2022. december 22. (csütörtök) 20:44 (UTC+1) - Üllő

Szóval átvettük a befutócsomagot, majd elindultunk kicsit városnézésre. Következő napra volt ugye tervezve a maraton, utána lévő napra nem akartunk annyi programot hagyni. Még mielőtt tovább mentünk volna a belváros felé, kicsit szétnéztünk a pireuszi kikötőben. Az Attikai-félsziget szélén a görög gályák helyett ezúttal modern hajók, vitorlások horgonyoztak.

Szerettünk volna a kikötő területén beülni egy kávéra, nézni az elénk táruló látképet, de sajnos a közelben nem találtunk egyet sem. Megindultunk beljebb, a közelben lévő trolibusz megállójához. Ezúttal is az internetet hívtuk segítségül, hogy merre is találjuk. Menet közben meg lett a kávézó is, mégpedig egy nagyszerű panorámával. Rendeltünk egy-egy tejeskávét, hozzá waffelt, s jöhetett egy kis kávészünet.

Miután feltöltődtünk, megkerestük a trolimegállót, s vártuk a menetrend szerinti érkezést. Ezúttal is megtapasztalhattuk a mediterrán életérzést, ugyanis a busz nem éppen pontosan érkezett. Fél órányi utat jelzett az úticélunkig  helyi közlekedési applikáció, ám egy kicsit hamarabb meg kellett szakítani, mert dugóba kerültünk. A buszvezető mindenkit leszállított, így gyalog folytattuk. Nem voltunk már messze az Akropolisztól. Fél óra múlva már be is léptünk az európai civilizáció és demokrácia ősi falai közé.

Nagyszerű látvány tárult elénk az athéni fellegvárból. Annak idején, amikor a történelemkönyveket lapoztam, reménykedtem, hogy egyszer majd személyesen is láthatom. Magunk mögött hagytuk a hatalmas márványból épített kaput, s máris ott magasodott a jól ismert Panhenón.

Mint ahogy a képen is látszik, rengeteg látogató volt. Szerencsénkre, mert így rólunk is készíthettek képet. Pallasz Athéné temploma épp renoválás alatt volt, de így is lenyűgöző látványt nyújtott a legismertebb ókori épület. Természetesen magát az épületet nem lehetett teljesen megközelíteni, a látogatók elől le volt zárva.

Kicsit szeles volt odafent az időjárás, össze kellett húzni a kabát cipzárját. Elhaladtunk a Panthenón mellett, s egy újabb kilátóponthoz érkeztünk. Picit várni kellett, amíg a tömeg helyet cserélt. Egyszer-egyszer magyar szót is hallhattunk, ugyanis rajtunk kívül más magyar futók is ekkorra tervezték a városnézést.

Dacolva a tériszonyommal, kicsit körülnéztünk Athén városán. A távolban előbukkant a holnapi végcélom helyszíne is, a Panathinaikó Stadion. Kevesebb, mint tizenkét óra múlva következett a rajt. A stadionig viszont még sok időm volt.

Volt még nagyjából fél óránk a zárásig, így lassan visszafele vettük az irányt. Következett a másik közismert ókori emlék, mégpedig az Erechteion, azaz a fellegvár kultusztemploma, a kariatidákkal, azaz az oszlopként alkalmazott nőalakokkal. A helyszínen épp fültanújuk voltunk, hogy ezek csak másolatok. Az eredeti alkotásokat biztonságban őrzik.

Kifele menet még egy utolsó pillantást vetettünk Pallasz Athéné templomára, majd kijutva a kőkapun, Heródes Atticus színházát kerestük fel. Útközben egy cicát is sikerült lencsevégre kapnunk. Máltához hasonlóan Athénban is sok macska van az utcákon.

A főbejárat előtt jártunk éppen, amikor egy kisebb katonai raj tartott felénk. Hirtelen megállt mindenki, ugyanis nekik is megálljt parancsolt a vezénylő parancsnokuk. Egy-két percig vigyázzban álltak, majd megindultak felénk a lépcsőn. Miután elhaladtak, mi is folytattuk utunkat a kijárat felé. Az egyik olajbogyófáról szedtem pár szem bogyót, hátha magról tudok nevelni egy kis csemetét.

Este hat óra körül járt, s lassan következett a vacsoraidő. Valami görög ételt szerettünk volna enni, s hozzá szintén valami helyi italt inni. Megszaporáztuk tehát a lépteinket, mert a gyomrunk is jelzett. Útközben újabb macsekkal találkoztunk.

Nem messze a metróvonaltól sikerült is találni egy kedvünkre való éttermet, teraszos résszel. Meg akartuk kóstolni, hogy milyen az igazi görög gyros, így amellett döntöttünk. Nem bántuk meg. A felszolgált bor viszont okozott egy kis derűt, amikor egy mini kancsóban kihozták. Szerencsére a sör normál adag volt.

Jól lakva, kissé fáradtan értünk vissza a szállásra. Az izgalmam a másnapi verseny miatt viszont egyre nagyobb volt. Lefekvés előtt még egyszer megnéztem, hogy a másnapi induláshoz hova és mikorra kell odaérkeznem. Ellenőriztem, hogy minden megvan, készen áll a rajtra.

Különleges futáshoz különleges futópóló is jár, nemde?! Elgondolásomat kedves barátom, Barbó valósította meg. Olyan pólót szerettem volna magamnak, ami egy kicsit szemlélteti az életemet, azt, hogy honnan indultam, mit érzek. Barbó ügyesen megoldotta, ugyanis fő motívumaként a kalotaszegi ismert mintákat álmodta újjá, egyéni stílusban. Mindezt a hagyományos piros-fekete színekkel, az én kedvenc színű pólómra. Középen pedig, a becenevem alatt, egy általam kigondolt szöveggel: 

With Transylvanian Heart, azaz erdélyi szívvel. Köszönöm még egyszer Barbó ezt a csodálatos ajándékot! Aki pedig hasonló, egyedi alkotást szeretne, bátran keresse Őt a BarbArt Design oldalát. Későre járt már, ideje volt nyugovóra térnem. Hajnalban korán kellett kelnem. Az izgalomtól alig jött álom a szememre, hevesen vert az erdélyi szívem ...

2022. december 04. (vasárnap) 17:47 (UTC+1) - Üllő

Annak idején, amikor a futásaim egyre jobban mentek, s túl voltam egy pár félmaratonon, bevállaltam két maratoni futást, egymást követő évben. Nagyobb távon is gondolkodtam, ám a gerincem jelzett, hogy nem olyan jó ötlet. Mint emlékeztek, szépen, lassan újra kezdtem, ám maradtam a félmaratonoknál. Időközben a Ligetkör Egyesület - akikkel egy időben sokat futottam - két tagja is lefutotta a maratont, Görögországban, mégpedig a történelmi helyszínen. Akkor úgy voltam vele hogy egyszer hátha nekem is megadatik még egy maraton, s ha szerencsém lesz, épp a görög lesz. Közben úgy alakult az életem, hogy a futás már nem volt része a mindennapjaimnak. Futni futottam, de nem annyira, hogy egy maratoni távot bevállaljak. Tavaly télen kezdtem el újra a futást intenzívebben, megtervezve a felkészülést, melynek része volt az idei négy félmaraton, négy különböző évszakban. Júliusban, miután túl voltam három futóeseményen, vettem a bátorságot és neveztem a görögországi klasszikus maratonra. November 13-ai időpontra volt az esemény tervezve, s addig volt még időm. Ahogy azonban közeledett, egyre inkább kezdtem izgulni. Mégiscsak hat éve volt, hogy utoljára ennyit futottam egyszerre. Nyár végén megvettük a repülőjegyeket is. Vasárnapra volt kiírva a maraton, az odautunkat péntekre, visszautunkat pedig hétfőre szerveztük, így adva volt egy kis idő arra, hogy szétnézzünk a görög fővárosban.

Elérkezett a várva várt nap, mi pedig izgatottan vágtunk neki a soron következő utunknak. Kézipoggyásszal repültünk, mégpedig a kedvenc hátizsákjainkkal. Köszönhetően a véletlenszerű kiosztásnak, ülőhelyünk ezúttal nem egymás mellé szólt. Közel kétórás út várt ránk, egy órás időeltolódással. 

Hamar eltelt az odafele út, melynek során ezúttal nem aludtam. Tudtam volna, de a mögöttem helyet foglaló utastársaim ezt nem tették lehetővé. Kissé zajosak voltak. Egyébként nem voltam egyedül a gépen futóként. Sokak lábán a futócipő árulkodott erről. Sötét volt már, mikor landolt a gépünk. Kiderítettük, hogy hogyan jutunk el a szállásunkra. Nem volt egyszerű, mivel Athén repülőtere elég messze volt a várostól. Hála az okos telefonnak, na meg a helyi közlekedési társaság segítségének, választásunk a metróra esett. Egy átszállással, röpke ötven perc alatt a szállásunknál voltunk.

Chilinek szuper kis szállást sikerült szereznie, a belvárosban. A zöld metróvonaltól nagyjából 100 méterre. Egy épület alagsorában került kialakításra öt kicsiny lakrész. Tényleg mini volt, de nekünk tökéletesen megfelelt. Megvolt benne minden, ami egy magunkfajta utazónak kell. Gyorsan ki is pakoltunk, mielőtt elindultunk volna keresni egy boltot.

A közelben találtunk egy általunk is jól ismert boltot, ahol beszereztünk pár hiányzó dolgot. A kézipoggyásszal történő utazás ugyanis eléggé behatárolt a tekintetben, hogy minden szükséges holmit magunkkal vigyünk. Vacsorára itt vettük meg az enni és innivalót. 

A fenti kép a szobánk falán volt kifüggesztve. Másnapra mi is terveztük a leghíresebb athéni helyszín felkeresését. Előtte azonban volt még egy kis kitérőnk. Át kellett venni a rajtcsomagot a versenyközpontban. Nem keltünk korán, igaz későn sem. Gyors kávé, s péksütemény után a zöld metróval mentünk el Pireusz kikötő részére. Vásároltunk egy 72 órás jegyet, amivel minden közlekedési eszközt használhattunk.

A metró végállomástól gyalog mentünk a versenyközpontig. Harminc perc körüli út volt, miközben szemügyre vehettük a várost. Ahogy közeledtünk a célunk felé, egyre több és több futó tűnt fel. A bejáratnál volt egy kisebb tömeg, de hamar bejutottunk. Odabent a csarnokban könnyen megtaláltuk a rajtszámom alapján az átvételi helyet.

Hátra volt még a futóverseny hivatalos futópólója, amit elég körülményes volt átvenni. A földszinten kígyózó pavilonsorok között kellett végigmennünk, majd fel az emeletre, hogy aztán átvehessük. Útközben itt-ott volt egy kis termékkóstoló, többek közt egy isteni finom olívaolaj, melyet egy családi manufaktúra készít.

Kiérve a központból, odaálltam én is egy fénykép erejéig a hivatalos visszaszámláló órához. Volt tehát még bő tizenkilenc óra hátra a nagy eseményig. Felfoghatatlan érzés volt ott állni, tudni azt, hogy hamarosan indul a rajt. Addig is izgultam, de akkor még jobban. Tudtam, hogy csodálatos élményben lesz részem, még ha fájni is fog.

2022. november 20. (vasárnap) 18:32 (UTC+1) - Üllő

Elérkezett tehát a várva várt pillanat, mégpedig az Alföldi Kéktúra befejezése. Hat évvel ezelőtt még Tónit kísérve tettem meg rajta az első lépéseket. Akkor ugye még nem voltam kész az Országos Kéktúrával. Adott volt a lehetőség, s éltem vele. Tónival akkor kéthetente tudtam túrázni. Ez idő alatt pont az elején, a közepén, s a végén sikerült megismernem a második legnagyobb Kéktúrát. Pont Szarvasnál ismertem meg Ricsit, akivel folytattam 2018 májusában Cigándtól. Még ugyanabban az évben ősszel tovább gyűjtöttem az alföldi kilométereket és a pecséteket. Onnantól kialakult egy őszi állandó túrázás, így amikor az időnk engedte, folytattuk a hiányzó részek bejárását. Idén tavasszal már csak pár kilométer maradt hátra, mégpedig a Rém és Baja közötti szakasz. 

Szintén szokássá vált már, hogy az indulást megelőző este Ricsi lejött hozzánk Üllőre. Másnap reggel vonattal mentünk be Budapestre, onnan busszal tovább Rémig, egy átszállással. Rémre leérve nem időztünk sokat, bementünk egy kisboltba, beszerezni pár hiányzó dolgot, feltöltöttük a vízkészletünket, majd megindultunk a Kéktúra útvonaláig. Mintegy másfél kilométer múlva elértük a Kéket, s Sükösd felé vettük az irányt.

A tavasszal otthagyott, minden apró résbe behatoló homoknak ezúttal nyoma sem volt. Az időjárásnak hála, könnyen tudtunk rajta lépkedni, ezúttal jobban is haladtunk. Következő bélyegzőhelyünk Ólom-hegynél volt. Mármint, ha a 172,4 méter magasságú helyet annak lehet nevezni.

Tartottunk egy ebédszünetet is, ugyanis rég volt már a reggeli. Faltunk pár falatot a jórészt szalonna, pörc, kolbász, hagyma, fokhagyma, kenyér összeállítású kínálatból, melyet egy instant kávéval zártunk. Ekkor már elmúlt délután egy óra, így jól is jött az energia, mert Sükösd utáni helyszínt kerestünk szállásnak.

Titkon bíztam benne, hogy találunk még az erdőkben gombát, mivel a túránk előtti hetekben rengetegen osztották meg a gombázó képeiket. Sajnos azonban egyetlen egyet sem találtunk, pedig jó lett volna egy kis őzlábgomba. Józsefteleknél egy szépen kialakított birtokot tekinthettünk meg. Kiváltképp a lovak tetszettek nagyon.

Sükösd településig nem volt már nagy távolság hátra. Mint említettem, utána szerettünk volna találni sátorozásra alkalmas helyet. Végül is majdnem minden helyen fel lehet állítani a sátrat, de szeretjük, ami kicsit védve van. Szerettük volna, ha nem vagyunk szem előtt. Másik szükséges szempont pedig a tűzifa volt. Nem volt tűzgyújtási tilalom, így nyugodtan tervezhettük az esti tábortüzet. Ez is hagyománnyá vált, amint az időjárás lehetővé tette.

Sükösdre érve, sajnos nem találtunk sem közkutat, sem nyitva lévő boltot, vagy vendéglátó helyiséget, ahol vehettünk volna vizet. Így kénytelenek voltunk továbbállni. Egészen a közeli Szent Anna-kápolnáig. Végül is annyi vizünk volt, hogy este főzzünk, s reggel egy kávét igyunk. Másfajta folyadék volt nálunk, de azt inkább csak kortyolgattuk.

Sükösdöt elhagyva, már feltűnt a horizonton a Szent Anna-kápolna. Nyílegyenes út vezetett odáig, jobbra, balra szántóföld. Megszaporáztuk hát a lépteinket, hogy minél előbb érjünk oda. Bő húsz perc múlva már kezdődhetett is a terepszemle.

A kicsiny kápolnát fás, bokros rész határolta, négyzet alakban. Ezen belül semmiféleképp nem akartunk tábort verni, így hát körbe jártunk. Az egyik részen, a szántóföld szélén meg is lett a mi helyünk. Lepakoltuk a hátizsákokat, s nekikezdtünk a tűzifa gyűjtésnek. Sietnünk kellett, mert kezdett sötétedni.

Összeszedtünk annyi száraz ágat, amennyit gondoltunk, hogy az esti tűzrakáshoz elég lesz. Amíg Ricsi elkezdte begyújtani, addig én felállítottam a sátrat. Amint a tűz már lobogott, átvettem annak táplálását, s Ricsi is nekikezdett az éjszakai szállásának. Hamarosan már mindketten élveztük a tűz melegét. Jó is volt, mert kezdett lehűlni a levegő. 

Vacsora után még sztorizgattunk egy kicsit a tűz mellett, aztán úgy kilenc körül elvonultunk a sátrainkba. Az időjárás előrejelzés 7-8 fokra jósolta az éjszakai minimum hőmérsékletet. Szerencsénkre esőt nem jeleztek. Nyugodt éjszakánk volt, a kutya sem járt arra. Épp hogy kezdett virradni, s mi már talpon voltunk. Ahogy ilyentájt szokás, sajnos ezúttal is nedvesen csomagoltuk el a sátrakat. Úgy voltunk vele, hogy este majd hamarabb felállítjuk őket, időt hagyva a száradásukra.

Indulás után még visszatekintettem a távolodó, ködbe burkolózó kápolnára, majd Ósükösd felé folytattuk. Nem volt annyira messze, ezért úgy terveztük, hogy ott reggelizünk. Egy darabig szántóföldek mellett vezetett az út, majd a Vajas-foki csatorna bal partja mellett folytatódott.

Az idő továbbra is ködös, párás volt. Sajnos a túraútvonal is, mivel a fűszálakról a harmat hamar a cipőnkbe jutott. Egyikőnk sem hozott bakancsot, sem nagyobb kamáslit, amivel a nadrágunk szárát védhettük volna, így maradt a későbbi zoknicsere lehetősége.

Ósükösd egy kicsiny település, inkább üdülőfalunak mondanám. Nincs közvetlenül a Kéken, pár méter kitérő kellett hozzá. A csatornán újra átkeltünk egy hídon, s már láttuk is az első házakat. Közülük az egyik volt a kulcsosház, ami egyben igazolópont is volt.

Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ahogy a turistaházhoz értünk. Egyrészt nagyon jó volt látni, hogy milyen mértékű fejlesztést végeztek ahhoz, hogy szebbé, jobbá tegyék a túrázók életét. Ugyanakkor szomorú volt látni, hogy milyen könnyen vége lesz ennek a drága beruházásnak, ha nem gondoskodnak az állagmegóvásról. Nem csak építeni, fejleszteni kellene, hanem karban is kell azokat tartani. 

Ottjártunkkor zárva volt a kulcsosház, azonban szerencsére a vízvezeték még nem volt téliesítve, így fel tudtuk tölteni a kulacsainkat. Bekerültek a pecsétek is az igazolófüzetbe, nekem ezennel az utolsó, majd nekiálltunk a reggelinknek. Ehhez társaságot is kaptunk egy négylábú személyében.

Immár jóllakottan tértünk vissza a Kékre, s rövidesen már a Duna bal partján folytattuk a túrát. Anno a vízirendészetnél dolgozva, az első napon tudtam meg, hogy melyik a folyók jobb és bal partja. A folyásiránynak megfelelően állva kapjuk meg a választ.

Rátértünk hát a "kedvenc" terepünkre, mégpedig az aszfaltra. Ez az egyetlen dolog, ami az Alföldi Kéktúra során nem lett a szívünk csücske. Nem tesz jó sem a térdeknek, sem a lábbeliknek. Messze volt még Szekszárd, így várt még ránk egy kis aszfaltozás. Szerencsére azonban nem csak szilárd útburkolatú út volt még előttünk, s ezt az út mellett is megtudtuk.

Anno a Camino során sok négylevelű lóherét találtam, de a Kék mentén is akadt egy-egy. Szerencsére ezúttal sem volt másképpen. Folytattuk hát a végeláthatatlan gyaloglást a töltésen, végig a Duna mellett. A folyót az ártéri fás sáv miatt ritkán láttuk. Köztünk és a Duna között időnként feltűntek nagyobb üdülőrészek, kis fából épült hétvégi házakkal.

Mielőtt Bajára értünk volna, tartottunk egy-egy rövid pár perces pihenőt. Jó volt időnként megállni, vagy ahogy Ricsi tette, vízszintesbe helyezni magát.

Kora délután elértük Baját. Innentől nekem már megvolt a további szakasz, így elvileg célba értem. Ricsinek azonban hiányzott a Szekszárdig tartó rész. É is rég jártam már rajta, így folytattuk tovább. Előtte azonban tettünk egy kis kitérőt, az egyik nagyobb bevásárló központba. 

A Duna parti turistaközpontot, ahol hat éve Tóniékkal voltunk, ezúttal nem érintettük, egyenesen a Türr István-hídra mentünk. Ismét nosztalgiáztam egy kicsit, eszembe jutottak a hajós évek. A hídról letérve már ismerős volt a terep, de csak részben. Csak eltelt azóta hat év, minden részletre nem emlékeztem.

Késő délutánra járt, így lassan ismét sátorozó hely után kellett néznünk. Elhagyva a Dunafürdő-üdülőterepet, nem is sokat kellett keresgélünk. Egy kiépített táborhely volt, esőbeállóval, asztalokkal, padokkal, tűzrakó hellyel. Kívánhat ennél többet egy hátizsákos utazó?

Ahogy reggel terveztük, gyorsan fel is állítottuk a sátrakat, hogy egy kicsit száradjanak, amíg le nem fekszünk. Ezt követte csak a tűzgyújtás. Épp végeztünk vele, amikor begördült egy lakóautó. Ricsivel sokat beszélgettünk már róla, hogy milyen jó lehet egy ilyen négykerekűvel nekivágni a nagyvilágnak. Bár a mostani életünk ezt nem teszi lehetővé, de azért el szoktunk róla fantáziálni.

Kisvártatva megtudtuk, hogy a szomszédunk egy német srác volt. Kissé sorstársnak éreztem, ugyanis kiderült, hogy felmondott a munkahelyén, s belevágott élete nagy kalandjába. Saját maga átalakította az egyterű  kisteherautót, s célul tűzte ki a Balkánt, azon belül is Görögországot. Szerettünk volna többet is megtudni róla, de hamar bezárkózott. Ketten maradtunk tehát a tűz körül Ricsivel, de mi is kilenc körül tábort bontottunk. Másnap korán akartunk indulni.

Hajnalban keltünk tehát, még sötét volt, amikor összepakoltunk. A lakóautó nem mozdult, s lakója még pihent. Reggeli ezúttal is kimaradt. Későbbre, az egyik pihenőnél terveztük pótolni. Továbbra is párás, nedves volt minden. Szerencsére azonban ezúttal nem volt aszfalt. Jót is tett a talpunknak egy kis pihentető terep. A testünk is lassan megszokta a hátizsákot.

Legutóbb, mikor itt jártam, Tóniékkal egy kisvasút megállóra emlékeztem, ahonnan a vonattal mentünk a Keselyűs csárdáig. A Kéktúra útvonala változott azóta, így most ezt a helyet nem érintettük. A vasút mentén tartottunk egy reggeliző időnyi pihenőt, majd újra következett az aszfaltozott gáton való gyaloglás.

A gát ezúttal rövid volt, jobbra letértünk róla, keresztezve a kisvasutat. Épp jókor, mert pont akkor érkezett oda az egyik mozdony a vagonnal. A közeli pihenőnél szemügyre vehettük az egyik régi halász eszközt, azaz a vejszét.

Újabb pihenő következett, ugyanis kezdett jelezni a lábam, vállam, hogy ideje szünetet tartani. Ismét szerencsénk volt, ugyanis ezúttal a gőzmozdony által vontatott szerelvény jött az utasaival. 

Elhagyva a vasutat, s az erdőt, újra a töltésen találtuk magunkat. A térkép szerint több kilométer hosszú aszfalt várt ránk. Időközben a ködös, párás időt felváltotta a napsütés. Találkoztunk szemközti irányból érkező túrázóval, de rengetegen jöttek kerékpárral is.

Időnként tartva egy rövidebb pihenőt, késő délutánra csak odaértünk a Keselyűsi csárdához. Itt is hasonló élményben volt részem, mint az ósükösdi turista háznál, habár itt nem volt annyira lehangoló a helyzet. Tóniékkal annak idején itt éjszakáztunk, de mostanra már látszottak rajta az idő vasfogai. 

Ricsi pecsételt, s szerzett vizet, ezután tovább indultunk még egy kicsit. Nem akartunk sokat hagyni másnapra, a befejező szakaszra. A Borrévi gátőrház közeli részt néztük ki magunknak éjszakai megállónak. Újabb gát jött, de ezúttal füves résszel. Erre emlékeztem. Siettünk, mert már kezdett sötétedni. Nem akartunk fejlámpával keresni tűzre valót.

Letérve a gátról, a közeli erdőben vertünk tábort. Ezúttal nehezebb volt a tűzgyújtás, ugyanis alig volt száraz fa, de Ricsi megoldotta. Nem ma kezdte. Jöhetett a két fogásos vacsora, ázsiai száraztésztás, fűszeres leves, majd egy újabb tészta étel. Ismét kilenc múlt, mire a sátorba értünk.

Reggel újabb ködös időre ébredtünk. A vicc az egészben, hogy végig jó időt jósoltak, napsütéssel. Amióta azonban elindultunk, többnyire ilyen időnk volt. Igaz, lehetett volna rosszabb is. Kereszteztük az M6-os autópályát a Sió csatorna mentén, majd balra kanyarodva a végállomásunk, Szekszárd felé vettük az irányt. Újabb kellemetlen időjárási meglepetésként feltámadt a szél. Így értük el a jelenlegi túrabotom születési helyszínét. Annak idején itt vágtam a bambusznád botom. Ezúttal Ricsi is kedvet kapott.

Már csak bő fél óra volt hátra az Alföldi Kékből, s feltűnt a jól ismert vonatállomás. Ricsi nyomott egy utolsót az igazolófüzetébe, s betájoltuk a közeli buszmegállót. Szerettünk volna zárásképpen, jutalmul egy jó nagy hamburgert enni, sült krumplival, de munkaszüneti nap lévén, erre nem volt lehetőségünk.

Rövidesen jött is a buszunk, mi meg felszállva rá kicsit pihentünk Budapestig. Véget ért tehát az Alföldi Kéktúra. Több mint 871 kilométer. Magyarország második leghosszabb túraútvonala. A Kékkör része. Sátoraljaújhelytől Szekszárdig. Megannyi tájegységen keresztül.

Más-más időjárási körülmények között, egy-két alkalommal szálláson, de legtöbbször sátorral. Hevítő, tikkasztó júliusban, s ködös, esős, párás novemberben. Füves, máskor aszfaltozott gátakon, erdőkön, mezőkön, többnyire homokos talajon. Végeláthatatlan, soha el nem érő érzetet adó láthatárral. 

39 napig tartott tehát az Alföldi Kék bejárása, mely egy irányban, többszöri megszakítással, váltott sorrendben történt. Sátorral, függőággyal. Kezdetben bakancsban, később túracipőkben. Megannyi szép emlék és egy nagyon jó baráttal való megismerkedés. Köszönök mindent Alföld! Egy álmom ismét teljesült.

Most pedig következzék egy újabb álmomról szóló beszámolás. Jobban mondva kettőről, mert ezúttal két legyet ütöttem egy csapásra.  Mert álmaim továbbra is vannak ...

2022. november 06. (vasárnap) 22:17 (UTC+1) - Üllő

Elérkezett az idei évre betervezett negyedik félmaratoni futóverseny. Az eddigiek közül a kedvencem. Utoljára 2016-ban vettem rajta részt. Tetszik, mert Budapest Duna melletti részein vezet. Igaz, ebben nagyjából egyezik a tavaszi Vivicittával, de valahogy mégis más. Lehet azért, mert erre többen neveznek. Azért is közel áll a szívemhez, hogy annak idején ez volt az első hivatalos futásom, igaz, akkor még váltóban.

Jó koránra volt téve a kezdés időpontja. Nem is emlékszem, hogy valaha volt ilyen korai rajt. Reggel nyolc órakor. Időben is érkeztem, felvettem a rajtcsomagot, átöltöztem, majd leadtam a táskámat. Maradt egy jó háromnegyed órám a kezdésig. Kihasználtam az időt, s faltam pár falatot. A versenyközpont a Petőfi-híd és a Rákóczi-híd közötti részen volt, az egyetemi városrészen. Ahogy közeledett az esemény kezdetének időpontja, egyre többen és többen lettek.

Elfoglaltam a helyem a 4-es szektorban. Ezúttal is több részletben indítottak minket. Én a másodikba fértem be. A választott futómezem ezúttal is az Ökomenikus Segélyszervezeté volt. Egyik önkéntesük, Kiss Gergely olimpiai bajnok vízilabdázó ott is volt a rajtvonal tribünjén. Elindultunk tehát, rögtön visszakanyarodva a rakpartra. A második kilométernél rögtön ott volt Dj Dominique, azaz Várkonyi Attila. Meglepett, mert általában a táv vége felé szokott gondoskodni a jó hangulatról, aztán rájöttem, hogy ugyanott  jövünk majd vissza. 

Kiváló időjárás volt, nem volt sem túl meleg, sem túl hideg. Minden adott volt egy jó kis futáshoz. A frissítőpontok épp kellő távolságra helyezkedtek el ahhoz, hogy időben hozzájussak a szükséges energiához. A Kékes Csúcsfutáskor tapasztaltaknak ezúttal nyoma sem volt, igaz, most sík volt a terep, de többet is készültem a versenyre. A táv vége felé kezdtem csak kicsit érezni a térdeimet. Mikor a 19-ik kilométer után ráfordultam a Szabadság-hídra, éreztem, hogy meglesz. Az előző és a következő kép ezúttal is a BSI jóvoltából került megörökítésre.

Áthaladva a célban, ezúttal kicsit tovább kellett menni, kanyarogva, mire az úgynevezett befutó csomagot megkaptuk. Átvettem a táskámat is, mert kellett a pulóver, le voltam izzadva. Kicsit szusszantam, aztán kézhez vettem az idei négy teljesített félmaraton után járó félmaraton mánia érmet is. Ez volt a második félmaraton mánia érmem, több nem lesz tervezve.

Meglett tehát a negyedik idei nagyobb távú versenyem, amit tavaly decemberben felkészülésnek elterveztem. Mellettük természetesen folyamatosan készültem rövidebb, hosszabb távokkal, amiket otthon, Üllőn futottam. Már csak egy utolsó nagy falat maradt. Előtte azonban ideje volt újra túracipőt is húzni, ugyanis várt rám az Alföldi Kéktúra befejezése ...

2022. október 25. (kedd) 22:41 (UTC+1) - Üllő

Három év kihagyás után újra ott álltam a kedvenc futóversenyem előtt. Az utolsót 2019-ben úgy zártam, hogy ha tudom, minden évben teljesíteni fogom. A rá következő évben ugye jött a világjárványnak nevezett őrület, ami miatt a késő tavaszi esemény időpontja áttevődött őszre. Abban az évben azonban nem igazán a futóversenyekről szólt az életem. Tavaly sem annyira, bár már többet edzettem. A tavalyi esemény időpontjában volt az évfolyamtalálkozóm Miskolcon, így megint kimaradt a Kékes Csúcsfutás. Idén viszont már január óta készültem, futottam. Túl voltam három félmaratonon, s úgy gondoltam, jöhet hozzá a Kékes is. Máltáról visszatérve azonban valamit összeszedhettem, mert kissé kapart a torkom, s a közérzetem sem a legjobb volt. A futás sem úgy ment, mint ahogy elterveztem. Közeledett azonban az esemény időpontja, így hát gondoltam, valahogy csak felérek.

Az idei Kékes különösen fontos volt nekem, mert elkísért Chili és Emma, valamint Chili édesanyja Andrea, élettársa Zoli, valamint a szüleim. Mindannyian együtt vártak engem Mátraházán, így nem okozhattam nekik csalódást, nem igaz?! Döcögősen indult a megérkezésünk a helyszínre, mivel Gyöngyöstől lépésben araszoltunk, annyira nagy volt a forgalom. A rajtcsomagom Kati vette föl, akivel Mátrafüreden találkoztam. A rajt előtt összefutottunk Angival, Beával és Alízzal. Mindhárman Domoszlón élnek, így nekik is hazai pálya volt.

Idén a szervezők újítottak, ugyanis terepfutással is lehetett teljesíteni a távot. Először a terepfutókat indították, majd következtünk mi, az aszfalton, a már jól ismert szakaszon. A rajt után rövid időn belül szem elől tévesztettem Katit és a többieket. Éreztem, hogy nem szabad erős tempót diktálnom. Az első kilométer után az érzésem erősödött, sőt, még lassabb lettem. Alig vártam, hogy elérjem a sástói első frissítőpontot. Ezúttal Balázs nem biztosította a helyszínt, mint a korábbi években.

Ittam, ettem pár falat banánkarikát, s folytattam a futást. Rettentő meleg volt, izzadtam is rendesen. A tempóm továbbra is lassú volt, de a kezdeti holtponton szerencsére átlendültem. Most is egy cél lebegett a szemem előtt, mégpedig beérni. Addig azonban volt még pár kilométer. A második frissítőponton több folyadékot ittam. Következett a kedvenc szakaszom, ahol pár métert lejt lefele az út. Majd elértem Mátraházára, ahol a család szurkolása óriási doppingként hatott. Kellett is, mert ezután jött még csak a java. A harmadik frissítő után hirtelen emelkedő, szerpentinek, még lassúbb tempó. Mielőtt elértem volna a sípályát, Alíz utolért. Meglepődtem, mert azt hittem előttem volt. Egymást támogatva tettük meg az utolsó métereket. 

A célvonalon áthaladva megláttam Angit és Beát, majd később Katit. Gratuláltunk egymásnak, majd beálltam a sorba, a szokásos csúcsfotóra. Közben kifújtam magam, ettem, ittam a célban átadott befutócsomagból. Hát nem adta magát könnyen az idei Kékes Csúcsfutás, de végül csak sikerült. A verseny előtti hetekben történt gyengélkedésem ellenére. 

Ahogy vártam a soromra, lőttem egy szintén szokásos képet a torony előtt. Egy-egy ismerős arcot felfedeztem a teljesítők között. Ott volt Krisz, a néhai Ligetkörből. Köles Pisti Domoszlóról, akinek ez volt az első versenye, habár évek óta fut. Ahogy láttam, lesz folytatás neki is.

A csúcsfotó után a parkoló felé vettem az irányt, mert várt rám Chili és Emma. Feljöttek értem Mátraházáról, s indultunk is tovább Domoszlóra. A szüleim már vártak minket egy finom ebéddel. Andrea és Zoli is csatlakozott. Másnap hazafele menet újra megpillantottam Kékes tornyát, amint méltóságteljesen emelkedett a hegyek fölé.

Meglett tehát a hatodik csúcsfutás. Ez volt eddig a legnehezebb, de megérte. Egy kicsit közelebb kerültem a bűvös tizenötös számhoz, azaz a jubileumi csúcsfutók klubjához. Remélem ezentúl semmi nem jön közbe és évente részt tudok venni.

Köszönöm még egyszer Chilinek, Emmának, Andreának, Zolinak, Édesanyámnak és Édesapámnak a helyszíni szurkolást. Óriási erőt adtatok azzal, hogy ott voltatok. Jövőre ismétlés. Addig viszont még van egy kis futni való. Következzen hát a 37. Wizz Air félmaraton ...

2022. október 09. (vasárnap) 19:14 (UTC+1) - Üllő

Utolsó napunkhoz érkeztünk az idei nyaralásunkon. Késő délután indult a gépünk, így maradt még egy kis időnk. Úgy döntöttünk, hogy még egy strandot keresünk fel, mégpedig a közeli Sensit. Móniék javasolták, sőt velünk is tartottak. Reggeli gyors elkészülés után indultunk is. Zoli előrement a strand eszközökkel, mi meg gyalog követtük. Tíz perc sétára volt csak.

Egész héten szerettem volna lencsevégre kapni az egyik kedvenc növényemet, a kaktuszt. Sok helyen ültették a kerítések mentén, telekhatároknál. Sajnos azonban legtöbbször buszról, vagy autóból láttam, így nem sikerült jó képet csinálnom. Most azonban összejött. Szóval kicsit lemaradtam a kaktuszt csodálva, így siettem, hogy utolérjem a csapatot. Közben csodálatos panorámaként terült elém a Sensi.

Szépen kiépített partszakasz volt. Az út és a parti sétány között parkosított terület, játszótérrel, padokkal. A parton figyelőszolgálat, tájékoztató táblák, mozgássérülteknek akadálymentesített lejárat. A távolban pedig feltűnt a part névadója, a Sensi vendéglátóhely, ahol a reggelinket terveztük elfogyasztani.

Utolsó máltai étkezésünkkor is jól választottunk. Tonhalas szendvicset, házi készítésű pitában, valamint a mi lecsónkhoz hasonlító ételt, pirítóssal. Hozzá a helyiek körében népszerű kinnie nevű üdítőitalt és narancslevet. Előbbi íze hasonló volt a szlovák kofolához. Hát nem igazán lett a kedvenc italunk.

Reggeli után jöhetett a pancsolás. Homokos partszakasz volt, s viszonylag kevesen is voltunk. Kiélveztük az utolsó máltai óráinkat. Időnként megszakítottuk egy kis napozással, habár a bőrünk jelezte, hogy szerinte túlzásba vittük. Közbeiktattam egy kis sétát is a parton. Megtudtam a kódlobogók szín szerinti jelentését. Melyiket milyen időjárási körülmények között használják.

Bármennyire szerettük is volna, lassan-lassan eljött a búcsú ideje. Csobbantunk még egy utolsót, majd elindultunk vissza Móniékkal. A távoli horizontot vizsgálva felfedeztem egy fehér vitorlát. Nem lenne rossz egyszer egy vitorláson elhajózni. Anno majdnem sikerült. Ha eljön az ideje, újra megpróbálom, de most már nem egyedül.

Várt még ránk egy bepakolás. Aztán következett egy indulás előtti kávé, majd a búcsú Mónitól és Nóritól. Zoli kivitt minket a repülőtérre, s Dani is velünk tartott. Hála Zolinak, hamar ki is értünk. Szükségünk is volt erre, mert valami hiba folytán az online utasfelvétel nem sikerült. Szerencsére készült egy képernyőfotó, amit megmutatva a helyszínen el lehetett végezni. 

Mivel az alap kategóriájú jegyünk csak véletlenszerű ülőhely kiosztás tett lehetővé, kevés volt az esély arra, hogy mindhárman egymás mellé kerüljünk. Így is lett, de azért Chilinek és Emmának szerencséje volt. A gép majdnem tele lett, mindenhonnan a nyaralások élményeit hallottuk. Mellettem egy fiatalabb pár foglalt helyet. Felszálláskor mindketten videóztak, elfoglalva az ablak szűk nyílását. Ahogy a gépünk emelkedett, türelmesen vártam, hogy én is sorra kerüljek. Sajnos azonban útitársaim nem vették a lapot, így kénytelen voltam megkérni őket, hogy hadd készíthessek én is egy fotót Málta szigeteiről. Olyat sajnos nem sikerült már, amin mindhárom nagyobb sziget látszik. 

Az úton sikerült kicsit szundítanom. A  hazafele tartó út pár perccel rövidebb volt. Landolást követően ezúttal taps köszöntötte a kapitányt. Hamar megtörtént a gépelhagyás, s pár perc múlva a feladott poggyász is a kezünkbe volt. Késő este volt, sokat kellett volna várni a vonatra, emiatt a taxit választottuk, hogy időben hazaérjünk. Nagyon vártuk ezt az utazást mindhárman, s örültünk, hogy minden úgy alakult, ahogy elterveztük. Óriási köszönet még egyszer Móninak és Zolinak, akiknek hála, kicsit bepillantást nyerhettünk a máltai mindennapokba úgy, ahogy egy átlagos nyaralás során nem lehetett volna. Azóta majdnem másfél hónap eltelt, s szépen, lassan visszaszoktunk a mindennapokba. Nekem előkerültek a futócipők újra, hisz következett a Kékes Csúcsfutás, de ez már egy másik történet ...

2022. szeptember 20. (kedd) 01:25 (UTC+1) - Budapest

Utolsó előtti napunkra hagytuk Comino szigetét. Történt ugye, hogy hétközben módosítottuk a menetrendünket, s a Popeye falu után nem Cominora mentünk, hanem Valettára. Elérkezett tehát, hogy a népszerű máltai kis szigetet mi is meglátogassuk. Ismét korán keltünk, s kilenc óra tájékán már a buszmegállóban voltunk.

Ezúttal is két buszt néztünk ki magunknak, nagyjából arra mentünk, mint legutóbb. Menet közben próbáltam pár képet készíteni a látottakról, de ez nem mindig sikerült. Meg akartam örökíteni a körforgalmak szigeteit, ugyanis tetszettek az ott elültetett pálmák. Magam is nevelek otthon egy fagytűrő kínai legyezőpálmát, meg egy szintén fagytűrő banánfát, emlékeztetve az utazásaimra.

Azért ezúttal is hoztuk a formánkat. Át kellett szállnunk egy másik járatra, de nem figyeltem, hogy melyik buszmegállóból indul. Néztem a járat számát, jött a busz, mi meg felszálltunk. A buszjárat száma stimmelt, a bökkenő az volt, hogy mielőtt ment volna arra, amerre szerettük volna, tett még egy kitérőt. Bő háromnegyed óra múlva tehát megint ott voltunk, ahol előtte felszálltunk, így megint sikerült összehozni majd egy órás kiesést.

Útközben több kikötő mellett vezetett az utunk. Szeretem nézni a horgonyon álló kisebb, nagyobb hajókat. Ki tudja, egyszer majd a miénk is köztük lesz. Ahogy közeledtünk a célunk felé, több helyen is láttuk a máltai gazdálkodást. Az egyes földterületeket kőfalakkal választották el egymástól. 

Az érkezést követően azonnal megtaláltuk a hajós társaság kis bódéját. Sietni kellett, mert a kisgéphajó indulni készült. Megkaptuk a karszalagot, lefoglaltuk a visszautat, s a móló felé vettük az irányt. Jópofa volt a kapitány, röviden ismertette az előttünk álló kb. negyed órás utat.

Rég volt már, hogy hasítottam a hullámok hátán. Annak idején ugye munkámból kifolyólag mindennapos volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a része nem hiányzik. Valami azonban azt súgja, hogy a jövőben lesz még benne részem. Nem ott, nem úgy, de lesz.

A hajóvezetőnk profi volt, odatette magát rendesen. Nem egy átlagos hajóút volt. Szólt a zene, a hajó pedig jobbra, balra kanyarogva haladt Comino szigete felé. Lassan feltűntek a kicsiny sziget partjánál veszteglő hajók. A tengervíz kezdett tisztulni, s mire megközelítettük a kikötőt, kristálytiszta türkizkék színű lett.

Miközben vártunk a sorunkra, hogy a hajónk kiálljon a kikötőpontonhoz, a kapitány ismertette, hogy miként tudunk visszamenni. Mikor fog ránk várni, előtte mikor menjünk le a kikötőbe. Az utolsó előtti járattal terveztünk visszamenni, ami délután öt órakor volt. Addig volt nagyjából négy óránk.

Comino szigetén nem volt lakott terület kialakítva, csak egy ideiglenesen bezárt hotel volt, strand, pár büfé, mosdóhelyiség. Kissé zsúfolt volt, de bevállaltuk. Ennyire gyönyörű tiszta vizet kevés helyen lát az ember. Érkezésünket követően jöhetett a természetes "pohárba" felszolgált koktél. Kérdezte a pultos srác, hogy honnan jöttünk. Jó választ adhattunk, mert utána mondta, hogy mielőtt elhagyjuk majd a szigetet, látogassuk meg újra, kedvezményt kapunk.

A koktélok után az irányt a strand felé vettük. A holminkat a parton, a kőfal tövében hagytuk. A víz kellemes hőmérsékletű volt, ám a nap kegyetlenül égetett. Éreztük, hogy ezt még meg fogjuk emlegetni. Ahhoz képest, hogy mennyien voltak, a strand részen kényelmesen el lehetett férni. Egyáltalán nem volt tömegnyomor. Tartottunk egy ebédszünetet, mely elég sajátságosra sikeredett. Voltak ugyanis a büfék, melyek egy-egy teherautóból lettek kialakítva, ám a büfékhez nem tartoztak asztalok, székek. Megkaptuk a rendelést, s kerestünk magunknak egy alkalmas árnyékos helyet, ahol megehettük az ebédünket. Ahogy a helyiek mondják, mela!

Ebéd után még visszamentünk egy kicsit a vízbe, kihasználtuk a hátralevő időt. Hagytunk annyit hátra, hogy le tudjunk zuhanyozni, meg tudjunk száradni. A zuhanyzó és környéke egy kissé nomád körülménynek számított, de láttam már sokkal rosszabbat. 

Lassan eljött a visszaindulás ideje. Odamentünk a megbeszélt időben a kikötőbe, de egy kicsit késett a mi kapitányunk. Hiába, ez a mediterrán életérzés. Errefelé nem kapkodják el a dolgokat. Szóval megérkezett a hajónk, beszálltunk, s megindultunk visszafelé.

A visszafele út egy kicsit érdekesebb volt. Útba ejtettük ugyanis a környéken lévő sziklás, barlangos részeket. Több kisgéphajó is volt rajtunk kívül, s nagyon ügyesen manővereztek a hajóvezetők. A zene szólt, a sziklákról időnként visszhangzott, s az utasok élvezték.

Időnként annyira közel mentünk a sziklafalhoz, hogy meg is tudtuk érinteni azt. Ilyenkor egy-két percre le is állította a hajóvezető a motort. A nap már veszített az erejéből, s a szél is kezdett feltámadni. Volt még egy kis szlalomozás a kicsiny öblök közt, majd Málta szigete felé vettük az irányt.

Kikötés után nem sokkal jött is a buszunk, ami Valetta határáig jött. Útközben egyeztettünk Zolival, aki elugrott értünk, így hamarabb visszaértünk hozzájuk. Maradt még egy kis időnk az élménybeszámolóra, mielőtt fáradtan ágynak dőltünk. 

2022. szeptember 18. (vasárnap) 13:01 (UTC+1) - Üllő

Ötödik napunkat kezdtük Máltán, azon belül is Marsaskala városában. Szerdai napra virradtunk, s nem volt olyan korai az a virradás. Aznapra a közeli Birzebbuga strandját terveztük be, s vendéglátóink is úgy döntöttek, hogy velünk tartanak. Késő délelőttre már össze is pakoltunk, s irány a déli Birzebbuga.

Marsaskalatól délre helyezkedik el ez a kicsiny város, ahol Málta nemzetközi teherforgalmi kikötője is található. Megérkezésünkkor már arcba vágott a forróság. A strandot egy sétány választotta el a várostól, a sétány mellett óriásra megnőtt legyezőpálmák. 

A kikötő annyira közel volt, hogy az egyes hajóműveleteket, a ki-, berakodásra érkező teherhajók érkezését, távozását közelről láthattuk. A strand és a teherkikötő közötti vízterületen a kedvtelési célú kisgép-, vitorláshajóknak alakítottak ki horgonyzóhelyeket.

Kitelepítettük a bázisunkat (napernyő, székek, napozó pléd, hűtőtáska, strand sátor), megtörtént a fényvédő krém felvitele a bőrünkre, s a gyerekek már csobbantak is. Mi még kicsit gondoskodtunk a megfelelő hidratációról is. Jó dolog az a hűtőtáska.

Amióta elindítottam ezt a blogot, sok mindent csináltam, kezdtem el, ami egy-egy meglátogatott helyhez, átélt élményhez kapcsolódik (zászlók, táskafelvarrók, stb.). Úgy döntöttünk Chilivel, hogy ezúttal bővítjük a gyűjteményünket. Elkezdtük a tengerparti homok gyűjtését. Természetesen csak egy kicsiny mennyiségűt, amennyi egy kis kiürült mécsestartóba majd elfér. Mielőtt mintát vettem volna, kicsit élveztem a lábujjaim között.

Ha már hagyományokról esett szó, egy újabb régi blogos dolgot folytattam. Annak idején, amikor egy homokos tengerpartra érkeztem, beleírtam a homokba egyik kedves rokonom, ismerősöm nevét, aki pont akkor ünnepelt. Ezúttal kivételt tettem, s a mi nevünk íródott a homokszemek közé.

Késő délutánig élveztük a birzebuggai tengerpartot, majd visszafele vettük az irányt. Estére egy újabb élményt terveztünk. Chili régóta meg szerette volna kóstolni a homárt. Marsaskala egyik éttermében találtunk is, s ráadásul napi kapcsolatban voltak a tengeri halászokkal, így a frissen felszolgált étel garantálva volt. 

Emma garnélarákokat rendelt, jómagam tengeri tálat, rajta többféle herkentyűvel. Mindketten megkaptuk, amikor Chili rendelése is megérkezett. Az érkezés pedig hangos és illatos volt, hisz még sistergett amikor az asztalra került. 

Bő fél óra múlva mindhárman jóllakottan pihegtünk az asztal mellett. Kellett egy kis idő, mire el tudtunk indulni. Ahogy mondani szokták, a hal úszni akar, így visszaérkezvén gondoskodtunk egy kis folyadék utánpótlásról. Másnap várt még ránk egy utolsó nagyobb kiruccanás, mégpedig Comino szigetére ...

2022. augusztus 26. (péntek) 4:14 (UTC+1) - Budapest

Szóval vártuk a buszt többed magunkkal. A hőmérő higanyszála eközben az egekben volt. Szerencsénkre ezúttal nem kellett sokáig várnunk. Busz bejött, a rá várakozók pedig özönleni kezdtek a busz ajtaja felé. Kicsit kaotikus volt, ahogy a tömeg a kánikulából igyekezett a klímával lehűtött busz belseje felé. Mi voltunk az utolsók, akiket felengedett a sofőr. Úgy volt, hogy már mi sem férünk be, de erélyesebb fellépésem hatásos lett. Ugyanott szálltunk át a Valetta felé tartó buszra, ahol idefele várakoztunk. Röpke egy óra, s leszálltunk a valettai buszpályaudvaron.

Gyorsan megnéztem a térképet, mit, hol, merre találunk. Újabban segítségül veszem a telefonom is erre a célra, de azért szeretem szemügyre venni a régi fajta térképeket. Volt nagyjából 3-4 óránk, hogy egy kicsit szétnézzünk Málta fővárosában. Nem sok idő, de megpróbáltuk kihozni belőle azt, amit lehetett. Ha már így alakult.

Tetszettek a szűk utcában lévő különböző díszítések. Sok városban népszerű az esernyős dekoráció, de itt a medúza elgondolás tökéletes választásnak bizonyult. Mielőtt tovább folytattuk volna az óváros felfedezését, tartottunk egy félórás szünetet, s megkóstoltuk kedvenc koktéljaink ízvilágát a "happy hours" akció keretében. 

Kellőképpen lehűsítve magunkat, betértünk beszerezni a szokásos táskafelvarróinkat, zászlónkat, s folytattuk tovább. A főutcán sétáltunk végig, egy-egy helyen megálltunk nézelődni. Egyik helyen Emma tovább hűsítette magát a szökőkútnál. 

A Markaskalaban látott utcai díszek itt is jelen voltak. Egyik, másik szűk utca teljes pompájában díszelgett. Az épületek többsége szépen karban volt tartva. Színvilága továbbra is tetszett. Főleg az épületek színben gyakran elütő erkélyei.

Egy-egy ház bejáratánál volt egy kis zöldfelület is. Mármint ami egy méretesebb kaspóból fel tudott kapaszkodni a kőfalakra. Mindenesetre az összhatásra jó hatással voltak a növények. 

Épp egy templom mellett tartottunk, amikor a nyitott ajtón keresztül kihallatszott a liturgia. Régóta nem jártam templomban, Chili meg még régebb óta, így miután Emmát sikeresen rábeszéltük, beljebb léptünk. Rajtunk kívül ugyanannyian voltak, beleértve a tiszteletest is. 

Még annak idején a Camino alatt volt egy-egy templomi látogatásom, melynek során hálát adtam, hogy részem lehet mindabban, amit átéltem. Felelevenítettem eme szokásom, hisz most is volt kinek megköszönnöm azt, hogy Máltán lehettem. 

Kilépve a templomból, tovább sétáltunk, immár visszafele, s egy másik templom következett. Itt már nagyobb tömeg hallhatta a misét. Ezúttal nem álltunk meg. Kezdtünk éhesek lenni, így kutakodni kezdtünk szimpatikus hely után, ahol egy jót lehet vacsorázni.

Sikerült is rálelnünk egy jópofa helyre, ahol kisvártatva egy jó pofa sört is kortyolhattunk. Az egész sétáló utcát berendezték, asztalok, székek vették át az utcai forgatag helyét. Vacsoránk a pincehelyiségben készült, ahova egy szűk vasból kovácsolt csigalépcsőn lehetett lejutni.

Vacsoránk elfogyasztását követően még egy pár percet maradtunk az asztalnál, ugyanis egy gitáros kezdett el zenélni. Kezdhette volna hamarabb is a produkcióját, mert jól nyomta. Sajnos két szám után mennünk kellett, mert még várt ránk a visszabuszozás.

Visszaérkezvén a buszpályaudvarhoz, szerencsénkre nem kellett sokáig várnunk a buszra. A visszaút is rövidebbnek tűnt, gondolom az esti gyér forgalom miatt. Késő volt mire Móniékhoz értünk. Rövid beszámoló, aztán irány az ágy. Kicsit fárasztó napunk volt. Másnap ismét a tengerparté volt a főszerep ...

2022. augusztus 25. (csütörtök) 22:51 (UTC+1) - Budapest

Hétköznap lévén nem keltünk korán. Amúgy is nyaraltunk, egy kis szundítás belefért. Természetesen Emma szokásához híven korábban kelt. Hétfő volt, aznapra nem terveztünk nagy dolgokat. Móniék említették, hogy a közeli tengerparti részre, az úgynevezett "poros"-ra lenézhetnénk. A környékbeliek közül sokan járnak le, a közelsége miatt. 

Tényleg közel volt és valóban poros. Nagyjából öt percnyi sétányira, az is kényelmes tempóban. Magunkkal vittük a napernyőt, meg egy kis nassolni-, és innivalót. Természetes közeg, többnyire sziklás, köves partszakasszal. Semmi extra, de ettől volt jó. Legalábbis aznap egy kis nyugodtságra vágytunk, s ez így most tökéletes volt.

Viszonylag kevesen voltak, igaz, kora délután volt. Később picivel többen lettek, de az sem volt vészes. A vízmélység változó volt, egy-egy részen mélyebb. Előkerültek a búvárszemüvegek, s Emmával lemerültünk, vadászni mindenre, ami mozog.

Késő délutánig élveztük a közeli tengerpart nyújtotta élményt, majd visszatértünk Móniékhoz. Meg akartuk tervezni a következő napunkat. Úgy gondoltuk, hogy kedden megnézzük Popeye falut és áthajózunk Comino szigetére.

Viszonylag korán le is feküdtünk, hogy másnap időben el tudjunk indulni. Egy applikáció segítségével a máltai közlekedési társaság buszjáratait megnézve úgy döntöttünk, hogy három különböző busszal érjük el Popeye falut.

A falu a sziget túlsó végén volt, kétszer át kellett szállni. A 92-es busz viszonylag időben jött, azonban a menetidőt nem tudta tartani. Több helyen is dugó volt, időnként a szűk utcában a buszsofőrnek be kellett hajtania a visszapillantó tükrét, hogy elférjen. Az első csatlakozási pont meglett, azonban a 41-es busz még lassabb volt. A java még csak ezután jött. Elérkezvén a 101-es busz megállójába, úgy gondoltuk, nemsokára jön is a busz. Fél óra múlva már kezdtük furcsálni a dolgot, egy óra múlva pedig hozzákezdtünk a napi menetrendünk módosításához. Úgy voltunk vele, ha már ott vagyunk, ha törik, ha szakad, megnézzük a falut. Azonban Comino így ki kellett, hogy maradjon, mert rohanás lett volna. Röpke másfél órás várakozást követően megérkezett a buszunk, s utána kisvártatva mi is a közismert mesehős birodalmába.

Chili korábban már járt a faluban, de nagyon nem emlékezett a részletekre. Én halványan a filmből pár dologra. Egyidős voltam a filmmel, szóval az emlékezethiány ebben a korban már elfogadható. Tetszett, hogy tényleg úgy néztek ki a házak, mint a filmben. Értem ezalatt a tetők, falak görbeségét, normálistól való eltérését. 

Különböző épületek voltak, különböző rendeltetéssel. Mindegyikbe sajnos nem lett volna időnk bekukkantani, ám kicsit azért szétnéztünk. Egyik, másiknak zárva is volt az ajtaja, így oda se tudtunk bejutni. Az időjárás menet közben egyre elviselhetetlenül forró volt. Jól is esett egy kis hűsítő.

Miután Emma kiszabadult a rögtönzött kalodájából, felfigyeltünk az egyik épület előtti részre. Épp bejelentették, hogy hamarosan egy filmbéli jelenet fog következni. Ott voltak a főbb karakterek, Popeye és Oliva. Hiányoltam Popeye alkarjának izmosabb verzióját, de azért így is vállalható volt egy csoportkép erejéig.

Folytattuk tovább a falu felfedezését, s bementünk újabb és újabb házikóba. Egyik közülük különösen tetszett, benne a térérzékletünknek okozott egy kis csalódást. Lassan lassan indulni kellett, előtte azonban valami harapnivaló után akartunk nézni.

Találtunk is egy kicsiny éttermet, terasszal, ám előtte még beugrottunk a moziba. A filmet vetítették, Emma egy pillanatra el is foglalta a helyét a vetítőteremben. A mozi előterében a főhőst alakító Robin Williams szobra volt látható.

Jöhetett az ebéd, mely természetesen nem spenót volt. Érdekes, hogy rajta sem volt az étlapon. Chilivel salátáztunk. Ő cézárt, én tonhalasat. Emma sült csirke falatokat. Közben figyeltük az órát, mert lassan indulni kellett vissza.

Búcsút vettünk Popeye falujától, mely igaz kicsit rohanósra sikerült, de azért igyekeztünk betekintést nyerni a varázslatos világába. Mint említettem, úgy döntöttünk, hogy Comino helyett a nap további részében Valettára, a fővárosba látogatunk. Cominot pedig áttettük csütörtökre. Még egy pillantást vetettünk az öbölre, aztán hátunk mögött hagyva megindultunk a buszmegálló felé.