2015. április 01. (szerda) 20:39 (UTC-6) - San Pedro Sula

Tegnap este felvarrtam a guatemalai hímzett felvarrót a táskámra. Alakul szépen.

Ismét korán keltem, ugyanis 06:15-kor indult a buszom. Az előre leszervezett taxi nem érkezett meg a megbeszélt időpontra, így elindultam gyalog. Útközben leintettem egy tuk-tukot, mert nem értem volna oda időben. Hamar megtaláltam a buszom, egy kis útbaigazítás kérésével.

Ezen a buszon is látszódott, hogy a vezetője vallásos. Szükség is volt imára, mert az elindulás után negyed órával, meg kellett álljunk. Többször is leállt a motor. Végül sikerült megjavítaniuk. Nem tudtam, hogy a kiesett bő fél óra mennyire befolyásolja a csatlakozás elérését. Ugyanis Cruz de Morelos-ból másik busszal kellett mennem San Pedro Sula-ba.

Időközben egyre többen és többen lettünk. Itt is több embert szállítottak, mint amennyit lehetett volna. Az ember tömeg a busz folyosóján, az egyik hangosan telefonált majdnem végig, ketten folyamatosan hányingerrel küszködtek, több-kevesebb sikerrel. Nem ez volt életem legjobb utazása. Ráadásul folyton azon járt az eszem, hogy hol kell majd leszálljak. Logisztika az életem, folyamatos utazás megtervezés, lebonyolítás.

Megérkezvén Cruz de Morelos-ba örömmel nyugtáztam, hogy a másik buszom még nem ért be. Volt egy kis pihenőidő, amit a pályaudvar éttermi részén töltöttem el. Enni nem ettem, csak egy üdítőt vettem. Egy nagyon jó kis chips-et találtam Flores-ba. Három az egyben. Úti eleségnek kiváló.

Beérkezett a busz, mely már sokkal jobb volt. Az ablakon az árnyékoló itt is vallásos töltetű volt. Megismerkedtem egy belizei pappal, ő is önkéntesnek jött Hondurasba.

Hamar megérkeztünk a határhoz. Itt is kilométerek voltak a két határátkelő hely között. A guatemalai részen épp egy banán szállítmány várt az átlépésre. Lehet, hogy épp a te asztalodra kerül belőle majd.

A képen látható egy hűtőtáskás srác. Mindenhol, Mexikóban, és Guatemalában is jelen voltak a különböző árusok. Megy a biznisz rendesen. Sokan ebből élnek, ez a fő állásuk.

Közben szemből is érkeztek utasok. Hasonló a "chicken bus"-hoz, csak nem volt orra. Miután megtörtént az útlevél kezelés, elindultunk a hondurasi határ felé. Az út oldalán pálma ültetvények végeláthatatlan sora.

A hondurasi határhoz érve ki kellett tölteni egy kérdőívet, hasonlót, mint amit a mexikói belépésnél kellett. Foglalkozáshoz itt is tanár került. Még sem írhattam, hogy világcsavargó, nem igaz?!

Ujj lenyomatot is kellett adnom, bár az útlevelem chipje tartalmazza már. Itt is kellett fizetnem a belépésnél 3 US dollárnak megfelelő lempira-t. Jeleztem az ügyintézőnek, hogy fizettem már Guatemalában, és így már nem kellene. Azt a választ kaptam, ez meg itt Honduras. Jobbnak láttam nem vitatkozni tovább.

Átjutottunk tehát Hondurasba. Itt kicsit másabb a táj, és páradúsabb a levegő. A társadalom összetétele is színesebb. Az indiánokon, meszticeken, európaikon kívül afro amerikaiak is vannak. Itt is erős a rendőri, katonai jelenlét. Jót tesz a közérzetnek, és kevesebb az utcai bűnözés.

Mint látható, a két véglet itt is jelen van. Takaros, tiszta házikók, és a szeméttel tarkított nyomornegyedek. 

Megérkezve San Pedro Sula-ba, meg kellett keresnem a holnapi busz indulási helyét. Mint tűt a szénakazalban. Végül sikerült megtalálnom, sőt némi készpénzt is levettem. A Sulaco felé tartó járat az enyém, melyet a Ramos társaság üzemelteti.

Már sötétedett, így keresnem kellett egy hotel szobát. A bökkenő az volt, hogy a buszpályaudvar és a város központ között nagy volt a távolság. Itt is jellemző volt a piócaként az emberre ragadó taxis. Egy kisebb busz mellett döntöttem, ötöd annyi tarifáért. A másodiknak megnézett hotel mellett döntöttem. 

Holnap irány San Antonio. Onnan jelentkezem ismét. Addig is: Adios!

2015. március 31. (kedd) 19:31 (UTC-6) - Flores

Előre felhívom a figyelmeteket, hogy a mai bejegyzés kicsit hosszúra sikeredett. Bízom benne, hogy ezért senki nem fog bosszankodni. Tehát öveket becsatolni, üléseket hátradönteni, induljon a nap!

Hajnalok hajnalán keltem, azaz fél háromkor. Három előtt pár perccel jött a hostel elé a mikrobusz értem. Tele is volt az utastér. 65 kilométerre volt Tikal, bő húsz perces út után meg is érkeztünk. Rajtunk kívül még körülbelül három csapat volt. Előkerültek a lámpák, és nekiindultunk a dzsungelnek.

A maja romváros maga a természetvédelmi körzet határán belül terül el, mintegy 16 km2-en. Esélyem sem lett volna egyedül idejönni, leszervezni. Néha jól jön a segítség. Útközben a dzsungel éjszakai hangjait hallhattuk. Útba ejtettük a kávézó helyet, majd felkapaszkodtunk a IV-es számú piramis templom tetejére, egy fából készült lépcsőn. Mindenki várta, hogy előbújjon a nap.

Sajnos az idő elég ködös, és borús volt, így a várva várt napfelkelte megtekintése elmaradt. A távoli piramisok körvonalait láttuk, mást nem. Van amikor el kell fogadnunk, amit kapunk. Ma reggel nekem ez jutott. Mondanám hogy csak, de azt hiszem már ez is egy ajándék volt, hogy ott ülhettem. Egy valakit el tudtam volna itt képzelni, és az Te vagy Bella. Tudom, hogy percekig nézted volna a messzi távolban halványan kivehető piramisok kontúrjait.

Tehát nem volt más hátra, mint elindulni lefelé, felfedezni a piramis város többi részét. Érdekes, hogy a 70 méteres piramis teteje van csak megtisztítva, az épület többi része a dzsungellel benőve.

Az idegenvezetőnk Donald Gonzales volt. Jópofa mesztic srác volt. Donald kacsa és Spigi Gonzales keveréke, mondta a nevére célozva. 

Ahogy leértünk látszódott is a benőtt rész, valamint a már megtisztított lépcsők. A restaurátorok folyamatosan dolgoznak. Bár az egész romváros nyugodtabb volt, mint a Chitzen Itza-i. 

Következő helyszínünk egy szimmetrikus piramis kettős volt, nem messze a IV-es piramistól. Már mint ami látszódott belőle, a dzsungel alatt.

Donald közben elmondta, hogy a már korábban említett, a majákat bemutató Apocalipto című filmben, az áldozati testek ledobálása azték szokás volt, nem maja. A maják "csak" a szívet vágták ki.

Közben elérkeztünk a nagy piramishoz, ami az azték mintára lett építve. Volt ugyanis kapcsolat a két nép között. Kiderült továbbá, hogy minden egyes új uralkodó néha ráépített a régi piramisra.

Itt fel lehetett mászni a piramis tetejére. Gyönyörű volt a kilátás. Tetszett, hogy a dzsungel megszakította időnként a teret. Közbe meg zöld szőnyegként vette körbe a piramisokat.

Sikerült lefotóznom egy úgynevezett élősködő növényt, ami a fákon szokott megtelepedni. Ezúttal a földön hevert.

Egy jaguár mancs nyoma is bele volt faragva az egyik kisebb piramis kövébe. Közben a földön egy korábban bevésett ábrát magyarázta Donald. Az egymásra építés, valamint a nap-éj forduló időpontjában látható fények. Mindenütt a matematika, mégpedig a húszas számrendszer.

Elérkeztünk a központi térre, ahol a II. és az I. piramis állt. Előbbire fel lehetett menni, utóbbi le volt zárva. A taps visszhang itt is működött.

Épp fényképeztem, amikor láttam, hogy egy pár ilyen képet készít. Azonnal jelentkeztem én is piramis mérőnek.

Érdekes, hogy most nem jött elő a magasság iszonyom. Remélem jó úton haladok a kinövése felé.

Ezt követően volt fél óra szabad program. Úgy döntöttem, vissza megyek a reggeli helyszínre. Nem bántam meg. Gyönyörű volt a kilátás. Elüldögéltem volna sokáig ott fent. 

 Ahogy ott fent üldögéltem, eszembe jutott, hogy mennyi Istennek is építették e templomokat, piramisokat. Elég lett volna szerintem egyet építeni, hisz Isten csak egy van. Szilcsu, jelentem a T-shirt még bírja, bár már látszik az idő rajta.

 Vissza fele csak nyolcan mentünk, hatan maradtak tovább. Én vissza akartam menni, mert körbe akartam még nézni a szigeten. A kijárat felé volt még pár építmény, és egy több mint 2500 éves fa. Az Avatar című film lehet innen ihletett.

Beültünk egy kávéra, ahol az étlapon szemléltetve volt a húszas számrendszer maja jelképei. A falon Közép-Amerika térképe, a konyhában pedig magyarul is köszöntve voltam.

Visszaérkezve Floresbe, beugrottam a hostelbe, skype-on egy kicsit beszélgetni a szüleimmel. Majd nyakamba vettem a szigetet. Rögtön az elején szaporítottam az egyenruhás fénykép gyűjteményemet. A hadsereg épp toborzást tartott. Mivel én nem lehettem jelentkező, egy fénykép erejéig azért mégis sikerült csatlakoznom.

A sziget közepén, a legmagasabb pontján található a főtér, valamint a templom. Benéztem, a kerítésen még ott volt a virágvasárnap felszentelt pálma levél.

Megéheztem, így a templommal szemben, ahol előző este söröztem, most rendeltem egy menüt. Mexikói tostada, burrito, valamint taco volt, hozzá üdítő. Ismételten bebizonyosodott, hogy az utcai árusoknál jókat ehetek.

A machete-nek akartam venni tokot, de vagy méreg drágán akarták adni, vagy csak egy másik machete-vel együtt. Elugrottam a piacra Santa Elena-ba, hátha találok. Sajnos itt sem jártam szerencsével. Beugrottam viszont egy fodrászhoz, megigazítani a tarkómon a lenőtt hajat. Nem kell megijedni, nem vágtam le. Továbbra is növesztem. 

Vissza fele a rendőrök következtek. Eleinte kicsit gondolkoztak, de meggyőztem őket, hogy nem kerül rossz kezekbe. A végén egy egész albumom lesz belőlük.

Ha már a rendőröknél tartunk. Épp bolyongok az egyik utcában, amikor magyar beszélgetés üti meg a fülemet. Következett részemről a hangos üdvözlés, mire kiderült, hogy a társaság Magyarországról jött. Mi több, László kollégám volt. Igaz, nem közvetlen, ő a központban dolgozott, az egyik főosztályon, főtisztként. Előttem egy hónappal szerelt le. Szegény révész Pásztor bácsit is ismerte Szentendrén. És hogy teljes legyen a kép, a mellettem lévő hölgyek Temesvárról költöztek Magyarországra. Ismét bebizonyosodott, hogy kicsi a világ.

Vacsorára beugrottam az egyik hangulatos étterembe. A terasz a tó partján volt, de kissé szeles idő volt. A vacsora finom volt, a sör egy literes.

Mivel holnap indulok Hondurasba, itt az ideje, hogy bemutassam a guatemalai bankjegyeket. A húszas és a százas címletű nem volt a birtokomban, így azt most nem tudom szemléltetni. A kisebb címletűek szintén a román bankjegyhez hasonlítanak.

Továbbá következzék a fürdőszobában lévő érdekes zuhanyfej. Egy átfolyós víz melegítőként működik. 

Holnap reggel tehát irány Honduras. Előbb San Pedro Sula, majd másnap San Antonio. Egy farmon fogok dolgozni terveim szerint két hétig. Remélhetőleg ez idő alatt le tudom szervezni Nicaraguát. Köszönöm az elvesztett vándorbotommal kapcsolatos biztató szavakat. Jól esett. Szilamér fogalmazta talán meg a legjobban. Eddig szükségem volt a vándor botra, mostantól talán mást fog szolgálni. Remélhetőleg jó kezekbe került. Szóval: adios Guatemala y hola Honduras!

2015. március 30. (hétfő) 20:33 (UTC-6) - Flores

Korán keltem, mert 06:30-kor indult a buszom. Érdekes, hogy itt nem volt óra átállítás. Így, ha jól számolom, már nyolc óra különbség az itteni, és a magyarországi idő között.

A nagytáskát elvették ismét, de immár a busz aljára került. Ez most normális busz volt. Kényelmes, mivel közel tíz órás út várt rám. Át kellett itt is mennem egy biztonsági, fémdetektoros kapun. 

Az ülés számom a 13-as volt. Gondoltam, ha már a tegnapi nap nem épp szerencsés volt, a bot miatt, a mai az lesz.

Elhagytam hát a fővárost. Egész nap borongós, esős idő volt. Néha meg álltunk egy negyed órás pihenőre. Evés, ivás, és alkalom a kétbetűs kitérőre. Magam kivettem a részem mindhárom dologban.

Megjegyzem, elég szemetes volt az út eleje. Már korábban akartam írni, hogy sajnos az emberek itt sem figyelnek oda a szemetelésre. Sokan egyszerűen kiejtik a kezükből, ha már nincs szükségük rá.

Rio Dulce-t elérve, egy nagyobb hídon keltünk át. A kisebb motorcsónak, mintha a korábbi szolgálati hajóm mása lett volna. Erről a folyóról ki lehet jutni az Atlanti-óceánra.

Maga a táj, és a közbeeső települések, városok a már jól megszokott latin hangulatúak voltak. Gyakran úgy érzem, hogy egy nagy összevisszaság. 

Átestünk egy szűrővizsgálaton is. Egyik helyen a helyi egészségügyi felügyeleti szerv tagjai gyümölcsökben lévő kártevők után kutattak a buszon. Hogy miként tették ezt, fogalmam sincs, mert leszállítottak mindenkit.

Jut eszembe egészség. Rég adtam helyzetjelentést. Egészségem kitűnő, azonban gyanítom, hogy van némi súlyveszteségem. Nincs olyan világcsavargó, aki fogyás helyett hízna. Ez alól én sem vagyok kivétel. Tzununában szereztem pár csípés nyomot az úgynevezett kávé légytől. Ezek a lábszáraimon vannak. Valamint egy fogérzékenység alakult ki, a meleg étel, ital elfogyasztása közben. Más egyéb problémám nincs.

Floresba megérkezve, az első útba eső hotelben vettem ki egy szobát. Az ár a tegnapival megegyezett, de most itt volt wifi. A szobaszám pedig mi más lehetett volna, mint a 13-as szám.

Maga Flores egy szigeten van, amit egy híd köt össze a másik településsel, Santa Elena-val. Miután lepakoltam, elindultam a holnapi, tikali utam leszervezni. Továbbá meg akartam nézni, hogyan jutok el San Pedro Sula-ba, Hondurasba.

Találtam is egy utazási irodát, ami ezekkel foglalkozott. Meg akarom nézni a napfelkeltét Tikalban, a piramisvárosban. Feláras, mint a normál belépő, de megéri. Visznek, hoznak. Hajnal háromkor indulás. Továbbá sikerült jegyet vennem Flores - Cruce de Morales - San Pedro Sula útvonalra. Felesleges lett volna innen visszamenni a fővárosba, majd onnan ismét több órás úttal San Pedro Sula-ba. Mindebben Oscar volt a segítségemre.

Ezt követően kicsit szétnéztem a szigeten. Csak egy kicsit, mert holnap délután több időm lesz, miután Tikalból visszajövök. Szép házak vannak, színesek, rendezettek.

Ettem is, mert már éhes voltam. Ahhoz képest, hogy turista rész, egész elfogadható árak voltak. Két félét vette, egyik egy vegyes tál, a másik töltött tortilla.

Még egy keveset csavarogtam, vettem egy hideg sört, és ücsörögtem, kémlelve a más sötétedő túlpartot. 

2015. március 29. (vasárnap) – Guatemalaváros

Reggel korán keltem, hat órakor már elkezdtem bontani a függőágyamat. Úgy döntöttem, megvárom a reggelit, utána indulok csak. Így el tudok köszönni a többiektől. Reggelire Brigita zabkását főzött, melyet kakaóval ízesített. Én mosolyt varázsoltam a tányérom tartalmára.

Miután mindenkitől elköszöntem, elindultam a hajóállomás felé. Eredeti terv az volt, hogy gyalog megyek San Pablo-ig, majd onnan busszal tovább Guatemalavárosba. Mivel azonban vasárnap volt, azaz ritkábban indulnak buszok, úgy döntöttem, hogy Panajachel-ből indulok busszal. A hajóból búcsút intettem Tzununának.

Megérkezve Panajachelbe, beültem még egy reggelire. Egyrészt mert az útra nem ártott még egy kis ennivaló, másrészt megírhattam a blogot, valamint feltölthettem ez idő alatt a telefonom.

Megérkezve a Guatemalavárosba induló buszhoz, a nagytáskámat felpakolták a busz tetejére, én meg helyet foglaltam a jármű belsejében. Volt egy órám az indulásig, addig szemügyre vehettem az úgynevezett „chicken bus”-t. Hát nem egy mai darab volt, az biztos. Hajdanán az Egyesült Államok valamelyik iskoláját szolgálhatta.

Közben kiderült a napi sajtóból, hogy a kedvenc csapatom, Argentína győzött El-Salvador ellen. Az eredmény 2:0 lett.

Miután lassan megtelt a busz, elindultunk. Egyre többen, és többen lettek. Volt, amikor hárman is ültünk a két személyes ülésen. Izgultam a nagytáskám miatt, ugyanis a nagy kanyarokban, valamint a hirtelen fékezéseknél féltem, hogy leesik. Érdekes út volt, ugyanis a buszvezető mellett egy segítő személy is volt, aki szedte a pénzt, osztotta a jegyeket, rendezte a csomagokat, jött, ment a busz folyosóján, és a tetején. Kiabált az egyes helyeken, menet közben a nyitott ajtón közlekedett ki és be.

Mintegy három órás út után megérkeztem Guatemalavárosba. Nem éppen abba a kerületbe, ahova terveztem. Az I. zónába (kerületbe) kellett volna érkezzek, de a XI. zónába érkeztem. A busz vezetője szólt, hogy végállomás következik. Hirtelen, sietve kellett leszálljak. És ez volt a gond. De ekkor még nem tudtam.

Kiderítettem, hogy az I-es zónába a 10-es számú helyi járatú busszal kell mennem. Felszálltam, közben néztem a telefonomra elmentett térképet, valamint egyeztettem az utca számokkal. Igen, itt is számozva voltak az utcák. Meg is érkeztem a kiszemelt megállóba, rendben le is szálltam, és elindultam a buszpályaudvar felé. A 16-ik utcán mentem, aminek Purgatorium volt a neve, azaz a pokol.

Hirtelen pokolian is éreztem magam, mert hiányérzetem támadt. Rájöttem, hogy valami hiányzik. És az a valami a botom volt. Megtörtént hát, ami tavaly annyiszor „csak” majdnem megtörtént. Otthagytam a botomat a távolsági buszon, amikor hirtelen le kellett szállnom. Felfoghatatlan érzés lett úrrá rajtam. Olyan volt, mintha egy darabot kiszakítottak volna belőlem. Egy társat veszítettem el, amely végigkísért többek közt a Camino-n, valamint azóta, sok helyen, sok országban.

Megérkeztem a buszpályaudvarra, de kiderült, hogy az esti buszra már nincs szabad hely. Csak másnap reggelre tudtam jegyet venni Flores-ba. Nem volt mit tennem, ki kellett vennem egy szobát éjszakára. A közelben találtam is egyet. Lepakoltam a nagytáskát, és elindultam a városba.

Útközben nem tudtam másra gondolni, csak a vándorbotra. Megpróbálhattam volna megkeresni a buszt, de szerintem már visszafele tartott. Meg amúgy sem tudtam volna, hogy merre keressem. Így aztán letettem róla. Közben szebbnél szebb épületek mellett haladtam el.

A katedrálishoz érve, egy nagy rendezvény kellős közepébe csöppentem. A katedrális előtti téren nagy kirakodóvásár, sátrak, étkező helyek voltak. A katedrális kétszáz éves fennállását ünnepelték.

Feltűntek a fekete-lila színű ruhába öltözött emberek is. Egy vallási felvonulás volt éppen a városban.

Megéheztem, így betértem az egyik kitelepült árushoz. Két töltött tortilla-t vettem.

Ezután betértem a katedrálisba, ahol épp a virágáldás folyt. Kicsit vártam, amíg kiürül az épület, majd beljebb merészkedtem. Itt is jelen volt a fekete-lila szín.

Volt egy hely, ahol az emberek a keresztre feszített Jézust megérintve imádkoztak. Egy üveghelységbe kellett bemenniük. Az üvegkoporsóba fekvő Jézus itt is jelen volt. 

Épp kezdődött egy újabb mise, azonban ezt nem akartam megvárni. Vissza akartam érni a hotelbe, mielőtt besötétedik.

Visszafele másik utcán mentem, ahol többek közt a központi posta épületét vehettem szemügyre.

Benéztem az ismert gyorsétterem helyi éttermébe, letesztelni a közismert szendvicsét, sült krumpliját. Guatemalában is ugyan az az íz. Továbbra is Las Palmas a kakukk tojás.

Mai utolsó képem egy emlékkép a Camino-ról, amit még Anikó készített. Ezzel a képpel búcsúzom a vándorbotomtól. Záró gondolatként ismét idézek a Via Unitariana pontjai közül. Ezúttal a 12-ik pontot. „Gyakorold az elengedés művészetét!” Hát most gyakorlom, de az egyik legnehezebb feladatot választottam.