Tegnap este azt hittem immár halk éjszaka lesz, de nem volt az. Hárman akadtak megint. Reggel az egyik zarándoktársam volt oly kedves, és adott egy bontatlan füldugót és szemre való „álom” csomagot.

Reggeliztünk közösen, bevágtam 2 szelet piritóst. Fele nutellás, fele vajas-lekváros volt. Tejeskávéval leöblítettem. Az amerikai önkéntes házaspár megdicsért, hogy erdélyi létemre az éjjel nem bántottam egy nyakat sem. Jut eszembe: reggelre Bob Marley számra ébredtem. „Don’t worry about the thing…” Hát kell ennél jobb ébredés? Postán elküldik nekem a válogatás cd-t.

Ködös, párás, esős idő fogadott amint kiléptem az ajtón. Már kezdett világosodni, nem kellett a lámpa.

Következett az 1531 méteren lévő Cruz de Ferro. Az egyik legmegkapóbb hely a Jakab-út mentén. Évszázadok óta a zarándokok egy otthonról hozott követ helyeznek el. A Cruz de Ferro ima így hangzik: „Uram, az igyekezetem szimbóluma a zarándokúton legyen ez a kő, amelyet a Megváltó keresztjének lábához teszek, amely cselekedetem egyszer majd, amikor az életem tetteid elbírálod, a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja mélyebbre süllyeszteni, amelyben a jótettek lesznek. Legyen így!” Sok zarándoknak ez jelenti a terhének elhagyását. Nekem nem volt teher, sőt! A szülőföldemről hoztam magammal a követ, a Via Unitariana hetének egyik napjáról. Nem volt kérdés, hogy mit írjak rá. 1568-ban is igaz volt, most is.

Elhagyva kövemet, következett egy újabb elhagyatott, romos falu, Manjarin. Csak egy ház van épen, amelyikben Tomás lakik. A templomos lovagok hagyományát őrzi. Lehetett nála venni ezt-azt. Sőt, zarándokokat is fogad, akik gyakran megjelölik, honnan jöttek.

Utam gyönyörű tájon, változatos időjárással, köves úton folytatódott. Nem említettem, de még Hospital de Orbigo előtt leesett a botom, és tönkrement a menet benne. Nem tudom össze csavarozni, így hát a tokjában pihen a táskámban. Hiányzik, de amíg nem tudom megcsinálni (nem találtam még ki hogyan), addig nélküle megyek.

A messzeségben látszott napi célom, Ponferrada. De előbb még El Acebo következett. Valahol a szivárvány alatt.

Szeretem a kőből épült házakat, mondtam már? A legutolsó mintha hívogatott volna, hogy gyere vegyél meg, és újíts fel. Meg is tenném, de sajnos nem bambuszból van.

Riego de Ambrósba érve még Mária is emberibb volt.

Újabb oldtimerrel bővült a gyűjteményem az út során. Ezúttal egy Renault 4-es volt a soros.

Utam bekeményített ez után, botorkáltam a köves lejtőn. Éreztem is a bokáimat, rendesen.

Utolsó előtti állomásomon, Molinasecan egy kis pihenőt tartottam. Belefért az időbe egy pohár sör is. A teraszon kezdtem neki, de fél pohárnál jártam, mikor újra esni kezdett.

Délután fél három körül beértem Ponferradaba. Szállásom a város elején lévő Refugio San Nicolás de Flüe lett.

Ahogy a kilométerkő is mutatja, már csak 202,5  km van hátra. Holnap átlépem a 200-as határt.

Éjjel nem hinném, hogy horkolás lesz, mivel csak négyen vagyunk a szobában. Én, Fee, és még két hölgy. Fee meg is jegyezte, hogy de jó dolgom van. Jó bizony. De még mennyire.

Ismét a szokott időben keltem, háromnegyed hét után. Anikó még a szobában volt, készülődött. Iszonyú éjjelünk volt. Horkolás kánon volt a szobában. Nincs mese, vennem kell egy pár füldugót. Lementünk a konyhába, megnézni mi van a hűtőszekrény legfelső polcán. Ilyenkor reggel lehet csemegézni, mert ezen a polcon hagyott ennivalók mindenkié. Összejött belőlük egy finom szalámis, sajtos, olivás szendvics. Kiegészítve egy teával jó kis reggeli lett.

Együtt indultunk el Anikóval. Sokat beszélgettünk az úton. Elmeséltük egymásnak eddigi életünket. Sajnos az életében volt sok szomorú rész. De az azóta eltelt évek sokat segítettek. Megtudtam, hogy járt Ausztráliában, és Új-Zélandon is.

Közben elértünk egy kis kápolnát, Murias de Rechivaldót. Most kivételesen nem gyújtottam mécsest, nem volt aprópénzem.

Az első utunkba eső faluban nem reggeliztünk, csak a következőben álltunk meg egy hangulatos kis étteremben. Itt találkoztunk Andival is. Együtt reggeliztünk meg. Egy néni is bejött az étterembe, aki valószínűleg hozzátartozó lehetett. Nem lehetett nem lefényképezni.

Sok kőház van ismét a falvakban, egyik szebb, mint a másik. Sok házat díszítenek a kagylóval.

Anikó csak El Gansoig jött, mert kevesebbet akart menni, tartalékolt a hegyekre. Miután bekísértük a szállására, Andival folytattuk utunkat. Sokat megtudtam róla is. Kiderült, hogy Ő is erdélyi, nem is messze Kolozsvártól. Ugyanakkor költöztek ők is át Désről, mint mi. Jó pár éve viszont Olaszországban él. Utunkat különböző díszítések tették színesebbé.

Annyira változott az időjárás, hogy hol felvettük az esőkabátot, hol le.

Beérkeztünk Rabanal del Caminoba, ahol Anditól is elköszöntem. Ő csak odáig ment. Folytattam tehát egyedül az utam Foncebadón felé. Utam köves, sziklás út volt, hegynek fölfele. Megálltam egy kis pihenőre egy ivóvíz kútnál.

Végezvén a pihenővel épp indultam volna, amikor a műúton feltűnt egy különös társaság. Férj, és feleség a kutyáikkal, Franciaországból. Szívesen bemutatták a háromkerekűt, régóta szerettem volna kipróbálni. Nagyon könnyű volt vele tekerni fel a hegyre. Lehet, hogy beszerzek egyet.

Utam végéhez közeledvén esni kezdett. Igaz, nem volt az a nagy eső, inkább csak párás szemetelő. 1439 méter magasan fekszik Foncebadón. Egykor kihalt volt, de mára újra lakják, igaz többségük zarándok. Állandó lakosa csak 5 fő. Még sok ház romjai látszanak. A szállásom hajdan templom, ma már szállássá átalakított épület volt. Egy kedves amerikai házaspár fogadott, önkéntesek voltak.

Volt egy kis bolt is, benne minden, ami egy zarándoknak kell.

A szálláson szóltak, hogy közös vacsora hétkor. Mivel csak öt óra volt, szundítottam egyet.

A zarándok útlevél jelenleg így áll a pecsétekkel.

Vacsorára lencsefőzelék volt kolbásszal, második fogásnak itáliai pasta, desszertnek dinnye. Mindehhez természetesen finom vörösbor. Az edények elmosogatását vállaltam. Vacsora után átmentünk a szállás elkülönített részére, ahol egy 8 nm-en elkülönített részen egy mini templom volt berendezve. Mindenki elmondta saját nyelvén a miatyánkot, majd aki akart mondott pár szót. Majd mindenki nyugovóra tért.

Nem keltem korán, sőt! Nem siettem, mert ma csak Astorgaig akartam menni, a távolság meg nem volt vészes. Nyugodt éjszakám volt, hála Krisztiéknek, ugyanis egyedül voltam egy szobában, horkolástól mentesítve. Amikor felkeltem, már a társaság fele elindult, a másik fele készülődött. Mire én is elkészültem, már mindenki elment.

Krisztiék is nekikezdtek a napi feladataik elvégzéséhez, de jutott idő még egy kis beszélgetésre közben. Közben Manuel atya is felébredt. Miután megittam a kávét, melyet Kriszti főzött, itt volt az ideje az indulásnak. Búcsúzkodás, köszönet még egyszer mindenért egy kitűnő társaságnak. Remélem, még találkozom velük.

Elindultam hát Astorga felé, de közben eleredt az eső. Kénytelen voltam elővenni az esőköpenyemet, melyet az első nap óta nem használtam. Ahogy közeledek Galicia felé, egyre többet esik.

Mire felértem a település felé magasodó dombra, lassan elállt az eső.

Santibanez de Valdeiglesiasban reggeli, ma kivételesen kávé helyett frissen facsart narancslé. Majd elindultam hegymenetben. Elfelejtettem tegnap megemlíteni, hogy ismét összefutottam Anikóval, egy szálláson voltunk. Ma az úton újra találkoztunk, és a további távot közösen tettük meg. Megannyi érdekes alkotással, szoborral találkozik az ember itt, a Caminon.

Az úton nyilak, jelek, kagylók sokféle variációja mutatja az irányt. Tetszik, hogy van türelmük az embereknek ilyeneket alkotni.

A hegytetőn újabb frissítőponthoz érve, megismerkedtem Daviddel, akiről egy magyar srác írt a blogjába. Ott él, puritán környezetben, az adományokból újabb gyümölcsöt, italt, nasit vesz a zarándokoknak. Donativ rendszerben adja, jóformán semmi haszon. Sokszor vendégei is vannak a zarándokok közül. Annyira sugárzott az arcáról a boldogság. Tanulhatnánk tőle.

Itt volt egy hasonló kő gyalogló spirál, hasonló az Atapuercaihoz, csak kisebb. Anikóval kipróbáltuk.

Úton lefelé egy zenésszel is találkoztunk. Pengetés közben forgatta, pörgette a gitárt. Sajnos kifogytam az apróból addigra.

Ekkor már láttuk Astorgát. Hamar beértünk a városban. Gyorsabban telik az idő, ha beszélgetünk.

Találtunk szállást ott ahol akartunk. Sorba kellett állni a bejelentkezésnél. Közben felfedeztem ismerős arcokat. Eva, Vincnzo, Tamás, Kati, és 2 hét után újra találkoztam Vaclavval. Jó érzés újra viszont látni, akikkel együtt mész az úton.

Újakkal is megismerkedtem. Carla Braziliából, és Nicolas Franciaországból. A képen a harmadik Eva, Őt már bemutattam.

Gyorsan nyakamba vettem a várost, vennem kellett pár dolgot. A katedrális zárva volt.

Az utolsó képen egy toronyóra látható, bábukkal, amik kongatják a harangot, amikor annak ott az ideje. Beugrottam egy szupermarketbe, vacsorának valót venni. Tetszenek a halas pultok.

Összefutottam Feevel, a holland csajjal, akivel Leonban buliztunk. Beültünk egy sörre, mielőtt visszaindultunk a szállásra. A szálláson vacsorára ismét „francia” babos-sonkás-hagymás cuccost főztem Claranak, Evanak, és Vincenzonak.

Ezúttal Ecetnek szól az utolsó kép. Így kell építkezni sógi, előbb felhúzol egy darut, majd a ház következik. Lucáék mire építkeznek, addigra összepakolsz egy darut. Ha meg Boti lesz a vő, Dini meg is szerkeszti, csak ne engedd felmászni rá.

Idonkent erosen gondolkodnom kell, hogy hol es mikor voltam, amikor leulok a gep ele, lejegyezni a napi dolgokat. Most epp a 20 nap van Astorgaban, es a 19. napot irnam le, de nem tudom hirtelen hol is kezdtem. Ja meg van, Leon volt. Koran keltem, mert Hospital de Orbigoban vartak ram. Szocskeapu altali kozos ismerosom, Kriszti vart, aki maga is hospitalero. Meg szemelyesen nem talalkoztunk, de mar nagyon vartam a megismerkedest.

Igen, lassan 300 km ala erek. Reggel meg sotet volt, amikor Leonbol elindultam. Elso reggelizo allomasomig volt ket oras utam. De megerte, mert La Virgen del Caminoban akkora adag reggelit kaptam, hogy eddig olyat sose.

Utana kette agazott az ut, az egyik rovidebb, de unalmas, az autout mellett. A masik hosszabb, de falvakon keresztul. A masodik mellett dontottem.

Kesobb meg egy helyen megalltam, egy ket betus kiteresre. Legalabb megtudtam, hogy honnan is vannak a kocsmakban felszolgalt sonkak.

Ez a nap a megallasok napja volt. Ugyanis a kovetkezo faluban is volt egy donativo rendszeru frissito pont. Egy pohar malnaval gazdagodtam, termneszetesen most sem jart hozza medve, bar az elado eleg macko tipusu volt.

Majd ezutan egy hosszas resz kovetkezett, semmi fa, csak pusztasag. 2-3 ember gyalogolt elottem.

Lassan megerkeztem a konyv szerinti vegallomashoz, de ugye en tovabb mentem Hospital de Orbigoba. Gyors vasarlas, ebed elfogyasztas. Utamat folytattam, melyet megszakitott egy nepes tarsasag. Turelemmel vartam, mig elhaladnak.

Kozeledett vegcelom, elhagytam Vilventet, es mar csak be kellett ernem. Az eso felhok kozben gyulekeztek.

Amint beertem Hospital de Orbigoba, eleredt az eso. Szerencsere nem volt messze az alberge.

Ahogy beerkeztem, csak Krisztian volt ott, Kriszti es Albert Astorgaban volt, bevasarlo uton.

Elfoglaltam a szallasom. Maga a szallas egy 200 eves epuletben volt, hangulatos kis helyen. Kesobb megjottek Krisztiek is. Jo volt vegre talalkozni. Meghivast kaptam egy vacsorara is. Manuel atya is ott lakik, a hospitalerokkal egy epuletben. A meghivasnak nagyon megorultem, egy kis desszertel es egy uveg borral megprobal probaltam megkoszonni. De elotte amig Krisztian fozte a vacsorat, Alberttel misere mentunk. Erdekes volt a templom boltozata. Eloszor azt hittem ott jon be a feny, de nem. Bamulatos epiteszeti megoldas reven fenyes marad a belter.

Kovetkezett a vacsora, melyet az emeleten levo etkezoben tartottunk. Mielott elkeztuk, elovettem a kozelmultban tanult asztali aldast, hala az Erdelyi Unitarius barataimnak. Tetszett az atyanak a nyam-nyam, es ham-ham resz. Egy finom pestos pastat ettunk reszelt parmezannal. Tud ez a Krisztian. Annyira, hogy ketszer is szedtem. Vacsora utan borozgatas, es beszelgetes. nagyszeru emberek, egy nagyszeru helyen. Koszonom Szocskeapu, hogy reszem lehetett benne.

Sokáig aludtam, mert nem kellett ma nagy távot megtennem. León 25,2 km-re volt. Kényelmesen elkészültem. Azt hittem Vincenzo lemaradt, aztán összefutottam vele, kávézó után kutatott. Sininhez irányítottam. Egész éjjel esett, így eléggé vizes volt minden. De legalább nem volt por. Egy kis pihenőt kellett tartanom, egy egészen rövidet, mert felfedeztem a kedvenc növényemet. Tudjátok, csak bambusz és cölöpök.

Rég tettem egészségügyi jelentést. Vízhólyag továbbra sincs, talpam rendben, benőtt köröm türelmes, lábszár néha fáj, de nem vészes. Reggelente és néha napközben érzem a vállaim. Nátha kicsit enyhült. Csípések nyomai halványan látszanak. Összességében elmondhatom, soha rosszabbul.

Első megállóm Mansilla de las Mulas volt. Ilyen burkoló remekművel találkozik az ember. Leellenőriztem az iránytűmmel, jó munkát végzett a mester.

Épp reggeliző helyet kerestem, amikor az egyik kávézó ablakán keresztül Anita integetett. Kiderült, hogy hajnal kettőkor indult, mert nem tudott aludni. Elkapta az eső. Épp szárítkozott. A reggelim mellé újabb grátisz volt, egy kis pohár facsart narancslé.

Puente Villarente újabb csemegét rejtegetett. Felfedeztem egy kertben, egy kombi 1310-es Dacia-t. Lassan oldtimer ez is.

Majd egy vegyeskereskedés mellett mentem el, a hólapát (ilyenkor???) akciós volt.

Utam égig kísérte a nagyváros közelsége. Benzinkutak, szervizek. Beérve Leónba rögtön össze futottam Arnolddal, a világutazó amcsival. Másfél hete nem láttam. Legalábbis azt hiszem. Kicsit időzavarban vagyok. Majd egy érdekes kutat találtam, szójátéknak ideális. pl: Ha Tibinek hívnak, ülve ihatsz vizet, de csak ha Levis gatya van rajtad. Lehet fáradt vagyok?!

Érdekes volt León. A város, a pörgés, az autók sokasága, stb. Nem hiányzott. Tovább menve megkerestem a szállást, majd bejelentkeztem. Közben egy bábú invitált volna be az odavezető úton egy boltba. Ha „élő” lett volna, lehet nem mentem volna tovább.

A szállás után elindultunk város nézésre Martina csapatával. Tegnap nekik nyitogattam a bort. Jó kis társaság. Közben újabb magyarok voltak a szálláson. Kati és Andi. Később Tamással is találkoztunk a vacsoránál. Gyűlnek a magyarok. Nemrég olvastam, hogy az éves Camino zarándokok 0,5 %-a magyar.

Jó kis társaság ez is. Holland, szlovák, spanyol, katalán, svájci, magyar. Kell ennél jobb? Épp egy fura szobornál voltunk, az olasz csaj be is mászott, erre én elmeséltem Kőműves Kelemen sztoriját. Rögtön kimászott.

Megnéztük a katedrálist is. Ez most puritánabb volt, mint az eddigiek.

Vacsoránál együtt volt a magyar asztaltársaság.

És a nap végén a szokásos kép ezúttal Móninak, mivel a reggeliző helyem neve Alonso volt. Es valóban gyors volt a kiszolgálás. De a reggelivel azért nem egy forma-1-es autó sebességével végeztem.

Ma nem kellett korán kelnem, a napi tervezett táv „csak” 31 km volt. Sahagún-Reliegos. A könyv két variációt ír le erre a távolságra. Az a) variáció 31,6 km, 7.45 óra, benne egy 17,7 km-es szakasszal ahol semmi település nincs. A b) verzió az előbb említett 31 km, 7.30 óra, és a legnagyobb távolság település nélkül 12,7 km. Érthető módon a b) terv mellett döntöttem.

Reggel kivételesen „gépi” kávéval kezdtem a szálláson, majd következett pár fotó magáról a szállásról. Tegnap nem említettem, de ez egy régi templom volt, amit átalakítottak szállásra.

07.10-kor már úton voltam, szépen lassan elhagyva a várost. Egyes fiatalok még mindig a bár teraszán voltak, poharakkal a kezükben. Tudnak élni.

Utam elhaladt az Ermita de Perales nevű régi kis templom mellett, majd következett Bercianos del Real Camino. Itt ismét megkávéztam, immár a szokásosat. Imádom ezt a fajta kávét, mindenhol finomat főznek. Hozzá hátizsákból csokis keksz. Reggeliző társam Martina volt, Pozsonyból. Volt wifi is, így lett pár perc face nézés.

Újult erővel nekivágtam, újabb oldtimert találva. Szép állapotban volt a kacsa.

Ismerős egy-kettő akadt csak. Új arcok vesznek körül. Nadine, Eva, Vincenzo, Alvaro, Jun mögöttem egy nappal. Rasant kb. másfél hete nem láttam. A terep a megszokott köves út, a táj sík, néhol fa. Ma szerencsém volt, mert végig fiatal platán sor mellett mentem. Amúgy a Burgos-León közötti szakaszt sokan kihagyják, és a távot busszal teszik meg. Érdekes döntés. Ha valaki sérülés, vagy rosszullét miatt teszi, megértem. De ha csak a monotonitás miatt döntenek így… Igaz, valóban annyira egyedül érzi magát az ember, hogy egy bizonyos pont után abban sem hisz, hogy valaha is települést lát. Szerencsére, hogy időnként történik valami, ami elvonja az ember figyelmét.

Közben nyugat felől erősen felhősödni kezdett, várható volt, hogy megázom. Így is történt. Még negyed óra kellett volna csak, és szárazon megúsztam volna.

Beérve megkerestem a szállást, ahol a tegnapihoz hasonlóan senki sem volt a pultnál. Negyed óra múlva be tudtam jelentkezni. A fürdés, mosás után kinéztem a faluba. Benéztem a feltűnő Elvis bárba, egy pohár sörre. Kettő lett belőle, melyet a tulaj, Sinin kiegészített egy kis tányér sajt és sonka grátisszal. Tetszett a kocsma stílusa, a falakon a zarándokok ott hagyott szuvenírjei, zászlói, kezük nyoma, üzenetei. Azonnal tollat ragadtam én is, és üzentem. Hogy mit? Ha benézel Sininhez, elolvashatod.

Jó pofa alak volt ez a Sinin. Üvöltött a rock’n roll. Látszott, hogy élvezi amit csinál, élvezi az életet.

Visszatérve, megfőztem a vacsorámat. A múltkori babos-sonkás-hagymás cuccot ismételtem meg, melyről kiderült, hogy francia étek is. Lehet előző életemben francia voltam, vagy spanyol, ugyanis mindenki spanyolnak hisz. Hát Sancho mi is lehetne más, nem igaz?

A konyhában sehol sem találtak borbontót, naná hogy nekem volt. Három palackot bontottam fel, három pohár lett a jutalmam. Majd következett egy konzerv olajbogyó, melyből nekem is jutott a borhoz. Kár hogy sajtot könnyű kibontani a csomagolásából.

A tegnapi napról kimaradt egy fontos pillanat. Megismerkedtem Zitával. Ugyanabban a szállóban volt, ahol én. Ráadásul közös volt a „cégünk” is. Ő még bírja, a központi épületben dolgozik, a központi szervnél.

Reggel, azaz hajnalban keltem, 04.30-kor. Még kimondani is kemény. A mai adag 39,7 km-re volt tervezve. Ez még keményebb. A könyvem szerint 26,3 és 13,4 km lett volna két napra elosztva. Jobbnak láttam összevonni, már csak azért is, mert nem sok látni való ígérkezett. Rögtön egy 17,3 km-es szakasszal kezdődött, semmi településsel. Zita is velem tartott, nem tudott aludni. Éjjel ismét fülhallgató nélkül aludtam, meg lett az eredménye. Valaki rekordot állított fel szerintem, horkolás során kiadott zajszintet döntve. Mások a szokásos módon csörtetve indultak ismét. Én előző este összepakoltam, csak a hálózsákot, és az alvó cuccot kellett eltennem.

Nekivágtunk tehát a távnak. Kb. úgy számoltuk, hogy 9-re isszuk a kávét, esszük a croasont. A fejlámpám kitűnően világított, pedig rég volt töltve. Két óra után tartottunk egy rövid szusszanást. Közben feltűntek a követőink. Majd előbukkant Calzadilla de la Cueza templom tornya, majd a völgyben megláttuk a falut is. Pár perc múlva már kortyoltunk, és falatoztunk. És valóban 9 óra volt. Pontosak voltunk mint a Doxa.

Zita nem tervezte addig a napi útját, mint én. Terradillos de los Templariost csak érintettük, egy rövid kortyolás a kútnál, kulacs töltés. Itt futottam össze a szlovén házaspárral, régóta találkozunk, naponta többször. Át lépve a 26,3 kilométert, tovább folytattuk, majd Moratinosban ebédeltem, sonka, sajt, bagette, hagyma, sör. Vincenzoék is beértek. Sántított rendesen, pedig egy napja még rohangált, közben kiabálva: „¡Ale-ale-ale-ale!”

Ebéd után újult erővel folytatva, egy érdekes épület mellett haladtunk el. Valami magtár féle lehetett.

Sokan hagyják az út mellett kitaposott bakancsukat. Általában egy-egy kilométerkőnél, vagy nagyobb kőnél, keresztnél. Ennek a pár cipőnek a gazdája fura módját választotta a végső elhelyezésnek. A cipő a mennybe szállt.

Beérve San Nicolas del Real Caminoba, elbúcsúztam Zitától, Ő maradt, én tovább álltam. Már csak 8,1 km-re voltam a céltól.

Újabb provincia határt léptem át, Leónét. Már nem sok van hátra. 379,4 kilométer.

Célom, Sahagún előtt található Ermita de la Virgen del Puente. Egy kis téglakápolna, mely román és arab stílusú, előtte egy kőhíddal. Majd elhagyva katonák fogadnak belépve a Camino kapuján.

Beérve Sahagúnba, elővettem a könyvemet. Ilyenkor mindig átböngészem az előzőleg kiszemelt szállást. Közben Fido is zarándokolt.

Megérkeztem a szállásra, azonban senki nem volt a portán, szieszta volt. Volt egy órám. Üres ágy rengeteg. Egyiket kiválasztottam, majd irány a bolt. Mire vissza értem, vége is volt a sziesztának, be tudtam jelentkezni. A szállás kitűnő volt. Wifi volt ugyan, de nem tudtam csatlakozni. Volt viszont asztali gép, azon írtam meg a két napi blog adagot.

A nap végére lassan szokássá válik, hogy valakinek szól az utolsó fénykép. Ez alkalommal Bellának, hisz tudjuk, hogy egy kiváló fénykép elkészítéséhez, első lépésként egy fatörzset kell keresnünk.