2018. augusztus 31. (péntek) 21:35 (UTC+1) - Domoszló

Nyugodt volt az éjszaka, senki nem zavart minket. Mivel távolról a gépkocsik fényszórói megvilágíthatták volna a dolgainkat, igyekeztünk azokat az oszlopok takarásában elhelyezni. Le kellett engedni a szúnyoghálót, mert nagyon meleg volt éjjel. Egy-egy szúnyog benézett, de szerencsére inkább csak zümmögött.

Az elmúlt napokhoz viszonyítva korábban keltünk. Nem akartuk, hogy mások felfedezzenek minket. Összepakoltunk, majd irány a tegnapi part. Kávé, reggeli, csobbanás, zuhany. A partról jól kivehető volt, hogy hol is töltöttük az éjszakánkat.

Kemény nap állt előttünk. Estére Zadarba kellett érnünk mindenképpen. Úgy döntöttünk, hogy ha mégsem sikerülne, a rákövetkező nap már visszaindulunk Splitbe. Szombat estére ugyanis vissza kellett hogy érjünk, a vonatindulás miatt. 

Összepakoltunk tehát, s megindultunk egy alkalmas helyet keresni a stoppolásra. Útközben egy nemzeti színekbe öltöztetett munkagépbe botlottunk. Az egész országban látni, érezni a nemzeti identitást. A lobogójuk is több helyen ki van tűzve, fel van húzva.

Ezt a napot a rocknak szántuk, ugyanis Évi a Tankcsapda trikóját, én pedig a Road trikóját vettem fel. Még Kingáéktól kaptam a Kanári - szigeteki kaland előtt. Próbálkoztunk kb. negyed órát, majd gyalog elindultunk Marina másik vége felé.

Hosszú település volt ez a Marina. Sokat gyalogoltunk, mire elértünk a másik végére. Tartottunk egy rövid pihenőt, és csemegéztünk az út mellett lévő fügékből. Jött a szokásos napfényvédő, majd nekikezdtünk egy újabb stoppolásnak.

Továbbra sem vettek fel, s már bőven elmúlt tizenegy óra. Megindultunk ismét gyalog, s egy jó kilométer séta után egy újabb mikrobusz állt meg. Kiszállt az utasa, s rendezkedni kezdett az utastérben. Kiderült, hogy nekünk készít helyet.

Egy német házaspár vett minket fel, akik Zadaron túlra tartottak. Sikerült tehát egy olyan autót lestoppolni, amellyel egészen odáig mehettünk. Ráadásul működött a klíma. Repestünk az örömtől. Ez a modern kisbusz is az úgynevezett karaván stílusú volt, azaz a tető sátorként funkcionált. Mintegy másfél órás út végén elbúcsúztunk segítőinktől, Ingetől és Marcotól, majd Zadar külvárosában kiszálltunk a buszból.

Azonnal megcsapott minket a hőmérséklet különbség, így rögtön be is tértünk egy közeli kávézóba. Köszönhetően a wifi elérhetőségnek, gyorsan meg is néztünk, hogy merre is vagyunk. Engem itt ért utol a fáradtság, a kimerültség. Egyszerűen nem tudtam koncentrálni a szállás keresésre. Úgy voltunk vele, hogy majd a városban úgyis találunk. A bár falán látható volt a nemrég véget ért foci vb menetrendje. Gondolom óriási hangulat lehetett.

Megindultunk tehát gyalog, a tengerpart irányába, ami mintegy 3 kilométerre volt. Gondoltuk, hogy találunk valami kempinget, vagy hostelt. Hamar leértünk a tengerparti zónába, s már ott is voltunk az óváros díszes kapujánál.

Az egykori Zára Dalmácia fővárosa volt évszázadokon át. Egykori őslakói, a dalmátok voltak, majd következett a római, horvát, majd magyar uralom. Később Velencéhez tartozott, majd önálló tartományként a Habsburgokhoz. Ez az állapot az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig tartott. 

Dubrovnikhoz hasonlóan itt is szűk utcák voltak, amiket a hősként ünnepelt focisták mezeivel díszítették fel. Útközben nem igazán találtunk szállást, ezért a parton kicsit megpihentünk. Itt újra találtunk wifi jelet, s Évi szállást is, ami nem is volt olyan messze.

Ezúttal is egy több ágyas szobában kaptunk helyet. Kipakolás, tisztálkodás, rövid pihenő után nyakunkba vettük újra a várost. Kezdtünk egy vásárlással az óváros piaca melletti bevásárlóközpontban, ahol megvettük a vacsoránknak valót.

Következett Zadar fő nevezetességének számító Sv. Krsevan templom, valamint a Szent Donát templom, a Sv. Stosija tornyával. Itt található a római korú fórum ásatási területe is. Természetesen rengeteg turista volt itt is.

Innen a part felé vettük az irányt, ahol megtekintettük a híres vízi orgonát. Készítettem róla videót is, de sajnos nem élvezhető. Nagy volt a tömeg, ami kicsit zavaró volt, főleg amikor az ember meg akarja örökíteni a hullámok hangjátékát.

Itt került kialakításra egy naprendszert bemutató műalkotás, mely méretarányosan ábrázolja azt. A napot természetesen napelemekkel látták el, melyek este fényt bocsájtanak ki. Mindenképpen meg akartuk várni, hisz kíváncsiak voltunk.

Addig is újból végigjártuk a partot, megállva egy pillanatra a vízilabdázók mellett. A parkban megvacsoráztunk. Megkóstoltuk a helyi sajtot, helyi olívával, helyi szőlővel, s természetesen hozzá helyi borral. Megállapítottuk, hogy Zadar tényleg jó hely. 

Ünnepeltünk tehát, hisz megcsináltuk amit elterveztünk. Eljutottunk Dalmácia déli pontjához, Dubrovnikba, majd onnan az északi városhoz, Zadarba. Mindezt a mintegy hatszáz kilométert 9 autó segítségével tettük meg. Hátravolt még a Splitig tartó visszaút, de valahol mindketten éreztük, hogy itt Zadarban ért véget. 

A borozgatást tovább folytattuk a parton, bámulva az Óperenciást, hallgatva a hullámokat, nézve a naplementét. Nem akart fogyni a tömeg, sőt egyre többen lettek. Nagyon úgy nézett ki, hogy a naplemente után is marad a többség.

Vártunk még egy kicsit, hátha oszlik a tömeg, hogy élvezhetőbb legyen a parti sétány, de sajnos fel kellett adjuk. Későre járt már, még vissza kellett menjünk a szállásra. Szétnéztünk még az óváros utcáin, kerülgetve a turistákat. Az utca köve hasonló volt mint Dubrovnikban. 

Kicsit fáradtan, ám jó kedvűen, az elmúlt napok élményeivel a hátunk mögött indultunk hát vissza. Egy-egy pillanatot felelevenítettünk, amelyekre szívesen emlékeztünk. S ekkor még nem tudtuk, hogy mi vár még ránk ...

2018. augusztus 30. (csütörtök) 21:24 (UTC+1) - Budapest

Kihasználva, hogy kempingben voltunk, az éjszaka folyamán feltöltöttük telefonjainkat, külső akkumulátorainkat. Reggelre nagyjából a ruháink is megszáradtak. Ébredést követően jöhetett a reggeli kávé. A gázfőzőt Ricsitől örököltem, s ezen az úton próbáltam ki. Velünk szemben magasodott a kedvencé vált hegyünk. Kicsit úgy éreztem mintha a torockói Székelykő kicsiny testvére lett volna.

Szokás szerint nem maradhatott el a reggeli fürdés a tengerben. Kicsit hűvösebb volt, mint előző este, de azért élvezhető. Épp hogy csak szállingóztak az emberek, így nem zavartak minket. Páran már kihelyezték a matracukat, lefoglalva ezzel a helyüket a parton.

Következett a kempingbéli zuhany, az összepakolás, sátorbontás. Az olasz szomszédaink is indulásra készen voltak. Indulás előtt még egy pillantás a kempingre, majd visszamentünk a tegnapi helyünkre. Ott folytattuk tehát, ahol előző nap abbahagytuk. Bíztunk benne, hogy ezúttal nagyobb szerencsével.

Jött is a szerencsénk, egy olasz család személyében. Természetesen nem azokról van szó, akik a kempingbéli szomszédjaink voltak. Egy épp nyaraló középkorú milánói házaspár utazott fiukkal Makarskába, s velük tartottunk mi is. Gyorsan Makarskába értünk, ráadásul pont ott tettek ki minket, ahol három nappal azelőtt beszálltunk. 

Kis pihenő után megindultunk egy alkalmasabb helyre, mivel ahova megérkeztünk, nem igazán volt alkalmas a stoppolásra. Útközben a hüvelykujjunkkal természetesen jeleztük szándékunkat. Épp egy újabb T3-as transporter haladt el mellettünk. Mivel továbbment, nem is foglalkoztunk vele. Kisvártatva azonban visszatért, és utasai intették, hogy mehetünk. 

Meglepetés volt ez a javából, mivel megfordultak, és értünk jöttek. Erre nem számítottunk. Újabb segítőink ezúttal két német fiatal, Pia és Tobi volt. No meg persze Bubu, a majdnem velem egy idős kisbusz. Pia családja vásárolta Bubut, s ez volt az első közös útjuk. Most már tényleg jelnek fogtam fel, hogy ismét egy T3-as került az utamba.

Split másik végéig vittek minket, ahol elbúcsúztunk tőlük. Ők Splitben kerestek maguknak szállást, mi meg egy boltot, ahol vehettünk valami frissítőt. Kis pihenő erejéig újra tölthettük kütyüinket, köszönhetően a helyi napelemes, usb-s padnak.

Továbbindultunk Split külvárosában, a város határa felé. Egy buszmegállóban próbálkoztunk kevés sikerrel, majd indultunk tovább. Egy-egy szakaszon alig tudtunk haladni, néha az út szélén voltunk kénytelenek haladni. Utunk mellett egy ókori romot láttunk, de nem időztünk mellette, haladtunk tovább.

Egyre inkább égetett a nap, s mi kentük rendületlenül fedetlen testrészeinket. Egy elhagyatott külvárosi útszakaszon megálltunk, s folytattuk a stoppolást. Kisvártatva egy kisautó állt meg, s vezetője jelezte, hogy mehetünk. Pár percig eltartott, mire a hölgy helyet csinált nekünk az autóban. Beszállás előtt jelezte, hogy Évi üljön előre. Végig hozzá beszélt, nekem nem válaszolt. A klíma nem működött, ellenben a rádió igen. Valami vallási műsor lehetett, mert végig az imádkozás hallatszott. Bár azt hittük, hogy egy titkos vallási szekta központjába visznek minket, ehelyett, Trogir utáni Marina faluba jutottunk. Bár forróság volt kint is, de felüdülés volt végre kiszállni az autóból. Elköszöntünk a horvát segítőnktől, majd az út túloldalán lévő tengerpartra tartottunk.

Lepakoltunk a fal tövébe, majd jöhetett a jól megérdemelt jutalom sörünk, mégpedig a citromos fajtából. Viszonylag sokan voltak a parton, elvétve egy-egy magyar szót is lehetett hallani. A partra, valamint a víz tisztaságára itt sem volt panaszra okunk. A tengerben lévő vízilabda pálya is jelezte, hogy a horvátoknak is van gömbérzékük. Hiába, ők is vízilabda nemzet.

Szétnézve a parton egy jó kis büfét fedeztem fel, ahol elfogyaszthattuk vacsoránkat. Bőséges adagot kaptunk, így nem maradtunk éhesek. Annyira nem, hogy még egy kisebb adagot be is csomagoltunk magunknak.

Vacsora után kicsit még szétnéztünk a parton, megvárva, hogy kicsit besötétedjen. Még késő délután ugyanis kinéztünk egy elhagyatott épületet, amit leendő szállásunknak szántunk. Épp optimális volt, mivel a település szélén helyezkedett el. Lévén, hogy egy be nem fejezett építkezésről volt szó, a tetőt választottuk a sátor helyének. Sokcsillagos szállásunk lett ismét, hisz tiszta volt az égbolt, mire felállítottuk a sátrat.

2018. augusztus 29. (szerda) 20:49 (UTC+1) - Budapest

Hét órára állítottuk az ébresztőt. Hatan aludtunk a hostelszobában, és nem akartunk zavarni senkit a bepakolással, ezért a felszerelésünket kivittük az előszobába. Ezúttal a konyhában készítettem el a kávénkat. A recepción még nem volt senki, ezért indulás után a hostel postaládájába dobtuk a két kulcsot.

A negyedik reggelünkön már rutinszerűen mentünk megfelelő fürdőhelyet keresni a tengerparton. Ugyanazon az útvonalon haladtunk, mint az előző nap. Először próbálkoztunk lejutni egy ligetes részen, de a meredek parton nem találtunk lejáratot. Tovább mentünk, s egy hotel külső medencéjén keresztül, a mindenki által igénybe vehető szabad strandra érkeztünk. 

Ezúttal is sikerült elkerülnünk a tömegnyomort. Rajtunk kívül csak páran voltak a tengerparton. Ismét miénk volt az egész. Fürödtünk, napoztunk felváltva. Itt is sziklás volt a part, de ennek ellenére egyike volt a legszebb partoknak.

Bármennyire szerettünk volna még maradni, lassan indulnunk kellett. Fel kellett még kapaszkodnunk a város felső részén lévő főúthoz. Összepakoltunk tehát, a fürdőruhánkat pedig felerősítettük a hátizsákokra száradni. Még egy kis napfényvédő krém, majd megindultunk. Mint ahogyan az egyik falfirka is jelezte, Isten segedelmével.

Beugrottunk egy útba eső boltba, hideg vízért, majd megkezdtük a kapaszkodást. Három részre volt osztva az emelkedő, egy-egy utcával megszakítva. Szűk lépcsőkön haladtunk felfele, időnként tartva egy kis pihenőt. Felérve csodálatos panoráma terült elénk, igaz az óvárost nem láttuk onnan.

Rövid pihenőt követően neki is láttunk a visszafele tartó stoppolásnak. Ezúttal a távoli célunk Zadar volt. Több táblával is készültünk, mivel a köztes városokat is felírtuk. Ezúttal úgy döntöttünk, hogy a Makarska táblát cserélgetjük a zadarival. Majdnem fél órát várakoztunk, s lassan készültünk tovább állni, amikor megállt egy bosnyák rendszámú autó. 

Sofőrje egy horvát középkorú férfi volt, aki sajnos csak horvátul beszélt. Annyit sikerült megérteni, hogy a bosnyák határon túlra, egy kis faluig tud minket elvinni. Beszálltunk tehát, majd megkezdtük az utunkat. Az előbb említett okból kifolyólag kevés szót váltottunk. 

Rendben átjutottunk a horvát - bosnyák határon, és a bosnyák Neum városában haladtunk, amikor észrevettem a lefestett közlekedési táblákat. A szerb feliratok voltak lemázolva fehér festékkel. Úgy látszik ez a fajta véleménynyilvánítás nem csak az erdélyi románság szélsőséges tagjaira jellemző. Az újabb határátlépés is gond nélkül lezajlott, s már mentünk is tovább. A forgalomra ne volt panaszunk, jól lehetett haladni.

Sikerült egy olyan részt is megörökítenem, ahol a dalmát szőlőművelést láthattuk. Nagyrészt azonban sziklákkal borított hegyvidék húzódik a partvonal mentén. Ezt követően a Neretva folyó torkolatvidékére értünk, ahol búcsút intettünk horvát segítőnknek. Rövid pihenő következett, egy kis falatozással,majd folytattuk a stoppolást.

Mivel nem sikerült leinteni egy autót sem, megindultunk gyalog. Tűzött a nap, lassan az ivóvizünk megmelegedett, s mi is kezdtünk fáradni. Épp jókor jött arra egy horvát házaspár, akik felvettek minket. Olyanok álltak meg, olyan autóval, akikre nem számítottunk. Ilyenkor látszik, hogy a bennünk megfogalmazott sztereotípiák bármikor megdönthetők. Zaostrog nevű faluig jutottunk el, ahol ismét pihentünk egy kicsit.

Vizünk fogytán volt, s lassan az energiánk is. Késő délutánra járt, s mi egyre kevésbé hittünk abban, hogy innen még aznap tovább fogunk menni. Döntenünk kellett, hogy folytatjuk tovább, vagy maradunk, s keresünk szálláshelyet magunknak. Még mielőtt döntöttünk volna, lementünk a falu tengerparti részére, megmerülni.

Szépen kialakított kis strandot találtunk, étteremmel, kikötővel, s mellette egy kempinggel. Gyorsan be is tértem, megkérdezni a sátorhelyet. Kedvező ajánlatot kaptam, így miközben lazultunk, átgondoltuk a továbbiakat. Úgy döntöttünk, hogy maradunk, s az éjszakát a kempingben töltjük.

Beregisztráltunk tehát a kempingbe, és végre használhattuk a sátrat, nem volt hiábavaló a cipelése. Igaz, lecövekelni nem igazán tudtam, a köves talaj miatt. Bepakoltunk, majd a  bolt felé vettük az irányt, egy kis vacsorának valót venni.

Vacsora után még egyszer csobbantunk a tengerben, immár tömeg nélkül, majd jöhetett az újabb fürdés, ezúttal a kemping zuhanyzójában. Megragadtuk az alkalmat, s pár ruhadarabunkat is kimostuk. Egy olasz család volt mellettünk egy lakóautóval, s az ő szárítókötelüket használhattuk. Késő estére járt, a kemping is lassan elcsendesült.

2018. augusztus 28. (kedd) 22:55 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal is nyugodt volt az éjszakánk, senki nem ébresztett minket fel. Mivel előző nap késő este volt, amikor kikötöttem a függőágyakat, nem tudtam olyan fákat találni, melyek nincsenek annyira közel. Ennek az lett az eredménye, hogy egy kicsit kényelmetlenül aludtam. 

Amikor reggeliztünk, észrevettük, hogy nem messze már horgásznak. Páran a köves ösvényen már kocogtak kora reggel. Ébredezett tehát a környék, ideje volt nekünk is összepakolni, és megindulni. Amint az ösvényhez értünk, észrevettük a tilalmi táblát. Tüzet nem raktunk, sátorban nem aludtunk, tehát aggodalomra semmi ok nem volt.

A térkép szerint egy strandhoz vezetett az ösvényünk. Ahogy közeledtünk felé, kiderült, hogy milyen fürdőhelyről is van szó. A tábla szerint nudista strand következett. Ahogy feltűnt a partszakasz, hirtelen mindketten úgy éreztük magunkat, mintha a Part című filmbe csöppentünk volna.

Érkezésünkkor egy fürdőző sem volt. A parton lévő kis fás részen egy sátor volt felállítva, ahonnan egy férfi jött a partra, s rendezgette annak dolgait. Gondolom valamiféle gondnok lehetett. Mint említettem, más nem volt, így a lezárt részen kívül hagyva cuccainkat, már csobbantunk is a hűvös, tiszta vízbe. Csak a miénk volt az egész.

Majdnem egy órát voltunk, amikor egyre többen kezdtek jönni. Volt aki a lezárt részre, volt aki nem. Mi lassan készülődtünk, hisz várt ránk Dubrovnik. Megindultunk tehát Makarska felé, s az első utunkba eső bevásárlóközpontba. Pár perces pihenő következett.

A bevásárlóközponttól nem messze kezdtük el újra a stoppolást. Pont a mellette lévő területen ébredeztek az ott vadkempingező sorstársaink. Bíztunk benne, hogy mire összekészülnek, mi már nem leszünk ott. Elővettük tehát a Dubrovnik táblát, és vártuk a szerencsét.

A szerencse pedig kisvártatva érkezett is, mégpedig Sanja és Mathilde, no meg persze Dugme, a T3-as transporter személyében. Kicsit távolabb álltak meg, így oda kellett szaladnom. Azt mondták, hogy Dubrovnik fele mennek, de odáig nem jutnak el. Nekünk az irány tökéletes volt, így már pakoltunk is be.

Sanja szlovén, Mathilde francia volt, s mint kiderült több éve ismerkedtek meg egy Erasmus félév során. Azóta tart a barátságuk. Dugmét pedig Ljubljanaban bérelték. Nem volt véletlen, hogy egy T3-ast sodort elém az élet, hisz magam is régóta fontolgatom egy hasonló beszerzését. Körbe is néztem tehát jó alaposan.

Közben sokat beszélgettünk velük, ők is cél nélkül járták a horvát partokat. Következett a horvát - bosnyák, majd kisvártatva a bosnyák - horvát határvizsgálat. Lévén hogy mintegy nyolc kilométeres a bosnyák partvonal, hamar ki is léptünk az országból. Közeledtünk Dubrovnik felé, mikor közölték, hogy ők is bemennek a városba. Minket pedig az óváros bejáratánál tettek ki. Még egyszer köszönjük nekik.

Megindultunk tehát a szűk lépcsőn lefele, egészen az óváros kikötőjébe. Tartottunk egy rövid pihenőt, frissítettünk, közben sikerült szállást találnunk. Úgy döntöttünk, hogy egy hostelben töltjük az éjszakát. Egy-egy ágyat béreltünk ki, mintegy 50 méterre az óváros falaitól. Costa Rica óta nem jártam hostelben, jó érzés volt újra átélni.

Miután vettünk egy frissítő zuhanyt, s kicsit feltöltődtünk,fogtuk a térképet, s nyakunkba vettük a várost. Először is kerestünk egy éttermet, mivel meg akartuk kóstolni a helyi ételeket. Az óvárostól nem messze találtunk is egyet. 

A tengeri rizottótól immár jóllakottan folytattuk a városnézést. Dubrovnik a horvát tengerpart talán leglátogatottabb városa, mely az UNESCO világörökség részét képezi. Már a görög, s római időben lakott volt, de igazán a középkorban lett igazi kereskedővárossá.

Hatalmas falakat építettek, hogy a várost mind a töröktől mind Velencétől megvédjék. A középkorban Raguzaként ismert városállam önállóságát Napóleon számolta föl, azóta mindig valakihez tartozott. Szerencsére az 1990-es évek első felében lezajlott háborús eseményeket is túlélte. Nemzetközi összefogással állították helyre a város épületeit, köztereit.

Ismét turisták százai között nézelődtünk. Őszintén szólva, nem igazán szeretem a tipikus turista helyszíneket, de van azért egy-két kivétel, amit kénytelen vagyok elviselni. Ilyen volt Dubrovnik is. Csodaszép épületek vettek minket körös-körül.

Utóbbi képen látható a székesegyház, a következőn pedig a kikötő melletti Arzenál. Miután bejártuk a főbb részeket, megindultunk az óváros szűk utcáin felfelé. Zegzugos barangolás következett, a mediterrán korabeli lakóházak között.

Közben lement a nap, mi pedig tartottunk egy rövid frissítő pihenőt a kikötőben. Még mindig rengeteg volt a turista, akik között több honfitársunkat is felfedezhettünk. Pompás fényárban úszott a város.

Utoljára felmásztunk az óváros legmagasabb pontjához, s az ott lévő kis parkból szemléltük a várost. Kellemes idő volt, a tenger sós illatát lehetett érezni. Lassan pedig megindultunk a hostel irányába, kipihenni a napunkat.

Elérkeztünk tehát a kitűzött célunk legdélebbi pontjáig, Dubrovnikig, nem egészen két nap alatt. Innen észak felé terveztük az irányt, a már megismert Spliten keresztül, egészen Zadarig. Voltak tehát még előttünk bőven kilométerek.

2018. augusztus 27. (hétfő) 22:53 (UTC+1) - Budapest

Párszor megébredtem az éjszaka folyamán, mivel a parton páran még maradtak. Még egy motorcsónak reflektora is pásztázta a partot időnként. Mi ugye takarásban voltunk a fenyők miatt, de biztos ami biztos alapon elraktam mindent, ami visszaveri a fényt. Ezt leszámítva nyugodt volt az éjszaka. Régóta nem aludtam függőágyban. Már-már alig emlékeztem, hogy milyen benne tölteni az éjszakát. Kipihenten ébredtünk.

A gázfőzőmmel megmelegítettem a vizet, s pár perc múlva már kortyolgattuk is az instant kávénkat. Közben nézegettem a parton ténykedő helyieket, akik apró halakat fogtak egy piciny háló, meg vödör segítségével. Kellett hozzá egy kis kézügyesség, meg némi rutin.

A reggeli után összepakoltunk, majd leugrottunk a partra. Úgy döntöttünk, hogy egy reggeli fürdéssel indítjuk a napunkat. Kicsit hideg volt a víz, de pár perc után meg lehetett szokni. Korán érkeztünk, mert még alig voltak a parton. Megragadtuk az alkalmat, hogy a helyszínen elkészítsük a népszerű ásványvíz nyereményjátékának pályázati fotóját. Tessék nekünk szurkolni, mert győztesként mehetünk New Yorkba.

Kilenc óra tájékán összeszedelőzködtünk, és elindultunk a tegnapi bevásárlóközpont felé. Pár dolgot be kellett szereznünk az indulás előtt. Útközben lencsevégre kaptuk a kiszáradt pálmákat. Fura látvány volt így levél nélkül.

Nem messze a bevásárló központtól, a 8-as számú főút mentén megkezdtük hát életünk első komolyabb stoppolását. Mindketten utaztunk már így rövidebb szakaszon, de így hosszabb távon, több napig még nem. Tudtuk, hogy sok mindenen múlik, de leginkább a szerencsén. Van akit öt percen belül felvesznek,mást több óra után sem. Bizakodva mutattuk hát úti célunkat.

Sajnos a kezdeti lelkesedésünk kezdett alább hagyni, ahogy telt az idő. Úgy döntöttünk, hogy nem fogunk egy helyben állni, így megindultunk az út mentén. Közben tartottuk a táblát, s magasba emeltük a hüvelykujjunkat. Teltek múltak a percek, s mire a Split utáni Stobrecbe értünk, már két órája nem vett minket senki fel. Betértünk hát egy pohár frissítőre, majd a helyi buszmegállóba folytattuk. Már-már újra kezdtünk elkedvtelenedni, amikor megállt egy fehér, szlovák rendszámú autó. Tulajdonosa Mimicebe tartott, s jelezte, hogy odáig elvisz minket. Beültünk hát az első autóba, s már élveztük is a klíma által biztosított hűvösséget. Bő fél óra múlva már Mimiceben voltunk.

Egy kisbolt padján megpihentünk, majd következett a folytatás. Napfényvédőkrém ezúttal sem maradhatott el, mert a nap szokás szerint égetett. Az autók pedig csak jöttek, de meg nem álltak. Folytattuk hát a gyaloglásunkat egészen Pisak nevű településig. Ott ismét egy buszmegállóban állítottuk volna meg az autókat, de hiába. Már feladtam, s mentem a táskámért, mikor Éva szólt, hogy addig folytatja. Jól tette, mert azonnal meg is állt egy horvát autós, s Makarska városáig vitt el minket. Érkezésünkkor épp egy kiadós esőzés kezdett tetőzni, ezért gyorsan beugrottunk egy étterembe. Annál is inkább, mert a gyomrunk is kezdett korogni.

Miután elfogyasztottuk a vacsorára rendelt pizzánkat, tovább is indultunk mert szállás után is kellett néznünk. Időközben az eső is elállt. Tipikus kikötőváros volt Makarska, a luxus yachtokkal, vitorlásokkal. A parti sétányon egy újabb szobrot pillantottunk meg. A tegnapi püspöki nagylábujjhoz hasonlóan itt is eléggé kopottnak látszott a női szobor egy bizonyos része. A szerencsénk ezúttal se múljon rajta, gondoltuk mindketten.

A kikötő mellett egy parányi strandot is találtunk, ahol rövid ideig leraktuk a cuccainkat. Magam gyorsan végigszaladtam a mellette lévő fás, ligetes részen. Sajnos azonban elég szemetesnek, s zsúfoltnak találtam. Visszatérve megmártóztunk a tengerben, majd jöhettek a naplementés képek.

Mire beesteledett, mi is megszárítottuk magunkat, s elindultunk a korábban említett ligetbe. Úgy döntöttünk, hogy beljebb megnézzük, hátha találunk alkalmas helyet a függőágyainknak. Nem akartunk hostelbe menni, azt Dubrovnikra és a nagyobb városokra tartogattuk. Egyre beljebb és beljebb mentünk a város melletti parkba. Sötét volt már, csak a hold fényénél tájékozódtunk. Nem világítottunk lámpával, mert inkognitóban akartunk maradni. Egy-egy helyszínre a nagy fűtől, és a még nagyobb kövektől, s ágaktól alig bírtunk menni. Egy ilyen résznél pont egyedül mentem, feltérképezni a helyet, amikor eszembe jutottak a viperák. Nem örültem volna, ha egy a lábamra tekeredik, így visszafordultam.

Még távolabbra indultunk, majdnem az ösvény végéig, s a parttól körülbelül 30 méterre, holdfénynél felkötöttük a függőágyunkat. Kellőképpen távol voltunk tehát a lakott területtől, de még az ösvénytől is. Bíztunk benne, hogy senki és semmi ne zavarja meg az álmunkat.

2018. augusztus 26. (szombat) 18:42 (UTC+1) - Budapest

Ugye legutóbbi bejegyzésem úgy fejeztem be, hogy új helyszínre utazom, új módon. Több világutazótól hallottam már, hogy útjukat gyakran stoppal teszik meg. Itt volt az ideje tehát, hogy magam is kipróbáljam. Ezúttal azonban nem egyedül terveztem ezt megtenni. Lakótársam, Évi vetette fel ötletként még tavasszal, hogy nézzünk el Horvátországba, azon belül is a tengerparti részre. Az eredeti terv az volt, hogy autóval megyünk, ám ezt később módosítottuk. Úgy döntöttünk, hogy Budapestről Splitig vonattal, majd onnan egy hét elteltével ugyancsak vonattal vissza Pestre. Eddig volt a terv, a többivel úgy voltunk, hogy majd a helyszínen.

Nagyon vártam már az indulás időpontját. Az utóbbi hetekben már tűkön ültem. Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz stoppolni, s hogy milyen együtt csavarogni valakivel. Eddig ugye magam döntöttem, magam választottam ki minden választási lehetőségnél a számomra kedvező döntést. Most ezt együtt készültem tenni Évivel.

Utazásunkat megkezdtük tehát, s kimentünk a Keleti-pályaudvarról induló Adria expresszhez. Bő húsz perces késéssel gördült ki a vonatunk, de ekkor még úgy voltam vele, hogy majd útközben behozzuk az elvesztegetett időt. Hatszemélyes fülkénkben helyet foglaltunk, majd kényelmesebbé tettük üléseinket az éjszakai órákra. Az éjjeli határvizsgálatra már egy órás késéssel érkeztünk. Miután a horvát hatóságok is végeztek, álomra is szenderültünk. A reggeli ébredéskor már két óra késéssel számoltam. Évivel reggeli kávéra számítottunk, nem egy ebéd utánira.

Megérkeztünk hát Splitbe, a dalmát városba. Érkezésünk után megvettük a retúr helyjegyet, majd igazolást kértünk a késésről. Következett a tengerparti sétány, majd egy közeli kávézó. Ilyenkor egy világcsavargó a közeli wifi lehetőséget is megkeresi. Így tettünk mi is, miközben a város frissen szerzett térképét nézegettük.

A kávétól erőre kapva megindultunk a történelmi óváros felfedezésére, mely kicsivel nagyobb, mint az ókori Diokletiánuszi-palota falai által körbevett terület. Bevettük tehát magunkat a város egyik kapuján, s megindultunk a több száz fős turista tömeggel.

Tetszettek nagyon az óváros szűk utcái, az általuk körbezárt kőházak, azok zsalugáteres ablakai, valamint a fényesre kopott utcakövei. Szinte kedvem lett volna mezítláb végig menni rajtuk. 

Mint említettem, rengeteg turista bolyongott a szűk utcákon. Magunk is nehezen mozogtunk a megpakolt hátizsákoktól, azonban nem akartuk azokat a csomagmegőrzőben hagyni. A nap is egyre inkább égetett, így gondoskodnunk kellett a bőrünk védelméről.

Tartottunk egy kis pihenőt a közelben lévő Nini Gergely püspök szobránál. A legenda úgy tartja, hogy aki megérinti a püspök nagylábujját, s kíván valamit, szerencséjére valóra fog az válni. Így tettünk hát mi is.

Következett még egy kis óvárosi bazársor, majd az irányt a tengerpart felé vettük. A strand a kompkikötőtől nem messze került kialakításra. Úgy voltunk vele, hogy keresünk egy kevésbé zsúfolt helyet, ahol még árnyék is van. Rövidesen tervünket siker koronázta, s mi már csobbantunk is az adriai habok közé.

Rég volt, hogy utoljára láttam az Óperenciást. Utoljára Dublinban. Jó volt tehát viszont látni ismét blogom névadóját. Mi pedig úsztunk, napoztunk, pihentünk, lazultunk. Ezt a délutánt erre szántuk. Késő délutánig, majd megindultunk tovább a parton, szállást keresni.

Olyan helyet szerettünk volna találni, amely távol esik az idegenforgalmi területtől, az üdülőövezettől. Hosszú kilométereket tettünk meg az egymást követő strandok mentén. Ahogy távolodtunk, a strandokon is egyre kevesebben voltak. 

Késő délutánra járt, mire egy olyan partszakaszhoz értünk, amely viszonylag magas partfalú, és kevésbé látogatott volt. A közelében nem igazán volt működő hotel, vagy panzió. Egyik helyen felkapaszkodtunk a meredek parti lépcsőn, majd felérve egy fenyves részt találtunk.

Úgy döntöttünk tehát, hogy itt táborozunk le az első éjszakára. Előbb azonban még körbenéztünk a környéken, keresve egy bevásárlóközpontot. Pár dolgot be kellett szereznünk, többek közt egy kis koccintanivalót is az első horvát napunkhoz.

Visszatérve a szálláshelyünkre, körbenéztünk, de nem találtunk zavaró dolgot. A környéken sok kutyasétáltató jött-ment, de nem tűntek zavaró tényezőnek. A sátrat nem húztuk fel, mivel az éjszakát a függőágyakban terveztük eltölteni. Beszereztünk ugyanis egyet-egyet, mielőtt jöttünk volna.

Mialatt készülődtünk, a fejünk felett a kabócák is tették a dolgukat. Bíztunk benne, hogy az éjjelünk nem lesz olyan hangos tőlük. Esőre nem számítottunk, de a cuccainkat magunk mellé gyűjtöttük. Legvégső esetben a sátorban kötöttünk volna ki velük együtt.

Túl voltunk tehát az első dalmát napunkon. A következő reggelén már kezdeni akartuk a stoppolást, a déli irányban. Az első cél a legdélebbi dalmát nagyváros, Dubrovnik volt.

2018. augusztus 15. (szerda) 22:47 (UTC+1) - Budapest

Napsütéses reggelre ébredtem. Éreztem, hogy ez a nap is forró lesz. Reggeli után elköszöntem azoktól, akik nem tartottak velünk az utolsó szakaszon. Ilyenkor titkon bízni szoktam benne, hogy ne kell egy újabb évet várni a viszontlátásra.

Szokás szerint pontosan kilenc órakor, Vadad felé vettük az útirányt. Mezőn keresztül gyalogoltunk, szikrázó napsütésben. Időnként megálltunk, megpihentünk, ittunk egy korty vizet. Egy magányos korosabb fa mellett haladtunk el, s többen megragadták az alkalmat arra, hogy átöleljék a fa törzsét. 

Beérve Vadadra, újra megtöltöttük kulacsainkat friss vízzel, majd bementünk a kicsiny unitárius templomba. Kovács Tanár Úr ezúttal is tartott egy rövid ismertetőt a templom történetéről. Megható volt hallgatni a templomot újjáépítő, sok szenvedést átvészelő tiszteletes, Nyitrai Mózes történetét. 

Énekeltünk egyet, majd elbúcsúzva Vadadtól, folytattuk Székelykál felé. Jól esett a friss és hideg kútvíz, melyet elég gyakran kortyolgattam. Utolsó napra már csak egy kulacsot hagytam, s éreztem hogy ez rossz döntés volt.

Székelykálon fogadott minket a helyi tiszteletes, s tartottunk egy hosszabb szünetet. Ízletes, s friss paradicsomokból csemegézhettünk. Bepillantást nyerhettünk a dohánytermelés mindennapjaiba is.

Mielőtt elhagytuk a falut, újabb hűs forrásvízzel gazdagodtunk, majd egy fél órás dombra kapaszkodás után jöhetett az ebédszünet. Egy erdős rész szélén tartottuk a pihenőnket. Magam szundítottam is egy jó húsz percet.

Kipihenve indultunk tehát az utunk hátralévő részére, mely két kisebb falunk keresztül vezetett. Nagyrészt műúton koptattuk a túracipőinket. Idén én is azt hoztam, nem a bakancsomat. Nem mondom, hogy jó választás volt, mivel nálam is jelentkezett egy apró kis vízhólyag. Fáradtan, szomjasan értünk be Marosszentgyörgyre. Nagy szerencsénkre épp egy fagyi árus akadt az utunkba. Pár finom gombóccal gazdagabban tettük meg az utolsó métereket. Akkor tudatosult bennem, hogy véget ért az idei Via Unitariana.

Talán ezen Út alatt gondolkodtam eddig a legtöbbet. Magamon, az életen, mindenen. Sokszor tettem ezt már, korábban. Jár az agyam gyaloglások alatt, túrázások során, de egy-egy futáskor is. Ilyenkor tudok tisztán látni. Ezúttal arra jöttem rá, hogy a szívem három részből áll. Mindhárom része teli van egy-egy számomra fontos dologgal. Az elmúlt években próbáltam azokat szétválasztani, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik. Mindhárom részére szükségem van. Az egyik ilyen része szívemnek a Szülőföldem, ezért ha tehetem minél gyakrabban hazalátogatok feltöltődni. Bízom benne, hogy jövőre is tudom ezt tenni, Veletek, kedves Szent Lődörgők.

Mivel a szívem részét képezi a vándorlás, az utazás is, ezért természetesen a jövőben ezt is folytatni fogom. Mégpedig holnap után. Új helyszín következik, s részben számomra teljesen új módon. Beszámoló rövidesen. Addig is, ahogy ott mondják: Zbogom!

2018. augusztus 14. (kedd) 20:12 (UTC+1) - Budapest

Ismét reggelre maradt az aktuális templombemutató. Eleve a telefonommal nem tudok este jó képeket készíteni, másrészt mint említettem, előző este nagyon fáradt voltam. Reggeli után, indulás előtt a szokásos templomi gyülekező következett, mégpedig egy nemrég épült, modern templomban. 2011-ben került felszentelésre a Borsos Antal által tervezett épület, melyben akkor Lázár Levente szolgált. Levente azóta Korondon lelkész, s lődörgött velünk is a második Via Unitariana-n. Tavaly Ő fogadott minket Fenyőkúton.

Bevallom őszintén, hogy nekem a modern templomok nem igazán szoktak tetszeni. Most azonban kivételt tettem. Valamiért tényleg megfogott a szépen kialakított belső tér, s a letisztult díszítőelemek.

Az ezt követő elindulásunk ezúttal nem a megszokott formában történt. Az előzetes tervezések alapján olyan döntés született, hogy a Szováta és Vármező közötti távolságot vasúton tegyük meg. Ráadásul nem is akármilyen vonattal. 

Életemben nem ültem még gőzmozdony vontatta vonaton. Ideje volt tehát kipróbálni. A "Mokanica" névre hallgató gőzös naponta három alkalommal teszi meg az említett 14 kilométeres utat. Volt egy óránk az indulásig, ám helyet tudtunk foglalni addig a vagonokban. Igazi fapados érzés volt. 

Rajtunk kívül több csoport is utazott, s a kalauz hangosbemondón keresztül ismertette az előttünk álló útvonalat. Még nagyobb hatást lehetett volna elérni, ha korhű vasutas ruhában tette volna mindezt. Elindultunk tehát Vármező irányába, időnként hangos sípolással, s az azt kísérő tapsviharral. Időnként az ember testrészeire egy-egy apró korom darabot hozott a menetszél.

Órákig el tudtam volna még zötykölődni, azonban megérkeztünk a vármezei végállomásra. A mi csoportunk leszállt, a mozdony pedig a vagonok mögé állt, előkészülvén a visszaútra. Jómagam pedig elbúcsúztam Mokanicától. 

Búcsút intve az elhaladó gőzösnek, Nyárádremete felé vettük az irányt. Előtte bekentem magam, mert a nap ezúttal is kezdett pirítani. Utunk nagyrészt aszfalton vezetett, csak időnként hagytuk azt el, s tértünk rá a mezei utakra.

Nyárádremete után Nyárádköszvényes következett, majd Mikházára értünk. Beérve a falu központjába, annak kultúrházában vettük ki a kései ebédszünetünket. Szétszóródott a csapat a hűvös csűrszinházban, én a színpadot választottam. 

A pihenő végeztével, útban a faluból kifelé, megtekintettük a közeli régészeti ásatásokat, mely egy római kori légió állomáshelyének leleteit tárta fel. Marosvásárhelyi vezetésű volt a feltárás, de Európa számos országából érkeztek oda régészek.

Utunkat Deményházán keresztül folytattuk, én pedig közben csemegéztem gyerekkorom kedvenc édességéből. Végig műúton haladtunk, a nap sütött, a vizem fogott. Lassan úgy éreztem, hogy az erőm is. Késő délután volt már, amikor Búzaházára értünk.

Annyira fáradt voltam, hogy nem vettem észre azt a helyet, ahol az előző nap elmentünk. Vágytam már a megérkezésre, s egy tisztító zuhanyra. Épp jókor jött a kis patak, ahova többen is belegázoltunk. Druszámmal egyszerűen csak leültünk a hűs patakban.

Kellőképpen lehűlve tettem meg az utolsó métereket, majd beléptem újból a nyárádszentmártoni szállásunk kapuján. Kicsit megpihentem, mielőtt újból lehűtöttem magam a hideg zuhannyal. Vacsorára Czire Tanár Úr és Aba az egyik kedvencemet készítették. Kénytelen voltam másodjára is tenni, annyira remek volt.

Miután besötétedett, egy tábortűz körül megkezdtük a tábor zárásaként megszokott egy-egy saját gondolat ismertetését. Idén azt, hogy ki, miért jött, mit visz magával, és mit dobna a tűzbe. Engem az első gyaloglóba a kíváncsiság hozott, s a feltöltődést vittem akkor magammal. Teszem ezt azóta minden évben. A tűzbe viszont annyi mindenki dobott előttem valamit, hogy én úgy döntöttem, nem dobok semmit.

2018. augusztus 13. (hétfő) 18:36 (UTC+1) - Budapest

Negyedik gyalogló, azaz lődörgő napunkat kezdtük meg. Sajnos nem éppen a legjobb formánkban. Többen közülünk ugyanis betegek lettek. Pár gyalogló társam hasmenésre panaszkodott, s nem lehetett tudni az okát. Több mint valószínű, hogy az esőzések során nem kellően tiszta kútvíz lehetett az oka. Csodálkoztam, hogy jómagam nem kaptam el, ugyanis elég gyenge a gyomrom néha, igaz csak akkor, amikor otthon vagyok. Mielőtt elindultunk volna, volt egy kis reggeli gyülekező a templomban. Meg is ragadtam az alkalmat arra, hogy az előző este elmaradt fényképeket pótoljam.

Szemügyre vehettem ismét eme gyönyörű templomot, mely Székelyföld egyetlen egyenes szentélyzáródású temploma. E templom mennyezetét is Gálfalfi Kozma Mihály festette, 1667-ben. Különlegességet alkotott, hisz egyike Erdély korai -főleg növényi, geometrikus és figurális elemeket tartalmazó - piros, szürke és fekete színű festett mennyezeteinek. A reggeli éneket követően egy másik énekkel köszöntöttük a nap ünnepeltjét, Zsófit, boldog születésnapot kívánva Neki.

Lassan megindult a csapat, hisz hosszú nap előtt álltunk. Estére Szovátára kellett érjünk, addig pedig még jócskán volt hátra. Nyárádszentmártonból kiérve, egy függőhídon keltünk át a patakon, majd a közeli Búzaháza előtt kereszteztük a műutat.

Újabb emelkedők jöttek, természetesen ezúttal is párával, égető napsütéssel kísérve. Nem győztem a fényvédő krémet magamra kenni. Beérve Márkodra, egy kis pihenőt tartottunk a helyi kisboltnál. Megragadtuk az alkalmat arra, hogy a vízkészletünket feltöltsük.

Következett Kendő nevű település, a megbúvó kicsiny falvak egyike. Újratöltöttük a palackokat, meg pár percet megpihentünk. Itt is csodaszép házakat lehetett felfedezni. 

Kendőt elhagyva, egy emelkedőn kezdtünk felfele kapaszkodni, természetesen szikrázó napsütésben. Folyt a víz rólam rendesen, ki is voltam merülve. Időközben többen kimerültek a korábban említett betegség következtében, s a rosszullét miatt nem kockáztattak. A közeli Nyárádselyére még bekísértük őket, majd megérkeztek a mentők, szakszerű ellátást nyújtva nekik. Mi pedig behúzódtunk az ott lévő bolt fedett terasza alá,mivel az eső eleredt. Kihasználtuk az alkalmat egy ebédszünetre, megtervezve a hátralévő utat.

Ebéd után, immár szikrázó napsütésben megkezdtük a kapaszkodást felfelé, a Bekecs-tető irányába.Vissza-vissza tekintettem, miközben kapaszkodtam felfelé. Szokásomhoz híven, a csapat utolsó gyaloglói felé közeledtem, ugyanis ez a tempó volt nekem kényelmes. Sajnos ilyenkor az a rossz, amikor beérek a pihenőhelyre, mivel az eleje már régebb óta pihent.

Útközben egy kis náddal övezett tó került elém, hívogatva a hűs habjai közé. Sajnos búcsút kellett mondjak, mivel a végső emelkedő várt rám. Az erdősávon túl már láttam a Bekecs-tető kápolnáját. Még egy nagy levegő, és Bellával megindultam.

Kisvártatva felértünk az 1080 méter magas tetőre, a Bekecs hegy legmagasabb pontjára. Kár, hogy kicsit be volt borulva, mert jó időben el lehetett volna látni akár a Déli-Kárpátokig, vagy az északi Görgényi-havasokig. 

Kicsit megpihentünk, megtöltöttük friss forrásvízzel a kiürült kulacsainkat, majd mindannyian összegyűltünk egy kört alkotva. Következett a nap második ünneplése, mégpedig Ákos szüleinek házassági évfordulója. Isten éltesse Őket még egyszer!

Mire elindultunk, az idő is jobb lett. Füves terepen haladtunk először, egy-egy erdős rész között. Később egy nagyobb erdőbe vezetett az utunk, mely később a járhatatlan oldalát mutatta. Pár pillanatot tanakodtunk, majd folytattuk utunkat, utolérve egy népesebb csoportot.

Kijutván az erdős részből, újból a kedvencem következett, mégpedig a hegyi legelő. Szeretek ezeken a legelőkön gyalogolni, igaz csoportosan. A pásztorkutyák ugyanis gyakran feltűnnek, de a csoporttal szemben nem mernek kötekedni. Mi pedig lassan elértünk a napi célunk határáig. Egy csodaszép panoráma helyszínén tartottuk utolsó pihenőnket, csodálva Szováta városának látképét.

Miután kellőképpen beteltünk a látvánnyal, ideje volt közelebbről is szemügyre venni Szovátát. Bő háromnegyed óra, s az unitárius templomhoz értünk. Útközben Zsófi teljesen kivirágzott, köszönhetően a díszítő lődörgő társainak.

Beérkezve úgy éreztem, hogy ez a nap volt a hét legnehezebb napja. A zuhanyt követően következett a vacsora, s nemsokára már éreztem, hogy a szemeim leragadnak. Az esti templomi beszélgetést követően már álomra is hajtottam a fejem, a templomkertben kialakított szállásomon. Ki kellett pihennem azt a majdnem harminc kilométert.

2018. augusztus 10. (péntek) 20:07 (UTC+1) - Budapest

Ez az éjszaka sem múlt el horkolás nélkül, de szerencsére ezúttal is rövid ideig hallgattam, ugyanis hamar visszaaludtam. Reggel nem a legjobb időre ébredtünk. Olyan esőre álló idő volt. Szokásos reggeli kávé, útravaló készítés, majd reggeli. A már hagyományosnak mondható kilenc órakor megköszöntük vendéglátóinknak a szíves vendéglátást, majd elindult a csapat.

Szentháromságról kivezető úton haladtunk, majd utunkat folytattuk a megkezdett emelkedőn, hegyi legelőn. Az égbolt felhős volt, az esővédők, kamáslik, poncsók elő voltak készítve. Lévén, hogy emelkedőn kaptattunk felfelé, egy-egy rövid pihenőt közbeiktattunk. Ilyenkor vissza szoktam tekinteni a mögöttem álló szakaszra. Ezúttal viszont nem csak a Via Unitariana-n megtett szakaszra tekintettem vissza, hanem az elmúlt négy évemben történtekre is.

Miután a tetőn is pihentünk egy rövidet, bevettük magunkat egy rövidebb szakaszon az erdőbe. Kis erdő volt, viszont tele különböző gombákkal. Látszott az elmúlt napok esőzésének nyoma. Lefele haladtunk, Nagyadorján irányába.

Nagyadorjánba beérve ugyanazokat tapasztaltam, mint Erdély, valamint Magyarország kisebb falvaiban. Sajnos sok ház el van hanyagolva, le van pusztulva. Különösen érvényes ez az úgynevezett zsákfalvakra. Rengeteget gondolkoztam már, hogy miként kellene ezeket az elhanyagolt házakat újra benépesíteni, hasznosítani. A mai ember kész egy emberöltő idejéig kölcsönökbe verni magát egy zsebkendőnyi városi lakásért cserébe, ahelyett, hogy a töredékéért egy nagy és tágas házzal, telekkel gazdagabb lenne.

A falu szélén egy fiatal házőrző szegődött a nyomunkba, Bellának viszont sikerült visszaterelnie az otthona felé.

Újabb hosszabb szakasz következett. Rigmányra tartottunk, addig viszont volt még mit talpalnunk. Utunk mezei utakon vezetett, ezúttal is alkalmat adva arra, hogy visszatekintsünk. Az idő viszont elég párás volt, megnehezítve a gyaloglást. Az eddigi gyaloglások közül idén különösen éreztem, hogy lassulok. Többnyire hátul is mentem, Szilcsuval beszélgetve.

Lassan megpillantottuk Rigmányt, majd rátértünk a faluba vezető műútra. Épp időben, mert már kezdtem szomjas lenni. Két palack volt nálam, nagyjából 1 liter vízzel. Ebben a párás időben viszont több vizet ittam, ráadásul a környék nem igazán volt forrásban gazdag.

Beérve Rigmányba, egy bolt előtt álltunk meg, ami azonban zárva volt. Körülbelül negyed órát álltunk, várva arra, hogy a tulajdonos - akit közben értesítettek - megérkezzen, azonban egy idő után kénytelenek voltunk továbbállni. Lévén, hogy kb. ötvenen voltunk, a ráérő tulajdonos egy kisebb vásárlóerőtől lemaradt. Köszönhetően a falubelieknek, friss vízzel tudtuk megtölteni a kulacsainkat.

Kiérve a faluból, egy újabb emelkedő következett. Nehezítette a dolgot, hogy időközben a nap is kisütött. Izzadtam is rendesen, miközben kapaszkodtam felfelé. Felérve a dombtetőre, egy enyhe lejtőn értünk el a napi sziesztánkhoz. Tartottunk ugyanis egy kisebb erdős részen egy óra pihenőt, mely során megebédelhettünk.

Az ebédszünet után újabb hosszabb táv következett, mire beértünk Nyárádszeredára. Az ott található kisboltba feltöltöttük ivóvízkészletünket, majd folytattuk tovább. Sajnos kevesebben tettük ezt, mivel páran nem vállalták a hátra lévő kilométereket. Többségüknek izomhúzódása, izomfájdalma volt. Ők taxival jutottak el a napi célunkhoz, Nyárádszentmártonba.

Jobbágyfalvára beérve, már én is éreztem mindenem. Főleg a bőrömet, ugyanis eléggé megpirult a napon. Vágytam már én is arra, hogy beérkezzek a célba. Addig viszont még hátravolt egy kicsi. Jobbágyfalva, Csíkfalva és Nyárádszentmárton össze volt épülve, így elég hosszú menetelés volt a végére, de végül átléptük a szállásunk kapuját. A nyárádszentmártoni unitárius templom melletti óvoda udvarán táboroztunk le. Az éjszakát a szabad ég alatt terveztem eltölteni. Következett egy hideg zuhany, majd - Emesével párhuzamosan - egy kis összegző naplóírás.

A tavalyi évhez hasonlóan ezúttal is kitettek magukért Czire Tanár Úrék, ugyanis idén is nagyon finom volt a kínai specialitás. Jómagam a csípősségén emeltem, hála Gyuri Kisbácsból kapott chili paprikájának. Meg is könnyeztem a mögöttem lévő napot.

Vacsora után következett egy kis egészségmegőrző tevékenység, melynek során Emesének és Abának segítettem a hátizomzatuk ellazulásában, regenerálódásában. Sokat gondolkoztam a gyaloglás során a masszázson is. Elhatározásra jutottam, hogy hogyan is legyen tovább. Lefekvés előtt meglátogattuk a templomot, ahol ezúttal is egy meghitt, csendes élménymegosztásos résszel zártuk a napot. Huszonegy kilométeren voltunk túl, de esküszöm, hogy harmincnak éreztem.

Megágyaztam tehát a polifoam matracon, azaz bebújtam a hálózsákomba. Mielőtt leragadtak a szemeim, eszembe jutottak Dorottya szavai: "Ha jó úton járunk, egyszer csak megvilágosodik a cél. Ha nincs cél, hiába keressük a helyes utat?" Elgondolkoztam ...