2016. július 14. (csütörtök) 09:25 (UTC+1) - Budapest

Két hét kihagyás után ismét vettem a hátizsákom, és magam mögött hagytam egy hosszú hétvégére a mókuskereket. Bajára indultam, ahol Tóniékhoz terveztem csatlakozni. Ugyanis elérkezett Tóni az utolsó Alföldi Kéktúra szakaszhoz. Bajától Szekszárd már csak 40 kilométerre volt. Szombat délelőtt indultam busszal Budapestről, a Népligetből. Ahogy ott ültem, és vártam a buszt, eszembe jutott, hogy milyen érzés volt ugyanezt tenni Cancúnban, másfél éve. Mennyivel könnyebb volt most megfejteni a menetrendet. Amint elhagyja az ember az anyanyelvi környezetét, át kell állnia agyban mindenképpen, elfelejteni mindazt, ami addig volt. Gondolom így tett a régmúlt idők utazója is, a bajai születésű Jelky András is, aki 1754-ben kelt vándorútra. Útja során egészen Batáviáig (ma Jakarta) és Japánig jutott. Ez annak idején nem lehetett kis dolog.

Régen is voltak tehát csodabogarak, akik nem tudtak beállni a sorba, hanem hátukra vették a tarisznyájukat, és elindultak. Amint Bajára értem, betájoltam magamnak az irányt, és elindultam a találkozási pont felé. Tóniék aznap Sükösdről indultak, és a bajai Duna parton lévő Gemenc Vándorpontra kellett megérkezniük. Gyönyörűen megépített turisztikai bázis volt, a mai kor igényeinek megfelelő. Biztosítva volt a főzési, fürdési, mosási, sőt a kerékpár javítási lehetőség is. 

A csapat nagy része ismerős volt. Mónin, Anikón, Margiton, Dorottyán kívül ezúttal Kriszti és Timi is kísérte Tónit. A megérkezést követően tartottunk egy rövid pihenőidőt, mialatt megismertük az aznapi szállásunkat, annak négylábú lakóit. Többen úgy döntöttünk, hogy az éjszakát sátorban fogjuk tölteni.

A további programunk Baja belvárosában folytatódott, ugyanis abban a szerencsében volt részünk, hogy aznap került megrendezésre a Bajai Halászléfőző Fesztivál. Tóni egyik korábbi kísérőjétől, Misitől pedig meghívást kapott a csapat egy tányér hamisíthatatlan bajai halászlé elfogyasztására. Megindultunk tehát a Sugovica irányába. Útközben már rengeteg helyszínen megindult a főzés, amerre a szem ellátott, mindenhol rotyogott a halászlé. 

Miután átvágtunk Baja főterén, megérkeztünk Misihez, aki már javában szorgoskodott. Az egész családja ott volt, egy nagy asztalt megterítettek. Épp jó időben érkeztünk, mivel így tanúja lehettünk a bajai halászlé elkészítési fázisainak. Érkezésünk után került bele a pirospaprika.

Misi elmondta, hogy szinte minden bajai lakosnak megvan a családi receptje. Mindenki egy kicsit másképpen készíti, más halból, de a lényeg ugyan az. Amíg rotyogott a hallé, addig mi időnként enyhítettünk a szomjúságunkon. Időközben a közeli színpadon Baja testvérvárosának, a szerbiai Zombor városának néptánccsoportja lépett fel.

Mire visszatértünk Misihez, épp a halszeleteket tette a rotyogó bográcsba. Még egy kis idő volt csak hátra, amíg elkészült. Mindenki izgalommal, és egyre hangosabban korgó gyomorral várta a kóstolást. Főleg jómagam, akinek ez volt élete első bajai halászleve.

Még most is összefut a nyál a számban, ha ránézek a képekre. Hát még akkor, amikor Misi levette a tűzről, és nekiállt tálalni. A tálalás is elsőrangú volt. Agyagtányérból ettük a halászlevet. Pont úgy, ahogy illik. Ugyanis megtudtam, hogy először az úgynevezett gyufatésztát teszik a tányérba, majd következik a hal, és végül a halászlé leve. Misi elmesélte a tészta történetét is. Ugye mint tudjuk, Baja térségére jellemző, hogy a halászlevet tésztával eszik. A története a régmúltra vezethető vissza, amikor Baja halászai és molnárjai csereberéltek. Előbbiek a halat adták, utóbbiak a tésztát. Egy biztos, az utókor csak jól járt ezzel.

Misi halászleve annyira ízlett, hogy még egyszer kértem belőle. Életemben még nem ettem ennyire lassan. Ki akartam élvezni minden egyes kanál tartalmának ízét. Mire végeztem, mozdulni nem bírtam. Kénytelen voltam egy pohár fröccsöt utána küldeni, hogy a kulináris élvezetből felébredjek.

Levezetésnek tettünk egy sétát a Sugovica (Kamarás-Duna-ág) partján a többiekkel. Dorottyával pedig kitaláltuk az "emeletes szelfi"-t. Természetesen a képen látható, kiváló ízvilágú kézműves sört egyébként Dorottya csak addig a pillanatig tartotta a kezében, amíg én fényképeztem. Az este további részében sajnos több fényképet nem készítettem, mert lemerült a telefonom. Pedig érdemes lett volna megörökíteni a szerbiai körtáncot, ahol próbáltuk elsajátítani a tánclépéseket. A tánc után mindannyian elköszöntünk Misiéktől, akiknek még egyszer köszönöm, hogy megismerhettem az immár hungarikummá vált, bajai halászlevet. A csapat bőven éjfél után ért vissza a szállásra.

Másnap a reggeli összeszedelőzködés után nekivágott a csapat az aznapi távnak. Keselyűsig terveztünk eljutni, ami az igazolófüzet szerint 21,5 kilométer távolságra volt Bajától. Előbb azonban át kellett jutnunk a Dunán. A bajai Türr István-híd feljárójánál található egy emlékeztető tábla, mely az utolsó magyar királynak, IV. Károlynak állít emléket. 1921-ben itt szállt hajóra, és hagyta el az országot. Sajnálatos módon, az akkor megfogalmazott intelmét ma sem tudták teljesíteni a magyarok: "Magyarok, próbáljátok jobban szeretni a Hazát, mint ahogy egymást gyűlölitek."

A híd közepére érve megálltam kicsit, és letekintettem a Dunára. Egyben a múltamra is visszatekintettem, hiszen ez a folyó jelentette azt a tizenöt évet, amit rajta, valamint a közelében töltöttem. Baján is többször megfordultam szárazon, és vízen is. De elég is volt a visszaemlékezésből, tovább kellett lépni, hisz várt ránk a jövő, jelen esetben a Dunántúl.

Átkelve a Türr István-hídon, folytattuk az utunkat a Vén-Duna partján, majd a Rezéti-Holt-Duna partján. Ez a terület már a Duna-Dráva Nemzeti Park részét képező Gemenci-tájegység része. Többségen ártéri erdőkön vezetett az utunk, mi pedig kellőképpen fel is voltunk készülve a kéretlen látogatókra. Reggel ugyanis befújtuk magunkat szúnyogriasztóval. Jól is jött, amikor egy kis pihenőt tartottunk a Duna parton.

A Pörbölyi Ökoturisztikai Központhoz eljutva tartottunk egy nagyobb pihenőt. Itt található a híres Gemenci Erdei Vasút. Mivel Tóni - és a csapat nagy része - még sosem ült gőzvasúton, úgy döntöttünk, hogy egy rövid szakaszon kipróbáljuk.

Napi végcélunk a Holt-Sió partján lévő Keselyűsi Fogadóépület volt, ahol ismét egy fantasztikus új épület várta a turistákat. Mi a teraszán terveztük a sátrakat felhúzni az éjszakára.

Ahogy a sátrakat felállítottuk, rögtön éreztük, hogy ezúttal társaink is akadnak az éjszakára. Rengeteg volt ugyanis a szúnyog, sőt egy-két bögöly is megzavarta időnként a nyugalmunkat. Vacsora előtt még ellátogattunk a Holt-Sió partjára, ahol a nemrég épített négyszintes kilátó tetejéről szemléltük a vízparti életet, hallgattuk a vízparti madarakat. Sajnos a Gemenc híres madarát, a fekete gólyát nem tudtuk megpillantani, ezúttal rejtve maradt.

A vacsoránál már csak négyen maradtunk, ugyanis Móni és Timi hazautaztak. Mi is hamar nyugovóra tértünk, és miután levadásztam a sátorba besurranó három szúnyogot, az álmunk nyugodt is volt. Reggel újult erővel indultunk meg az előttünk álló utolsó Alföldi Kéktúra szakaszra. Az igazoló füzetben  még a régi útvonal van benne, ám azóta kisebb változtatás történt. Időnként egymásnak ellentmondó jelekkel, felfestésekkel találkoztunk. Utunk nagyrészt a gáton haladt, ahol épp tehenek legelésztek.

Éreztük a nap hevét rendesen, ahogy az árnyék nélküli gáton haladtunk. Mint ahogyan Arany János is megénekelte a Toldi első énekében, valóban tikkadt szöcskenyájak legelésztek a kopár szik sarján.

A távolban azonban már látszódott az alföldi síkság végét jelző, dombság. Véget ér hát lassan az egyhangú sík vidék. A pecsételőhelyünk a Bárányfoki Kiránduló Központ területén volt, ahol a sváb Waldemar úr, a központ tulajdonosa körbevezetett minket. De mindenek előtt enyhítettük a szomjúságunkat, mely az én estemben egy pohár hideg fröccs volt. 

Megtekintettük a közelben lévő, hajdani Bárányfoki Múzeumot. Az épületet az 1896-os millenniumi kiállítás részeként Budapesten építették fel, ahol nagy tetszést aratott a gyönyörűen megmunkált fenyőfa anyagával, zsindely tetejével. A pavilonban az Osztrák Magyar Monarchia vadásztrófea gyűjteményét állították ki. A kiállítás után az épületét Szekszárd központjában állították fel, nyári sörözőként működött. Jelenlegi helyére 1970-ben került, ahol ismét trófea kiállító teremként működött. A műemlékvédelem alatt álló épületet 2002-ben újították fel, ám azóta kirabolták a gyűjteményt, és ismét bezárt. Sajnos a korábbi felújítás nyomai nem látszanak. Szomorú volt látni egy ilyen szép épület pusztulását. A vendégkönyvébe 2012-be írtak utoljára, ezért mi folytattuk egy újabb bejegyzéssel, hátha elindítunk egy újabb folyamatot.

Elbúcsúztunk Waldemartól, és folytattuk utunkat a rekkenőségben. Több embertől is hallottunk a Szekszárd melletti Csörge-tóról, hogy ott milyen jókat lehet fürödni. Mindannyian vágytunk egy jó kis pancsolásra. De addig volt még mint gyalogolnunk. Ismét olyan érzésünk volt, mint az Alföldön már többször. Úgy éreztük, hogy sohasem érünk oda. De a végén csak sikerült, és a hűvös tó kárpótolt mindenért. Több órát is el tudott volna lubickolni a csapat, de menni kellett tovább. 

Mint láthatjátok, új társam akadt az úton. Mielőtt a tóhoz értünk volna, megpihentünk egy helyen, ahol bambusz is volt. Rögtön megragadtam az alkalmat, és a bicskámmal levágtam egy botra valót. Ilyet kerestem tavaly Costa Ricában is, de ott csak más fajta volt. Mivel a tavaly levágott 2. számú kőrisbotom annyira nem nőtt a szívemhez, mint az elődje, úgy döntöttem hogy a bambusz lesz a következő. Egyelőre pihentetem, szárítom, aztán megkezdem a díszítését. Hisz a világcsavargónak mindenképpen szüksége van vándorbotra. 

Miután lehűsítettük magunkat, beértünk Szekszárdra, ahol az Alföldi Kéktúra utolsó bélyegzőjével belenyomtunk az igazolófüzetbe. Krisztitől elbúcsúztunk, majd mielőtt elindultunk volna a szállásunk felé, koccintottunk a célba érkezés örömére. 

Szekszárd belvárosában volt a szállásunk, a Nádasdi Kemencés Fogadóban. Ahogy beléptünk, éreztük, hogy méltóképpen meg fogjuk ünnepelni az Alföldi Kéket. Jól esett lehuppanni a kényelmes ágyra, és birtokba venni a fürdőszobát.

Miután lemostuk az út porát, ideje volt nyakunkba venni a belvárost. A gyomrunk ugyanis hangosan jelezte, hogy ideje vacsorázni. Tónival áhítoztunk egy jó tányér pacalpörköltre, savanyúsággal. Elsőre nem sikerült helyszínt választanunk, ezért körbe sétáltuk a belvárosi sétáló utcákat.

Anikónak hála, Tónival egyen pólónk volt, melynek színe jelképezte a Kéktúrát. A rajta lévő feliratok pedig, melyek különböző nyelvűen üdvözöltek, valamint búcsúztattak, szimbolizálták az Alföldi Kéktúra búcsúztatását, és a Dél-dunántúli Kéktúra üdvözlését. 

A vacsoránkat végül a Szász Étteremben szolgálták fel, ahol nagy meglepetésünkre teljesült a napi kérésünk. Tónival ugyanis egy-egy tál pacalt ettünk, savanyúsággal. Hozzá természetesen a méltán híres szekszárdi vörösbort ittuk, de mindenek előtt egy kupica sárgabarack pálinkával koccintottunk.

Véget ért hát Tóni Alföldi Kékje. Az enyém aligha, mivel jó pár pecsétet kell még az alföldi igazolófüzetbe gyűjteni. De már kinyitottam a DDK-s igazolófüzetet is, mivel egy alkalommal ott is elkísérem Tónit. Sajnos többször nem lesz alkalmam, mert kezdődik a 4. Via Unitariana. De előtte még lesz pár program ...

2016. július 03. (vasárnap) 21:15 (UTC+1) - Budapest

Ismét egy hét elteltével, utólag írom meg a legutóbbi túrámat. Június 25-26 között csatlakoztam ismét Tóniékhoz, az Alföldi Kéktúrán. Ezúttal Szarvas és Nagymágocs közötti szakaszon. Most nem előtte lévő nap utaztam le a helyszínre, hanem aznap. Budapestről busszal értem le Szarvasra, ahol Anikó és Laci már vártak rám. Róluk írtam már a legutóbbi bejegyzésben. Jó volt, hogy Ők is mostanra időzítették a túrázást. Tóniék már az előző nap megérkeztek Szarvasra, és az OTP nyaralójában lettek elszállásolva. Maga a nyaraló a Szarvasi-Holt-Kőrös partján volt, szemben a Szarvasi Arborétummal. 

Ahogy odaérkeztünk, a társaság már ébren volt, túl a reggeli kávén is. Az egyre erősödő hőség ellen többen is a hűs Kőrösbe mártóztunk. Volt aki csónakkal szált vízre, más anélkül, de a mentőgyűrű is előkerült.

Miután kicsit lehűtött minket a Kőrös, áteveztünk a túlpartra, és szétnéztünk kicsit az Arborétum területén. A 82 hektáron elterülő területet a 19-ik században Bolza József kezdte el befásítani, és kialakítani az Arborétumot. Mamut- és páfrányfenyőket szállítottak szekerekkel Bécsből, és ültették el a Kőrös partjára. Megtalálható itt a Föld majd minden tájáról származó növény. Mintegy 1600 fa és cserje, 250 féle lágyszárú növény. Rovarvilága is gazdag a 415 rovarfajtájával. A mintegy 100 különböző madárfaj mellett egyéb állatfaj is előfordul.

Már javában dél körül járt az idő, és a nap egyre jobban melegített. Kánikula volt a javából, amikor megindultunk Eperjes felé. Úgy döntöttünk, hogy a Szarvas - Nagymágocs közötti szakaszt ketté bontjuk. Eperjesről vissza Szarvasra, majd másnap újra Eperjesről Nagymágocsra. Így többen bevackoltuk magunkat a kisbusz hátuljába, és megindultunk az eperjesi kiindulási pontunkra. 

Itt tudtam meg, hogy az utóbbi hetekben többször is előfordult, hogy Tóniékat a hatóságok ellenőrizték. Az Alföldi Kéktúra útvonala a magyar-román határvonalat többször is megközelíti, így a hatóságok azt hihették a hátizsákos túrázókról, hogy egy mingráns csoport. 

Eperjesen épp egy kisebb rendezvény volt, a település maroknyi lakóinak. Mi pecsételtünk, majd megindultunk a Kéken. Előttünk a végeláthatatlan síkság, távolban egy-két tanya, kétoldalt gabona föld. A nap pedig továbbra is hevesen sütött.

A csapat földúton haladt, amit néha megszakított egy-egy sáros, vizes szakasz. A kéktúra jelzések továbbra is elég hiányosan voltak felfestve, és a kereszteződéseknél nem mindig egyértelműen jelezték az irányt. Időnként a szokásos eligazító táblák adtak útmutatást.

A nap melegének hatására megnövekedett az ivóvíz fogyasztásunk is. Késő délutánra már a vizünk is meleg volt. Épp jókor jött, hogy egy közbeeső majorban, az ott dolgozó alkalmazott megajándékozott minket pár üveg hűvös ásványvízzel. Késő este érkeztünk vissza Szarvasra, ahol a rendőrök újból ellenőrzés alá vontak bennünket. Ezúttal az én fejfedőm keltette fel a figyelmüket, mely tényleg úgy nézett ki, mintha egy arab fejfedő lett volna. Egy textil pelenkával fedtem be ugyanis a fejemet, védve a naptól, és gondoskodva az izzadság törléséről. Ahogy megérkeztünk, nekiláttunk a finom lecsónak, valamint a hűvös fröccsnek, amivel a vendéglátóink, az OTP túracsapat tagjai leptek meg. 

Másnap a reggeli után ellátogattunk a Kőrösvölgyi Látogatóközpontba és Állatparkba. Dél-Tiszántúl természeti értékeivel ismerkedhettünk meg. Egy séta során megismerhettük az eredeti ártéri növényvilágot, és meglepően gazdag állatvilágát. 

Visszatérve az üdülőházba, megebédeltünk, mely esetemben egy jókora szelet zsíros kenyeret jelentett. Ebéd után elköszöntünk az OTP túracsapatától. Nagyszerű csapatot ismertem meg, akikkel remélem még túrázhatok együtt. Mi pedig Tónival felkészültünk a mai adat túrára.

A kiindulási pontig ismét gépkocsival jutottunk el, majd hátunkra véve a túrazsákokat, megindultunk Árpádhalom irányába. A vasárnapi időjárás már kedvezőbb volt, a nap csak előbukkant néha. Könnyebben is haladtunk a mezei úton, melynek két oldalán kukorica, búza, valamint napraforgó földek voltak. 

Árpádhalomra érve nem tudtunk pecsételni, mivel a kéktúra bélyegző a helyi boltba volt bezárva. Maradt tehát a fényképes igazolás. Ugyanis ha nem lehet pecséttel igazolni a túrázó ottlétét, fényképet kell készítenie az ottjártát igazolva.

A hátralévő kilométerek gyorsan elteltek, melynek közel felét aszfaltozott úton, naplementében tettük meg. Gyakran van olyan érzése az embernek az Alföldön gyalogolva, hogy a távoli falut sosem éri el. Így voltunk mi is, azt hittük sosem érünk be Nagymágocsra. Amikor meg beértünk, sosem érünk oda a település másik végére.

Az aznapi szállásra már este érkeztünk meg. A Nagymágocsi kastély kertjében lévő tó partján volt a szállásuk Tóniéknak. Mi ugyanis Anikóval és Margittal csak odáig kísértük Tónit. Legközelebb, ha minden jól alakul, Sükösd és Szekszárd közötti szakaszon folytatom Tóniékkal.

2016. június 10. (péntek) 22:32 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal félre tesszük a bakancsot, és visszatérünk a futáshoz. Szombaton rendezték meg a 19. Kékes Csúcsfutást, amely versenyt csúcstámadásnak is neveznek. A futók a 343 méter tengerszint feletti magasságról indulnak (hozzászólásban várom, hogy melyik tenger) és mintegy 11,6 kilométer megtétele után az 1014 méter magas Kékestetőre érnek fel.

Mint ahogyan a tavaly előtti ábra is mutatja, szinte teljesen sík. Nehéz versenyről van szó, de nem teljesíthetetlen. Szokták mondani, hogy az indulók fele alföldi. Márpedig ők nem igazán tudnak rá gyakorolni. Ez a futóverseny az erőbeosztásról szól. Igaz, a többi is, de ez különösen. A rajt utáni pillanattól kezdve fokozatosan emelkedik a terep, majd a távolság 2/3-tól ez fokozódik. Mindezt tavaly előtt éltem át először, igaz akkor Mátraháza után bele-bele gyalogoltam. Idén az volt a célom, hogy a távot bele gyaloglás nélkül teljesítsem. A helyszínen nővérem és a legkisebb unokahúgom biztatott.

Mintegy 1800 nevező gyűlt össze Mátrafüred központi részén, ahol vártuk a rajt pillanatát. Először engedték elrajtolni az idősebb korosztályt, majd utánuk a babakocsis futók következtek. Utóbbiak között sokan jótékonysági futók. A többi futók két részletben rajtoltak. A második eresztésben voltunk mi is Kingával. Átléptük tehát a rajtvonalat, és a szokásos "hűha" szó kiejtése után elkezdtünk felfele kapaszkodni. Sok ismerős arcot fedeztem fel a futók között. Ismerős arc tűnt föl Sástón is, az első frissítőponton is. Balázst, a rend őrét üdvözölhettem, aki biztosította számunkra a zavartalan versenyt. 

Kingától elvált az utam, és haladtam előre, minden egyes frissítőpontnál újult erőre kapva. Sokan álltak az út szélén, szurkolva, biztatva minket. A verseny idejére az utat teljes szélességében lezárták, mivel a 24-es számú főúton folyt a verseny. Mátraháza előtt volt egy rövid szakasz, amikor lefele lejtett az úttest. Itt valósággal szárnyra kapott az ember. Mátraházára beérve újabb frissítő pont volt, sorban a harmadik. Itt találkoztam újabb ismerősökkel, akik a kordonon kívülről biztattak. Itt is vigyáztak a rendre, és itt is egy régi ismerős tette ezt, Zoli személyében. Ezt követően jött a hirtelen emelkedő. Állítólag a Kékes Csúcsfutás megfelel egy félmaratonnak. Természetesen nem a hossza, hanem a nehézsége miatt. Be kellett osztani az erőt az biztos. Kellett hagyni tartalék energiát a verseny utolsó részére is. Arra, hogy a szerpentineken túljutva, feljebb és feljebb jussak. Látva az előbukkanó Kékes adótornyot, éreztem, hogy közel a cél. Idén segített, hogy volt még egy frissítőpont közbeiktatva. A végcél előtt a versenypálya a lesiklópályára terelődött, én meg megkezdtem a végső pár száz méter felkapaszkodást. A pálya oldalán a korábban már beért futótársak biztattak.

Másodjára is feljutottam tehát a csúcsra, tíz perccel javítva a tavaly előtti időmön. A legfontosabb azonban az volt, hogy idén sikerült ezt gyalogló szakaszok nélkül véghezvinnem. Következett a jól megszokott érem átvétel, majd a befutó csomag, és pár falat, valamint korty magamhoz vétele után vártam Kingát a cél melletti szakaszon. Később mindketten kortyolgattuk a jól megérdemelt jutalom italunkat. Kétszeres csúcsfutók lettünk, így már csak röpke 13 alkalom kell ahhoz, hogy a Kékes Csúcsfutók Jubileumi Klubjának tagjai lehessünk. Ez nem is kérdéses, ugye Kinga?!

Legközelebb a június 12-én megrendezésre kerülő, K&H mozdulj! maraton- és félmaraton váltón indulok egyéniben és csapatban. Csapatunk a Tarjanka Team névre hallgat, tagjai pedig Domoszló lakosai: Kinga, Kati és jómagam. Szóval futunk kedves olvasóm, amíg a bakancs pihen. Mert továbbra is vannak így vagy úgy, de legyőzendő kilométerek.

2016. június 05. (vasárnap) 19:51 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal - tőlem szokatlan módon - egy kicsit későn írom meg, a legutóbbi utamról a bejegyzést. Zsúfolt hetem volt ugyanis, mint korábban említettem, újra pörög a mókuskerekem. Május 27-én elutaztam Sátoraljaújhelyre, ugyanis másnap indult onnan Tóni, tovább a Kéken, folytatva az Alföldi Kéktúrát. Természetesen első dolgom volt jelentkezni, amikor olvastam az idei felhívást. Aki esetleg nem olvasta volna az októberi bejegyzésem, annak elárulom, hogy Tóni eldöntötte, hogy végigjárja az Országos Kéktúra útvonalát. Tóni látássérült, így kísérőkre volt szüksége, ezért segítséget kért, többek között a Magyar Természetjáró Szövetségtől. Ők szervezték meg Tóni tavalyi útját, melynek egy rövid szakaszára magam is csatlakoztam. Nagyon örültem, hogy megismerhettem Tónit, és szerény személyemmel magam is hozzátehettem valamit az Ő útjához.

A munkahelyről indultam egyenesen a Keleti-pályaudvarra, ahonnan vonattal tovább. A félkész állapotban lévő túrabotomat sajnos nem tudtam magammal vinni, ugyanis furán néztek volna a mostani munkahelyemen, ha azzal beállítottam volna. A miskolci átszállás után érkeztem meg Sátoraljaújhelyre. A vasútállomástól gyalog indultam Rudabányácska irányába. Az ott található Smaragdvölgy pihenő volt a megbeszélt találkozóhely. 

Sátoraljaújhelyen még a '90-es években voltam, egy osztálykirándulás keretében, de nem sok mindenre emlékeztem. Szép rendezett város, rengeteg emlékkel. Itt élt 1806-tól, haláláig Kazinczy Ferenc is. Annak idején a várost ketté vágta az új államhatár, de manapság ismét határok nélküli, szabad átjárás van Magyarország és Szlovákia között. 

Útközben találkoztam Tónival, és az első napok kísérő csapatával. Jó volt viszontlátni a csapat nagy részét, akikkel tavaly megismerkedtem. A szállás elfoglalása után koccintottunk is az új évre, az új Kékre.

Másnap frissen, üdén, útra készen vártuk a "kisvonatot", amivel Sátoraljaújhelyre mentünk vissza. Onnan kezdődik maga az Alföldi Kéktúra túraútvonala, amely 844 kilométer hosszan vezet egészen Szekszárdig. A "vonat" tehát begördült, mi meg felszálltunk rá. Kalauz ezúttal nem volt, de jókedv annál nagyobb.

Sátoraljaújhely főterén újabb meglepetés várta Tónit és a csapatot, ugyanis a nem mindennapi beutazást leszervező Zoli, egy dallal búcsúztatott minket. De előtte Tóni még adott egy interjút a helyi televíziónak is.

A kísérő csapat tagja volt Laci is, akivel a tavalyi szakaszon kísértük Tónit. Laci egészen Hollóházáig ment tavaly Tónival. Ő is elkezdte a világcsavargást, nemrég tért vissza a Himalájából. 

Magunk mögött hagyva a várost, valamint a hegyeket, a síkság felé vettük az irányt. Még javában délelőtt volt, de a nap ereje már jelezte a kánikulát. Utunk végig az aszfalton vezetett, előttünk végeláthatatlan síkság. Nem volt mese, meg kellett szokjuk, hogy az eddigi kék jelzések nem dimbes-dombos tájakon, hanem sík területen vannak felfestve.

Átkelve a Bodrogon, épp jókor érkeztünk Alsóbereckire, ahol pecsételtünk az új igazolófüzetünkbe. A pecsétet a helyi Csokány Bisztróba kaptuk, néhány jó szó, valamint hideg pohár sör kíséretében. Utóbbi különösen jól esett az aszfalttól elszokott túrázónak.

Kellőképpen lehűtve magunkat, folytattuk utunkat az alsóbb rendű, aszfaltozott utak mentén. A következő pihenőt a Karos települése mellett fekvő történelmi emlékhelyen, a Honfoglaláskori Régészeti Park pihenőhelyén tartottuk. Karos az ország egyik leggazdagabb honfoglaláskori lelőhelye. Külön öröm volt számomra felfedezni a faragott fejfák között az egykori Kolozs vármegyét.

Időközben a nap ereje tovább nőtt, így útba kellett ejtenünk a karosi boltot is, ahol egy kis hűsítőhöz jutottunk. Kiérve Karosról, mezei utakon folytatódott az utunk. Itt, ott egy kis jelzés hiány volt, ám hamar megtaláltuk a helyes irányt. Előnye az alföldi kéktúrának, hogy messziről látszik a falu, annak temploma, így könnyebben tájékozódhat az ember. Mi is toronyiránt követtük a kék jelzést Karcsa irányába.

Karcsára beérve, ismét megpihentünk egy pár hideg teli pohár kíséretében. Alig kortyoltunk párat, amikor meglepett minket a kocsma tulajdonosa. Elénk rakott ugyanis egy tálca finomságot. Mi pedig ezáltal megtapasztaltuk a méltán híres bodrogközi vendégszeretetet.

A kiadós uzsonna után pecsételtünk a falu Árpád-kori templomának kertjében, majd folytattuk utunkat a napi távunk végállomására, Pácinra.

Pácinon, a várkastély hajdani szolgálói épületben lettünk elszállásolva, mely vendégházként üzemel. Bizton állíthatom, hogy eddigi túrázásaim során ez az épület tetszett legjobban. Az alvómatracok a felső szinteken voltak elhelyezve.

Pácinon a csapattól elbúcsúzott Attila és Laci, mi pedig elfoglaltuk a szállásunkat. Az esti közös vacsora után mindenki hamar álomra szenderült, hisz az egész napi forróság, és égető nap alaposan kivette a csapat erejét. A hajdani cselédek szellemei sem zavarták meg álmunkat. Másnap újult erővel ébredve, indulás előtt megtekintettük a pácini várkastélyt. 

A kastélyt 1581-ben építette fel Mágócsy András nemes. A kastélyon látszott, hogy nem védelmi célul szolgált elsősorban. 1631-ben a kastély a Sennyei család tulajdonába került, a kuruc-labanc háború során megrongálták. Később a kastélyt helyreállították, a XIX. században romantikus stílusban átépítették.

Pácint elhagyva, az ötre megfogyatkozott csapatunk folytatta a túráját. Ezúttal kellőképpen felkészültünk az előttünk álló heves napsütésre. Útközben kihasználtuk a még sárguló repceföld által nyújtott lehetőséget, egy-két fénykép elkészítésére. Mint ahogy tette Tóni, és az angyalai.

Elviekben a napi távunk nem volt olyan hosszú, azonban sikerült azt mint időben, mint távolságban kitolni. Egy, két útbaigazítás, valamint a rendelkezésünkre álló térkép sehogy sem egyezett az általunk tapasztaltakkal. Végül sikerült megtalálni a kék jelzést, és a hajdanán szebb napokat megélt gátőrháznál pecsételtünk is egyet. A megérkezésünkre kijöttek a gátőrház lakói is, akik érdeklődésünkre nem tudtak pontos információval szolgálni az arrafelé kéktúrázókkal kapcsolatban.

A gátőrház után nem sokkal feltűnt a napi végállomásunk, Cigánd is. Ám ezúttal csalóka volt a távolság. Majdnem másfél óra gyaloglás következett. Olyan érzésünk volt, mintha valaki odébb tolná előttünk a falut. Mint ahogyan azt mi egy szénabálával tettük Tónival. 

Ismét kitikkadva érkeztünk meg, így az első kis boltnál meg is álltunk, lehűsítve magunkat. Ezt követően kerestük meg a szállást, melyet azonban csak Móni és Tóni foglalt el. Etus, Anikó és én ugyanis vissza indultunk Budapestre. 

Legközelebbi alkalommal, ha minden jól alakul, Szarvas környékén csatlakozom újra Tóniékhoz. Addig is kívánok Neki és kísérőinek erőt, kitartást, és rengeteg sok szép élményt. Mindenek előtt pedig köszönöm a lehetőséget. 

2016. május 22. (vasárnap) 20:29 (UTC+1) - Budapest

Mielőtt nekikezdenék e bejegyzés részletes kifejtéséhez, engedjétek meg, hogy említést tegyek a bakancsomról. Mint emlékeztek, a tavaly októberi Kéktúra során teljesen beázott, a talp részen látszódtak az elhasználódás nyomai. Úgy döntöttem, hogy miután hű társam volt annyi kilométeren keresztül, így megmentem, és kap egy új talpat. Elgondolásomat tett követte, így egy teljesen új talppal várhatom az újabb kilométereket.

Az új kilométerek pedig következtek is. A közösségi oldalon olvastam a Szent Jakab Baráti Kör felhívását, mely a Szent Jakab út magyarországi első szakaszára hirdetett gyalogló túrát. Lassan nyolc éve annak, hogy a Camino-t megjárt honfitársak gondoltak egyet, és megálmodták a magyarországi Szent Jakab zarándokutat. A terv az volt, hogy Lébényig jussanak el, ahol a Szent Jakab apostol plébániatemplom található. Elgondolásukat tettek követték, és hosszas, kitartó szervezőmunkának köszönhetően, mára már egy jól kiépített zarándokúton tehetjük meg a Szent Jakab zarándokút magyarországi szakaszát Budapesttől Lébényig. Sőt, annál is tovább. Ugyanis az ausztriai Wolfsthal - a hivatalos Camino de Santiago korábbi legkeletebbi pontja - elérését követően, bekapcsolták a zarándokutat az egész Európát átszelő Camino de Santiago zarándokútvonalba. Megteremtődött tehát az a lehetőség, hogy bárki elindulhasson Budapestről Santiago de Composteláig. Tették is ezt azóta sokan.

A megbeszélt találkozási pont a Clark Ádám téren volt, a nulla kilométerkőnél. Innen számolják a magyarországi utak távolságát, hosszát. Innen indul a hivatalos Szent Jakab zarándokútvonal is. A többség a Normafától tervezte az indulását, de voltunk egy páran, akik úgy döntöttünk, hogy ha már kezdjük, legyünk "null kilométeresek". Az előttünk álló távolság mintegy 18 kilométer volt.

Megkezdtük tehát utunkat, mely az alagúton keresztül kezdődött, majd végig a budai kerületek utcáin, a Normafa irányában. Elhaladtunk azokon a helyszíneken, ahol annak idején hetente koptattam magam is, a főiskolára menet a cipőm talpát. Akkor még nem is gondoltam, hogy milyen változásokon fogok keresztül menni. A felső képen Jókai Mórt örökítette meg a művész, az íróról elnevezett általános iskola előtt.

Felérve a Normafához, csatlakoztunk a már ott várakozó csapathoz, majd szakaszokban indították a csoportokat. Maga az út bármilyen formában teljesíthető volt, értem ez alatt, hogy aki egyedül szeretett volna menni, az megtehette. A legtöbben azonban csoportban indultunk el. Én maradtam Attila csoportjában, akivel együtt indultunk. Azért is kellett szakaszosan indítani a csoportokat, mivel nagyon sokan gyűltünk össze, és így elkerülhettük a zsúfoltságot.

Rögtön a Normafa után útba ejtettük a Szent Anna kápolnát. A budakeszi lakosság kedvenc kirándulóhelyén, az Anna réten épült 1825-1830 között a kápolna Szent Anna tiszteletére. A kápolna nagyon hamar közismert zarándokhellyé vált. Sajnos a kápolnát 1952-53 körül lerombolták, ám a rendszerváltást követően, 1992-ben újra felépítették.

Amíg a csoport megpihent, nézelődött, Attila elmondta nekünk a zarándokok imáját: "Uram, légy az utazó társasága, irányadója az elágazásoknál! Adj neki erőt, amikor elgyengül, védelmezd veszély közben, oltalmazd az út során, adj árnyékot a nap hevében, világíts a sötétségben, nyújts vigaszt, mikor kedvét szegi és szilárdítsd meg szándékában! Ámen"

Az imát követően folytatta a csoport az útját, melynek során újabb csoporttagokat ismerhettem meg. Mint például egy kedves, fiatal házaspárt, akik a pici fiukkal jöttek el az útra. A pici apja hátán utazott, egy babahordozóban aludva. Jó volt őket látni, velük találkozni. A pici pedig hamarabb tanult meg zarándokolni, mint járni.

Eljutottunk a következő pihenőhelyünkig, Makkosmáriára. Az itt található templom előtt volt egy rövidebb pihenő, ahol Attilától megtudtam, hogy a kisebbik kutya már több mint három éve itt van. A templom helyén egy kápolna állt 1737-ben, melyet a fogolykiváltó trinitárius szerzetesek gondozták. A rend feloszlatása után rommá vált az épület, majd 1947-ben újjáépítették.

A pihenő után megindultunk Budakeszi irányába, ahol az újabb pihenőhelyen felhívták a szervezők a figyelmünket a Budakeszi - Páty közötti szakaszon lévő kullancs veszélyre. Miután a csapat megtette a szükséges óvintézkedést a nem kívánt "látogatók" távol tartására, folytattuk az utat. Közben figyeltem a jeleket, melyek hasonlóan a spanyolországi Szent Jakab úthoz, a legkülönbözőbb módon kerültek feltüntetésre.

Egy szakaszon egyedül maradtam, ugyanis leszakadtam a csoporttól. Amint hátra tekintettem, észrevettem a távolban egy feltűnően nagy táskát viselő zarándoktársamat. Gondoltam bevárom, és megkérdezem méretes csomagjának okát. Kiderült, hogy egy több hónapig tartó út első lépéseinek voltam a tanúja, ugyanis Patrik tegnap indult el a Clark Ádám térről. Úti célja pedig Santiago de Compostella. Hasonlóan a korábban említett Vízy Péterhez, Patrik is gyalog fogja megtenni az utat Magyarországon, Ausztrián, Svájcon, Franciaországon és Spanyolországon keresztül.

Patrik történetét hallgatva magamra ismertem rögtön. Felmondta a munkahelyét, az albérletét, és nekiindult a világnak. Mint mondja, nincsen célja egyelőre, csak útja. Patrik csomagja azért volt olyan nagy, mert vitte a gitárját, valamint egy kis dobot is. Útját nem jelentette be sehol, egyik zarándok csoportnak sem, többek közt a Szent Jakab Baráti Körnek sem, ám hamar híre ment. Az előttünk lévő csoport tagjai is alig akarták elhinni, hogy kivel futottak össze. Gyorsan át is adtak Patriknak egy fésűs kagylót, ami, mint tudjuk a Camino zarándokok jelképe.

Patrikot körülvéve folytattuk az utat, olvasgatva a szervezők által kihelyezett üzeneteket. Az egész út során ki voltak téve különböző szövegek, melyeket elolvasva lehetett elmélkedni rajtuk az úton.

Az egyik idézet különösen tetszett: "Volt egyszer egy öregember keleten, aki a város kapujában üldögélt. Egyszer egy ismeretlen átutazó megkérdezte tőle: - Milyenek a város lakói? Az öreg kérdéssel válaszolt: Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz? Egoisták és rosszak, örülök, hogy eljöttem onnan. Pontosan ilyenek e városnak lakói is. - válaszolta az öreg. Később egy másik fiatalember ugyanazt a kérdést tette fel neki: Most érkeztem erre a vidékre. Milyenek e városnak a lakói? Az öregember ugyanazzal a kérdéssel válaszolt. Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz? Jók voltak, együttérzők, vendégfogadók és becsületesek. Nagyon sok barátom volt köztük. Ilyenek ennek a városnak a lakói is - válaszolt az öreg. Egy kereskedő, aki hallotta a párbeszédet, vádló hangon így szólt az öreghez: Hogy adhatsz két teljesen különböző választ ugyanarra a kérdésre? Fiam! Mindenki a szívében hordja saját világát. Az, aki semmi jót nem talált a múltban, itt sem fog semmi jót találni. Ellenben az, akinek egy másik városban barátai voltak, itt is hűséges és bizalmas barátokat fog találni. Tudod, az emberek azok, amit mi képesek vagyunk bennük meglátni. "

Napi távunk tervezett végénél, Páty község határánál betértünk a hangulatos Cukorborsó étterem teraszára, ahol egy pohár frissítő limonádéra megvendégeltem Patrikot. Jó volt látni, ahogy annyi ember körülvette, kérdezősködtek. A kis pihenő után Patrik folytatta útját Zsámbék felé, ahol ismerősei várták finom vacsorával. Patrik útját nyomon tudjátok követni a legnagyobb közösségi oldal hippibikepunk oldalán. Buen Camino Patrik! Véget ért tehát az úgynevezett Beavató Túra, melynek során megismerhettük a magyarországi Szent Jakab zarándokútvonal kezdő szakaszát. Köszönöm a Szent Jakab Baráti Kör színvonalas szervezését, vezetését. 

2016. május 15. (vasárnap) 12:42 (UTC+1) - Domoszló

"Hogyan kell megint felvenni a régi élet fonalát? Hogyan folytatod tovább? Ha a szíved mélyén kezded megérteni, hogy már nincs visszaút."

J.R.R.Tolkien művéből, a Gyűrűk Urából vett idézettel kezdeném a legújabb bejegyzésem. A mű szereplője, Frodó teszi fel ezt a kérdést, amikor a kalandjai elmúltával hazatért, de nem igazán találja a helyét. Minden megváltozott körülötte, hisz ő is megváltozott. Így érzek magam is. Valami véget ért, és az ami újból körbevesz, már nem a régi. Ilyenkor nekem szükségem van egy kis feltöltődésre. Ott, ahol megszűnik számomra a külvilág. Ott, ahonnan származom. Ez pedig Erdély, azon belül Kolozs. Évente többször járok ki, mivel van ott egy kis házikónk. Jelenleg újítjuk, szépítgetjük, hogy később valóban csak a pihenésé lehessen a főszerep.

A település a mai Románia területén található, Kolozsvártól 18 kilométerre délkeletre, a Mezőség nyugati szélén. A középkorban városi rangot kapott a sóbányája miatt. 1852-ben bezárták a bányát, így a polgári lakosság nagy része elköltözött, a lakosság áttért a mezőgazdaságra. Az első világháború előtt pedig a rendezett tanácsú várost községgé minősítették le. Ekkor alakították ki a hajdani bánya területén a sósfürdőjét is.

A fürdő vize reumatikus bántalmaknak, nőgyógyászati panaszok kezelésére javasolt. A fürdőt nemrégiben újították fel európai uniós pályázattal. A falu lakosságának száma a 2011-es népszámlálás alapján 2354 fő, ebből 815 fő magyar lakos. Korábbi városi voltának megfelelően, több vallású lakosa is volt, így katolikus, református, valamint az unitárius templom is épült.

A falu központi részének további meghatározó épületei, a hajdani városháza, mely jelenleg községi önkormányzati épület, valamint az általános iskola. Utóbbinak tanulója volt édesapám is.

A falu híres szülöttjei többek között Spáda János építőmester, aki a kolozsvári Nemzeti Színházat, valamint a szintén kolozsvári Monostori úti református, úgynevezett "kakasos" templomot építette, ahol személyemet is keresztelték 1980-ban. Kolozson született továbbá Kovács István is, akinek Egy parasztfiú elindul című regénye bepillantást enged a múlt század eleji kolozsi mindennapi életbe. Természetesen a könyv a birtokomban van, annál is inkább, mert a családom Szabó-, illetve Seprődi ága is említésre kerül a műben.

Íme tehát a kis házunk, az úgynevezett "bakalak". Magam neveztem így el, mivel a "baka" ragadványnevet dédnagyapám kapta a katonai sorozás alkalmával. Nagyapámat és édesapámat is így ismerte mindenki a faluban. Bízom benne, hogy pár falubeli engem is így fog megismerni. A ház az úgynevezett szent oldalban van. A falu azon részét nevezik így, amelyik a temető oldalában fekszik. Velünk szemben gyönyörű panoráma tárul elénk, a falu dombokon elterülő része, azaz a zsellér, valamint a kiáltó hegy.

Miközben a házban, valamint a telken tevékenykedtem, az ereszcsatornában új élet(ek)nek voltam tanúja. Az itt eltöltött pár nap alatt újra feltöltődtem tehát, megpróbálva felvenni a régi élet fonalát, és folytatni tovább ...

2016. május 1. (vasárnap) 14:14 (UTC +1) - Budapest

Folytatván Budapest nem rendhagyó módon - azaz az én szemszögemből - történő bemutatását, ma egy kedves barátom invitálására, a ferencvárosi unitárius templomba látogattam el. A Budapesti Bartók Béla Unitárius Egyházközség nevét viseli a gyülekezet, lévén Bartók Béla is unitárius vallásúvá vált 35 évesen.

A templom egy társasházban került kialakításra, a Rákos ( ma Hőgyes Endre) utca 3. szám alatt. Egyik részét templommá alakították át, majd kialakították a lelkészi lakást, és a többi részen lakásokat alakítottak ki az erdélyi lakosok, diákok részére. 1929. február 10-én lett átadva a templom és a gyülekezeti terem.

A templomba belépve azonnal megakadt a tekintetem az ablak díszítéseken. A magyar-, unitárius-, valamint az erdélyi címer egy-egy ablakba került felfestésre. Én a képszerkesztő segítségével egy helyre gyűjtöttem, mivel számomra így együtt él bennem.

Az istentiszteletet a korondi ismerősöm, Aba tartotta, aki a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet másodéves hallgatója. Jelenleg erasmus ösztöndíjjal tanul Budapesten. Abától kaptam is egy kis feladatot, hogy az istentisztelet videón történő dokumentálásába segédkezzek. Mielőtt elkezdődött volna, körbejártam a templomot belülről.

Lassan érkeztek a gyülekezet tagjai is, vegyes korosztályúak, és elfoglalták a helyüket a padok soraiban. A mai istentisztelet azért is különleges volt, mivel a mai napon ünnepeltük az anyák napját. Aba is ennek megfelelően választotta a beszéd témáját. Rögtön Dsida Jenő, Hálaadás című versével kezdte. Az utolsó mondatát idézném is a versből, és küldeném az én drága Édesanyámnak. " ... Halld meg jó Istenem, a legbuzgóbb imámat: Köszönöm, köszönöm az Édesanyámat!"

Ahogy ott ültem, és hallgattam Abát prédikálni, azon tűnődtem, hogy ideje nekem is megtennem azt, amin azóta gondolkodom, amióta megismertem rajtuk keresztül az unitárius vallást. Közületek kevesen tudjátok, de nekem a Szülőföldem nagyon sokat jelent. Mindig is sokat jelentett. Valahol úgy érzem, hogy tovább viszem azt, amit anyai nagyanyám öccse, János bácsi tett, érzett. Amikor távol kerülsz a Szülőhazádtól, felerősödik benned annak szeretete. Így vagyok jómagam is Erdéllyel. Továbbá, mivel az unitárius vallás erdélyi alapítású, valamint a hitvallásuk a legközelebb áll hozzám, ideje lassan a pártolói mivoltomat megváltoztatni. Mint ahogy Bartók Béla is tette 1916-ban. Ő is az erdélyi útjai során ismerkedett meg az unitárius vallással, mint jómagam 100 évvel később.

Az istentisztelet az anyák napi előadással folytatódott, melynek során a gyerekek köszöntötték versekkel, és zenével az édesanyjukat. Az istentisztelet végeztével egybegyűltünk még egy rövid időre a gyülekezeti terembe, ahol frissen sütött sütemények, és némi frissítő várt minket. Ezt követően elköszöntem vendéglátómtól, Abától, akinek itt is kívánok további, a mai naphoz hasonló szintű prédikációt, továbbá erőt, és kitartást az előtte álló papi hivatásához.

2016. április 30. (szombat) 17:34 (UTC +1) - Budapest

Régóta jelentkeztem. Ennek - mint korábban említettem - oka van. Mostanában nem igen jutok el távolabbi helyekre. Értem ezalatt a hazai Kéktúrát, vagy más országokat. Utóbbira pedig jelen állás szerint nem is igazán van alkalmam. Annál is inkább, mert - mint ezt is korábban említettem - újra beálltam a mókuskerékbe. Beálltam, mert újra meg kell találnom az irányt, a célt, ám addig nem engedhetem meg magamnak a tétlenséget. Istennek hála viszonylag hamar sikerült állást találnom, így most egy számomra teljesen új területen dolgozom, egy újabb szakmát tanulva. Raktári szektorvezető helyettes lettem, az egyik vezető magyarországi alkatrész kereskedés központi logisztikai bázisán. Olyan szakmában dolgozom tehát, melyre a világ bármely pontján szükség van. Egyik külföldi beosztottamnak hála az angol nyelvet is napi szinten használom, sőt mostanában kezdtem hozzá a spanyol nyelv mélyebb megismeréséhez. Ideje ugyanis mondattá összefűzni az eddig megtanult szavakat.  De természetesen nap mint nap gondolok az elmúlt bő másfél évemre. Vegyes érzelmek törnek rám, amikor egy-egy képet nézek az eddigi útjaimról. Az elmúlt napokban a legismertebb közösségi oldalon megalakuló Magyar Utazós Bloggerek Szövetsége megosztotta a blogomat, mely természetesen egyenes arányban megnövelte az olvasóim számát. De én is találtam sok olyan hozzám hasonló, vagy még rajtam is túltevő magyar világcsavargót, akiknek a blogját el kezdtem követni. Egyszóval egyelőre helyben járás, és folytatom az Országos Kéktúra útvonalának bejárását. De még mielőtt idén nekikezdtem volna, megragadtam az alkalmat, és csatlakoztam a TeSzedd a Kéken nevű akcióhoz, mely az országos TeSzedd mozgalmon belül a Kéktúra útvonalát tisztítja meg a kommunális hulladéktól.

A találkozási pont a Fenyőgyöngye étterem előtt volt, mely a Budai hegyekben, a Kéktúra mentén található. Amíg a csoportot vártam, épp egy ideillő írást - az erdő fohászát - olvastam a túraútvonal mentén:

"Vándor! Ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet! Én vagyok a tűzhelyed melege, hideg téli éjszakákon. Én vagyok tornácod barátságos fedele, melynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm oltja szomjadat. Én vagyok a gerenda, mely házad tartja. Én vagyok asztalod lapja. Én vagyok az ágy, melybe fekszel, a deszka, amelyből csónakod építed. Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele. Vándor! Ki elmész mellettem, hallgasd meg kérésem: Ne bánts!"

Közel negyvenen gyűltünk össze, így az eredeti tervtől - mely szerint a Rozália téglagyárig megyünk - eltérően a csapat három részre oszlott. Az egyik csoport Fenyőgyöngye - Hűvösvölgy közötti szakaszon indult el, a másik kettő pedig Fenyőgyöngye - Rozália téglagyár közötti szakaszon. A két utóbbi csapat azonban felosztotta a területet, nem mindkét csapatnak a téglagyár volt a cél. Én azt a csapatot választottam, mely Széphalom fele visszakanyarodott. 

Ezt a szakaszt, mely egyébként a KÉK 14. számú szakasza, még 2014. március 13-án teljesítettem. Bizony voltak olyan szakaszok, melyre nem is igazán emlékeztem. Ahogy haladtunk, kezdtek telni a szemetes zsákok. Szerencsére azonban, nem volt annyira elkeserítő a helyzet, amire többen számítottunk. Az időjárásra sem volt okunk panaszkodni. Jó volt újra a KÉK-en lenni.

Útközben több túratársammal is beszédbe elegyedtem. Ismét elmondhatom, hogy kicsi a világ, ugyanis egyik hölgy férje abban az iskolában tanított, ahol elindultam annak idején a hivatásos pályámon. Beszélgetve haladtunk tehát az ösvényen, melyen gyakran futók jöttek szembe. Mint látható a zsákok tartalma is egyre gyarapodott. Az út mellett pedig szebbnél szebb látványban volt részünk.

A Hármashatár-hegyhez érkezve, tartottunk egy kis pihenőt. Megtekintettük az átadás előtt lévő, nemrég épített kilátót, melyről messzire el lehetett látni. Többek közt a távoli Dunára. Tetszik, hogy egyre több helyen épül, szépül a túraútvonal, valamint annak közvetlen környezete. Kezd olyan formát ölteni, amilyennek lennie kell.

Ezt követően a két csoport immár külön haladt tovább, mi Széphalom felé vettük az irányt. A hegyi terep elmaradozott, mi meg közeledtünk Pesthidegkút felé. Útba ejtettük a hajdani Gercse település templomát. A 13. században épült, melyet a 15. században fallal vették körül. Sajnos még a fal sem mentette meg, ugyanis a török időkben rommá vált. 1720 körül építették újjá a betelepült német telepesek. 1810 körül tűzvész és a járványok miatt, a lakosság elhagyta a faluját, s a templomot. 1996-ban állították helyre. Külön öröm volt számomra, hogy madárcsicsergés fogadott odabent. Azok lakták a templomot, akiket Ő teremtett.

Már csak pár száz méter volt hátra, és ahogy közeledtünk a lakott terület felé, úgy sokasodott a szemeteszsákba való. De szerencsére ez nem szegte a kedvünket, főleg, hogy ilyen tarka útszéli színkavalkádban tettük a dolgunkat. A virágokból áradó illatokból nem is beszélve.

Beérve Széphalomra, elhelyeztük a mintegy nyolc kilométeres utunk során összegyűjtött zsákokat, egy szép halomra. Összességében elmondható, hogy szerintem látni a javuló tendenciát. A túraútvonal nem volt olyan szemetes, mint egy évvel ezelőtt. A kis csapatunk pedig jól végezte a dolgát, ősszel újra találkozunk.

Jómagam pedig, ahogy az időm engedi, folytatom a KÉK-et, terveim szerint nyugat felé. Tavaly szeptemberben Csókakőn hagytam abba, következik a Bakony. Természetesen a futást is folytatom, nemrég vettem részt a Vivicittá félmaratonon, Budapesten. Legközelebb június 4-én jön a Kékes Csúcsfutás. Időközben megtudtam a soron következő Via Unitariana tervezett útvonalát. Idén az Aranyosmente, valamint az Erdélyi-érchegység lesz soron. Újabb helyszínek, ahol még nem jártam, amik megismerésre, felfedezésre várnak. Helyszínek az Óperenciás tengeren innen.

2016. április 02. (szombat) 11:00 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal kicsit eltérek a szokásostól, ugyanis nem az utazásomról (vagy futóversenyről) írok, hanem Budapesten tett felfedező sétáról. A közösségi oldalon figyeltem fel a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala által szervezett sétára, mely a magyar alkotó szellem kincsei nyomában tartatott. Gyorsan regisztráltam is, mivel korlátozott létszámban lehetett rá jelentkezni. Tizenhat éve járom Budapest utcáit, de ezeket a helyszíneket nem, vagy csak futtában érintettem, figyelmet nem szentelve rájuk. Itt volt tehát az ideje, hogy közelebbről is megismerjem. A csapat a Nyugati téren találkozott, majd megindultunk a Nagymező utca 54. szám alatti épület irányába. 

Az 1900 és 1903 között, Balázs Ernő építész tervei alapján épült épületben Telefonközpont működött. A kicsit szecessziós, kissé eklektikus épület remekül illeszkedett az előzmény nélküli, szigorú technológiához. Időközben a technika is fejlődött, így a légvezetékeket fölváltották a földkábelek, a kézi kapcsolást a tárcsázás. Csökkentek a gépek méretei, a személyzet létszáma, így egyre kevésbé lett kihasználva az épület. A rendszerváltozást követően, az addigra feleslegessé vált, elhanyagolt épületet eladták.Az új tulajdonos 2007-2008 között felújíttatta, ahova a Prezi is beköltözött.

A Prezi egy internetes prezentáció készítő szoftver. Mottója: "Ideas matter" - középpontban az ötletek, középpontban a gondolatok. Már rögtön a belépést követően szembetűnt, hogy nem egy átlagos munkahelyről van szó. Ahogy a képen is látszik, inkább hasonlít egy lakásra, vagy egy szabadidőközpontra, mint egy munkahelyre. A Prezi ugyanis úgy gondolja, hogy a dolgozóinak, alkalmazottjainak biztosít mindent annak érdekében, hogy nyugodtan, vidáman, gondtalanul töltsék ki a munkaidejüket. Természetesen a munkát elvégzik, de közben lehet beszélgetni, zenélni, de akár egy kávé mellett jókat beszélgetni. Mint ahogyan a kávésbögre is szemlélteti: tegyük jobbá a világot!

Bemutatták röviden a Prezi történetét, az alapításától a jelenig. A világ számos pontjáról érkeztek ide fiatalok, és részt vesznek a Prezi további fejlesztésében. Az irodájuk jelenleg ott van, ahol a múlt században még a telefonhívásokat kapcsolták.

 Megköszönvén a Prezi vendéglátását, tovább folytattuk utunkat a Nagymező utcában. Következő úti célunk a 20-as szám alatt lévő Mai Manó Ház volt. Mai Manó (Mai Henrik) császári és királyi fényképész mester volt. 1882-ben vásárolta meg a területet, és építtette meg rajta a nyolc szintes épületet a saját céljára. 1885-től dolgozott itt, mint udvari fényképész. Alapítója volt a Fény című lapnak. Az 1900-as párizsi világkiállításon fényképeit aranyéremmel jutalmazták.

Mielőtt beléptünk volna az épületbe, már a külső, gazdagon díszített homlokzaton feltűnt egy egyedi alkotás. Egy fényképezőgépet kezében tartó kis angyal. Számomra sokkal ember közelibbnek tűnik a régmúlt korok építészete. Manapság már nem igen díszítik a frissen felépített épületeket ilyen gazdagon, ilyen részletességgel.

Mai Manó halála után eladásra került az épület, amit Rozsnyai Sándor zeneszerző és felesége Rozsnyai Mici (művésznevén Miss Arizona) vásárolt meg. Ők alakították ki az addig üresen álló udvarban a híres Arizona mulatót. A hajdani pesti éjszakai élet egyik leghíresebb mulatója volt. 1944-ig működött, amikor is a tulajdonosait elhurcolták. A háború vége után a legkülönbözőbb célokra használták az épületet. 1995-ben nyílt meg a Mai Manó Galéria, 1999-ben pedig a Magyar Fotográfusok Háza nyitotta meg az első két emeleten az állandó-, és időszakos kiállításait.

Csodálatos volt egyébként az egész épület. Az előcsarnok márványlépcsőjén haladva megcsodálhattuk Albert Raudnitz bécsi festő olaj táblaképének puttóit. Mai Manó gondoskodott a leendő vendégeiről. Azt az érzést akarta sugallni, hogy olyan helyre érkeztek, ahol a megfelelő színterek között, a megfelelő módon fogják megörökíteni az utókornak. Régebben ugyanis nem volt mindennapos dolog a fénykép elkészítése. Kiemelkedő eseménynek számított egy-egy ilyen alkalom. A csiszolt ajtó üveg díszítései között örömmel fedeztem fel a kagyló motívumát. Halkan jegyzem meg, hogy a Camino jelképe a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel.

Amíg a fényképezésre érkező vendég eljutott a fotó készítésének színhelyéig, számára rendelkezésére állt szalon, pihenő, toalett, azaz minden olyan kényelemmel felszerelt helység, ahol felkészülhetett életének egyik fontos pillanatára. Mai Manó a szalonban fogadta vendégeit, és beszélték meg a fényképezés részleteit. Gazdagon, és ízlésesen volt berendezve az egész épület. A műterem direkt erre a célra lett kialakítva, óriási üveg panorámával., kétoldalt óriási díszletekkel. A legtöbb ember birtokában vannak olyan régi fényképek, melyek ilyen mű háttér előtt készültek. Nekem is vannak ilyen fényképeim apai nagyapámról, és a családról, melyeket Kolozson készítettek, talán épp a kolozsvári fényképész, Veress Ferenc, aki Mai Manó tanítványa volt.

Harmadik helyszínünk a Liszt Ferenc tér 8. szám alatt található Zeneakadémia, mai nevén Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem központi épülete. 1904 novembere és 1907 májusa között épült fel a világhírű budapesti Zeneakadémia, mely kiváló adottságú hangversenytermeivel a magyar és az európai zenei élet fontos központjává vált.

A szecessziós épület ünnepélyes átadását követően, olyan új tanárokat fogadott, mint Kodály Zoltán, Weiner Leó és Bartók Béla. Ahogy beléptünk az épületbe, csatlakoztunk is a számunkra biztosított idegenvezetőhöz, aki bevezetett minket a kis hangverseny terembe. Útközben megtudhattuk, hogy az építkezés során nem kapott olyan mértékű támogatást a Zeneakadémia, hogy mint például a Parlament, így az egyes építőanyagok, díszítések csupán másolatok, azaz ügyes kezű mesterek munkái. Mint például a márványfestés is. A közelmúltban végbement felújítás során elég nehéz volt olyan szakembert találni, aki ezekhez a munkafolyamatokhoz még értett.

A kis hangverseny terem a felújítás során teljesen fel lett újítva. Korabeli tervek, fényképek alapján történt a restaurálás, mely kiterjedt a falak díszítéseire, világítására is. Sajnos a korabeli beépített porszívó rendszert nem tudták már megmenteni, mivel az elmúlt évtizedekben "nyoma" veszett.

Ezt követően az idegenvezetésünk folytatódott a nagyteremben, ahol szintén megtudhattuk a terem történetét. Többek között, hogy a közbülső folyosó régebben nem volt kialakítva. Kiderült továbbá, hogy a felújítás során sikerült a székek kárpitozását elvégeztetni egy olyan cseh céggel, amely a Zeneakadémia építése idején már létezett. Megtudtuk továbbá, hogy az '50-es években az orgona gyakran volt vörös lepellel letakarva, mivel az akkori pártállami gyűléseket gyakran tartották itt.

A második világháború alatt csak az egyik csillár semmisült meg, de sikerült a rendelkezésre álló cseredarabokból pótolni. A terem hűtését és fűtését a levegő áramoltatásával tervezték megoldani, ám a fűtés nem sikerült, így át kellett a fűtési rendszert alakítani.

Utunkat a Bordó Bisztróban fejeztük be, ahol hajdanán nyomda működött. A szervezők vendégül láttak egy pohár italra is. Mint ahogy az egész sétánk alatt, itt is bemutatásra került a szerzői jog, mint a művészeti alkotások (zeneművek, képzőművészeti alkotások, építészeti tervek, stb.) fogalma, védelme.

Megismerhettük tehát a magyar alkotó szellem kincsei mellett az egyes alkotások jogainak védelmét is. Köszönet ezúttal is a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala munkatársainak a színvonalas idegenvezetést.

2016. március 07. (hétfő) 16:33 (UTC+1) - Domoszló

A tegnapi nap folyamán, részt vettem az egész napos Járatlan utakon fesztiválon, ahol 09:20 és 22:00 óra között, 4 teremben, 28 előadó tartott vetítést. Ahogy a szervezők is írták, Független Utazók Fiestája volt. Olyan utazóké, akik nem a megszokott módon utaznak, és nem mindennapi helyekre jutnak el. Többnyire gyalog, lovon, kerékpáron, stoppal, hajón, azaz eléggé extrém módon, gyakran még extrémebb helyekre jutnak el ezek a nem mindennapi utazók. Sokszor egy-egy őrültnek tűnő projectet is megvalósítanak, vagy önkéntes munkákat is vállalnak útközben. Van aki közülük hosszas, előzetes tervezések után, más ad hoc jelleggel indul útnak. Mindannyian bátran nekiindulnak a világnak, mert semmi sem lehetetlen.

Természetesen a 28 előadást lehetetlen lett volna végignézni, mivel párhuzamosan zajlottak a különböző helyszíneken. Előzetesen kiválasztottam azokat az előadókat, akiket többnyire már az utazásuk alatt követtem. Többek közülük, személyes történetükkel, utazásaikkal, blogjaikkal engem is inspiráltak annak idején, mielőtt magam is elindultam volna. Hét történetet választottam tehát ki, amiket egyenként most bemutatnék. Az előadók személyes blogjainak linkjét bemásolom, hogy Magatok is bővebben megismerhessétek. Kezdjük tehát!

Elsőként Vízy Péter úti beszámolóján vettem részt, aki ugyanabban az évben teljesítette a Camino-t mint jómagam, csak kicsit hosszabban. Budapestről indult el, és mintegy 156 nap, valamint 4400 km megtétele után, Lisszabonig zarándokolt. Annak idején emlékszem, hogy épp Burgosban voltam, amikor olvastam a hihetetlen zarándokút sikerességét.

Péter Budapestről indult el a magyarországi Camino szakaszon, majd Ausztria, Svájc, Franciaország, és Spanyolországon keresztül Portugáliában ért véget az Útja. Kezdetben hárman voltak, ám később Péter már csak egyedül folytatta az Utat. Ám mint magam is megtudtam, az ember sosincs egyedül a Camino-n. Útja során többnyire sátorban pihente ki magát, de többször aludt Ő is zarándokszállásokon, magánszemélyeknél.

Jó érzés volt viszontlátni azokat a helyeket, helyszíneket, ahol magam is elhaladtam az Út során. Természetesen mindenki máshogyan éli meg a zarándoklatot, éppen ezért különösen érdekes volt megtapasztalni, hogy Péternek mit adott a zarándoklat. Igaz, az övé sokkal tovább tartott mint időben, mint távolságban. Annyira, hogy amíg én egy darab pecsétekkel teli igazolófüzetet adtam le Santiago-ban, Péter öt darabot. Miután Santiago-ba visszatért az Atlanti-óceántól, az Utat folytatta Lisszabonig. Érdekes lehetett mindenkivel szemben zarándokolni, főleg, hogy a jelek is az ellenkező oldalról vannak felfestve. 

Péter azóta minden évben visszatér a Camino-ra, azonban mindig más és más Útra. A Szent Jakab zarándokútvonalnak ugyanis több fajtája van. A zarándokútjairól blogot vezet, azonban azokat utólag írja meg a petycamino.webnode.hu/ oldalon.

Maradtam a nagyteremben, és egy bő tíz perces szünetet követően már kezdődött is a következő előadás, melyet Patkóné Rovács Gyöngyi és Patkó Gergely tartott. Ők egy 11 hónapos világ körüli útról számoltak be.

A vetítés elején röviden összefoglalták az útjukat, annak előkészítését, szervezését. Elmondták, hogy kik inspirálták őket, hogyan döntötték el, hogy belevágnak. Kicsit magamra ismertem, annál a résznél, amikor a korábbi munkahelyükön felmondtak. Választ kaptunk a felszerelés, utazás, szállás, étkezés, tisztálkodás témakörében is.

Gyöngyi és Gergely, utazásukat az esküvőjük utáni évben kezdték meg, így egy nászútnak is beillett. Hátizsákos utazásuk során, négy kontinensen keresztül, 18 országot látogattak meg, keletről-nyugati irányba körbeutazva a Földet, így még egy nappal is fiatalabbak lettek. Törökországgal kezdték, ahonnan Iránon keresztül Indiába mentek. Minden országban időt szántak arra, hogy jobban megismerjék a környéket. Gergely az élete egyik álmát is teljesítette azzal, hogy a nepáli Mount Everest alaptáborába is ellátogattak.

Útjuk folytatódott Délkelet-Ázsia országain át Ausztráliába, majd Új-Zélandra. A különböző közlekedési eszközök majdnem mindegyik fajtáját igénybe vették az útjuk során. Utaztak vonattal, busszal, időnként autót béreltek, de hajóra, és repülőre is szálltak. Új-Zélandról az Egyesült Államokba vezetett tovább az útjuk. Útközben új embereket ismertek meg, akik sok esetben vendégül is látták rövidebb, hosszabb időre is őket.

Az USA-ban bérelt autóval járták be a szebbnél szebb helyszíneket, városokat, a Nyugati-parttól a Keleti-partig. Egy rövid kanadai átruccanást követően, repülővel hazafele vették az irányt, Norvégián keresztül. Mint mondták, várták is már a hazaérkezést, ám titkon reménykednek a folytatásban. Kalandjaikat nyomon követhetitek a backpacking.blog.hu/ oldalon.

Már jócskán dél is elmúlt, amikor következett a harmadik választott előadóm, Méder Áron. Ő volt az első, akinek az utazását elkezdtem követni. 2006. szeptember 24. és 2009. szeptember 19. között kerülte meg a Földet, harmadik szólóvitorlázó magyarként, ám első európaiként egy tavi vitorlás hajóval. Használtan vette meg a hajót, amelyet maga újította fel, és készítette elő a világ körüli útra. A 6 méter hosszú, és 2,2 méter széles Carinával a szlovéniai Koper kikötőjéből indult el, majd a Földközi-tengert elhagyva a Carinát a Kanári-szigetek felé fordította.

A fenti képen éppen Las Palmas kikötőjében áll a Carina fedélzetén. Abban a kikötőben, ahol magam is két éve fuvarra vártam. Ismét nosztalgiázhattam tehát egy kicsit, felelevenítve a kanári-szigeteki élményeimet. Áron ezt követően a Zöld-foki-szigetek felé hajózott, ami az utolsó állomása volt az Atlanti-óceán átszelése előtt. Mivel a Carina egy kisméretű hajó volt, ezért ennek eredményeképpen az óceán átszelés is hosszabb ideig tartott, mint a nagyobb testű hajókkal. Áron 39 nap múlva érkezett meg Barbados kikötőjébe. A Karib térség után következett a Panama-csatorna átszelése. Sokat segítettek Áronnak a panamai hatóságok, mivel a Carina paraméterei miatt elvileg nem mehetett volna át a csatornán.

Mint látható, a Galápagos-szigeteknél járva, Áron haja és szakálla eléggé megnőtt. Ismét több hét, és hónap telt el, mire 2007. november 12-én kikötött Fiji szigetén. Addigi útja során rengeteg műszaki probléma merült fel, így kihasználva az éppen beköszönő hurrikán szezont, Fijin eltöltött egy fél évet, megjavítva közben a Carinát. Innentől kezdve, a további útja során több hangsúlyt fektetett a közbeeső szigetek felfedezésére. 

Az Indiai-óceánon hajózva közeledett az afrikai partszakasz, azon belül is Szomália, ahol az előforduló kalóztámadások miatt nem volt veszélytelen az út. Szerencsére azonban biztonságosan túljutott az említett vízterületen, és következhetett a Szuezi-csatorna. Útját ugyanabban a kikötőben - Koper - fejezte be, ahol elkezdte, ahol az érkezését a családja, és a barátai várták.

Áron célja, a legkisebb európai vitorlással végrehajtott szóló földkerülés rekordjának felállítása mellett, a puszta vitorlázás volt. Útja során a szárazföldön előszeretettel kereste a helyiek, egyszerű hétköznapi emberek társaságát, időt szánva az országok megismerésére, új kapcsolatok kialakítására. Nagyszerű teljesítményét megismerhetjük a www.meder.hu/ oldalon.

Miután Áron segítségével újra a szárazföldre érkeztünk, a virtuális utazásomat is ott folytattam. Dr. Kuun Aladár segítségével, a transzszibériai vasúton. Kedves Bella! Bízom benne, hogy hasznos információval szolgálhatok Neked, a jövőbeli utazásoddal kapcsolatban.

Aladár részletesen bemutatta nekünk a világ leghosszabb vasútvonalán tett utazását, annak előkészületeivel. A Transzszibériai vasútvonal Moszkvából indul, majd 9288,2 km után a távol-keleti Vlagyivosztokban ér véget. Mintegy 8 időzónát keresztez a vasútvonal, azonban a menetrendet a moszkvai időzónához mérik. Érdekes lehet az egyes állomásokon, az indulási-, és érkezési időpontot kiszámolni, az aktuális időzónára átváltani. Aladár segítségével megtudhattuk, hogy milyen módszerekkel lehet megvásárolni a vonatjegyet. Megtehetjük az utazást megszakítás nélkül, több mint 147 óra alatt, de az utazásunkat meg is szakíthatjuk a közbeeső városokban. Így tett Aladár is, felfedezve ezáltal Oroszország városait, tájait. 

A vonaton négy különböző osztály található, ő a 3-as osztályon utazott. Szó esett a vasúti etikettről is. Lehetőség van továbbá, a vonaton található szamovárok segítségével teát készíteni. Természetesen étkezési lehetőség is van a mintegy fél kilométer hosszú, 18 kocsiból álló vonaton. Az út során megismerhetjük az ország népeit, szokásait. 

Mintegy 1777 km megtétele után a vonat áthalad Európa és Ázsia határán. A képen Aladár épp ezt szemlélteti a határvonalat jelképező fehér obeliszk előtt állva. Útja során a Transzszibériai vasút 16 nagyobb folyót keresztez. Elhalad a világ legmélyebb tava, a Bajkál-tó mellett is. Rengeteg Lenin szobor található a vasút menti városokban. Többek közt az ulan-udei, mely egyedülálló módon kizárólag Lenin fejét örökítette csak meg.

Az 5655-ik km után lehetőség van Peking irányába tovább utazni, a Traszmongol vasútvonalon. Elérve a távol-keleti partszakaszra, az utazás is véget ér Vlagyivsztokban, ahol egy újabb érdekes adatot közölt velünk Aladár. Ugyanis minden oroszországi Lenin szobor keze Moszkva felé mutat, kivéve a vlagyivosztokit. Itt ugyanis Japán felé mutatja az irányt, jelezve a tervezett távol-keleti szovjet hódítás folytatását. Aladár egyébként azon kevés hátizsákos turista közé tartozik, akik beutazást nyertek Észak-Koreába is. Utazásait végigkövethetjük az alitraveling.blog.hu/ oldalon.

Egy rövid ebédszünet közbeiktatása után visszatértem a nagyterembe, ahol Tóth Gábor előadását hallgattam meg, "Hátizsákkal Európában 100 Euróból" címmel. Gábor úgy indult el Lisszabon irányába, hogy az eladott mobiltelefonja ára volt minden tartaléka. A felszerelését is főképp a barátai által szedte össze. Stoppal vágott neki az útnak, mondhatni céltalanul. Életében soha sem stoppolt, nem volt semmi tapasztalata. Útja során sátorozott, aludt az úton megismert embereknél, korábbi ismerősöknél, és rengeteg új barátot szerzett. Utazott autóval, de betekintést nyert a kamionosok mindennapi életébe is. Az útja Nyugat-Franciaországig vezetett, ahol önkéntes munkát vállalt egy kastély felújításában. Itt döntötte el, hogy mit szeretne a jövőben csinálni. Miután hazaérkezett, létrehozta a Tudatos Fiatalok Közösségét. Róla bővebben itt olvashattok: www.toth-gabor.com/

Már kezdett sötétedni, amikor a számomra egyik legjobban várt előadás következett. Zárug Rita és Harkányi Árpád jött el beszámolni a négy éves, földkerülő, kerékpáros nászútjukról. A blogjuk volt a második, amit az interneten követtem. Esküvőjük után egy héttel, 2011. június 11-én indultak el a fekvőkerékpárjukkal, megkerülni a Földet.

Útjuk nem csak a kerékpározásról, utazásról szólt, hanem három dologra szerették volna felhívni a figyelmet. Egyik a család fontossága, mely szerint egy jó család az alapja mindennek. Második a kerékpározás fontossága. Bemutatni azt, hogy milyen fantasztikus dolog felfedezni a világot kerékpárral. Harmadik a fenntarthatóság. Hogyan élhetünk ezen a bolygón anélkül, hogy folytatnánk a kőolaj alapú, környezetszennyező és fenntarthatatlan életünket.

A négy évig tartó útjuk során rengeteg új embert, kultúrát és országot ismertek meg. A világot nem a média hamis tükrén keresztül, hanem a saját szemükkel, a helyi embereken keresztül ismerték meg. Útjukat fekvőbringákkal tették meg, melyeket időként össze kellett csomagolni, amikor muszáj volt repülőre szállniuk.

Sajnos az előadásra jutó idő nem lett volna elég arra, hogy a teljes világkörüli útjukat bemutassák, ezért csak a közép-, és dél-amerikai szakasz került bemutatásra. Számomra külön örömként szolgált, hogy viszont láthattam a Chitzén Itzá és a Tikal piramisait. Zitával és Árpáddal egyébként a Mexikóba utazásom előtt felvettem a kapcsolatot, akkor pont Panamát készültek elhagyni. Tanácsot adtak, hogy a határátlépéseknél mit szoktak kérni. Így tudtam meg az esetleges fizetendő díjakat, valamint a határőrök által gyakran kért egyéb biztosítékokat, papírokat.

A képen épp az Egyenlítőn állnak. Útjuk során rengeteg szép helyen jártak. Ők is legtöbbször sátorban aludtak, de többször vették igénybe a couchsurfing nevű oldalt, melynek segítségével a világ bármely pontján ingyen szállást kaphat a világutazó, egy-két éjszakára. De volt, hogy a helyi tűzoltóság lánglovagjai hívták meg őket, hogy a tűzoltólaktanyában töltsék az éjszakát. Zita és Árpi rengeteg alkalommal megtapasztalta azt az önzetlen segítséget a helyi emberektől, amelyet magam is tapasztaltam. Sokszor kínálták meg őket étellel, itallal olyanok, akik talán jobban rá lettek volna szorulva a támogatásra. Megtapasztalták, hogy a boldogság nem elsősorban a pénztől, és a vagyonról szól. A boldogság ott lehet a legszegényebb bádogviskóban is.

Utazásuk mintegy 40.075 km megtétele, és több mint 45 ország meglátogatása után, 2015. szeptemberben 6-án ért véget Budapesten. Azóta rengeteg meghívásnak tettek eleget, és elkezdték a könyvük megírását is. Zita és Árpi világ körüli, kerékpáros nászútjukat megismerheted a 360fokbringa.hu/ oldalon.

Utolsó előadásra sajnos nem maradt mindenki, ám jómagam nagyon vártam a legújabb utazó kedvenceim, Szabó Norbert Ádám, valamint Kovácsik Levente élménybeszámolóját. Egyedülálló, világraszóló teljesítményen vannak túl, ugyanis Ők tették meg a leghosszabb utat páros kajakkal, mindenféle külső segítség nélkül, és ezzel Guiness rekordot értek el. Útjuk alatt 64 nap alatt evezték át az Atlanti-óceánt. Megálmodták, megtervezték és véghezvitték a céljukat.

Négy évvel ezelőtt maguk tervezték a mintegy 6,8 méter hosszú, és 95 centiméter széles, Kele nevű páros kajakjukat. A megépítés során kiemelhető tőkesúllyal, és 9 légkamrával látták el a kajakot. Tesztelték az Adriai-tengeren, melynek során képet kaphattak az előttük álló megmérettetésről. Tavaly október 21-én indultak útnak Portugáliából, majd 20 nap után megérkeztek a Kanári-szigetekre. Itt pihentek egy kicsit, valamint ismét feltöltötték a készleteiket. 

November 27-én hagyták maguk mögött a Kanári-szigeteket. A felszerelésüket nagyon jól át kellett gondolni, mivel nem sok helyük volt a Kelén. Éppen ezért nem volt lehetőségük az ivóvíz szállításra sem, így a tengervízből állítottak elő ivóvizet maguknak. Az ivóvizet előállító készülék működéséhez a nap energiáját használták fel. Az ennivalójukat nagyrészt a magukkal vitt konzervek tették ki, ám időnként meglepték magukat egy-egy elraktározott jutalom falattal.

Négy óránként váltották egymást, mivel a kajakot állandóan mozgásban kellett tartaniuk. Volt amikor mindketten eveztek, bár alapvetően egyikőjük pihent, amíg a másik tartotta a frontot. Az állandó só jelenléte igénybe vette a bőrüket, az apróbb sebek nem gyógyultak be. A végtagjaik is megérezték az állandó hajlított állapotban történő ülést, közlekedést. Érdekes volt hallgatni, hogy miként zajlott a tisztálkodás is a kajakban.

2016. január 30-án, 64 nappal az elindulás után, Norbert és Levente szerencsésen megérkezett Antigua kikötőjébe. Mint mesélték, a helyi parti őrség hajója már várta őket, és bekísérte a kajakot a kikötőbe. A partra érést követően pár percig eltartott, mire újra megszokták a szilárd talajt a lábuk alatt, majd büszkén koccintottak a megérkezésük örömére. Norbert és Levente világraszóló útját bővebben is megismerhetitek a https://hu-hu.facebook.com/farfaraway.live oldalukon.

Ők voltak tehát az általam követett, nem mindennapi utazók. Bízom benne, hogy át tudtam adni egy keveset abból, amit róluk, és az utazásaikról magam is megtudtam. A blogjukat szeretettel ajánlom napi olvasásra, mivel általuk olyan helyekre is eljuthatunk, ahova nem biztos, hogy egyelőre el tudnánk jutni. Továbbá bepillantást nyerhetünk az utazásuk mindennapjaiba. Olyan emberek utazásaiba, akik mertek nagyot álmodni, és az álmaikat megélni.