2022. augusztus 21. (vasárnap) - 17:45 (UTC+1) - Üllő

Közel volt a fesztivál helyszíne, ezért ezúttal nem autóval mentünk. Az időjárás is sokkal kellemesebb volt, így este nyolc tájékán. Kis utcákon keresztül közelítettük meg a színhelyet. Szeretem ezeket a városi csavargásokat, mert így jobban szemügyre tudom venni az adott országot. Másabb, ha az ember letér az úgynevezett főútról, s szétnéz azokon a területeken, amelyek annyira nincsenek szem előtt. 

Továbbra is a világos, többnyire homokszínű házak, kis erkélyekkel, garázsokkal, itt-ott kicsiny előkertekkel. Mint megtudtam, minden háztömböt nem csak számmal jelölték, hanem egy névvel is. A házak előtti kicsiny területen pedig többek között yukka pálmák, fügék, ciprusok, kaktuszok, különböző fűszernövények, kenderpálmák voltak. Mindegyikükön látszódott, hogy rég láttak csapadékot. Egyik helyen viszont szépen zöldült egy óriásira megnőtt fikusz.

Röpke negyed óra alatt le is értünk Marsaskala kikötőjébe. Aznap este volt a háromnapos Szent Anna ünnepének a záróestje. A kikötő környékén rengeteg ember, fiatalok, idősek, mindenki ünnepi hangulatban. A parti sétányon különféle bazári árusok kínálták finomságaikat, mint például a híres máltai nugátot.

Mire a kikötő melletti Szent Anna plébániatemplomhoz értünk, a nap is lenyugodott. A fesztiválozó tömeg azonban nem, nagyon is élt. Mint megtudtuk, a máltai emberek nagyon szeretik a fesztiválokat, imádnak mulatni. Annyira, hogy a tűzijátékot még nappal is fellövik. 

Az utcák, terek, házak, mind-mind ünnepi pompába öltöztek. Az egész városban látszott az ünnepi hangulat megannyi formája. A szűk utcákon, az épületek közé gyönyörű vallásos díszek voltak kifeszítve. A templom előtti térnél épp egy ilyen utcán haladt át egy fúvószenekar. 

Lassan visszaindultunk, keresni magunknak egy helyet, ahol megvacsorázhatunk. Épp a korzó felénél jártunk, amikor kiszúrtunk egyet. Elfoglaltuk a helyünket a vendéglátó helység előtti asztaloknál, amikor rájöttünk, hogy nem ezt a helyet kerestük. Mármint vacsorára. Frissítőpontnak viszont nem volt rossz. 

Ahogy ott ültünk, s nézelődtünk, nemsokára megjelent a korábban hallott menet eleje. A templomnál a végét láttuk csak, most viszont szépen, lassan közeledtek. Díszes ruhába öltözött gyerekek, felnőttek, akik egyházi zászlókat, s papok, akik az aranyozott szobor alkotást vitték a vállukon.

Épp előttünk álltak meg, s a szobrot befordították az öböl irányába. Gondoltuk pihennek egyet, hisz az előtte lévő percekben is gyakran meg-megállt a menet. Rövidesen azonban rájöttünk, hogy miért.

A lehető legjobb helyen telepedtünk le tehát. Előttünk lőtték ugyanis a záró tűzijátékot, s mi pedig a lehető legjobb helyről nézhettük végig. Zolinak hála pedig Ti is, kedves olvasóim!

A tűzijáték után tovább indult a menet, s miután a zenekar is elhaladt, mi is odébb álltunk. Sikerült találnunk egy jó kis éttermet, az öböl végén lévő út mentén. Elég éhesek voltunk, úgyhogy gyorsan rá is vetettük magunkat az étlapra. Kiválasztotta mindenki amit tervezett, s rövidesen - hála a gyors kiszolgálásnak - már kóstolhattuk is a finomságokat. Chilivel ezúttal is tengeri dolgokat ettünk.

Későre járt már, mire jóllakottan elindultunk vissza. Zoli javaslatára másik úton mentünk, végig az öböl partján. Nem bántuk meg, hogy így döntöttünk, gyönyörű volt  a sétány. Páran még ücsörögtek, beszélgettek a padokon. A távolban pedig ringatóztak a horgonyra kikötött hajók.

A sétány egy félig felépített hotelnél ért véget, onnan már kis utcákon folytattuk sétánkat. Jobboldalt egy hajdani erőd állt, nevezetesen a Szent Tamás torony. Ottjártunkkor épp felújítási munkálatokat végeztek rajta.

Marsaskala ezen részén rengeteg macska él az utcán. Nagyon szeretik őket a város lakói, sokan naponta járnak őket etetni, különböző ajándékokkal kedveskedni. Emma meg is jegyezte, hogy ez egy jó hely, jó emberekkel, hisz Ő is nagy macskaimádó. 

2022. augusztus 14. (vasárnap) 18:14 (UTC+1) - Üllő

Annak ellenére, hogy nem ébredtünk korán, viszonylag hamar elkészült a csapat. Jöhetett a következő napi program. Ezúttal is velünk tartottak Móniék. Ahova pedig készültünk, az a Málta szigetének északi részén található Mediterraneo élménypark. Egy olyan hely, ahol a különféle tengeri, valamint egzotikus állatokat bemutatják egy-egy show keretében.

Taxival mentünk oda, s milyen kicsi a világ, egy ismerős magyar srác volt a taxis. Természetesen Móniék ismerték, nem én. A taxitársaság is ugyanaz a cég volt, mint ami Budapestre a közelmúltban bejött. Viszonylag hamar odaértünk, nem volt nagy forgalom. A jegypénztárnál sem volt tömeg, így gyorsan bejutottunk. 

Az első programig volt egy negyed óránk, addig oltottuk a szomjunkat a helyi büfében. A delfinek voltak az első fellépők. Talán őket vártuk a legjobban. Egy nagy medence lépcsőzetes partján foglaltunk helyet, fejünk fölött árnyékoló ponyva volt kifeszítve, ezáltal kellemes, elviselhető volt a hőség. Nem telt el sok idő, már be is jöttek az első delfinek. Utólag kiderült, hogy ők még fiatalok voltak.

Próbáltuk őket úgy fényképezni, hogy ne menjünk közel a korláthoz. Egyszerűen gyönyörűek voltak. Pár perces bemutatkozás után megérkeztek az idomárok is. Két fiatal hölgy, két fiatal delfinnel innentől kezdve elkápráztatott minket.

Csak ámultunk és bámultunk mindannyian. Annyira ügyesek voltak, mi pedig annyira boldogok, hogy mindebben részünk lehetett. Olvastam korábban sok beszámolót, hogy a világ különböző pontjain milyen álszent módon bánnak az állatokkal, turista attrakcióként mutogatva őket, de ezt most nem éreztem.

Ahogy ott ültünk Chilivel, s néztük az előadást, mindkettőnk szemébe belement valami. Nem tagadjuk, egy-egy pillanatra elérzékenyültünk mindketten. Nem tudnánk megfogalmazni mit éreztünk, de amit közben átéltünk, az gyönyörű volt. Próbálom egy rövid videóval bemutatni, de ez lehetetlen feladat.

Közben telt az idő, s mi annyira szerettük volna még sokáig élvezni a produkciót. A két fiatal delfintől elbúcsúztunk, s jött egy felnőtt helyettük. A show pedig folytatódott. Már csak egyedüli bemutató volt, de az is nagyon élményekkel teli.

Sajnos a bemutatónak vége lett, hiába néztük volna még tovább. Lehetőség volt arra, hogy egy közös képet készítsünk a delfinnel. Kezdetben csak Emmát gondoltuk, de annyira nagy élmény volt, hogy mi is rávettük magunkat. Ki tudja, mikor kerülne sor még egyszer hasonlóra. Megkaptuk a rövid tájékoztatást a fényképezkedés menetéről, majd jöhetett a nagy találkozás. 

Érdekes volt a delfin bőrének érintése. Félve tettük rá a tenyerünket, s olyan se nem nedves, se nem száraz volt. Bakancslistás volt a delfin megérintése, így már csak egy helyen szerepel a delfin, mégpedig egy vitorláshajóval versenyt úszva. Bízom benne, ez az álmom is hamarosan teljesül.

Következő helyszín a terrárium volt, mégpedig a "kedvenceimekkel". A bemutatást végző srác annyira gyorsan, s olyan fura akcentussal, hogy nagyon oda kellett figyelni mit mond. Bár magam arra is kellett koncentrálnom, hogy minél távolabb kerüljek a csúszómászóktól. Nem úgy mint Chili.

A hüllők után jöttek a másik kedvenc állataim, mégpedig az arapapagájok. Óriási showt nyomtak ők is. Volt ott kötélmászás, zenére mozgás, itt a piros - hol a piros játék. Nagyon ügyesek voltak. A bemutató srác szintén az előbbi volt, így már lassan hozzászoktunk a beszédtempójához.

Utolsó előtti attrakció a coati, azaz az ormányos medve volt. Szegénynek nem volt valami sikere, pár pillanat után otthagyták a látogatók. Főleg fel, le mászkált a mászólétrákon, miközben elmondták róla a tudnivalókat. Mindenesetre páran ott maradtunk, megtisztelve őt is. Nem mintha nagyon foglalkozott volna vele, ha mi is odébb állunk.

Végül elérkeztünk az utolsó bemutatóhoz, mégpedig az oroszlán fókához. Rövidebb volt, mint a delfin show, de azért nagyon ügyes volt a fóka is. Kapott is tapsot és jutalom falatokat rendesen. Főleg az utolsó mutatványnál, amikor integetve elbúcsúzott tőlünk.

Délután öt óra körül járt az idő, mire végeztünk a fóka bemutatóval. Nagyszerűen éreztük magunkat, nem bántuk meg, hogy bevettük a máltai látnivalók sorába. Még egyszer köszönjük Móninak és Zolinak, hogy mindebben segítettek. Visszaérve hozzájuk, a hőmérséklet is alábbhagyott egy kicsit, de azért jó volt a klimatizált helységekben. Az előttünk álló többi nap is hasonló hőmérsékletűnek ígérkezett.

Kicsit megpihentük, lezuhanyoztunk, s nekiindultunk Marsaskala központi részéhez, a kikötőhöz. Aznap este volt ugyanis a fesztivál záró napja. Mi pedig azt sem hagyhattuk ki.

2022. augusztus 13. (szombat) 20:19 (UTC+1) - Üllő

Szóval következzen a huszonötödik általam meglátogatott ország. Természetesen ez a számolás nem a blog indulása óta kezdődött, hanem kicsit korábban, mondhatni a születésem pillanatától. Viszonylag későn kezdtem el eme sajátos hobbit, azaz az országok felkeresését, de ahogy mondani szokás, sosem késő. Van még idő, hisz a Földön jelenleg 197 ország van. Persze nagyon kevés embernek adatik meg, hogy minden egyes országot meglátogasson, de úgy vagyok vele, hogy ha lehetőség és mód van rá, élek vele. Chili szerencsére hasonlóan gondolkodik, így az elmúlt hónapokban meg is terveztük a soron következő külföldi utazásunkat.

Választásunk Máltára esett. Jómagam még sosem jártam a szigetországban, Chili azonban már kétszer is megfordult ott. Persze ez egyáltalán nem zavarta, hisz megkedvelte az országot. Magam is kíváncsi voltam. Sokat hallottam róla, Édesanyám is, néhány barát, rokon is utazott már Máltára, így ők is meséltek. Angol nyelvterület, így a kommunikáció sem volt akadály. Egy évvel ezelőtt kiköltöztek a volt szomszédaink, s meghívtak magukhoz látogatóba. Nyár elején megvettük a repülőjegyeket, s kezdődött a visszaszámlálás.

Ezúttal Emma is velünk tartott, így hárman készültünk az útra. Mindhármunknak volt egy kézipoggyásza, ezenkívül egy nagyobb csomagot adtunk fel poggyászként. Vonattal, s busszal mentünk ki a repülőtérre. Előtte online utasfelvétel, így a helyszínen már nem kellett. Következett a szokásos repülőtéri ceremónia, azaz a biztonsági átvizsgálás. Kivettem minden fém dolgot a zsebeimből, levettem a nadrágszíjamat, azonban jelzett a gép. A biztonsági személyzet kézi vizsgálóval is megismételte, ám mellkas tájékon ismét jelzett a gép. Viccesen megjegyeztem, hogy biztos az argentin mezem címere jelzett, a leendő decemberi világbajnoki arany miatt. Mosoly volt a válasz.

Jöhetett az elmaradhatatlan pezsgős koccintás. Kölyökpezsgő híján Emma szénsavas üdítő itallal koccintott. Röviddel az indulás előtt csatlakozott hozzánk Zoli és a kisfia, Dani, s együtt szálltunk fel a gépre. Fapados, kézipoggyászos jegyünk ellenére szerencsénk volt, mert mindhárman egymás mellett ültünk. Jöhetett az utaskísérők elmaradhatatlan bemutatója, s közben izgatottan vártuk a felszállást.

Közel kétórás utunk volt, melynek során mindhárman be is aludtunk egy kicsit. Landolás után, uniós ország lévén semmi vizsgálat nem volt, egyből a kijárat felé mentünk, miután kézhez kaptuk a poggyászunk. Zoli intézte a taxit, s egy fél óra múlva más Marsaskala városában voltunk. 

Már a landolás során látszódott, hogy erre bizony tényleg kevés a fa. Erdős terület egyáltalán nincs. Kisebb ligetek elvétve. Az otthoni kánikulához hasonló volt az időjárás, csak még egy lapáttal rátettek. Hasonlóan párás volt a levegő, mint annak idején Costa Ricában. Jó volt megérkezni a klímás lakásba.

Ami először észrevettem, az a házak, épületek színe. Nekem nagyon tetszett a mindenhol jelenlevő homokszín. Többnyire egy-két emeletes házak, kis erkélyekkel, garázsokkal, köztük parányi kertekkel. A növényeken látszódott, hogy idén még alig kaptak esővizet. 

A megérkezésünket követően jöhetett a welcome drink, azaz egy hideg helyi sör elfogyasztása. Közel volt a tenger, két utcányira, így csodálatos panoráma tárult a szemeink elé. Jobban is csúszott a sör. Az este hátralévő részében későig beszélgettünk az erkélyen vendéglátóinkkal, Mónival és Zolival. Faggattuk őket mindenről, ami Máltával kapcsolatos. Megterveztük nagyjából az előttünk álló napokat.

Másnap az előző este során megbeszélteknek megfelelően a sziget túlsó felében fekvő Golden Bay nevű helyre mentünk, ami Málta egyik népszerű tengerparti része. Ennek megfelelően kissé zsúfolt is volt. Szerencsére azonban Zoli pillanatok alatt talált egy szabad parkolóhelyet. Következő szerencsés pillanat az volt, amikor épp nézegettük a napernyő, napozóágyak bérleti lehetőséget, s egy srác megszólított minket. Épp indulóban voltak, s féláron átadta nekünk a két ágyat, s a napernyőt. 

Gyors lepakolás, még gyorsabb fényvédő krém felvitele a testünkre, s irány a víz. Külső hőmérséklet 35-36 C°, vízhőmérséklet 28-29 C°. Rengetegen voltak a parton, de a vízben bőven volt hely. Szerencsénkre a medúzák sem voltak ezúttal jelen. Móniék említették, hogy az előző hetekben gyakori volt a medúza veszély Málta partjainál.

Hála a délelőtti bevásárlásnak, s Zoliék hűtőtáskájának, a helyszínen adott volt a hideg szomjoltó is. Gyakran meg is szakítottuk a fürdést. Enni viszont csak nassolni valót hoztunk magunkkal, mert úgy terveztük, hogy keresünk valami éttermet. Késő délután már jelzett is a hasunk, hogy ideje befejezni a pancsolást. Összepakoltunk, s kinéztük a parkoló melletti éttermet.

Miután megjöttek az innivalók, nekiláttunk az étlap átnézéséhez. Chili egy tengeri ragut kért, s jómagam pedig Málta egyik közkedvelt ételét, a nyúl pörköltet kóstoltam meg. Emma kezdetben szúrós szemmel nézett ezért rám, de azért miután megkóstolta, megenyhült. 

Miután hazaértünk, egy kis esti beszélgetés következett ismét, ám ezúttal hamarabb ágyba kerültünk. Megtette hatását a máltai napsütés, s a tengerben fürdőzés. Eseménydús napon voltunk túl, s még csak most kezdődött. Lefekvés előtt gyors pillantást vetettem a telefonomra. Anno Vigyori segített a blog indulásánál, s azóta nézem, hogy ki, honnan olvas. Hónapok óta követ valaki Indonéziából. Ha van rá lehetőség, s mód, kérem jelezze, hogy kihez is van szerencsém ...

2022. augusztus 13. (szombat) 14:51 (UTC+1) - Üllő

Szokásomhoz híven kissé lemaradásban vagyok, mármint ami a blogot illeti. Következzék a beszámoló az idei harmadik félmaratoni versenyemről. Július 02-án került megrendezésre a 27. K&H félmaraton Budapesten, a Városliget környékén. Azon a héten már javában tombolt a nyári kánikula, ezért különösen jó volt a szervezők időzítése, a verseny kezdetére vonatkozóan. Este fél kilenckor kezdődött, épp amikor már kezdett elviselhetővé válni a hőmérséklet.

A K&H félmaratonhoz hűen, ezúttal is három körösre tervezték az eseményt. Háromszor hét kilométeresre. A rajt és a cél a Hősök terén volt. Chilivel és Emmával a rajt előtt már bő másfél órával ott voltunk. Felvettem a rajtcsomagot, majd egy kicsit szétnéztünk a rendezvény helyszínén, s környékén. 

Szóval három körre kellett készülnöm. Rajt után az Andrássy úton egészen a Kodály köröndig, ott visszafordulás, újra Andrássy úton visszafele a Dózsa György útig. Azon az új Néprajzi Múzeum épületének végéig, majd ott be a Városligetbe, ahol több oda-vissza fordító után a Vajdahunyad várán és a Kós Károly sétányon keresztül vissza a Hősök teréhez.

Természetesen ezúttal is megvolt a rajt előtti izgalom. Az első alkalomtól kezdve, minden egyes verseny előtt megvan a kellő dopping, ami emlékeztet a felkészülésre, s célra, s a kettő közötti időszakra. Arra, amit le kell győzzek ahhoz, hogy a végén boldogan, időnként meghatódva áthaladjak a célvonalon.

Ez az esemény is, mint a januári Zúzmara félmaraton is inkább családias hangulatú volt. A tavaszi, valamint az őszi versenyek sokkal zsúfoltabbak szoktak lenni. Ebből kifolyólag a rajt is hamarabb lezajlott. Pár perc múlva már az Andrássy úton szaladtam az első fordító pontig. 

Az első frissítőpontot a közelsége miatt kihagytam, mivel három kilométerrel a rajt után még nem éreztem magam szomjasnak. A második ponton már jól esett. A szokásos hármast vettem magamhoz. Víz, izotóniás ital, majd pár banán karika. Közben besötétedett, s a hőmérséklet még inkább elviselhető lett. 

Túl voltam az első körön. A mezőny ekkorra már szétszakadt, több helye volt az embernek a futásra, nem kellett annyira figyelni a többi futóra. Ezúttal is voltak szurkolók, igaz kevesebben, de annál lelkesebbek. Óriási erőt ad a versenyek során egy-egy biztató szó, vagy egy pacsi. Ilyenkor az ember erőre kap.

A második körnél már utolértek az elsők is. Motorosok, kerékpárosok kísérték őket, biztosítva számukra a helyet. Ők már a vége felé közeledtek, ám nekem még volt hátra pár kilométer. Éppen az esti díszfényeibe öltözött Vajdahunyad várán keresztül futottam, ahol annyiszor tettem a Ligetkör futásain.

Utolsó körömet kezdtem. Ekkor már éreztem, hogy fárad a testem is. Nem nagyon, de azért fáradt. A felkészülések során egy-egy futás távolsága jóval alatta szokott lenni a félmaratoni távnak. Azt szokták mondani, hogy amilyen távra akar az ember felkészülni, egy héten annyit kell összesen futni. 

A harmadik körben a frissítések különösen jól estek. Ilyenkor kihasználtam a pár perces időintervallumot, s kifújtam magam egy-egy pohár között. Érdekes, ahogy futás közben összerakom a fejemben az egészet, az elejétől a végéig. Nagyon jó érzés, amikor eljön az a pillanat, amikor ráfordul az ember az úgynevezett célegyenesre, az utolsó szakaszra. Elérkezik ez a pont, amit már annyira vártam a rajt óta. Kezdetben ugye messzinek szokott tűnni, de ahogy telnek a kilométerek, egyre közelebb kerül. Amikor már a Hősök terén lévő Milleniumi emlékmű központi eleme, Gábriel arkangyal feltűnt, már tudtam, hogy sikerült. Innen már csak pár lépés választott el.

A képzeletbeli célszalagot vidáman szakítottam át, annál is inkább, mert a kordonon túl vártak rám. Chili és Emma már rohant is gratulálni. Átvettem a befutócsomagot, nyakamba került az érem, s egy rövid szusszanás után már indultunk is az autó felé, ugyanis várt ránk még egy másfél órás út Domoszlóra.

Megvolt tehát az idei harmadik félmaratonom. A sorozatból már csak az őszi Wizzair félmaraton hiányzik. Lesz előtte még egy Kékes csúcsfutás is. Közben a hétköznapi felkészülések, melyek mind hozzá fognak járulni egy nagyobb megmérettetéshez, amit már nagyon régóta terveztem. Mielőtt viszont erre sor kerülne, van még pár dolog, amiről írni fogok. Többek közt a következő meglátogatott országról, sorban a huszonötödikről ...

2022. július 28. (csütörtök) 17:28 (UTC+1) - Üllő

"Csak egy fiatal puska vagyok, gyors tüzeléssel. Folyton görcsöltem, lazítani akarok. Nagy dolgokról álmodtam és magam mögött akarom hagyni a régi életemet. Nem vagyok egy bólogató kutya, nem követek másokat. Férj bele egy dobozba, illeszd be a formát. Ülj le a várakozóban, húzz egy számot. Én már a mennydörgés előtt villámoltam ..."

Imagine Dragons - Thunder

Következő bejegyzésem témája kicsit korábban kezdődött. Chilivel amikor először találkoztam, általa egy addig számomra ismeretlen amerikai zenekart is megismertem. A kedvenc zenekarát, az Imagine Dragons nevű formációt. Azóta én is sokat hallgattam, kiváltképp mikor együtt mentünk valahova. Chili sokszor mondta, hogy álma válna valóra, ha egyszer személyesen is ott lehetne egyik koncertjükön. Rajta volt a bakancslistáján.

Mindezeket tudva az idei születésnapi ajándékán nem is igazán gondolkodtam sokat. Már hónapokkal előtte elkezdtem szervezni a dolgot, igaz, kissé félve, hisz a világjárvány miatt nem lehetett magabiztosan. Majdnem naponta visszatérően ellenőriztem a zenekar honlapját, hogy esetleg lemondásra kerülnek-e európai koncertek. Szerencsére azonban a kijevi helyszínt kivéve ez nem történt meg, így belevágtam. A közeli Bécs városát néztem ki, s a szervezés további részét profikra bíztam. Meg is lett a foglalás, ráadásul az úgynevezett küzdőtéren, a színpad előtti részre. A születésnapra pedig a szervezőktől kapott pár sornyi meghívó levél lett becsomagolva. Volt ám meglepetés, Chili teljesen meghatódott, s az én szemembe is belement valami.

A születésnapot követően egyre izgatottabban számoltuk a koncertig hátralevő heteket, napokat. Mindketten kivettünk aznapra, s másnapra egy-egy nap szabadságot. A koncert előtti napokban megkaptuk a végleges tájékoztatást az indulás helyéről, a koncertre történő utazás részleteiről. Végül elérkezett a várva várt nap. A Népliget mellől indultunk. Az egész busz tele volt rajongóval, szerintem nem volt szabad hely. Tatabányán, s Győrött tartottunk egy rövid pihenőt, majd késő délután már ott is voltunk a helyszínen.

A megérkezést követően a közeli bevásárlóközpontban lévő bankautomatából magunkhoz vettünk némi készpénzt, mivel a koncert helyszínen bankkártyával nem lehetett fizetni. A koncert a bevásárlóközpont melletti Ernst Happel stadionban volt, így pár perces sétával oda is jutottunk. A bejutás egy-kettőre megvolt. Magunkhoz vettünk egy-egy frissen csapolt hideg sört, s megindultunk a színpad felé. 

Két előzenekar kezdett, ám mindenki várta már a főzenekart. A színpad előtti részhez már az első előzenekarnál alig tudtunk odajutni, de azért megoldottuk. Ebben nagy segítségünkre volt a buszon megismert társunk. Ő törte az utat, mi meg követtük. Mire az Imagine Dragons az első akkordokba belekezdett, már az egész stadion tele volt.

Rögtön az első számok egyikénél óriásit robbantott a zenekar a konfettikkel. A tömeg együtt énekelt a zenekarral, az énekesről pedig már az első szám után látni lehetett, hogy szakad róla a víz. Ez azonban egyáltalán nem zavarta, óriási show-t nyomott.

A koncert alatt a zenekar egyszer-egyszer pár percre óriáskivetítőn adta tudtunkra, hogy ők hogyan vélekednek a világról. Tetszettek az elénk táruló kép- és videó felvételek. Profin összeszedett, felépített turnénak lehettünk tanúi.

A koncert közben többször volt szó a békéről, annak reményéről. Arról, hogy a zene által, annak segítségével, a zeneszámok mondanivalóival talán egyszer eljutunk egy olyan világba, ahol kevesebb az erőszak. Tudom, utópisztikusnak tűnik, de hátha majd egyszer sikerülni fog.

Annyira beleéltük magunkat a számokba, hogy észre sem vettük az idő múlását. Utolsó számok következtek, ám mi még szerettük volna, ha folytatódik a koncert. Órákig szerettük volna még hallgatni. Amint az utolsó számnak vége lett, még pár percig várakoztunk, hátha. A színpad azonban elsötétült, a tömeg pedig elindult kifelé. Útba ejtettük a sörcsapot ismét, majd visszaindultunk a buszhoz. Fél óra múlva már az egész busz csendben, lehunyt szemmel, kissé fáradtan, de szívükben örömmel gondolt vissza a koncert élményre. Ugyanis tényleg egy életre szóló élmény volt, Chilit látva nekem különösen nagy öröm. Bízom benne, hogy valamikor a jövőben újra megismételhetjük. Legfeljebb a helyszín lesz más ...

2022. július 27. (szerda) 08:55 (UTC+1) - Üllő

"A család akkor hullik szét, ha azt a tagjai hagyják. Nincs olyan külső erő, még a halál sem, ami erre önmagában képes lenne." Csíkszentmihályi Mihály

Öt évvel ezelőtt szervezte meg a családunk az első úgynevezett Vincze találkozót. Egy olyan találkozót, melyet nem egy családi esemény köré szerveztünk, hanem csak úgy. Egy családi majálisként, találkozóként, melynek során a család tagjai összegyűltek, beszámoltak egymásnak az azóta eltelt időszakról, amióta utoljára találkoztak. Az első ilyen találkozóról beszámoltam itt nektek, jöjjön hát a következő.

Találkozónk helyszíne az erdélyi Kalotaszentkirály. Családunk Vincze ágának szülőfaluja. Itt él a Vincze leszármazottak nagy része mind a mai napig. A családi eseményt régóta terveztük megrendezni, ám a világjárvány természetesen ezt is átírta. Szerencsére azonban idén júniusban, a pünkösdi hétvégén sikerült. Unokatestvéremnek, Editnek köszönhetően sikerült kibérelnünk a község általános iskolájának konyháját, étkezőjét, ahol szombaton elkezdtünk gyülekezni, s csemegézni a finom, erre az alkalomra sütött kürtős kalácsból.

Úgy terveztük, hogy kora délutánra faszénen sütött finomságokból készítjük el az ebédet, majd vacsorára szintén odakint bográcsban a gulyást. Chili örömére fel is fedezte a konyha polcán a kedvenc ételízesítőjét. 

Chilivel és Emmával tavaly nem minden rokonom találkozott, így volt egy pár bemutatkozó kézfogás. Számomra is volt újdonság, hisz Zoltán barátnőjét, Dianat én sem ismertem még. Ők csak a második napra tudtak csatlakozni. Dél körül megérkezett a család nagy része, s nekikezdtünk az ebéd előkészületeinek. Volt aki a konyhában segédkezett, más az udvaron a grillezésnél, de olyan is akadt, aki gondoskodott arról, hogy ne maradjunk szomjasak.

Miközben sültek a húsok, készült a saláta, a család legfiatalabb tagjai pedig az iskola udvarán, valamint az étkezőben játszottak, a családtagok pedig beszélgettek, sztorizgattak, jó hangulatban telt az idő. Újból előkerültek a jól ismert családi történetek, elhangzott egy-egy vicc, s mindenki derült.

Lassan elkészült az ebéd is, mely igaz, hogy nem délben volt (Vincze János bátyánk mindig pontban délben ebédelt annak idején), de azért Vincze ebéd volt. Ekkorra már majdnem mindenki jelen volt. Zoltánt és Dianat másnapra vártuk, Peti azonban sajnos a munkája miatt nem tudott eljönni. 

Ebéd után jöhetett egy kis levezető mozgás. A család férfitagjainak nagy része, a kicsiktől a nagyokig levonult az iskola szépen felújított udvarára. Pistivel véletlenszerűen kettéosztottuk a csapatot, s jöhetett a focimeccs. Természetesen jó hangulatban, lelátón a család szurkolói által biztatva. Ezúttal a kötélhúzás elmaradt, helyette viszont két, nagyjából kiegyenlített félidőt játszottunk.

Meccs után kicsit szusszant a társaság, mialatt páran egy kis segítséget is adtunk. Az iskola udvarán ugyanis éppen az elkészült szobrot tervezték a talapzatára állítani, melyben mi is segítettünk. Természetesen a szobrot azóta már nyilvánosan átadták a nagyközönségnek, így a kép már közreadható. Ady Endre szobra került a róla elnevezett általános iskola udvarán elhelyezésre. A közelben álló fa alatt írta ugyanis egyik közismert, a Kalota partján című versét.

Délután a család összeállt egy fénykép erejéig. Jó volt látni, hogy mennyien vagyunk. Sőt, a legutóbbi találkozó óta többen is lettünk. Az akkorra készített családfát a mostani találkozóra ki is bővítettem, s mindenkinek egy-egy kisebb méretű példányban odaadtam.

Vacsorára tehát következett az István által bográcsban elkészített isteni gulyás, majd késő estig tartó beszélgetés. Az est hátralévő részén még egy kis karaoke is összejött. Jó hangulatban, éjfélt követően hagytuk csak abba. Másnap a kora délelőtti órákban újra összejöttünk, ezúttal Zoltán és Diana is velünk tartott. A közelben lévő templomból épp hazafele tartottak az istentiszteletről az Ady által is említett "pompás magyarok". A család is képviseltette magát, hisz Edit nagyobbik fia, Feco előtte konfirmált, így ők is beöltöztek népviseletbe.

Következett egy ebéd, majd egy újabb családi fénykép után elbúcsúztunk egymástól, bízván abban, hogy a következő találkozót hamarabb tudjuk megszervezni. Addigra reményeink szerint megint többen leszünk. Ahogy az első találkozóról készült bejegyzésemben is említettem, "odafönt" büszkék lehetnek a Vincze őseink. Mi, a leszármazottak ugyanis nem hagyjuk, hogy a Család széthulljon. 

2022. július 01. (péntek) 22:10 (UTC+1) - Üllő

Ezúttal a gasztronómia világába teszünk egy kis kitérőt kedves Olvasóm! Májusban részt vettünk Chilivel azon az élményfőzésen, amit még karácsonyi ajándékként kaptam Tőle. Természetesen mi más is lett volna a téma, mint Latin-Amerika. Tervezgettem, tervezgettem, hogy mikor is váltsam be az ajándékkupont, végül eljött az ideje, egy májusi szombaton.

Mielőtt azonban nekivágtunk volna a főzésnek, sütésnek, úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk a Széchenyi gyógyfürdőbe. Egyikünk sem járt még ott, így ideje volt. Este kezdődött a főző program, így a nap nagy része rendelkezésünkre állt. Jöhetett hát az idei első szabad ég alatti fürdőzése.

Már a bejáratnál tapasztaltuk, hogy rengeteg a külföldi fürdővendég. Hallottam már korábban, hogy a Széchenyi gyógyfürdő, azaz a pesti szleng nevén a "Szecska" népszerű a külföldiek körében. Az elmúlt két évben természetesen itt is korlátozások voltak, de ezúttal végre szabadon élvezhettük. Egyedüli probléma volt a hosszú sor, ami az étkező, frissítő pontoknál volt. Túl sok vendégre túl kevés vendéglátó helység állt rendelkezésre. Szegény vendéglátósoknak volt is dolguk.

Hamar eltelt az idő, s lassan mehettünk az esti programunkra. Odaérve a helyszínre, egy kicsiny, barátságos, galériás vendéglátó helységet láttunk. Ízlésesen berendezve, a főzéshez előkészített asztalokkal. A miénken kívül elvileg még három asztalnál folyt volna a főzés, ám közben kiderült, hogy még egy páros csatlakozott. Következett egy rövid bemutatkozás, majd egy welcome drink és elkezdtünk alkotni valami csodálatosat.

A Latin-amerikai menü pedig a következő volt: mango salsa, azték guacamole, kubai csirke fricasse, spanyol rizsköret, valamint jamaikai banánfánk. Mint mondtam, az alapanyagok gondosan elő voltak készítve, már csak követni kellett a receptet. Ha esetleg elakadtunk volna, a szervezők részéről Éva a rendelkezésünkre állt.

Elsőre a mango salsa-t készítettük el. Anno Mexikóban sok salsa-t kóstoltam, különféle ízűeket. Nem mondom, hogy a kedvenceim lettek, de azt sem, hogy nem. Egyetlen összetevője miatt, s ez pedig a koriander. Chili is kiváló salsa-t szokott készíteni, csak az a koriander ne volna.

A terv az volt, hogy elkészítjük a menüt, aztán megesszük, vagy hazavisszük. Mi az előbbi mellett döntöttünk. A mangónál esett pár szó arról, hogy miként kell megpucolni. Én még érdekességként elmeséltem, hogy mit tapasztaltam az egzotikus gyümölccsel kapcsolatban Hondurasban, annak idején. Ott ugyanis akkor is eszik, amikor még nem annyira érett. Késsel szeletelve, sózva. 

Felváltva dolgoztunk Chilivel a munkapultnál. Második fogásként következett az azték guacamole. Szintén régi ismerősöm, imádom, Chili is imádja, gyakran szoktuk készíteni. Sajnos a közismert összetevője, az avokádó viszont az utóbbi időben iszonyúan drágult. 

Nagyjából egyszerre haladtunk mindegyik asztalnál. Éva jött, ment közöttünk, s sokat beszélgettünk. Megtudtuk többet között, hogy mióta foglalkozik hobbi szinten a főzés tudományával. Szóba került az én Közép-amerikai utam is, az ott tapasztaltak. Jó volt kicsit nosztalgiázni. 

A Latin-amerikai menünk főfogása következett, azaz a kubai csirke fricassee. Itt korábban Éva előkészítette az alaplevet, így könnyebb volt haladnunk. Az időbe ugyanis nem fért volna bele az alaplé előkészítése. A narancslevet, olaj-, és a kapribogyót leszámítva akár hazai étel is lehetett volna.

Miután kész lett a ragunk, jöhetett a spanyol rizsköret. Paradicsomszósz, hagyma és fokhagyma is került belé, ettől lett kicsit más, mint mifelénk. Miután megfőtt a rizs, már csak a desszert elkészítése volt hátra. A jamaikai banánfánk kicsit hasonlított a pataconra. A közkedvelt costa ricai étel a főzőbanánból, azaz a platanosból készül. Ezúttal is liszttel kellett homogén állagúra keverni, s akár csak a palacsintát, kicsiny körökben, olajban kisütni.

Elkészültünk a menüvel, jöhetett a jól megérdemelt vacsora elfogyasztása. Hozzá a szekszárdi Oszkó borpincészet boraiból kortyolgattunk. Kisvártatva üres tányérokat hagytunk csak az asztalon, annyira ízlett a vacsoránk. Kicsit büszkének is éreztük magunkat, hisz Éva által meg is lettünk dicsérve. Jól éreztük magunkat az egész idő alatt, jó volt a társaság, szívünkhöz közel állt a latin gasztronómia, s a helyszín is remek volt. Egyszóval még egyszer köszönöm Chili az ajándékod. Egy élmény volt.

2022. június 06. (hétfő ) 23:50 (UTC+1) - Üllő

Rég találkoztunk kedves Blogolvasóm! Ezúttal ismét a kedvenc művészünk miniszobrai után eredünk, melyeket még április elején kerestünk fel. Chilivel úgy döntöttünk, hogy a vidéki helyszíneket nézzük meg. Mihail Kolodko kicsiny  alkotásai Magyarországon, Budapesten kívül megtalálhatóak Nyírbátorban, Vácott, Tihanyban és Veszprémben. Mi az utóbbi kettő mellett döntöttünk. Erre a miniszobor vadászatra velünk tartott Emma is. Az időjárás természetesen esővel indított. Nem is lehetett ez másképp, hisz miniszobrokról volt szó. Eddigi alkalmak során mindig jelen volt az eső. Szóval foglaltunk szállást Veszprémben egy éjszakára, majd nekivágtunk. Bő másfél óra alatt már a városban is voltunk.

Első kicsiny műalkotásunk Ödön, az utcazenész volt. Könnyen megtaláltuk, hisz a Kossuth utcán lévő virágágyás szélén pihent. Emma is könnyen kiszúrta, ahogyan a szemben lévő fagyizót.

Természetesen a veszprémi szobrocskák is megrendelésre készültek. Megkeresték Kolodko Mihályt, hogy Veszprémben is legyenek miniszobrok. A megkeresés sikeres volt, s 2020-ban már el is foglalták a szobrok a helyüket. Még egy kis füzetecske is rendelkezésre áll róluk a látogatóknak. No de ki is az az Ödön? Mivel Veszprém kulturális életének egyik leghangsúlyosabb eleme a zene, természetes, hogy ez a téma megjelenik. S meg is jelent Ödön, az utcazenész formájában. Bohém, mókás figura, a mának él. 

Ödön után a veszprémi vár felé vettük az irányt. Kicsit elkezdett fújni a szél is. A vár bejáratánál, a Hősök kapujánál meg is találtuk Ernőt, Veszprém város vigyázóját. Ő is 2020-ban kezdte meg a szolgálatát, kicsivel Ödön előtt. Nevét a Magyar Királyi Koronaőrség egykori parancsnokáról, Pajtás Ernőről kapta. Veszprém történelme ihlette az alkotást. Megjeleníti a török-kori harcoktól a II. világháborúig terjedő időszakban a veszprémi eseményeket, történéseket. Egyszóval Ernő kissé mogorván, de hatalmas szívvel a múltat szimbolizálja.

Harmadik veszprémi helyszínünk fel tartottunk, hogy megpillantsuk a jövőnket. Ernő ugyanis a múltat, Ödön a jelent, LeoNóra pedig a jövőt. A történelem és a turizmus ihlette a miniszobrot. Egy kislány, Nóra, aki egy oroszlán, Leo hátán pihen, hátat fordítva a veszélynek. 

A Kollégium utca végén lévő parkban található. Háttérben a Szent Margit romok, előtte a veszprémi vár, s az állatkert is a közelben. Nóra kezében lévő tárgy a szemlélődő képzeletére van bízva. Lehet akár egy mobiltelefon, de akár egy kicsi könyvecske is. 

A szoborvadászatot egy finom vacsorával zártuk az egyik belvárosi étteremben. Másnap, mielőtt továbbálltunk volna, még megtekintettük a veszprémi állatkertet. Bő négy órán keresztül. Aztán már csak egy híres madárka volt hátra a közeli Tihanyban. 

A tihanyi Pisky sétányon került 2020-ban kihelyezésre Csukás István író legendás csokirajongó mesefigurája, Gombóc Artúr. Szerencsére az őt felkereső rajongói gondoskodnak arról, hogy sose maradjon éhes. Csodás panorámában gyönyörködhet az ember, miközben régi kedvenc mesefiguráját is megsimogatja. Nem véletlen, hogy ide került Gombóc Atrúr, hisz "atyjának" a második otthona volt a Balaton. Szóval mi is akartunk vinni Artúrnak egy Balaton szeletet, de láttuk, hogy már előttünk kapott. 

Nem csak Gombóc Artúr éhezett meg, hanem mi is, így hát egy közeli csárdában mi is jól laktunk. Utána következett még egy kis tihanyi séta, levendulából készült kézműves termékek vására, majd indulás haza. Véget ért hát a miniszobor vadászat, de szomorkodásra semmi ok. A Mester szerencsére folyamatosan helyezi ki legújabb alkotásait, így Budapesten is várnak ránk újabbak, de hátra van Vác és Nyírbátor is. A lényeg, hogy eleinte essen az eső, aztán már indulunk is Emmával közösen. Miniszobor vadászatra fel!

2022. április 29. (péntek) 21:25 (UTC+1) - Üllő

A túracipőt ezúttal futócipőre cseréltem, hisz következett az idei második betervezett félmaratoni táv. A téli, legutóbbi futóversenyt követően tartottam pár hét pihenőt. Aztán ahogy közeledett a tavaszi futóesemény, a futások is kezdtek sűrűsödni. Természetesen időnként közbejöttek dolgok, ami miatt egy-egy napot kihagytam. Bíztam benne, hogy elég időt szántam a felkészülésre. 

Négy éve vettem részt utoljára a tavasszal megrendezett budapesti félmaratonon, a Vivicittán. Kicsit izgultam is, hogy mi hogy lesz. Sokadik félmaratoni távon vagyok már túl, de még mindig nyugtalan vagyok a kezdés előtt. Viszonylag hamar kiértem az esemény helyszínére, ami a Margit-szigeten volt. Chili és Emma később tervezett csatlakozni, a célban akartak megvárni. Szóval megérkeztem, felvettem a rajtszámot, átöltöztem, leadtam a csomagom, s elfoglaltam a helyem a rajtvonal mögötti zónámban.

A rajt után utam az Árpád-hídra vezetett, Dj Dominique szokásos pultja mellett. Mindig jó hangulatot szokott varázsolni a népszerű lemezlovas. Ezúttal sem volt másképp. Vágytam rá, hogy visszafele jövet is hallhassam, de még csak a táv elejénél tartottam. Az Árpád-hídról a rakparton vezetett az út, a Margit-híd irányába, majd azon át a budai oldalra. A Margit-híd budai hídfőjét elhagyva kisvártatva ismerősbe botlottam. Az egyik becsatlakozó utcánál Roli biztosította a versenyt, aki Miskolcon szakasztársam volt. Ő még egyenruhás. Kapott egy pacsit.

Ezúttal is átfutottunk az Alagútban, majd az Attila úton a Várkert mögött folytattuk az Erzsébet-híd irányába. Onnan végig a felső rakparton, egészen a Műegyetem előtti részig, a Petőfi-híd és a Rákóczi-híd közötti fordulópontig. Itt volt a soron következő frissítőpont is. Ekkor már túl voltam a felén. Leszámítva egy kis izomfájdalmat, nagy gond nem volt. 

Mint látható, addigra a tömeg már elég szellőssé ritkult. Nem kellett kerülgetni senkinek senkit. Az út mellett ezúttal is több ponton szerveződött szurkoló csoportok. Ott voltak a Bátor táborosok, a kongások, dobosok, a Katonazenekar, s mindenki, aki ezeken a versenyeken lenni szokott. A közismert Attica, azaz a katicabogárnak öltözött futó ezúttal nem vett részt futóként, hanem egy óriási fakereplővel biztatott bennünket.

A tizenötödik kilométernél tartottam, továbbra is a budai alsó rakparton. Következett a negyedig frissítőpont. A verseny eleje óta tartottam a víz, energiaital, banán hármast. Egy-egy ilyen frissítés után szinte újult erővel indultam tovább. Elérve a 18-ik kilométert (Tímár utca magassága), azért már éreztem minden porcikám. Vágytam már a végére. Jött még egy Árpád-híd, majd a Margit-szigetre visszaérkezve kezeinket felemeltük Dj Domikque, azaz Várkonyi Attila által épp lejátszott zeneszámára. Már csak pár lépés választott el a céltól.

Mindig felemelő érzés megközelíteni a célt, látni, közelebb és közelebb kerülni. Általában nem nézek ilyenkor oldalra, ám ezúttal - a téli félmaratonhoz hasonlóan ismét - kivételt tettem. Emma és Chili már vártak rám. Nem is akárhogyan. Jutalmam egy kellőképpen lehűtött doboz maláta volt. Hát kell ennél jobb célba érkezés?

Meglett tehát az ezévi második félmaratoni táv is, futóverseny keretein belül. Kicsit javítottam az időmön, közelebb kerülve a hajdani kondíciómhoz. Ezúttal azonban viszonylag hamar regenerálódtam, sokkal enyhébb izomlázam volt csak. A verseny után kicsit még szétnéztünk a helyszínen. Ellátogattunk többek közt az Ökomenikus Segélyszervezet sátrához is. Az ő pólójukban szoktam a futóversenyeken részt venni, ezzel is támogatva őket. Több hazai, közismert személyiség is reklámozza a segélyszervezetet a futása során.

Az Ökomenikusok szokták szervezni a kárpátaljai Beregszászon a jótékonysági futásukat, segítve ezzel a térség rászorulóit. Idén sajnos a háborús helyzet miatt elmarad. Bízom benne, hogy hamarosan véget fog érni ez a borzalom, s egy újabb jótékonysági futáson én is részt vehetek majd Beregszászon ...

2022. április 03. (vasárnap) 19:19 (UTC+1) - Üllő

Sokkal enyhébb volt az éjszakai hőmérsékletünk. Fagyni fagyott, de nem annyira, mint legutóbb. A víz sem volt annyira kásás, mint előtte. A négy-, illetve a kétlábúak ezúttal sem zavarták meg álmainkat. Utolsó napi távunk következett tehát, terveink szerint Rémig. Gondolkodtunk Sükösdön is, de elvetettük hamar az ötletet. Sosem a teljesítményről szólt nálunk a Kéktúra. Vannak persze olyanok is, akik naponta akár 50-60 kilométert is megtesznek, de azok nem mi voltunk. 

Gyorsan elértük az első pecsételő-, pihenő-, s egyben reggelizőhelyünket. A Hajósi pincesorra érkeztünk, ami az Alföldi Kéktúra útvonalától egy pár száz méterre odébb volt. Annak idején a török hódoltságot követő időszakban, a kalocsai érsek hívószavára érkeztek a Duna menti németek, akik kiváló szőlőtermesztők, bortermelők voltak. A löszfalba vájt pincefalu Magyarország népi építészetének egyik remekműve.

Szépen karbantartott pincéket vehettünk szemügyre Ricsivel. Egy-egy volt közöttük csak kissé elhanyagolt állapotban, a többségük azonban szép volt. Volt amelyik kissé kitűnt a sorból, egyedi stílusával, festésével, vagy ötletes dekorációjával.

A reggelink a Judit panzió kicsiny éttermében volt. A falon lévő fényképemlék alapján kiderült, annak idején a '90-es években Habsburg Ottó is így tett. Több vendég is reggelizett, köztük túrázók is. Egyik házaspárral az elmúlt napokban találkoztunk is. Jobban mondva a házaspár férfi tagjával, aki túrázott, a felesége pedig autóval hozta, vitte a kezdő-, illetve a végpontra. Így is lehet túrázni.

A finom reggeli után indultunk is tovább, első településünk, Érsekhalma felé. Az út a Duna-völgyi-főcsatorna mellett haladt, majd jó egy óra múlva kereszteztük az 54-es főutat, s az irányt az előbb említett falu felé vettük. Hétfő volt, a többségnek munkaszüneti nap, s ez látszódott is a községen is. Megkerestük a helyi dohányboltot, vettünk némi itókát, ásványvizet, s a közeli tér füves részén tartottunk egy órás pihenőt.

Menet közben végleg eldöntöttük, hogy csak Rémig fogunk menni. Az addig hátralévő távolságot elnézve, több pihenőidőt terveztük tartani. Érsekhalma után ismét szembesültünk a homokkal. Úgy látszódott, hogy nem engedett miket olyan könnyen. A Nagy-Bogyiszló nevű erdőn vágtunk keresztül. Továbbra is akác, s vörösfenyő. Ezen a szakaszon ismét nehézkes volt a lépkedés, de küzdöttünk. A Szentgyörgy Erdőgazdaság épületei mellett kialakított pihenőhelyen mi is megpihentünk, s tartottunk egy ebédszünetet.

Felszerelésem ismertetése most a ruházattal folytatódik. Téli pehelykabát, polár pulóver, hosszú ujjú ing, hosszú ujjú aláöltözet, négy túra póló, négy alsónadrág, négy zokni, lecipzározható túranadrág, "arab" kendő, fejfedő, túracipő. Most kicsit jobban fel voltam szerelkezve, nyáron kevesebbel indulnék neki. Nehezemre esik, de tényleg be kell vezetnem azt, hogy egy rajtam, egy tartalék. Értem ezalatt az alsót, zoknit, pólót. A többi felesleges súly. Mint ahogyan a Camino alatt volt, mostam mindig. Vissza kell térnem ehhez.

A felszereléshez hozzátartozik továbbá egy elsősegélycsomag (tartalmát szintén felül kell vizsgálnom), kulacs a hozzátartozó szívócsővel, bicska, tároló zsákok, felfújható derékalj, higiéniai felszerelés, túratörülköző, hálózsák, sátor, s végül az úgynevezett "kacatos" tárolózseb (tartalma szintén felülvizsgálandó).

Közben ismét úton voltunk, tovább az erdőkkel szegélyezett homokon. Lassan megérkeztünk Rém határához, de  annyira telement a cipőnk homokkal, hogy kénytelenek voltunk ismét megállni, s a lábbeliket üríteni. Közben, túramotorok, négykerekű motoros járművek (qaudok) jöttek, mentek, nem kis port felverve. Nem győztük arcunk elé tenni a kendőinket. Innen már csak pár száz méter volt hátra, s elértük Rém falu határát. Meg is rémültünk mindketten.

Ezúttal nem terveztünk a civilizációtól távol sátort verni. Volt ugyanis a falu elején egy liget, egy park, ahol kiváló terep várt minket. Előtte azonban betértünk a közelben lévő kocsmába, egy-két sörrel megünnepelni négy napos túránkat.

Volt részünk egy kis hőmérséklet ingadozásban, a "kedvencükké" vált homokban, de összességében elmondhatom, jó kis túra volt, jó volt újra úton lenni. A 868 km-es hosszból most már tényleg nincs sok hátra ...