2016.12.24. (szombat) 16:11 (UTC+1) - Domoszló

Ezúttal nem egy beszámolóval jelentkezem, mivel mostanában nem igen utaztam sehova. Tervben volt egy rövid szakasszal folytatni a KÉK-et, ám végül nem mentem. Talán januárban folytatom. Jobban szeretek jó időben túrázni, úgy, hogy velem van a sátram, hisz akkor bárhol, és bármikor megállhatok. Ilyenkor télen pedig kénytelen vagyok szállást foglalni, és a nappalok is rövidebbek. Cserébe viszont teljesen más oldaláról lehetne megismerni a tájat. 

Történt viszont egy meglepetés. A múlt héten keresett meg Imola, aki szakdolgozati témájához keresett világutazókat. Eddig nem igazán nyilatkoztam idegeneknek az utazásaimról. Beszámolót is csak egyszer tartottam, a kolozsvári Protestáns Teológia hallgatóinak, még a Camino után. Szóval ezúttal úgy éreztem, hogy vállalom. Érdekes volt feleleveníteni újra az elmúlt két évet. Persze nem múlik el nap, hogy ne gondoljak rá, ám ezúttal más szemszögből tettem ezt. Imola arra volt kíváncsi, hogy milyen érzéseket váltott ki az utazás, milyen hatással volt rám. 

Az elmúlt hetekben, hónapokban sokat gondolkodtam, hogy merre tovább. Folytassam-e azt, amit annak idején elkezdtem, vagy esetleg maradjak, és újra két lábbal tapossam azt a bizonyos mókuskereket. Több lehetőség is adódott, hogy egy kicsit újra kimozduljak a jól megszokott komfortzónából. Jelenleg két dolog van, két lehetséges út, ami között választani akarok. Természetesen jöhet több lehetőség is még a jövőben, ahogy magamat ismerem. A legfontosabb viszont az, hogy bármihez is akarok kezdeni, kelleni fog egy kis önerő hozzá. Ezt az önerőt pedig meg kell teremtenem magamnak, így egyelőre maradok. Addig is folytatódik az Országos Kéktúra, valamint a futás is. Jövőre főleg olyan versenyeken fogok indulni, amiken eddig még nem vettem részt. Rögtön január első napján kezdek majd egy kis budapesti futással, majd a hónap közepén a Zúzmara félmaratonnal fogom folytatni. 

Kívánok tehát minden kedves olvasómnak békés, boldog karácsonyi ünnepeket, valamint boldog - futótársaimnak és túratársaimnak pedig kilométerekben gazdag  - új évet!

2016. december 02. (péntek) 13:16 (UTC+1) - Budapest

Vasárnap lesz egy hete, hogy részt vettem a világcsavargók találkozóján, azaz a 4. Járatlan utakon fesztiválon. Ahogy márciusi posztomban említettem, ezen a fesztiválon olyan világutazók tartanak előadást, akik a világ különböző helyeire utaznak, nem mindennapi módon. Gyalog, stoppolva, kerékpárral, lóháton, vagy át az óceánokon hajóstoppal. Megismerhetünk különböző országokat, történeteket olyan utazóktól akik nemrég vágtak bele, vagy már évtizedek óta úton vannak. Teszik ezt egyedül, párban, vagy családdal.

Ezúttal két napossá bővült a fesztivál, azonban csak a második napján tudtam részt venni. Olyan előadókra voltam kíváncsi, akikről már valamilyen úton, módon hallottam. Legtöbbjük valamilyen formában jelen vannak a világhálón, akár blogon, honlapon, vagy közösségi oldalon. Most is több teremben zajlottak párhuzamosan az előadások. Előre elnézéseteket kérem a fényképek minősége miatt, ugyanis továbbra is mobiltelefonnal fényképezem. Az egyik kisteremben kezdtem, ahol Balaton Zoltán tartott beszámolót. Zoltán a családjával, a Maia nevű vitorlásával járja az északi jeges, zord tengereket. Épp tavaly Dublinban voltam, amikor érkezett a hír, hogy első magyarként átkeltek az Észak-nyugati átjárón. Ezúttal a Grönland melletti útjukról meséltek.

Az előadás során, bepillantást nyerhettünk a jégtáblák közötti hajózás mindennapjaiba. Megtudhattuk, hogy a pézsmatulok veszélyesebb a jegesmedvénél. Gyönyörű élénk színre festik a grönlandiak a házaikat, megelőzve ezzel a hosszan tartó zord idő mélabú hangulatát. Természetesen már senki nem lakik jégkunyhóban, azonban bálnára, fókára még ma is vadásznak. Megismerhettük a régmúlt idők eszközeit, használati tárgyait, népviseletét. Itt tudtam meg, hogy a sziget déli részén élő szánhúzó kutyákat, az északi sarkkörön túli társaikkal - fajtavédés okán - nem vegyítik. Gyönyörű képek szemléltették a jéghegyek megszámlálhatatlan, szín-, illetve formavilágát. Érdekes volt hallani az állandó nappali világosságról szóló beszámolót.

Zoltánék nem egyfolytában hajóznak, hanem évről-évre, egy 2-3 hónapos időszakot töltenek a jégtáblák közt. Kalandjaikat végig követhetitek a http://www.balatonok.hu/ oldalon.

Amint véget ért Zoltánék vetítése, már mentem a Vándor Verembe, amely egy nagyobb előadóterem volt. Itt készülődött az előadásához Mayer Márton, aki több héten keresztül hazastoppolt az oroszországi Vlagyivosztokból. Ugye legutóbb egy másik utazót mutattam be, aki a transzszibériai vonattal jutott el Vlagyivosztokba. Márton tehát a távol-keletről indult stopposként, hátizsákkal, sátorral felszerelkezve. Az út kedvéért még oroszul is megtanult. Izgalmas előadásnak ígérkezett tehát. Rögtön az útja elején le is tartóztatták, mivel meglátogatta az észak-koreai határhoz legközelebbi települést. Rövid őrizetbevételt követően azonban útnak engedték, így folytathatta útját. Elmondása szerint a moszkvai vezetés rengeteg pénzt fordított a távol-keleti utak fejlesztésére. Mártont hol kamionba, hol személyautóba szállt be, akik egy-egy szakaszon elvitték. A mongol határt is átlépte, mely szintén kalandosra sikeredett. Elhaladt a Bajkál-tónál, valamint átlépte az Ural hegységnél lévő Európa-Ázsia szimbolikus határvonalat is. 

Márton pont abban az időben tartózkodott Oroszországban, amikor a krími események zajlottak. Személyes tapasztalatait meg is osztotta velünk. Elsők között volt, akik külföldiként, az immár orosz Krímre betették a lábukat. Hazaérkezése óta Márton többször járt Oroszországban, és személyes küldetésének érzi, hogy az országot megismertesse az itthoniakkal, eloszlatva a negatív sztereotípiákat erről a színes, változatos, vendégszerető kontinensnyi országról.

Kicsit magamra ismertem, amikor közzétette Márton az útja elején, és a végén készített arcképét. Nemhiába mondják, hogy útközben felejtsd el a borotvát. Magam is így gondolom, mint ahogyan a következő világvándor. Kinyó Zsolt már túl van a 12000-ik kilométerén. Megjárta a spanyolországi Szent Jakab zarándokutat, majd hazatérve azt újból végigjárta, ám az utat Budapesten kezdte. 

Zsolt volt a második olyan Budapestről zarándokló, akinek az előadását végignéztem. Teljesen más szemszögből, más beállítású, témájú fényképeken keresztül idézhettem fel a saját camino-s élményeimet. Zsolt egy három fős társasággal tette meg a spanyol szakaszt, a végére szoros barátságot kötve. 

Az előadás második részében Zsolt mesélt az idei útjáról, mely Szent Márton életútjának helyszíneit köti össze a magyarországi Szombathelytől a franciaországi Tours-ig. Őszintén bevallom, eddig erről a zarándokútról magam sem tudtam. Az Európa Tanács az útvonalat 2005-ben Európai Kulturális Útvonallá nyilvánította. Hasonlóan a Via Francigena zarándokúthoz, ez az út sem zsúfolt annyira, mint a spanyolországi Szent Jakab út, azaz az El Camino. Zsolt eddigi és további kilométereit megismerhetitek a http://www.kinyozsolt.hu/home.html oldalon.

Következő előadás nem kifejezetten az utazásról szólt, hanem annak egyik lehetséges módjáról, a housesitting-ről. Ebbe a témába László Bea avatott be minket, aki maga is használja eme remek dolgot. Mint a neve is sugallja, házfelügyeletet jelent. Hasonlót nyújt, mint az általam is használt workaway nevű oldal, mivel segíti az utazót abban, hogy minél kevesebbet költsön a rendelkezésre álló költségvetéséből. Míg a workaway az önkéntes munkáért cserébe szállást és ellátást ad, addig a housesitting biztosítja a szállást. A lényege, hogy a világ bármely pontján lévő házakra, lakásokra vigyáz az utazó addig, amíg a tulajdonos távol van. Természetesen még mielőtt találkoznának, és az utazó megkapná a kulcsokat, megelőzi sok minden. Regisztráció, referencia, skype-on keresztüli beszélgetés, kölcsönös szimpátia, és legvégül a kölcsönös bizalom. Első hallásra sokaknak furán hangozhat, de higgyétek el, működik. Bea legelőször Ecuadorban próbálta ki, azóta a housesitting segítségével nyaralt Franciaországban, Spanyolországban. Az utazó, elindulása előtt kikeresi úti célja közelében lévő, regisztrált ingatlantulajdonosokat, felveszi a kapcsolatot velük, majd jöhet a többi. A lényeg, hogy vigyázol a házra, öntözöd a szobanövényeket, megeteted a háziállatokat, és közben felfedezheted a környéket. Rengeteget lehet vele spórolni. Időtartama 2-3 naptól akár hónapokig terjedhet.

Annak idején, amikor e blogot megálmodtam, egy olyan helyszínre szerettem volna eljutni, mint amilyen a következő előadás helyszíne volt. Kókuszpálmák, fehér homok, örök nyár, jókedv. Gyenes Tímea ide, azaz Hawaii-ra kalauzolt el minket. A több szigetből álló Hawaii az Amerika Egyesült Államok 50-ik tagállama. Meleg trópusi éghajlata, nyilvános strandjai, szörfparadicsoma, aktív vulkánjai miatt sokan telepednek le a szigeteken. Egyik jellegzetes szimbóluma a mao hau hele virágszirmaiból készített vendégváró virágfüzér, a lei. A szigetekre érkező turistáknak akasztják a nyakukba, ajándékként. Eddig legalábbis így tudtam. De Tímea elmondta, hogy manapság meg kell a virágfüzért venni, máskülönben nem akasztják az ember nyakába. Kivételt képez, ha valakit tényleg várják az ismerősei. 

Tímea bemutatta a szigetek két tagját, Ohau szigetét, melyen Honolulu is fekszik, valamint Kauai szigetét. Bepillantást nyerhettünk a szigetek élővilágába, kultúrájába, gasztronómiájába. Érdekes volt hallani, hogy a honolului szállodák, illetve azok óceánpartjai bárki által látogathatóak, senkit nem zavarnak el, ha szét akar nézni. Nem úgy mint a mexikói Cancúnban, amikor a szállodához tartozó, elkerített részről anno kizavarták az embert. Valószínű e szemlélet a régmúltra vezethető vissza, amikor is a szigetek uralkodója birtokolta a területet, azonban ingyen használatra adta a népnek. Mennyivel másképpen is zajlottak az események a világ másik pontján. Aki bővebbet meg szeretne tudni Hawaii-ról, böngéssze a http://hawaiibaratok.hu/ oldalt.

Soron következő előadást Baráth Levente tartotta, témája a következő volt: indulj el saját járatlan utadon. Levente sokáig vendéglátósként dolgozott, majd mert nagyot álmodni, és elkezdte azt megvalósítani. Mára már a saját útját járja a világban, fotósként, túravezetőként. Kíváncsi voltam arra, hogy ő hogyan indult el. Közhelynek tűnik, de szerintem is igaz, hogy ha az ember nagyon akar valamit, és tesz is érte, akkor előbb-utóbb be is fog következni. Ha csak álmodozunk, és a kisujjunkat sem mozdítjuk, semmi sem fog történni. Természetesen a célig vezető út nem mindig egyszerű, de ha végig kitartunk a célunk mellett, sikerülni fog. Levente a saját útját végig lehet kísérni a https://emberikiserlet.wordpress.com/ oldalán.

Már jócskán késő délután volt, amikor Jándi Attila elkezdte az előadását, melyben Teleki Sámuel nyomába, Kelet-Afrikába kalauzolt minket. Azt az utat jártuk be, amit annak idején az erdélyi Teleki Sámuel is bejárt, amikor vezette a 400 teherhordójából álló expedícióját Kenya északi részébe. Attila bemutatta azokat a helyszíneket, házakat, ahol Teleki is megfordult. Zanzibár szigetéről indultunk, majd a szavannákon keresztül haladtunk a Kilimandzsáró irányába. Első európaiként érte el a hegy 5310 méteren lévő hóvonalát, azonban a csúcsot nem tudta megmászni. Szintén első európaiként érte el a Kenya-hegyet, ahol egy folyórendszert kezdett feltérképezni. Itt talált rá a tóra, melyet a trónörökösről Rudolf tónak nevezte el. A tavat csak 1975-ben keresztelték át Turkana tóra, a tó partján élő törzsről. A Turkana (Rudolf) tótól délre, egy kiszáradt folyó völgyében felfedeztek egy aktív vulkánt, melyet mind a mai napon Teleki vulkánnak neveznek.

Attila több évtizede ismeri már a környéket, hely-, és személyismerete elismerésre méltó. Bemutatta a szavannák növény és állatvilágát is. Öröm volt viszontlátni a mi fehér gólyánkat is. Attilát az ismert közösségi oldalon keresztül követhetjük nyomon. A világ számos pontjára vezet csoportokat.

Utolsó előadás Portugália büszkeségéről, Madeira szigetéről szólt, melyet Kovács Attila tartotta. Attila rendszeresen, évente kétszer vezet csoportos utazást, a Portugáliától mintegy 978 kilométerre, az Atlanti-óceánban fekvő szigetre. A szigetet egy óriási botanikus kertté varázsolták a portugálok. Mivel a sziget klímája alkalmas mind a trópusi, mind a kontinentális, vagy a magashegységi növények számára. Megtalálható itt a Brazíliából származó banánfa épp úgy, mint az új-zélandi eukaliptusz. A szigeten kezdetben cukornádat kezdtek el termelni, majd angol telepesek szőlővel folytatták. 

Madeira egyik fő nevezetessége a levadák hálózata. Öntözőcsatornákkal hálózták be a szigetet, melyek mellett a csatornák tisztítását biztosító gyalogösvény vezet. A levadák több szinten vezetnek végig a szigeten, egy részük sziklába vájt alagutakban, kiváló lehetőséget adva a gyalogtúrázásnak. Nagyon jó kis szigetnek tűnt Madeira, ahogy Attila beszámolóját néztem. Kicsivel a Kanári-szigetek felett van, mégis teljesen más képet fest. Fel is került a listámra. Összegezve a látottakat, és a hallottakat, ismét megbizonyosodtam afelől, hogy nem vagyok egyedül a világban. Nem csak én gondolkodom úgy, hogy időnként fel kell venni a hátizsákot, és elindulni valamerre. Teszik ezt sokan a világban, sokféle módon. De ami a legfontosabb, hogy merjük az álmainkat megélni. Ha valakinek ez abban nyilvánul meg, hogy eljusson egy távoli országba, akkor tegye azt. Másnak az álma egy saját tulajdonú családi ház. A leges legfontosabb, hogy ne bíráljuk mások álmait. Nem vagyunk egyformák. S hogy mi az én következő álmom? Hamarosan kiderül ...

2016. november 05. (szombat) - Császár

Régóta nem mozdultam ki. Mostanában úgy alakultak a mindennapjaim, hogy nem tudtam túrázni. Leszámítva az idei Alföldi-kéktúra szakaszokat, valamint a nyári Via Unitariana-t, nem is túráztam. Ez egyrészt a folyamatos futóversenyeknek, és az azokra történő felkészüléseknek volt köszönhető. Itt volt tehát az ideje egy kis kiruccanásnak. Még a nyáron ígéretet kaptam Tónitól, hogy megismerhetem a lakóhelyét, egy oda szervezett kísérő-találkozó alkalmával. Az ígéretét be is tartotta, így pár kísérővel egyeztetve meg is indultam Császár felé. Tóni szülőfaluja Komárom-Esztergom megye déli peremén fekszik, a Kisalföld és a Vértes hegy közötti részen. Még dimbes-dombos a terep, de már látszik az alföldi síkság. Tónitól megtudtam, hogy ezt a részt Bársonyosnak hívják.

Mire megérkeztünk Császárra, az időjárás is a szebbik arcát mutatta. Napsütésben fogadott minket Tóni. Sokan összegyűltünk a korábbi kísérők közül. Jó pár társamat ismertem már, de szép számmal akadtak olyanok, akikkel még nem találkoztam. Miután az új ismertséget rögtönzött koccintással is megünnepeltük, a csapat megindult Tóni háza irányába. Az édesanyja, valamint a nővére terülj-terülj asztalkával fogadtak minket. Megkóstolhattuk a császári pogácsát, melyet kiváló borral, valamint szíverősítőkkel öblíthettünk le.

A falut elhagyva, megkezdtük a kb. 20 kilométeresre tervezett túránkat. Menet közben a csoport eddig ismeretlen tagjai kezdték egymást megismerni. Hála a jól ismert közösségi oldalnak, többen közülünk tudtunk már egymásról, hisz mindannyian csoporttagok voltunk. Viszont mindenki más és más szakaszon kísérte Tónit a Kék kör során, így sokan eddig még nem találkoztak. 

Az időjárás tökéletes volt, igazi őszi kirándulóidő. Időnként tartottunk egy kis pihenőt, ahol több embernek is előkerült a mellényzsebéből a "frissítője", mely aztán kézről kézre járt, mindannyiunkat felfrissítve.

Tóni korábbi munkahelyét is útba ejtettük, ahol vadőrként dolgozott. Most az egykori vadásztársaság épülete, valamint a terület egy vállalkozóé, aki vendégfogadóvá alakította át. Volt itt sütőkemence, grillező, fűthető fakád, szauna, egyszóval minden, ami egy kényelmes pihenéshez kell. 

A tulajdonos egy igazi kincset is beszerzett, melyet örömmel fedeztünk fel. Többen is megörökítettük magunkat, a régmúlt idők egyik bűnüldöző technikájával. Az autó még ma is működik, melyet gyakran visznek el egy-egy rendezvényre.

A túránk hátralévő részében olyan területen mentünk keresztül, melyet 26 évvel ezelőtt nem tudtunk volna megtenni. Egy hajdani szovjet laktanya romjait kerestük ugyanis fel. Itt tárolták a szovjetek az atomtöltetek célba juttatását biztosító hordozó rakétákat.

A mára már elhagyatott területet ismét birtokba vette a természet. Nyugodtan sétálhattunk ott, ahol korábban háromszoros őrség, kerítések, sorompók, ellenőrző-áteresztő pontok akadályozták meg a hívatlan látogatást. Szemügyre vehettük azokat a földdel borított betoncsarnokokat, melyekben a rakétákat tárolták. Nyoma sem volt annak, hogy annak idején e csarnokok légkondicionáltak voltak.

Egyik helyi kísérő társamtól bepillantást nyerhettem a korabeli laktanya mindennapi életébe, ugyanis ott dolgozott a laktanyában. Mennyivel másképpen festhetett a lenti épület akkor. A nagy Szovjetunió minden területéről érkeztek ide sorkatonák, hogy letöltsék a három éves (!) katonai szolgálatukat. Nyugodtabb szívvel jöhettek ide a békésebb országba, mint például az afganisztáni bázisokra. 

Kiérve az erdőből, Császár felé vettük az irányt. Ideje is volt, mivel kezdett az időjárás rosszabb lenni. Nagyon esőre állt az idő. No meg mi is kezdtünk éhesek lenni. A faluba műúton keresztül érkeztünk, melynek során Laci egy pár perces jókedvről is gondoskodott.

A nap további része a község szélén fekvő Henryx City-ben folytatódott. Tulajdonosa a western filmekből ismert várost álmodott meg, és épített fel. Megtalálható volt itt minden, aminek egy vadnyugati városban meg kellett lennie.

Henryx, a tulajdonos csodálatos várost alakított ki. Első benyomásom, amikor átléptem a kapun, kicsit elutasító volt, mondván tájidegen az egész. De minél többet szemléltem, és belegondoltam, hogy az ötletadónak az amerikai élet a mindene, már nem is tűnt olyan idegennek. Megálmodta, megtervezte, és megcsinálta. Nem is akárhogyan.

Miután idefele jövet Laci sikeresen túlélte a kerékbetörést, megérkezvén azonnal kötélnek is állt. Persze ezúttal is megúszta a dolgot, hála a hosszú lábainak. Ezek után beléptünk a hamisíthatatlan vadnyugati vendégfogadóba, ahol a berendezés gondos összeválogatása hűen tükrözte Henryx nagyszerű munkáját.

Az étterem jelenleg állandó jelleggel nincs nyitva, kizárólag rendezvényekre nyit ki. Így a fenti menü ezúttal nem állt rendelkezésünkre. Volt helyette viszont egy nagyszerű vaddisznópörkölt, melyet forralt borral, és stílusosan Henryx seriffcsillagával díszített üvegbögrébe csapolt sörrel öblítettünk.

A vacsora végén, miközben Tóni Kék körének teljesítése során készített képeket nézegettük, Tóni köszönetet mondott a kísérőknek, a túra során átélt pillanatokért. Mi pedig, Laci tolmácsolásán keresztül, Tóninak köszöntük meg ezen pillanatok lehetőségét.

Jómagam meg mind Tóninak, mind a kísérők csapatának szeretném megköszönni azokat az élményeket, melyeket a túraszakaszok során átélhettem. Szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy ily kiváló emberekkel ismerkedhettem meg. De legesleginkább szeretném megköszönni azt a csodálatos érzést, hogy megtapasztalhattam annak a tanúbizonyságát, hogy a mai világban egy álom beteljesüléséért ennyi ember kész önzetlenül segíteni. Valamiért úgy érzem, hogy ennek a kalandnak jó sokáig nem lesz vége ...

2016. október 09. (vasárnap) 09:30 (UTC+1) - Budapest

"A maratonon nem harcolnak nemek, vallások és bőrszínek, nem versengenek nemzetek. Nincs utálat és gyűlölet, előre senki sem ítél, mindenki egyenlő, aki csak elindul, s mind győztes, aki célba ér."

Elérkezett hát a második hivatalos maratonom időpontja. Nem hivatalosnak számítom az augusztusi Suhanj! 6 során futott távot, hisz az ötven kilométerbe ugye benne foglaltatik egy maratoni táv is. Ezúttal nem izgultam olyan nagyon, hisz tudtam, hogy mi vár rám. Készültem is rá, bár az utolsó két hétben kevesebbet. Ez részben egy erdélyi hazalátogatásnak, másrészt az utolsó hét rossz időjárásának tudható be. De ahogy teltek az utolsó hét napjai, és közeledett a maratoni táv napja, úgy javult az idő is. Nagyon úgy tűnt, hogy kedvenc időjósom, Ildi néni ismét esőmentes futóversenyt biztosít számunkra. Ugyanis többen is futottunk Domoszlóról. Kinga és Kati a maratoni váltót vállalták, Ricsi egyéniben a maratoni távot, Bélus és Robi szintén maratoni váltót, valamint újoncként a 10 kilométeres távot Angi, Orsi, Bea, és Viktor. De itt volt Előd is Erdélyből, aki szintén a maratoni távot választotta. No de szokás szerint kezdjük is az útvonalat bemutató filmmel:

Általában a verseny előtti hetekben teszik közzé a szervezők a közösségi oldalon. A hideg futkos a hátamon, amikor végignézem. Hat és fél perc alatt virtuálisan lefuthatjuk a teljes távot. Ilyenkor még fel sem fogom, hogy mit fogok érezni az egyes kilométereknél. Azt már viszont tudom, hogy nincs két egyforma félmaraton, maraton. Minden egyes alkalommal mást él meg a futó, gondolok itt a felkészülésre, erőnlétre, frissítésekre, időjárásra, stb. Nézzük azért meg a tervezett útvonalat térképen is. 

Idén nem vezetett az út a Margit-szigetre, és a város utcáin is kevesebb volt a fordítópont. Volt viszont egy iszonyú hosszú, nagyjából egyenes útvonal a budai oldalon, az Óbudai- szigettől a Budafoki útig. Jó tíz kilométeren keresztül a Duna partján. Idén is az 5-ös rajtzónába neveztem, ami 4 óra 13 perc és 4 óra 34 perc közötti maratont jelent. A rajtszámomra a nevezéskor ezúttal név helyett mást kértem.

Idén részt vettem az úgynevezett tészta partin, melyet a verseny előtti nap rendeznek. Remek ráhangolódás a másnapi futásra, ahol találkozhatok a többi maratoni futóval, tanácsokat kaphatok, testileg-lelkileg feltöltődhetek. Nem mellesleg a szervezetembe is bevihetek egy kis szénhidrátot. Idén az olasz Barilla tésztát választottam, basilico szósszal. 

A verseny napján korán keltem, mert meg volt beszélve a találkozó Kingával és Katival. Közös reggeli szokta indítani a futóversenyeinket. Közösen ékeztünk meg a helyszínre, ahol találkoztunk Angival, Orsival és Beával. Katival elfoglaltuk a helyünket a rajtzónában, és izgatottan vártuk a rajt pillanatát. Bő 11 perccel a rajt után ránk is sor került. Ez mindent elmond arról, hogy mennyien indultak a maratoni futóversenyen. Együtt rajtoltak az egyéni maratonisták, és a váltót futók is. Én a 4:30-as iramfutókat céloztam meg, ugyanis ki akartam próbálni, hogy lépést tudok-e velük tartani. Az iramfutók különböző célidővel és tempóval futnak, figyelik az időt, segítik ezzel a követőiket. Katitól elköszöntem a Bajcsy-Zsilinszky útnál, és egy kicsit nagyobb tempóra kapcsoltam. A budai oldalra átérve, elkezdtem gondolkozni, hogy jó volna utolérni a 4:15-ös iramfutókat. Nagy feladatnak tűnt, visszaemlékezve a tavalyi maratonra, amikor az elejét elfutottam, azaz gyorsabb tempóval haladtam a szokottnál. Valahogy most úgy éreztem, hogy idén másképp lesz. Úgy voltam vele, ha utolérem a 4:15-ösöket, akkor már "csak" tartani kell velük a tempót. Az utolérés eléggé későn következett be, akkor már a Lánchídhoz közelítettünk a budai oldalon, túljutva a 21-ik kilométeren.

Itt már két órával jártam a hivatalos rajt után. A szervezetem a szokásos módon reagált, semmi különöset nem éreztem. Nem fájt semmim, folyamatosan ettem, ittam minden frissítő pontnál. Az iramfutók mögött voltam 4-5 méterrel. Az egyes frissítőpontoknál kissé lemaradtam tőlük, mivel ők gyorsabban vették magukhoz az enni, innivalót. Ilyenkor egy kicsit rákapcsoltam. Nagyszerűek voltak ezúttal is a szurkolók, az útvonal két oldalán. Az Operaház kórusa, a Honvéd Férfikar, az Önként és Dalolva Társulat, különböző DJ-k, dobosok, kongások, népzenészek gondoskodtak a megfelelő hangulatról. A pesti oldalra átérve, az őszi WizzAir félmaratonhoz hasonlóan, Anikó várt egy kis frissítő limonádéval. Ekkor már túl voltam a 30 kilométeren. Ezúttal elmaradt a tavaly ilyenkor jelentkező fájdalom, és gyaloglási kényszer. Érezni nagyon éreztem már mindenemet, de volt még tartalékom. Szükség is volt rá, mert egy jó tízes még hátra volt.

Ezúttal is az Ökomenikus Segélyszervezet mezében futottam, ám most nem láttam őket sehol. Elérve a 36-ik kilométernél lévő frissítőponthoz, egy kicsit lassítani kezdtem, és elengedtem a 4:15-ös iramfutókat, hadd menjenek. Tudtam, ha tovább követem őket abban a tempóban, lehet nem érek be a célba. Tavaly itt biztatott egy futótárs, hogy már nincs sok hátra. Erre emlékezve magam is biztattam olyanokat, akiknek ez volt az életük első maratonja. Ahogy egy lánynak is mondtam, a célban sírni ér! Megnyugtatott, hogy fog is. A Hősök-terénél engem is biztattak, hisz volt osztálytársam, Franciska kiáltott rám, megadva ezzel egy újabb energia bombát. Erre a 38-ik kilométerénél lévő DJ Dominique rátett egy lapáttal. Szükségem is volt rá, mert itt már éreztem minden porcikámat. Az utolsó kilométereknél nem mindig lehet látni őszinte mosolyt a futók arcán. Valószínűleg az enyémen sem volt. Az utolsó kilométerek a Városligetben voltak, Ligetkörösként úgymond hazai pályán. Semmihez nem hasonlítható érzés tört rám ismét, amint feltűnt az utolsó 100 méter jelző tábla, és megpillantottam a célt.

Épp előttem futott be Szabó Balázs is, a népszerű zenekar frontembere is. Jöhetett az érem nyakba akasztása, a befutócsomag átvétele, majd a hideg sört felbontva a fűbe leheveredés. Közben kaptam a szervezőktől a szöveges üzenetet, az időeredményemről. Kettő perccel javítva a tavalyi eredményemen, idén 4:14:59 lett a teljes táv. Sikerült tehát kicsit közelebb kerülnöm a négy órához, s megkongathattam az egyéni rekordot elért versenyzőknek felállított harangot is.

 Rövid pihenő után újra találkoztam a szintén befutó Kingával és Katival, majd gyorsan tovább is álltunk, mert leszakadt az ég. Olyan mennyiségű eső esett le hirtelen, hogy kénytelenek voltunk újra nekiiramodni, biztos fedezék után.

Idén már nagyobb versenyem nem lesz, leszámítva a decemberi Mikulásfutást. Januárban folytatom a 2. Zúzmara Félmaratonnal, teljesítve a négy évszakos félmaraton sorozatot. A jövő még mindig ködbe vész, nem tudom még mi várható. Sok mindenen gondolkozom, meglátjuk melyik irányba indulok. Addig is nyugodtan lehet olvasni a korábbi bejegyzéseket. Magam is szoktam néha, hisz gyakran rám tör a nosztalgia. Jó ugyanis átélni újra ezeket a pillanatokat.

2016. szeptember 24. (szombat) - Budapest

Majdnem két hét késéssel írok a legutóbbi futóversenyemről. Versenynek nevezem, de számomra sosem az. Mindig is az a célom, hogy teljesítsem a kitűzött távot. Ha ez a teljesítés optimális körülmények között jön létre, akkor természetesen a futás ideje is javul. A lényeg, hogy ott vagyok, részt veszek, és átérzem mindazt, amit egy ilyen futórendezvény során átélhet az ember.

A tavalyi évhez hasonlóan, idén is Budapest belvárosán keresztül vezetett végig az útvonal. Tele szebbnél szebb épületekkel, helyszínekkel. Valóban Budapest legszebb részein futhattunk. Korán reggel érkeztem a Városligetbe, mivel több ismerősömnek is át kellett adjam a rajtcsomagját. Páran már ott voltak, és készülődtek. Az egész versenyközpont, valamint annak a környéke kezdett éledezni. Voltak akik életük első félmaratoni távjukra készülődtek. 

A legutóbbi félmaratoni távom előtt csatlakoztam az Ökomenikus Segélyszervezethez, mint önkéntes. A nagyobb futóversenyeken viselem a Segélyszervezet futómezét, ezzel is segítve, hogy minél több emberhez jusson el. Mint ahogyan a trikón is olvasható: "Ne csak szurkolj, segíts!". Ezúttal is felkerestem őket a helyszínen, ahol több önkéntes társammal is találkoztam. Többek között Kovács "Koko" Istvánnal is.

Lassan közeledett a rajt előtti bemelegítés ideje is. Előtte találkoztam Katival és Zolival, valamint Bélussal, aki először vett részt ilyen versenyen. Mindannyian készen álltunk a rajtvonalnál, ahol szokás szerint több ezren vártuk a sípszót. A nagyszámú nevezés miatt ezúttal is több szakaszban rajtoltunk el. 

Az időjárásra egyáltalán nem volt okunk panaszra. Annyira nem, hogy egyenesen kánikula volt. A nagy meleg miatt ilyenkor nehezebben megy a futás is. Én is éreztem, hogy nem ezen a versenyen fogok egyéni rekordot dönteni. Szokás szerint, 6-7 kilométerenként voltak frissítő állomások, ahol vizet, izotóniás italt, valamint banánt és szőlőcukrot is magunkhoz vehettünk.

Ezen a versenyen vetettem be legújabb "fegyverem" is, azaz az új cipőmnek ez volt az első nagyobb távja. Le kellett a régit cserélnem, mert az évek, s a kilométerek meglátszottak rajtuk. Az újak viszont remekül vizsgáztak. Sokkal könnyebb volt benne minden egyes méter, kilométer. Maga a félmaraton olyan távolság lett számomra, hogy kényelmesen, megerőltetés nélkül teljesíthető. S mivel nem úgy futok, hogy minden egyes versenyen újabb és újabb rekordot állítsak fel, ezért az időre sem koncentrálok görcsösen. A lényeg, hogy az embernek jól essen az, amit csinál. 

A verseny végéhez közeledvén, már nagyon vágytam arra a hideg korsó sörre, amit elterveztem, hogy megiszok. Mint legutóbb a bundás kenyér, ezúttal sör volt az úgynevezett jutalom. A nettó időm 2:02:28  lett, ami az eddigiekhez mérten középeredménynek számít. Szokás szerint a célvonal átlépésénél megfeledkeztem a futóprogram leállításáról, így jó fél órát még mért. Jöhetett hát az a hideg sör, amit megérdemelten kortyolgattam. Következő megmérettetés a 31. Spar Budapest Maraton. Nagyobb táv, így valószínűleg a jutalom is két korsó sör lesz. Ez volt a 250-ik bejegyzés itt az Óperenciás tengeren is túlról. Több mint két évvel ezelőtt írtam az első sorokat. Kissé bátortalanul, kissé félve. Teljesen más tervekkel, mint ami most van. De egyik bejegyzést sem cserélném le, semmilyen más történetért. Mind a 250-hez ragaszkodom. Minden egyes percéhez, kilométeréhez, falatjához, kortyához, kézfogásához, beszállókártyájához, hostel szoba kulcsához, és még sorolhatnám mi mindenéhez. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra nagy változásokon mentem keresztül. Ezek a változások pedig visszafordíthatatlanok. Érzem, hogy azok. Sokat gondolkodom, hogy miként folytassam tovább. Mindenképpen lesz folytatás, hiszen mindig is volt célom, amit kitűztem magam elé. Ez ad erőt, kitartást, és közben magamat is megismerem. Szóval amíg nem lesz folytatás, és nem jönnek az újabb beszállókártyák, hostel szoba kulcsok, jönnek a további kilométerek. Néha futva, néha gyalogolva ...

2016. augusztus 18. (csütörtök) - Torockó környéke

Erre a napra Torockó közvetlen környékén terveztünk egy rövidebb sétát. De előtte a csoport, rögtön a reggeli elfogyasztása után összegyűlt a szomszédban lévő unitárius templomba. A csoportot a Torockói Unitárius Egyházközség lelkésze, Csécs Márton Lőrinc fogadta, és egy közös ének eléneklése után, bemutatta a templomot.

1796 és 1802 között építették fel a templomukat a torockói unitáriusok, a kolozsvári belvárosi unitárius templom mására. Késő barokk, rokokó díszítéssel épült, ám a protestantizmusra jellemző egyszerűséggel. A templom belsejének hármas központja van: a szószék, az úrasztal, valamint az orgona. Ezek 1823-ban készülnek el. Megtudtuk, hogy a torockóiak messze földről híresek voltak arról, hogy nem akármilyen órát tetettek a templom toronyra. Egyenesen Délvidékről hozatták 1881-ben. Azóta is minden negyed órában hallatszik. A harangtoronyban három harangot tetettek. Egyik a férfiaknak, a másik a nőknek, a harmadik a gyerekeknek jelez, őket hívja az istentiszteletre.

Azt is megtudhattuk, hogy a templom közepén lévő választóvonal képezte a település két részének ülésrendjét is. Aki a vonaltól balra lakott, az balra foglalt helyet, aki pedig jobbra, az oda ült. Mint a legtöbb templomban, itt is megvoltak a férfiak, nők, legények, hajadonok ülésrendje. 

Maga a templomot körülölelő fal védelmi céllal is szolgált a régmúltban. Torockó unitárius közösségéről írta Jókai Mór az Egy az Isten című regényét is. Mint arról ír is: " ... csak egy Istent vallanak, s mikor esküsznek, az egy hüvelykujjukat emelik fel az égre ... Megtudhattuk tehát, hogy a manapság oly népszerű közösségi oldal hüvelykujj jelzését, Torockó régóta használja. Végül a csoport minden tagja kapott egy lapot, melyen a japán költészet jellegzetes versformája, az úgynevezett haikuk voltak. Ez a versforma háromsoros, tizenhét szótagból álló hangsúlyos vers. Mindenki kiválasztott egyet, mely neki tetsző, majd azt felolvasta. Én egy olyat választottam, aminek a második fele lemaradt a lapról. Azért azt, mert nagyon megtetszett. Kicsit úgy éreztem, én vagyok.

A templomból kifele jövet megtudtam, hogy Bartók Béla is járt Torockón. A templomlátogatást követően megindultunk a település fölötti, hajdani bányászok által használt úton. Meredeken kaptattunk felfelé, kisebb pihenőket tartva. Szép kilátás nyílt Torockóra, valamint a Székelykőre.

Az időjárással ezúttal sem volt gondunk, végig jó időnk volt. A hegyre felérve, utunkat folytattuk az erdőkön keresztül, megkerülve a csúcsokat. Egy-egy helyről szép kilátás nyílt a környékre.

Végig menta illatú mezőkön vezetett keresztül az utunk. Tartottunk egy hosszabb pihenőt is, ahol az uzsonnánk elfogyasztása után jutott idő egy kis pihenésre, amolyan erdélyi sziesztára.

A terep egyébként kiváló gombatermő vidék volt. Az erdőben rókagombát, a mezőn csiperkét találtunk. Leszedtük mindet, gondolván a vacsoránkra. Mivel ismertük a gombákat, nem az utolsó vacsoránkra.

Miután a hegyet megkerültük, közeledtünk vissza Torockó felé. Közbe esett egy hűs forrás is, melynek kinézete bármely japán csobogóval felvehette volna a versenyt. Engem mindenesetre rabul ejtett.

A távolban már feltűnt Torockószentgyörgy is, mi pedig megkezdtük az ereszkedést a hegy oldalán. Egészen Torockó feletti részig mentünk, ahol ismét tartottunk egy kis pihenőt, gyönyörködve az előttünk magasodó Székelykő látványában.

Torockóra beérve, útba ejtettük a település legrégebbi, szépen felújított lakóházát, mely jelenleg tájházként működik. A szállásunkra egy szűk sikátoron keresztül jutottunk el, mely szintén jellemző volt Torockó múltbéli település szerkezetére.

Mire vissza értünk, várt minket a hűvös torockói forrásvízben lehűtött, finom görögdinnye. Vacsorára, az egész tábor alatt kiválóan helytálló táborvezetők, egy egészen káprázatos terülj-terülj asztalt varázsoltak. Kulináris élvezet volt a javából.

Az este ezúttal is énekkel, valamint tábortűzzel zárult. Másnap nehezen, de búcsút intettünk egymásnak. Ismét véget ért egy Via Unitariana, és mi ismét várhatjuk az egy év elteltét. Várhatjuk, hogy mihamarabb újra találkozhassunk, és együtt tehessük meg a napi kitűzött célunkat. Várhatjuk, hogy együtt tanuljuk újra a járást, együtt tanuljuk újra a látást, és tanuljuk újra a szülőföldet.

Mivel köszönhetnék jómagam is el, ha nem a torockóiak által használt köszönéssel. Bár (még) kívülállóként, de én is eképpen vallom. És hogy hogyan tovább? Erre a magam kiválasztott haiku egyik részével válaszolnék. Ez pedig így hangzik: "Végem a célom, tartok tőle és felé..."

2016. augusztus 17. (szerda) - Torockó - Remete

Korán akartam ébredni, mivel meg akartam nézni a torockói "dupla" napfelkeltét. Sajnálatos módon azonban az ébresztőórámat nem tájékoztattam a tervemről, így csak a második napfelkeltére ébredtem meg. Sebaj, gondoltam, majd legközelebb. Ébredésemkor az ügyes táborvezetők már egy gazdagon megterített reggelizőasztallal vártak. Az immár több éve kialakult szokás szerint megreggelizik a csapat, majd mindenki csomagol magának a nap további részére ennivalót. Ez általában szendvics, gyümölcs, műzli szelet, halkonzerv szokott lenni. Vacsora időre mindig visszatérünk, amikor is meleg étellel zárjuk a napot.

Mindannyian gépkocsikba ültünk, és megindultunk az erre a napra tervezett célunk felé. Úgy terveztük, hogy ma a Remetei-szorost nézzük meg. Az utat Nagyenyeden keresztül tettük meg, majd újra bevettük magunkat a mócok földjére. Csodálatos vidék, telis-tele kis szalmatetős faházakkal, kaszálókkal, erdőkkel, mezőkkel. Ahhoz azonban, hogy az ember gépkocsival megismerje ezt a vidéket, sajnos nem a hétköznapi autó ajánlott. Nagy ugyanis a gépjármű sérülésének a veszélye az útviszonyok miatt. Egyszerű, szórt köves utak vezetnek a vidéken, melyeket a téli időszakra le is szoktak zárni.

Kiérve egy kőbányához, épp annak voltunk a tanúi, hogy a munkások kihelyeztek egy dák farkassal kiegészített román nemzeti lobogót. A dák, végtag nélküli farkas a jelképe ugyanis a dák-román kontinuitás elméletnek.

Az időjárásra ezúttal nem volt okunk panaszra. Felhősnek felhős volt az idő, de legalább nem esett. A csapat kiszállt a kocsikból, és megindult a Remetei-szurdoknak. Le kellett cserélni a bakancsokat szandálra, vagy egy olyan cipőre, mellyel a vízbe lehet gázolni, mivel sok helyen nem lehetett szárazon továbbhaladni.

A patak mellett haladtunk, a hegyoldalon vezető, tenyérnyi széles gyalogösvényen. Időnként a kövekbe, máskor a sziklába rögzített drótkötelekbe kapaszkodva. Olykor azonban a leszakadt drótkötél, valamint a víz szintjének megemelkedése miatt derékig gázoltunk a hűvös vízbe.

Többen is jártak velünk egy időben a szurdokban. Látszott, hogy népszerű hely. Miután elértünk a 2-300 méteres szűk völgy végére, egy rövid pihenő következett. Visszafele jómagam is mélyebben merültem a vízbe, mivel nem igazán sikerült megtalálnom azt a pontot, ahol előzőleg "csak" derékig ért a víz. 

Az egyik kezem is foglalt volt, így nehezebb volt a kapaszkodás. Tartanom kellett ugyanis a botomat, meg a bakancsom is rögzítve volt, nehogy vizes legyen. De sikerült visszatérni a kiindulási ponthoz, a szandál viszont maradt. Úgy voltam vele, hogy amíg a nadrág meg nem szárad, nem veszem át. 

Visszafele megálltunk Nagyenyeden, mivel meg szerettük volna tekinteni a város egyik híres pincéjét. Az időjárás ekkor már ismételten a barátságtalanabb arcát mutatta.

Strasburgban voltunk, azaz Nagyenyeden. Hasonlóan hívják, mint a francia nagyvárost, ugyanis a középkorban szászok alapították. A város nagyhírű, református kollégiumát Bethlen Gábor alapította 1622-ben. Innen indult ázsiai útjára Kőrösi Csoma Sándor is. A borpincébe leérve megismerhettük a vidék borászatának történetét. Krisztus előtt már préselték a szőlőt errefelé. Az óriási borospincét a jelenlegi tulajdonos bérli az egyháztól. Finomabbnál finomabb borokat kóstolhattunk meg. Megtudtuk a nagyenyedi szőlő szüretelésének fortélyait, melyek nagyban különböznek a magyarországi borvidékekétől. Megkóstoltuk a híres Plébános bort is.

Ideje volt tovább állnunk, mert bár belülről fűtve lettünk, a szandál, és a vizes nadrág nem tűnt jó párosításnak a hűvös pincébe. Mire megérkeztünk, már el is volt készítve a finom vacsoránk, mely mellé ugyancsak finom enyedi borokat kortyolhattunk. Természetesen a mai napot is tábortűzzel, valamint énekléssel zártuk.

2016. augusztus 16. (kedd) - Búvópatak - Torockó

Előző bejegyzésem ugye úgy fejeztem be, hogy bíztam az esőmentes éjszakában. Tudván az előttünk álló napok időjárás jelentéséről, erre sajnos kevés esély volt. Ez reggelre be is bizonyosodott. Olyan kiadós eső esett a kora hajnali órákban, hogy többen eláztak a sátrukban. Engem szerencsére nem ért a víz, hisz az előző este választott fekhelyem, a tető alatt biztonságban volt. De mint említettem, többen közülünk nem voltak ilyen szerencsések. Miután mindenki összegyűlt a reggelire, a csapat meghozta a döntést. Úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk tovább a tervezett utunkat. Nem folytatjuk, mert az előttünk álló szakasz, ennél az esős időjárásnál rendkívül veszélyes lett volna. Még jó időben is megterhelő lett volna a hosszú szakaszokkal, ám ilyen esős időben a szurdokok, valamint a patakmedrek csúszóssá és veszélyessé válnak. Nem kockáztathattunk. Szomorú döntés volt, de meg kellett hozzuk.

A csapat, a reggeli elfogyasztását követően úgy döntött, hogy visszamegy Torockóra, és pár napot még eltölt ott, bejárva a környéket. Erre már mindenki boldogabb volt, hisz így vagy úgy, de folytattuk a Via Unitariana-t. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdtem volna, ha haza kellett volna mennem. A sofőrök visszaindultak tehát Torockóra az autókért, mi pedig addig felfedeztük a környéket.

Először a közelben lévő cseppkőbarlanghoz mentünk el, ami sajnos ráccsal el volt zárva a külvilág elől. Az 5200 méter összjárathosszú barlang Európa egyik legnagyobb denevérkolóniájának ad otthont. A barlanghoz azon a hídon kellett keresztül menni, amin előző este jöttünk át. 

Ezt követően megtekintettük a település 18. századi ortodox fatemplomát is. Szomszédságában már felépült a modern beton templom is. Kár volt elrontani szerintem. 

Miután megérkeztek az autók, megkezdődött a csomagok bepakolása, mi pedig visszautaztunk a kiindulási pontunkhoz. Időközben sikerült megkapnunk a torockói iskola két tantermét is, ahol a matracainkat elhelyezhettük. A csapat nagy része pedig hozzákezdett a sáros, elázott cipője megtisztításához.

Míg a csapat egyik része cipőt pucolt, mások naplót írtak, jómagam szétnéztem az iskolában, valamint a községben. Az iskola folyosóján Torockó, valamint Erdély, és Magyarország híres szülöttjeinek arcképe volt elhelyezve.

A falu Erdély legnyugatibb székely szeglete. Lakói a középkorban főleg bányászattal foglalkoztak. A bányászatból eredő gazdagságot jelzik, a település központjában található házak is. A falu központjában található a 18. századi unitárius erődített templom, valamint az ortodox templom.

A délután hátralévő részében a csapat nagy része a Székelykő felé vette az irányt. Na és persze az esőkabátját, mert igencsak esőre állott az idő. A felhők jöttek, mentek, hol beborult, hol pedig kitisztult. De mi azért nekivágtunk. Izgatottan kaptattam felfele, hisz mint említettem, még nem voltam a Székelykőn. 

A képen középen látható az a rész, ahol megmásztuk a hegyet. Keskeny gyalogút vezet föl, mely időnként elég csúszóssá tud válni. Tette ezt most is, mivel el kezdett esni az eső. Szerencsére rövid ideig tartott, és inkább csak csepergés volt.

Feljutva a csúcsra, megpihentünk egy kicsit, gyönyörködve az előttünk elterülő tájban. Időközben az időjárás is velünk volt, hisz az eső elállt, és mire elindultunk lefelé, a terep is ismét szárazzá vált. Köszönhetően a szélnek, mely eléggé fújt odafent. 

Mire visszaértünk, éreztük a készülő vacsora finom illatait. Miccset, padlizsánt és juhtúróval töltött gombát sütöttek az ügyes szakácsok. Vacsora után, az elmúlt évekhez hasonlóan, a tábortűz körüli, gitárral kísért énekléssel zártuk a napot. 

2016. augusztus 15. (hétfő) - Torockó - Búvópatak 

Elérkezett hát a várva várt Unitárius Gyalogló Tábor, azaz a Via Unitariana, sorban immár a negyedik. Tavaly előtt vettem részt először, és azóta minden évben. Amint véget ér az egyik, már türelmetlenül várom a soron következő tábor kihirdetését. Azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül.

Mint már a korábbi bejegyzéseimben már említettem, ez a Tábor egyfajta zarándoklat, mely Erdély különböző falvain, gyalogösvényein, patakmedrein vezet át, megvalósítva a fizikai megterhelés, lelki élmény valamint a vallási- és honismeret szerzés egyensúlyát. Idén az Aranyos mentére, valamint az Erdélyi-szigethegység tájaira esett a választás.

Hétfő kora délután érkeztem meg Torockóra, a helyi iskola udvarára. Régi ismerősöket üdvözölhettem újra, de szép számmal voltak olyanok is, akikkel eddig még nem találkoztam. Amíg zajlott a készülődés, addig megragadtam az alkalmat arra, hogy egy kicsit szétnézzek a falu központjában. Életemben először jártam Torockón. Ámulva bámultam az egykori bányászváros fölé magasodó Székelykövet. Egyedülálló jelenséggel is büszkélkedhet Torockó, hisz a nap itt látszólag kétszer kel fel, mivel a faluból nézve visszabújik a Székelykő sziklái mögé, hogy egy kicsivel később újra előbukkanjon.

Egy kiadós ebéd elfogyasztása után meg is indultunk a napi tervezett végcélunk, Búvópatak felé. Torockóról műúton mentünk a szomszédos Torockószentgyörgyig. Utunkat végig kísérte a Székelykő által nyújtott csodálatos panoráma. Nem győztem betelni a látványával. Egyedülálló szépsége van, az biztos.

Torockószentgyörgyre érve tartottunk pár perc pihenőt, melynek során megcsodálhattam, a falu unitárius templomára festett kinyilatkoztatást. Azt a mondatot, mely immár két éve meghatározó lett a számomra. Ez a mondat pedig így hangzik: Egy az Isten.

Torockószentgyörgyön híres szülöttje Brassai Sámuel. Unitárius egyházközségét vezette több évig Koppándi Tanár Úr, aki a Via Unitariana rendszeres résztvevője. A község több lakója is kedvesen üdvözölte a hajdani lelkészét. 

A falu fölé magasodott a Várkő romja. A 13-ik században épült várat a Rákóczi szabadságharc idején robbantották fel, azóta pusztul. De jó is lenne, ha ismét a régi pompájában tündökölhetne.

Miután egy végső pillantást vetettünk a várra, valamint a Székelykőre, utunkat az erdő irányába folytattuk. Felfelé vezetett az utunk, melynek során kisebb pihenőket tartottunk. Sajnos az időjárás kezdett megváltozni, egyre több lett a felhő.

Mire egy fennsíkra értünk, elő kellett vennünk az esőkabátokat, poncsókat is. Egy nagy mezőn vezetett keresztül az utunk, ám az ott tartózkodó bivaly csorda egyes tagjai ezt másképpen gondolták. Jókora kerülőt kellett tegyünk, mivel a borjak pont azon a ponton pihentek, ahol mi keresztül kellett volna haladjunk. Ez pedig az őket őriző bivalyoknak nem igazán tetszett.

Ekkor már javában esett az eső. A táskáinkat is befedtük az esővédő huzatokkal, így haladtunk tovább. Utunk mezőkön, erdőkön keresztül vezetett, megküzdve a nedves, csúszós terepviszonyokkal.

A táj is megváltozott. Az Erdélyi-szigethegységre jellemző látkép fogadott. Erdők, mezők, kaszálók, szénakazlak, házak tarkasága, amerre a szem ellát. Megérkeztünk az úgynevezett móc vidékre. Ezt a vidéket a késői középkorban is már a románok, azaz a mócok lakták. Jellegzetes házaik a szénatetővel fedett faházak.

Egy pásztor háza mellett vezetett el az utunk, ahol rögtön kaptunk kíséretet is. Egy jól megtermett pásztorkutya hangosan jelezte, hogy a birtokára értünk. Egészen addig követett minket, amíg el nem hagytuk a területe határát. 

Ekkor már az eső nem esett, ám kezdett sötétedni. Előkerültek hát a fejlámpáink, és nekivágtunk az utolsó szakaszunknak. Be kellett ereszkednünk egy erdővel fedett völgybe, hogy Búvópatakra érjünk. Kígyózott a fejlámpák által megvilágított sorunk, hogy a gyalogösvény szerpentinjén ereszkedtünk alá. Egy patakon is át kellett kelnünk, ehhez két lehetséges mód állt rendelkezésre. Át lehetett kelni egy függőhídon, és lejjebb át lehetett gázolni a sekély vízen. Én magam az előbbit választottam, mivel addig sikerült szárazon megőrizni a bakancsomat. Fáradtan, vizesen érkezett meg a csapat a napi cél helyszínére, ahol az előzőleg megfőzött vacsoránkat azonnal el is fogyasztottuk. Az éjszakát több helyszínen terveztük eltölteni. Volt aki sátorban, más kisebb faházak nyitott tornácára behúzódva. Utóbbi mellett döntöttem én is. Hamar el is aludtam, bízva a nyugodt, és esőmentes éjszakában.

2016. augusztus 09. (kedd) 09:51 (UTC+1) - Budapest

Legutóbbi bejegyzésem úgy fejeztem be, hogy újra bakancsot húzok, mivel következik a Via Unitariana. De előbb még egy picit a futócipőmbe bújtam, hiszen várt rám egy igazi megmérettetés. Beneveztem ugyanis a Suhanj! 6 jótékonysági futóversenyre. Már tavaly nyáron is szemeztem a versennyel, ám akkor még nem éreztem magam eléggé felkészültnek. Idén azonban úgy döntöttem, hogy bevállalom. Túl voltam már több félmaratonon, egy teljes maratonon, így bátrabban vállaltam be a hat órás futást. Igen, jól olvassátok. Ez egy non-profit jótékonysági futóverseny, mely a Suhanj! 6 nevű alapítványt támogatja. Az esemény különlegessége, hogy éjfélkor rajtol, és reggel hatkor van vége. Ahogy reklámozták is, a napfelkelte és a reggeli bundáskenyér garantálva. 

Mint ahogyan az ábrán is látszik, a verseny nagy része a Duna parton került megrendezésre, a Szigetmonostori strand környékén. Egy kör teljes hossza 2 km volt, így eléggé monotonnak tűnt. A pálya alkalmas volt a kerekesszékes teljesítésre is. Több mozgássérült versenyző is részt vett ugyanis, de sok futó segített abban is, hogy egy úgynevezett sport "baba"kocsit tolt, melyben sérült vagy fogyatékkal élő társaink ültek, megosztva velük a mozgás örömét.

A helyszínre kijutásban Kriszti segített, akivel viszonylag korán érkeztünk meg. Volt idő egy kicsit körbenézni, megismerni a pályát. Ahogy közeledett az éjfél, megjelentek a versenyzők is. Szépen gyülekeztünk. Én meg egyre inkább kezdtem izgulni. Persze ez természetes izgalom, hiszen az addigi legtöbbet futott távom a maraton volt. A mostani pedig többnek látszódott. De maga az a tudat, hogy hat órán keresztül ... De ahogy a plakát is írta: "Suhanj! Erőt adunk!" Hát szükségem is volt rá.

Átvettem a rajtcsomagot, melyben egy kis lufi is volt, homokkal megtöltve, rajtszámmal ellátva. Ezt kellett pontban reggel hatkor letenni ott, ahol a kürtszó időpontjában tartok, megjelölve ezzel a rajtvonaltól a távolságot. Itt ugyanis fordított a mérés, mivel nem időpontot mérnek, hanem a megtett távolságot. 

Pontban éjfélkor elrajtoltunk tehát. Nagyon jó hangulatban, kicsit izgulva, de tele önbizalommal. Igazából fel sem tudtam fogni, hogy mire vállalkoztam. Ahogy néztem a nevezési listán lévő ismertebb neveket, és hallgattam a különböző életutakat, tele volt a mezőny többszörös Balaton kerülőkkel, ultramaratonistákkal. Úgy éreztem magam, mint egy három éves gyerek a rajzát szorongatva a felnőtt Picasso és Monet társaságában.

Volt aki egyéniben futott, de voltak 2-3 fős csapatok is. Háromnegyed egykor jelentkezett az első komolyabb fal. Érdekes, hogy akkor még csak a kilencedik kilométernél tartottam, de belegondoltam, hogy még több mint öt óra vár rám. Belegondolni is szörnyű volt. Dolgozott az agyam rendesen ellenem. Kellett a biztatás rendesen, melyet Krisztitől, valamint a szurkolóktól meg is kaptam. Kicsit rontott a helyzeten a két kilométeres körök monotonitása, de kitaláltam, hogy melyik körben mit fogok enni, és inni. Így valamelyest elviselhetőbb volt. A szervezők ugyanis gondoskodtak minden finomságról. Körönként mást mást ettem, ittam, kipróbálva olyanokat is, amit eddig nem tettem. A félmaratoni időt átlépve még nem voltam nyugodt, mert eleve lassabb tempót futottam. Nem akartam úgy járni, mint tavaly a maratonon. Ezúttal nem futottam el az elejét. Ennek megfelelően a félmaratoni részidőm is jóval több lett, mint szokott. De muszáj volt így tennem, mert nem tudtam mi vár rám a 42-ik kilométer után. 

Amikor túlhaladtam a három órán, ismét jelentkezett egy fal. Akkor gondoltam bele, hogy milyen fáradt vagyok, és még a fele hátra van. Nagyon vágytam már arra a bundáskenyérre. Azon járt az eszem, ha azt majszolom, akkor már ugye túl leszek rajta. Én meg már éreztem az ízét a számban. Itt már kezdett jelentkezni a fizikai része is a futásnak, ugyanis a térdeim jelezték, hogy vannak. Egyelőre csak ők, ám rövidesen jött a vádli is. Én meg közben átléptem a negyedik órát. A telefonomban a futóprogram folyamatosan jelezte a kilométereket, melyek eléggé változatos idővel teltek. Ugyanis egy-egy ivás, falatozás jelentősen meghosszabbította a részidőt. De a kellő mennyiségű frissítés kellett. Amúgy is az volt a célom, hogy beérjek. Az, hogy milyen idővel, az szinte mindegy volt, hisz úgyis egyéni rekordom lesz. 

Túlhaladva a maratoni távon, a nap is előbújt. Nagyszerű érzés volt újra átélni azt, hogy lefutottam a maratont. Az még nagyszerűbb volt, hogy ezúttal meghittebbnek tűnt, hisz nem voltak ezres tömegek. Sőt, egy nemes célt is támogattam közben. De ezzel nem álltam meg, hisz még volt hátra több mint egy óra. Természetesen a maratoni időm is több volt mint tavaly. A kedvem is egyre jobb lett, mert már láttam a verseny végét. Szinte már szárnyaltam. A térdeimet azonban egyre jobban éreztem. 

Az utolsó kört kezdtem el, fel sem fogva, hogy már itt tartok. Leírhatatlan érzés, hogy az ember belegondol a megtett távolságra, az eltelt időre. A szervezők pedig elkezdték készíteni a bundáskenyereket. Én meg elővettem a kis lufimat, és átfutva az 50-ik kilométeremen, letettem a kürt megszólalásakor. 50 kilométer és 171 méter lett a hat óra alatt. 

Teljesítve tehát életem eddigi leghosszabb távolsága. Megismertem, hogy mi is van a maratonon túl. Megismertem, és úgy döntöttem, hogy további, rendszeres futással ez a távolság növelhető. Persze ezt akkor a térdeim máshogyan értelmezték. Azért is szeretek futni, mert a futás által rengeteget megtudok magamról. Megismerem a határaimat, a futás közben előjönnek a legyőzendő gondolatok. Elmondhatom viszont, hogy a bundáskenyér viszont istenien finom tud lenni egy hat órán át tartó futás után. 

Köszönöm a segítséget Krisztinek, aki egész éjszakán át kitartóan drukkolt és biztatott, dacolva a hajnali hideggel, időnként személyi trénerként egy-egy rövidebb távon is. Nélküle biztosan nehezebben ment volna. Egyelőre a futócipőt levetem, és újra felhúzom a túrabakancsot, hisz a hétvégén utazom Erdélybe, kezdődik a Szent Lődörgés, azaz a IV. Via Unitariana ...