu a középkorban a Bocskai család birtokába tartozott. Bocskai György, Bocskai István édesapja volt a földbirtokos. Körbejárva a templomot, újabb gyönyörű fafaragásokat fedeztünk fel.

Mivel a templom zárva volt, s a tiszteletest sem találtuk odahaza, segítséget kértünk a közösségi háznál. Kisvártatva jött is egy kedves úr, aki kinyitotta nekünk a templomot. Miközben pecsételtem, idegenvezetőnk rövid ismertetőt tartott a templom, s a község történetéről.

A református templomot 1805-ben szentelték fel, építése mintegy két esztendeig tartott. Azóta többször szenvedett károkat. Átvészelt földrengést, háborút, s a két harangjából egyet sikeresen megmentett az akkori tiszteletes furfangossága. A toronysisakját kétszer is tönkretette a vihar, ám másodjára már nem állították helyre.

A szószék alatt volt látható Bocskai István erdélyi fejedelem festett képe is. Az utóbbi években kezdődött el a nagymértékű templomfelújítás, melynek során került feltárásra az addig legendaként ismert Bocskai Kripta. A templomnak két elődje is volt. 1277-ben már álló templom falai szépen kirajzolódtak a felújítási munkálatok során. Az 1400-as években építették a Bocskai család ősei a templom alá a kriptát.

Vendéglátónk elmondta, hogy a feltáráskor a kripta teljesen fel volt dúlva, korábbi sírrablásról adva tanúbizonyságot. A koporsókat, s a csontokat elvitték, s azokból kettőt restaurálva visszahoztak. A csontokat ládákba téve helyezték örök nyugalomra a templom melletti helyen.

Közben kiderült, hogy idegenvezetőnk keze munkái láthatóak az egész faluban. Sőt az is kitudódott, hogy udvarhelyi. Ő is áttelepült annak idején a családjával, s azóta Kismarján farag. Elbeszélgettünk egymás életéről, tapasztalatáról. Még egyszer köszönjük Nagy Dénesnek a szíves vendéglátást, s a részletekben gazdag idegenvezetést.

Folytattuk tovább gyalogutunkat, következett Nagykereki települése. Addig azonban volt hátra jó pár kilométer. Eleinte pár csepp csepergett, ám később újra viszonylag jó időben tudtunk haladni. Utunk során sok helyen láttuk a leendő autópálya építésének munkálatait. Jó lenne, ha a határ túloldalán is szorgoskodnának. Ha kész lenne, hamarabb el tudnék magam is jutni Kolozsra.

Nagykerekire beérve a Bocskai kastély felé vettük az irányt. Ott volt ugyanis elhelyezve a bélyegző. Épp időben érkeztünk, mert kezdtek zárni. Bélyegeztünk, majd felkerestünk egy boltot, feltankolni készleteinket. Az éjszakát ezúttal is a falu határán túl terveztük.

Volt még egy óránk a naplementéig, így megindultunk, hogy legyen időnk megfelelő táborhelyet találni. Nagyrészt mezőn, szántóföldön vezetett az utunk, s nagyon úgy látszódott, hogy ma este nem fogunk tüzet rakni. A közelben csak kisebb fás részeket találtunk, de azok is körbe voltak kerítve.

Letértünk a Kékről, mivel a távolban megpillantottunk egy alkalmasnak tűnő helyet. Oda viszont csak egy patakmedren keresztül tudtunk eljutni. Szerencsénkre alig volt benne víz, így megúsztuk szárazon. Épp jókor érkeztünk, mert már csak percek voltak hátra a naplementéig.

Sikerült olyan helyet találnunk, ahol körös-körül nagy fű vett minket körül. Olyan érzésünk volt, mintha egy rizsföld közepén lennénk valahol Ázsiában. A természet által puhára kipárnázott területen hajthattuk te éjszakára a fejünket.