2015. május 14. (csütörtök) 19:38 (UTC-5) - David

Korán keltem, bár annyira ne kellett kapkodjak. Tegnap ugyanis elkészültem, már csak fel kellett öltözzek. A reggeli kimaradt, mert nem volt étvágyam. Csak egy kávét ittam. Marvin elvitt Agujitasba, a kikötőbe. Ugyanazzal a motorcsónakkal mentem, mint legutóbb, csak most nem volt kedvezményem.

Ezúttal is volt egy kis mangrove erdő látogatás. Most másik részen vágtuk át a folyót, találva egy rövidebb utat az erdőn keresztül. Megérkezvén Sierpebe, ugyanazzal a mikrobusszal utaztam tovább. Itt sem volt kedvezményem. 

Palmar Norteba érve, megvettem a buszjegyet Paso Canoasba, a határ menti állomásra. Volt másfél órám a tervezett indulásig. Kihasználtam az időt, és megreggeliztem. Természetesen rizs is volt. 

Ezután következett a várakozás. Eljött a busz indulási ideje, de a busz sehol. Nagyjából hozzá szoktam a latin amerikai "pontossághoz", de egy óra leteltével már kicsit kezdtem izgulni. Közben megismerkedtem egy férfivel, aki az USA-ból jött. Annak idején mérnökként kezdett, majd itt Costa Ricában kitanulta az asztalos-ács szakmát, és most saját vállalkozása is van. Járt Magyarországon, ízlett neki az Egri Bikavér.

Közben megtudtam, hogy a férfi gyakran kel át a határon, tartózkodási engedélyt hosszabbítani. Azt mondta, hogy nincs két egyforma eset. Van amikor semmit nem kérdeznek, de olyan eset is van, hogy három órán keresztül tartott az átkelés. Közben megérkezett a buszunk, rám is fért a klíma.

Bő negyven perces utam volt Paso Canoas-ig. Megérkezvén, egy újabb káosz határátkelőhely fogadott. Semmi, sehol kiírva, nagy tömeg, össze-vissza minden. Először következett a costa ricai kiléptetés. Mint kiderült, hét dollárt kellett fizetni, a kilépésért. Amint odaadtam a nyugtát a határőrnek, rögtön össze is gyűrte. Majd pár percet igénybe vett az útlevél vizsgálat. Valamit megint diskuráltak az útlevelemről. Nem tudom mi lehet vele. A végén azonban megkaptam a pecsétet. Ki voltam léptetve. 

Következett a panamai oldal. Azonnal sorra kerültem, nem voltak sokan. Elővettem a legbarátságosabb arcomat - ezúttal ugye arcszőrzet nélkül érkeztem - és a határőr ablakához léptem. Átadtam az útlevelem, és felkészültem az inkvizícióra. A halotti bizonyítványomon kívül, majdnem mindennel rendelkeztem. Nálam volt a bankszámla kivonatom, a hostel foglalásról igazolás, a repülőjegyem kinyomtatva, valamint egy igazolás a Corcovado alapítványtól. Erre a határőr fogta az útlevelem, nem kérdezett semmit, majd beleütötte a pecsétet. Be voltam léptetve Panamába. Köpni, nyelni nem tudtam. El is húztam gyorsan a csíkot, nehogy meggondolja magát. A vám vizsgálat mindkét oldalon elmaradt. Vagy csak én nem találtam meg.

Érdekes, hogy a beléptető pecsétre nem írtak napot. Elvileg így 180 napot maradhatnék. Elvileg. Immár Panamában voltam tehát, elindultam bankautomatát keresni. Találtam is egyet, a pénzt viszont amerikai dollárban kaptam. Az árfolyam megegyezik. Egy panamai balboa egy amerikai dollár. Az egész határmente egy nagy bevásárló utca volt.

David-be mikrobusszal mentem, ami a határtól indult, kb. tíz percenként. Itt is kellemes hűvös volt, ment a klíma. Volt egy ellenőrző pont is, ahol a rendőrök, és katonák átvizsgálták a buszt, és megnézték az útlevelünket. Fél óra elteltével már David központjában voltam. 

Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy gyalog elinduljak. Nem volt már kedvem keresgélni az utat. Így hónapok óta először taxiba ültem. Pár perc alatt odaértem a hostelhez. Az ára sem volt vészes.

Panamába érve, az órát egy órával előrébb kellett állítsam. Így már csak hét óra különbség van. A bejelentkezés után elfoglaltam a szállásom. Egy bambusz házban van a szállás. Teljesült az újabb vágyam. Egy igazi bambuszházban lakni. Igaz, hogy csak két éjszakát. Szúnyogháló is van. Na és persze az elengedhetetlen függőágyak.

Gyönyörű egyébként a hostel kertje. Holnap részletesebben bemutatom, most csak egy-két képpel szemléltetem. Holnap kicsit szétnézek a városban, majd délután pihenek egyet a medence partján. Mert ugye tudjuk, hogy az élet szép.

Az idő már késő délutánra járt, így a gyomrom már elég hangosan korgott, követelve a neki járó napi adagot. Nem is mentem messzire. Rögtön a hostellel szemben volt egy étterem, ami inkább egy presszóra hasonlított. Sült halat ettem, sült platanossal. Hozzá két üveg Atlas márkájú sörrel. Tökéletesebb estebédem nem is lehetett volna.