2015. október 15. (csütörtök) 12:44 (UTC+1) - Domoszló

Elérkezett hát a várva várt futóverseny ideje. Amikor még Costa Ricában voltam, és csatlakoztam az ismert közösségi oldalon az eseményhez, nagyon távolinak tűnt. Főleg az első ottani futások után. De menjünk egy kicsit korábbra vissza. Legelőször 2012 őszén gondoltam arra, hogy milyen jó is lenne egyszer lefutni a maratont. Akkor épp a Városliget mellett laktam Budapesten, így személyesen is láttam az egészet. Abban az évben kezdtem el magam is rendszeresen futni. Ekkor még kis távokkal, mint mindenki, aki elkezdi a futást. Szépen, lassan nőttek a távok, és nőtt az önbizalmam is. Annyira, hogy rávettem magam a nevezésre. Tudatos felkészülés következett, melyet ugye egy-két túrázással, félmaratoni versennyel szinesítettem. A félmaratoni időim kicsivel két órán belüliek voltak, és az edzésként lefutott 31 kilométer is jó időnek számított (2ó55p). Úgy gondoltam, hogy nem lesz gond a maratoni táv alatt.

Felutaztam a verseny előtti pénteken a rajtcsomagért, ahol már zajlottak a készületek. Az időjárás viszont nem igazán tűnt barátinak. Az egész vasárnapra esőt és szelet mondtak. Esély sem volt a jó időre, már ha az időjárás jelentésnek lehet hinni. Amint átvettem a rajtszámot, egy kisebb csalódás ért, mivel nem írták rá a rajtszámom alá, amit elterveztem (unitárius ismerőseim bizonyára sejtik). De ahogy Bella mondta, amit rá szerettem volna íratni, azt már a szívembe zártam.

Az utolsó napra a felkészítő edzésterv előírt egy 3-4 kilométer laza tempójú futást, ám azt az eső miatt nem teljesítettem. Úgy voltam vele, hogy ezen már nem fog múlni. Vasárnap reggel buszra szálltam, Kati Gyöngyösön csatlakozott, és elindultunk. Mire megérkeztünk, Budapesten az égbolt teljesen borult volt, időnként esett, az aszfalt vizes volt. Mire a versenyközponthoz értünk, csak szemelkélés volt. Íme a távolság, ami várt rám:

Az útvonal, az őszi félmaratonhoz hasonlóan Budapest nevezetességeit ejtette útba, csak egy kicsit hosszabban. Hősök tere - Andrássy út - Bajcsy Zsilinszky út - Jászai Mari tér - Margit híd - Margit sziget - Árpád híd - Pesti alsó rakpart - Jászai Mari tér - Honvéd utca - Széchenyi István tér - Lánchíd - Clark Ádám tér - Attila út - Alagút - Clark Ádám tér - Fő utca - Budai alsó rakpart - Dombóvári út - Szent Gellért tér - Szabadság híd - Fővám tér - Közraktár utca - Pesti alsó rakpart - Népfürdő utca - Árpád híd - Margit sziget - Margit híd - Jászai Mari tér - Honvéd utca - Nyugati téri felüljáró - Váci út - Lehel út - Dózsa György út - Hősök tere - Kós Károly sétány - Városliget - Ötvenhatosok tere. Na de hadd jöjjön mindez egy kis videó összeállításban.

A rajt 9:30-kor kezdődött, előtte elfoglalta mindenki a számára előzetesen egyeztetett helyét. Jómagam a 3-as rajtzónából indultam, azaz az 5:00 és 5:30 perc/km közötti szakaszból. Ez 3 óra 52 perc alatti maratont jelentett volna, ami természetesen nem az én várt időm volt. Úgy voltam vele, hogy az edzések során megközelítőleg 5:30 perc/km alatt voltam, így a táv nagy részét fogom tudni futni ezzel a tempóval. A többi meg majd kiderül.

Már csak percek voltak hátra a rajtig, és egyre többen és többen lettünk. Az érzés leírhatatlan volt. Hasonló a félmaratoni rajtjaim előtt, de azért mégis más. Fel sem fogtam, hogy több mint négy óra futás állt előttem.

A rajt előtt magamra vettem egy vékony esőköpenyt, amilyet a fesztiválokon szoktak hordani. Esni viszont nem esett. Egy két csepp volt csak, de az elenyésző. Sokan nem is viseltek esőkabátot, sem esőköpenyt. Elindultunk hát, és én is elindítottam a futóprogramom. A következő képeket természetesen nem magam készítettem, azonban jól szemlélteti a futás során érintett helyszíneket. Mint látszik, jó hosszú volt a rajt utáni sor, az úgynevezett rajt kígyó.

Amint a 3. kilométerhez értem, az esőköpenyemet levettem, és összecsavarva a kezembe vittem tovább. Úgy voltam vele, hogy később hátha kelleni fog. Elhagytam az első kilométereket, és az első frissítő pontot. A Margit szigetet is könnyen hagytam magam mögött. A sziget északi végén lévő szpíker jópofán mondta is a futóknak, hogy ugyanazt a boldog arcot szeretné visszafele is látni. A 11-ik kilométernél hagytam el az első csapat váltóhelyet. Újabb frissítő állomásokon, kilométereken lettem túl.

Rengeteg külföldi futó is volt. Egy-egy spanyol szurkoló csoportot magam is az anyanyelvükön üdvözöltem, melyre válaszul ők is engem. Külön meglepetésként ért, amikor egy costa ricai futó előzött meg. Bár ő még jobban meglepődött, amikor a jellegzetes pura vida köszöntésükkel üdvözöltem. Ilyen hangulatban folyt tehát tovább a verseny. Az útvonal két oldalán szurkolói csapatok, zenészek gondoskodtak a jó hangulatról. A 15 -ik kilométer után már a Lánchíd következett. Budára átérve nemsokára a várnegyed alatt átmenő alagúton futottunk, az eddigi budapesti maratoni versenyek közül idén először. Kivételes alkalom volt tehát. Ennek örömére mindenki hangot adott az alagútban, jókora visszhangot adva.

Az időjárás továbbra is a legjobb arcát mutatta felénk, ugyanis nem esett. Nem fáztunk, de nem is volt melegünk. Szerintem a legtökéletesebb idő volt a futáshoz. A mezőny lekanyarodott a rakpartra, folytatva utunkat a Rákóczi híd irányába. Átnéztem a túlpartra, ahol a mezőny eleje tartott már. 

Elhaladtunk a felújított Várkert bazár előtt, ahol egy újabb frissítő pont volt. A Szabadság hidat elhagyva, túl voltam a félmaratoni távon (21 km). A tempóm nagyon jó volt, az időm a tervezettnek megfelelő volt. Elérve a Rákóczi hídon túlra, az útvonal megfordult, és mi a felső rakparton folytattuk tovább. Újabb frissítő pont, újabb csapat váltó hely. A Gellért teret elérve, az út a Szabadság hídon keresztül Pestre vezetett át. Ekkor már a 26-ik kilométernél tartottam. Itt éreztem először, hogy kezdek szomjas lenni. Az addigi frissítő pontokon mindenhol ittam, és ettem. De innentől különösen megnőtt számomra a frissítő állomások fontossága. Mondhatni frissítő állomástól frissítő állomásig futottam. Azonban a tempóm látványosan csökkent. Elérve a 31-ik kilométerhez, a 4:00-ás iramfutók is utolértek. Azok, akik a négy órás maratoni időt futják. Itt láttam meg Kingát és Katit, akik a váltó ponton biztattak. Kinga innen futott váltót, Kati pedig ekkor már túl volt a tíz kilométeres futásán. Jó volt látni őket, erőt adtak a továbbiakhoz. Szükséges is volt az erőre.  Egy rövid ideig megpróbáltam tartani az iramfutókkal a tempót, ám az Árpád hídnál engedtem, hadd menjenek. Innentől kezdve következett a legnehezebb szakasz. Azt szokták mondani, hogy a maratoni távnál, a 30-ik kilométer környékén sokaknak egy fal van. Egy fal, ami nehezít, megállít. Egy határpont, ahol úgy döntenek sokan, hogy nem bírják tovább. Van akinél előjön, van akinél nem. Nálam is előjött, de úgy voltam vele, hogy ha idáig eljutottam, és az időm is jó, akkor meg kell lennie a maratonnak is. Legfeljebb lassabban futok. Időm volt, ugyanis a záróbusz még csak a budai oldalon járt. 

A frissítő állomások előtt gyakran lassítottam a tempómon, többször előfordult, hogy sétáltam. Fáradtságot éreztem a testem minden részén. Sokan biztattak, hogy menjek, fussak tovább, mert már nem sok van hátra. Valóban nem volt sok, de akkor és ott, fényéveknek tűnt. A szurkolók is öntötték belém a lelket, hasonlóan a futótársakhoz. A Margit szigeti frissítő állomáson túljutva, erőre kapva futottam tovább a célom felé. Számítottam nagyon egy újabb frissítőre, valahol a Parlament magasságában, ám az csak a Ferdinánd felüljáró alatt volt. Azt hittem sosem érek oda. Akkor már csak valamivel több mint három kilométer volt hátra. Egy kicsit sétáltam újra, amikor egy futótárs ismét lelket öntött belém. Annyira, hogy úgy döntöttem, vele tartok. Együtt tettük meg a hátralévő kilométereket. Nagyszerű érzés volt látni a Hősök terét újra, ám előtte még be kellett menni a Városligetbe. Ahogy többen is mondták, onnan már gyalogolva is. Hála a szervezőknek, az alábbi videó 52-ik percénél visszanézhető a célba érkezésem pillanata. Az a pillanat, az az érzés, amelyet elmondani, leírni szinte lehetetlen.

Amint áthaladtam a célterületen, sms-ben azonnal megkaptam az eredményem. 4 óra 17 perc 38 másodperc alatt futottam le életem első maratonját. Miután nyakamba akasztották az érmet, és átvettem a befutócsomagot, vissza fordultam a befutó részhez. Megvártam ugyanis Katit, akivel a váltót futó Kingát üdvözöltük a célban. Később Ekka és G is csatlakozott. Ők is váltót futottak.

Meglett tehát az első maratonom. Sokat beszélgettem erről előtte olyan futókkal, akik már a sokadik maratonon voltak túl. Arról, hogy miként kell eltervezni a maratoni futást. Hogyan ossza be az ember az előtte álló 42 kilométert. Lehet gyorsulni az elején, kockáztatva azt, hogy "elfutod" az elejét, és nem marad energiád a végére. De be lehet állni egy lassabb tempóra is, de úgy nagyon nehéz és hosszú maraton lesz. Mert azt is mondják, hogy a legnehezebb maratonok az 5:00 - 5:30 óra közötti maratonok. Úgy érzem, hogy jól döntöttem, amikor inkább az elején voltam gyorsabb. De valóban nagy munka a táv teljesítése, különösképpen a jelentkező "fal(ak)" ledöntése. Ha az embernek bármi sérülése keletkezik, természetesen a "fal" magasabbá, erősebbé válik. Hála Istennek, nem lett sérülésem útközben, így leszámítva a testem fáradtságát, csak az agyammal kellett küzdenem. Minden esetre elmondhatom, hogy a félmaratoni táv barátibb táv, könnyebben teljesíthető. De egy maraton azért mégiscsak maraton, viszont teljesen más felkészülést igényel. Valóban komolyan kell venni. Beérni a célba viszont olyan érzés, hogy az minden fájdalmat, szenvedést feledtet, amit a teljesítése során átéreztél. Áthaladsz a célvonalon, és már azon jár az agyad, hogy mikor fogod ugyanezt megtenni.

Ezután egy hét pihenőt engedélyezek magamnak, de utána folytatom tovább az edzést. Folytatom, mivel a futást nem akarom abbahagyni. Nem hagyom abba, mert jó érzés átélni azt a pillanatot, amikor beteljesedik az, amiért annyi héten, hónapon keresztül tettél. Folytatom tehát a futást, azonban az edzések a jövő hónaptól egy új helyen folytatódnak. De erről majd a következő bejegyzésben ...

2015. október 06. (kedd) 18:22 (UTC+1) - Domoszló

E bejegyzés alcíme akár lehetne Tónival a Kéken. Ugyanis, mint korábban említettem, kísérésre készültem a Kéktúrán. Még júliusban akadt meg a figyelmem egy felhíváson, mely szerint önkénteseket kerestek egy látássérült túrázó mellé, aki a teljes Kéktúrát tervezte el végigjárni, az osztrák határ melletti Írottkőtől, a keleti Hollóházáig. Azonnal jelentkeztem, és október 05-re le is szerveztem Puskás Antal kísérését, Rakacaszend - Baktakék közötti szakaszra. Részt vettem a júliusi megbeszélésen is, Budapesten, ahol a Magyar Turistaszövetség szervezésében sor került Tóni bemutatására is.

A helyszínen sokan megjelentek Tóni leendő kísérői közül is, továbbá a támogatói is. Megható volt látni, hallani, hogy mennyien mozdultak meg erre a felhívásra. Ahogy néztem a tervezett túranaptárt, minden napra több kísérő is jutott Tóninak.

Augusztus 15-én indult el Tóni Írottkőről. Teltek a napok, hetek, és Tóni egyre közelebb jutott a végcélja felé. A Turistamagazin honlapján végig követtem az útját. Lassan közeledett a nagy nap, előtte leegyeztettem a találkozás helyszínét, valamint a szállásomat. Október 4-én, vasárnap elindultam tehát Rakacaszendre. Az odáig vezető utat buszokkal, egri és miskolci átszállásokkal tettem meg. Még két éve, november végén, Rakacaszenden fejeztem be a Kéktúra 25. (rész)szakaszát. Amint a faluba értem, épp a helyi búcsú, azaz kirakodóvásár kellős közepébe csöppentem.

A két évvel ezelőtti helyszínhez képest látványos változás volt a faluban elhelyezett információs tábla, mely a Kéktúra útvonalat, továbbá az adott tájegységéről számos információt mutat be. Többek között, hogy mennyi hamburgernek megfelelő kalóriát fogyasztunk el a teljes Kéktúra teljesítése során.

A megbeszélt találkozóig volt egy kis időm, így megtekintettem a falu központjában lévő, görög katolikus templomot. Pecsételtem is az igazolófüzetemben, majd kicsit szétnéztem a faluban. Időközben Móni - Tóni egyik túravezetője - telefonált, hogy változott a napi célállomás, így Tornabarakonyon szállnak meg. Elindultam tehát az új helyszín irányában, magam mögött hagyva Rakacaszendet.

Immár másodszor gyalogoltam tehát a két falu közötti szakaszon, ám a jelzések terén óriási különbség volt. Ezúttal mindenhol friss, messziről jól látható jelzések voltak. Menet közben találkoztam egy túratársammal, aki lassan a teljes Kéktúrát teljesíti. Az elindulás után bő egy óra múlva már látszódott Tornabarakony.

Beérkezve a faluba, találkoztam két emberrel, akik jelezték, hogy Tóniék már nem messze járnak. A falu szélén lévő, önkormányzati tulajdonú vendégház teraszán már látszódott is a készülődés. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen kis polgármesteri hivatalt.

Pár perc múlva megérkezett Tóni is, a kísérőivel. Rövid, de nehéz napi szakaszon voltak túl. Egy rövid település ismertető, valamint megbeszélés után a csapat elfoglalta az éjszakai szálláshelyét. 

Az elhelyezkedést követően közösen megtekintettük a falu központjában lévő görög katolikus templomot. A templom a 18. századi, barokk stílusú. Ikonosztázionjának királyi - faragott - ajtaja valószínűleg a korábbi, fatemplomból származik.

A falu a törökdúlás idején elpusztult, későbbi lakóit Kárpátaljáról telepítették be. Ők hozták magukkal az új vallást is. Mint megtudtuk, a falu adott már püspököt is a görög katolikus egyháznak. Sajnos a zsákfalu időközben elöregedett, így manapság 2-3 embernek jár heti egy alkalommal misét tartani, a község papja Felvidékről. 

Az elnéptelenedő házakat több idegen vásárolta meg, melyek a felújítás után hétvégi házként, vagy vendégházként üzemelnek. A csapat a vacsora után pihenőre tért, mivel a másnapra tervezett táv nem volt kevés. Reggelre esőre, párás időre ébredtünk. Halkan jegyzem meg, hogy az időjárás jelentés nem jelzett esőt a térségre. Nem volt mit tenni, felvettük az esőnadrágokat, kamáslikat, esőköpenyeket, és elindultunk Rakacaszend felé.

Miközben haladtunk a sáros, agyagos úton, megfigyeltem, hogy miként közlekedik Tóni. Egy ember mindig előtte volt, akit nyomon követett, és a botjával oldalról figyelte a terep viszonyokat. Az előtte lévő személy mindig időben jelezte Tóninak, hogy mi, hogyan fog következni. Tóni tehát önállóan közlekedett, azaz nem kellett vezetni, ám az esetleges akadályokra fel kellett hívni a figyelmét. Így értünk el Rakacaszendre, ahol a csapat egy rövid pihenőt tartott. Pecsételtünk, kávéztunk, és hallgattuk az egyik helyi lakost: "Én ilyen időben nem indulnék el sehova, de maguk sem fognak odaérni Baktakékre ...". 

Utunkat folytattuk tovább, de az eső továbbra is esett. A falut elhagyva, egy dombra kaptattunk fel, majd az út egy erdőn keresztül folytatódott. Tónit a csapat tagjai felváltva kísérték. 

Időnként a csapat egyik-másik tagja megállt telefonálni. Kihasználtuk az amúgy ritka térerőt, mivel minden egyes mozgás megszakította a hívást. Így tett időnként Tóni is, amikor őt hívták.

De természetesen Móninak is szüksége volt a térérőre, mivel Ő folyamatosan szervezte a szállásokat, tartotta a kapcsolatot a többiekkel. Móni egyébként Budapest óta folyamatosan Tónival van, amellett, hogy a naponta keletkezett képanyagot, valamint a beszámolót elküldi a szerkesztőségnek.

Időközben a sár egyre nagyobb lett, tovább nehezítve az amúgy is nehéz menetelést. Szerencsére Irota már nem volt olyan messze, az erdőből kiérve már láttuk a falut a távolban. De addig még várt ránk egy sáros lejtő.

A falu határában már feltűnt az eligazító tábla, és mi megkezdtük a bakancsunk letisztítását. Beérve Irotára, megkerestük a Talentum vendégházat, ahol már vártak minket. Tóni egyik korábbi kísérője, Üveges Évi várta a csapatot egy háromfogásos ebéddel.

Az ebédre kapott forró húsleves, valamint a finom rántott hús a krumpli pürével csodát tett. Nem is beszélve a desszertről, az almás és meggyes rétesről. Évi valóban mentőangyal volt.

Az ebéd után búcsút vettünk a csapat egyik tagjától, Tibortól, aki Irotáig kísérte Tónit. Az eső közben elállt, így az esőkabátok végre a táskába kerültek, mi pedig megindultunk Felsővadász felé.

Az eső elállt, de a sár ugye maradt. Időnként segített, hogy nem pusztán agyagos úton haladtunk, hanem egy-egy füves ösvény is volt, így le tudtuk szedni a nagyobb réteg sarat a bakancsokról.

Ezután, egy szakaszon mi vezettük Tónit, Lacival. Ő is egy napon kezdett velem, azonban Ő végig megy Tónival Hollóházáig. Laci ment elől, mögötte Tóni. Én is segítettem Tónit, mögötte haladva, időnként navigálva. Igaz, nem volt egyszerű feladat, mivel Tóni jóval magasabb nálam, így kissé oldalra kellett kitérnem, hogy lássam mi van előttünk. Jórészt a Laci által elmondottakat erősítettem meg, kiváltképp akkor, amikor nyomatékosítani kellett a figyelmeztetést. Rengeteg tócsát, ágat kellett kerülni.

A sár közben egyre jobban ragadt a bakancsunkra, főleg, hogy a mezei utat is beszántotta az egyik gazda.

Felsővadászra beérve megkerestük a pecsételőhelyet, amely egy kocsmánál volt. Tartottunk pár perc pihenőt.

Felsővadászon található a Rákóczi-kastély. 1517-ben került a falu a Rákóczi család birtokába, akiknek a "felsővadászi" előneve is a község nevéből származik.

Felsővadász után következett az utunk legnehezebb része. Itt már szó szerint dagonyáztunk a sárban. A szántóföldek mellett csúsztunk dombra fel, dombról le. A mintegy öt kilométer hosszú távot majdnem két óra alatt tettük meg. 

A túra során egyik-másik csapattaggal sikerült hosszabban is beszélgetnem. Eddigi Kéktúráim során egyedül haladtam, ritkán csatlakoztam másokhoz. Itt azonban kicsit vissza jöttek a Camino során átélt dolgok. Időnként valakivel együtt gyalogolsz, beszélgettek, kicsit megismeritek egymást. Máskor viszont úgy érzi magát az ember, hogy egyedül kell mennie. Mindez az út során gyakorta váltakozva fordul elő. 

Mielőtt Nyéstára értünk, a saras útviszonyokat füves terep váltotta fel. A falut épp hogy csak érintettük, azonban itt is látszódott a község elnéptelenedésének folyamata. Rengeteg az elhagyott ház, pedig némelyik csodálatos díszekkel rendelkezik.

Nyéstán nem kellett pecsételnünk, így csak áthaladtunk a településen. Nem volt vesztegetni való időnk, mert már közeledett a délután négy óra. Be akartunk érni Baktakékre még sötétedés előtt. Vártak már ránk.

Abaújszolnokra beérve, rögtön a falu elején, egy kerítésen találtuk a bélyegzőt. A pecsételést követően tartottunk pár perc pihenőt. Kezdtünk már fáradni, vártuk már, hogy végre megérkezzünk Baktakékre. Annál is inkább, mert tudtuk, hogy várnak minket egy finom vacsorával. Nekivágtunk tehát az utolsó, bő öt kilométeres szakasznak.

Tóni közben találkozott egyik régi ismerősével, aki maga is túrázik, terepfutó, sőt, annál is több. Korát meghazudtolva, számomra elképzelhetetlen távolságokat tesz meg rövid idő alatt. Az ő kíséretében értünk be Baktakékre.

Mire megérkeztünk, már be is esteledett. A vendéglátónk, Ica néni fogadott minket, és beinvitált a már megterített asztalhoz. Ám előbb a sáros bakancsunkat egy erős vízsugárral letisztítottuk. Megcáfoltuk tehát a rakacaszendi lakost, aki nem hitt bennünk. Ezt megünnepelve nekiláttunk a forró húslevesből, és vaddisznópörköltből álló vacsoránknak. De előtte egy kis kóstolóval kínáltam a csapatot, édesapám szilva pálinkájával.

Vacsora után, hála Ica néninek, a ruháink ki lettek mosva, és a szárítógépben (!) meg lettek szárítva. Ennek mi rettentően örültünk. Mint ahogy Laci is mutatja. 

Az este hátralévő részében egy kicsit még beszélgettünk, majd miután mindenki részese lett a meleg vizű, frissítő zuhanynak, nyugovóra tértünk. Másnap Csongor készítette a tojásos lecsót reggelire. 

Reggeli után elköszöntem Tónitól, és a csapattól. Remek társaságot ismertem meg. Bámulatos teljesítmény, amit Tóni visz véghez. 53 napja volt úton a Kéken, és még hátra van 5 nap. Ez alatt rengeteg élményt szerzett, még több ismerőst. Sokan segítettek Neki, előre szervezetten, de ugyanakkor gyakori eset volt, hogy rögtönzött, meglepetésszerűen. Nagyon jó érzés azt látni, hogy ennyi ember össze tud fogni egy nemes cél érdekében. Kívánok Tóninak további kitartást az út hátralévő részéhez. És mindenek előtt köszönöm a lehetőséget, hogy mindebben részt vehettem. 

Az időjárás párás, ködös volt, amikor felszálltam a Miskolcra tartó buszra. A 25-ös szakasz Boldogkőváralján ér véget, ezt azonban idén már nem fejezem be. Egy ideig a Kéktúra szünetelni fog. Az okot egy kicsit később árulom el. De előtte hátra van még egy maraton ...

2015. szeptember 20. (vasárnap) 11:49 (UTC+1) - Domoszló

Legutóbbi bejegyzésem sorait úgy zártam, hogy szeptemberben a futásra koncentrálok. Tavaly tavasszal futottam le életem első félmaratonját, melyet nyáron még egy követett, ám augusztustól a gyaloglásé volt a főszerep. Januárig kisebb, nagyobb megszakításokkal futottam ugyan, ám versenyeken, a felkészülések hiányában nem indultam. Idén január végétől pedig egészen májusig, egyáltalán nem vettem fel futócipőt. Mint emlékeztek, El Progresoban kezdtem újra. A célom az volt, hogy visszarázódjak a tavaly nyári szintemre, sőt, teljesítsem az egyik álmom, mégpedig a teljes maratont. De addig is, volt mit edzenem. Újra kellett kezdenem mindent. Igaz, nem volt olyan hosszú az út, mint annak idején. Miután hazatértem, az edzések is sűrűbbé váltak. Megtörténtek a nevezések is. Az első megmérettetés az idén jubiláló Wizz Air Budapest Félmaraton volt. Legutóbb ezen az útvonalon csak váltót futottam. Még 2013-ban, a KESE-KUSZA csapat tagjaként. De lássuk közelebbről, hogy miről is van szó.

Maga az útvonal Budapest legszebb részein halad keresztül. A Városligetből indul, majd az Andrássy úton végig, az Operaház mellett a Dunáig, végig a rakpartokon, át a Szabadság hídon, valamint a Lánchídon, a Budai Vár, és a Parlament előtt. De jöjjön mindez egy kis video összeállításban.

Ilyenkor, amikor az ember végignéz egy ilyen felvételt, hihetetlennek tűnik, hogy mi vár rá. Kicsit bátrabb voltam, mint tavaly Kolozsváron, amikor az elsőre készültem. A félmaraton hetében átvettem a rajtcsomagot is.

Elérkezett hát a nagy nap. Kora reggel felutaztam Budapestre, Katival együtt, aki maga is a félmaratonra indult. Mégpedig élete első félmaratonjára. Miután megérkeztünk, következett az átöltözés, csomag lerakás, majd a rajt helyszín körbejárása. Leírhatatlan érzés kerít ilyenkor hatalmába. A tömeg, a zene, a futók, a szervezők, na és persze az ismerősök mind mind fokozzák a hangulatot.

Mivel jómagam a Ligetkör Egyesület tagja vagyok, így következett az elmaradhatatlan csoport fénykép is. Kicsit kevesen voltunk, bár utólag kiderült, futott még egy-két ligetkörös.

Még az indulás előtti percekben találkoztam a többi ismerőssel is. Volt aki szurkolóként, volt aki futóként volt jelen. Utóbbiak közül Ekka váltóban, Gábor, G és Zoli egyéniben. Utóbbi két induló szintén első félmaratonista. G-vel beálltunk a rajthoz, azaz a rajt tömeghez, mivel rengetegen voltunk. Szakaszosan indították a versenyt, az előre egyeztetett időzónáknak megfelelően. Magam a 3-as rajtzónából indultam, célom az 1:45 és 2:00 óra közötti idő volt.

Elrajtoltunk tehát, majd következtek szépen, sorban a kilométerek. Az elején még volt egy kis tömeg, ám a Hősök tere után egyre jobban szétszakadozott a mezőny. Nyugodt tempóban tudtam futni. A frissítőpontok is megfelelő távolságokra voltak. Egy-két ismerős is biztatott a kordon szélén. A futóprogramot elindítottam a telefonomon, ám a külső zaj miatt nem hallottam a részidőket. De ez egyáltalán nem zavart. Ahogy szokott lenni, a tömeg vitt magával. Sokkal jobb tömegben futni, mivel van motiváció. Lehagynak, te hagysz le másokat, stb. A figyelmed is elveszik a futásról, arról, hogy gondolkozz. Márpedig a futás jórészt fejben dől el. De ezúttal szerencsére nem gondolkoztam azon, hogy meg kellene állnom. Az egész táv teljesíthető volt. Jó volt újra részt venni egy futóversenyen, bár a magam részéről versenynek nem nevezném. Az időjárás is kifogástalan volt. Sikerült a tavalyi szintemre visszarázódnom, a 1:52:32-es időmmel.

Miután befutottam a célba, vissza sétáltam a célegyeneshez, hogy az ismerőseimet biztassam az utolsó lépéseknél. Katit és Zolit sikerült is, a többieket sajnos nem tudtam megtalálni. De minden ismerősöm befutott, és teljesítette a távot. Gratulálok mindannyiuknak! Kati, G és Zoli: Isten hozott Titeket a Félmaratonosok Klubjában!

A májusi célkitűzés fele tehát teljesítve. Újra a régi szinten állok. A maratonig hátralévő szűk három hetet, egy intenzív felkészüléssel töltöm. Bevállaltam még egy félmaratont, mégpedig Tihanyban. Idén szeptember 26-án rendezik meg először a félmaratont a Balaton parti településen. Szóval még egy "felezés" belefér a "nagy" futam előtt. Legközelebb Tihany után jelentkezem.

2015. szeptember 03. (csütörtök) 08:37 (UTC+1) - Domoszló

A Szárligeten töltött éjszaka nyugodtabban telt, mint a legutóbbi. Köszönhetően annak, hogy a sátram, a falu központjában lévő füves térre lett felállítva. Kicsit tartottam a túlbuzgó polgárőrök megjelenésétől, de végül nem zavart senki. Mire az önkormányzat dolgozói megjelentek, én már javában reggeliztem. Következett egy kis bevásárlás, majd megindultam tovább. Egy kisvasút állított emléket a régmúlt időknek, amikor a bányászat még folyt a környéken.

A 10. szakasz teljes útvonala, az igazoló füzetem szerint 49,7 km hosszú. Ma Kőhányásig terveztem eljutni, ami csak 18 km-re volt. Az elmúlt két nap sokat mentem, így egy kicsit lassítani szerettem volna. Ha figyelembe vesszük, hogy 10-11 órát pihenek a sátorban, elég hamar kipihenhető a napi fáradtság. 

Első megállóm a Csákányospusztai Turistaszálló volt. Át kellett keljek az 1-es számú főúton, ami mellett egy elhagyott étterem árválkodott. Pedig jól esett volna egy kávé. Az úttest a kezdeti mezei útról aszfaltra változott, ahol a természet néha jelezte, hogy azért ő az úr. Mindezt az egyik kedvenc mezei virágommal.

Mielőtt a Túristaszállóhoz értem volna, megnéztem a közeli dombon lévő romot. Nem találtam utalást arra nézve, hogy mi lehetett itt. De a zarándokok kövekből, lécekből dekorálták a maguk módján.

Elérve a pihenőhelyemre, nem találtam ott senkit. Pár percet várakoztam, mire megérkezett a gondnok. Kértem tőle friss vizet, majd beszélgettünk egy keveset. Elmesélte, hogy mit merre fogok a környéken látni. Beleértve a forrásokat.

Legelőször a Béla forrást, amely a Mária-szakadék végén található. De addig is el kellett jutni. Az utam többnyire egy mély völgyben vezetett, melyet a víz mosta ki. A vége felé a körtvélyesi temető volt, melybe az 1800-as évekbe temetkeztek a környék német-, illetve magyar lakosai. A sírfeliratok ennek megfelelően több nyelvűek voltak.

Elérve a Béla forráshoz, egy kis pihenőt tartottam, és a friss vízzel feltankoltam. Egy szépen felújított forrás volt, mely az 1051-es honvédő csata győzteséről, I. Béla királyról kapta a nevét. A forrás mellett egy kis tábla jelezte, hogy nem ivóvíz, de ez Spanyolországban is így volt. Nem vezetékes ivóvízről lévén szó, nincs garantálva a fertőzés mentesség. De pánikra semmi ok. A víz kiváló volt.

Az út időnként szilárd burkolatúvá változott, de többnyire erdei utak voltak. Könnyen lehetett haladni. Észre sem vettem, és máris a Vitányvárnál voltam. Éppen felújítás alatt volt a vár, de az elkerített részről is remek fényképeket lehetett készíteni.

Már nem volt olyan messze a Szarvas-kút sem, ahol az ebédemet terveztem elfogyasztani. Útközben elhaladtam a Rockenbauer Pál emlékfa mellett. Régóta, több szervezet, egyesület, magánszemély kihelyez a fa törzsére jelvényeket, fényképeket. Még a híres "túlélő" fényképe is ott volt. Kíváncsi vagyok, hogy valóban ő volt-e ott.

A tegnapi nappal ellentétben, a mai forrásokkal teli terep volt. Következett a Szarvas-kút, ahol ebédeltem, majd a Mátyás-kút, ahol csak egy rövid pihenőt tartottam. Mindkét helyen szépen, újonnan kialakított asztalok, padok, esőházak voltak. Utóbbi helyen kulcsosház is.

Még egy ágvágó szerkezet is kialakításra került, aminek segítségével könnyen fel lehet aprítani az ágakat a tűzrakáshoz. Egyébként a tűzrakási tilalom még mindig érvényben volt, beleértve a kijelölt tűzgyújtó helyeken is.

Másfél kilométer után már be is értem Várgesztesre. Ami ott fogadott, az teljesen meglepett. Tegnap még egy forrásról álmodtam, ma pedig egy tóhoz érkeztem, amiről még álmodni sem mertem. Az útvonal vázlatomon, azaz az igazolófüzetemben nem szerepelt a tó. Valószínűleg a tó a füzet kiadása óta került kialakításra.

Megérkeztem tehát a tó partjához, majd két perc múlva már a vízben voltam. Kellemesen lehűtött a benne eltöltött pár perc. Horgásztóról volt szó, így a fürdés tiltott volt. Ezt azután láttam, miután a tóból kijőve a közeli táblát szemügyre vettem. Szerencsémre a tó környékén rajtam kívül más nem volt. A hűsítés után folytattam az utat a pecsételőhelyre, ahol a helyi kocsmában a testem belülről is lehűtöttem, egy pohár sör segítségével.

Késő délutánra járt már az idő, és hátra volt még mintegy 4,6 kilométeres szakasz Kőhányáspusztáig. Időközben megyehatárt is átléptem, Komárom-Esztergom megyéből Fejér megyébe. Kőhányáspuszta hivatalosan Gánt községhez tartozik. A pár házból álló település füves területén található Szent Teréz kápolnája. A terület szélén állítottam én is fel a sátramat.

Ezen az éjszakán sem történt semmi különös, nem zavarta meg senki, és semmi az alvásomat. Egy gyors reggeli után meg is indultam Mindszentpuszta irányában. Két turistával találkoztam, akik velem szemben jöttek. Elég korán indulhattak, hisz Mindszentpuszta 7,3 kilométerre volt. 

Kis pihenővel közbeiktatva, két óra múlva meg is érkeztem Mindszentpusztára, ahol egy kulcsosház található. Az itt található pecséttel igazoltam a pont meglátogatását, majd falatoztam egyet. Legközelebb Gánt településen tudtam vizet venni, így azzal tartalékoltam. 

Gántra beérve, felkerestem a község éttermét, ahol a pecsét is volt. A napi menüje annyira hívogatóan hatott, hogy rendeltem egyet. A húslevest még meg tudtam örökíteni, de a húsgombócot a mártással, és a nokedlivel már nem, mivel a telefonomat feltettem tölteni. Egy órát pihentem az étteremben, sörrel, és kávéval teljessé téve az ebédemet.

Tele hassal megindulni mindig nehezebb, főleg, hogy majdnem 18 kilométer volt még hátra. Csókakőre akartam estig elérni, mivel a falu határában terveztem sátrazni. Az út javarészt homokkal teli volt, ami a gyaloglást időnként megnehezítette. 

Mivel a távolság nagy volt, így többször tartottam pihenőt. Vízzel ezúttal nem volt gond, mert vettem Gánton egy palackkal, tartaléknak. A Géza-pihenőnél lassan az út felénél tartottam. 

Az utam ismét visszatért a Mária útra. Az erdőkön keresztül gyakran meg-megálltam, mivel csemegéztem a szeder bokrokról. A Kocsmáros-dombhoz érve - sajnos kocsma sehol- már csak 2-3 kilométer volt hátra Csókakőig.

Már Csókakő határában jártam, amikor egy meredek lépcsőt láttam meg. Ez a lépcső vezetett fel a várhoz. Igaz, fáradt voltam, esteledett is már, de nem tudtam kihagyni, hogy ne nézzem meg a várat. Elindultam hát fel, a meredek lépcsőn.

A vidék, a honfoglalás után a Csák nemzetséghez került. A vár első említése 1299-ből származik. Később a királyi birtok, majd a Rozgonyi család tulajdona lett. A 16. században a török túlerővel már nem volt képes megbirkózni, így idegen uralom alá került. 1687-ben szabadult fel az oszmán uralom alól, későbbiekben szerepe már nem volt.

A várat részlegesen felújították, a főbb részei készen vannak. Hozzá nem értőként azt mondanám, hogy rendben van, igaz a modern anyagokat (pl. beton) valóban ki lehetett volna hagyni. Jobb viszont így látni, mintha le volna pusztulva, mint sok egyéb vár.

Leérve a falu széléhez, egy szépen kialakított táborozó hely fogadott. Ennél jobb helyre nem is érkezhettem volna. Szépen ki lett alakítva minden. Padok, asztalok, tűzhely, eső beállóhely. 

Itt került kialakításra egy megemlékezőhely, mely magába foglalt egy trianoni emlékművet, a csendőrségre emlékező szobrot, valamint Horthy Miklós szobrot.

Másnap reggel nem ébredtem korán, mivel csak 5 kilométer volt hátra a szakasz végéig, a 81-es számú főútig. Következett a szokásos bakancs tisztítás. Kényelmesen megreggeliztem, majd egy utolsót pillantottam a várra, és megindultam. Az egész falun érződik a vár hatása, ami a falusi vendégfogadók nagy számával érzékelhető.

A Kéktúra bélyegző a leírt helyén nem volt elérhető (be volt zárva a kocsma), így a helyi postahivatalban kértem igazolásra pecsétet. A főútig bő fél óra alatt ki is értem. Megnéztem a busz indulását, még volt egy fél órám, így a közelben lévő étterembe tértem be egy kávéra.

Az étterem tulajdonosa gondosan összeválogatta a berendezési tárgyakat, melyek stílusát amúgy is kedvelem.

Végeztem tehát az Országos Kéktúra 10. számú szakaszával, amely Szárliget és Csókakő között, mintegy 50 kilométer hosszan húzódik. Ezzel a Kéktúra teljes útvonalának több mint fele megvan. 

A továbbiakban folytatás októberig nem várható, mivel a szeptemberi félmaratonra, és az októberi maratonra készülök fel. Kivétel lesz az októberi rövid szakasz, Rakacaszend és Baktakék között, ahol kísérést fogok végezni. De ez már egy másik történet.

2015. szeptember 02. (szerda) 19:34 (UTC+1) - Domoszló

Legutóbb ott hagytam abba, hogy Mogyorósbányáig jutottam, mivel az esős, hűvös időjárás nem igazán tette élvezetessé a túrázást. Mostanra viszont elég jó időt jósoltak, sőt túl jót is. Ideje volt hát folytatni a Kéket. Irány tehát Mogyorósbánya, azaz a Kakukk söröző. Ezúttal a tulajdonos is jelen volt. Panaszkodott a gyenge forgalomra. Elmondta, hogy a végleges bezáráson is gondolkozik. Kár, mivel a kávé mellé egy potya hideg szódavíz is járt.

Következett még egy kis vásárlás a helyi kisboltban. Kénytelen voltam, mert szombat lévén az utolsó bevásárlási alkalmam volt. Ugyanis mint tudjuk, vasárnap a boltok zárva tartása ezt már nem teszi lehetővé.

Mogyorósbányát elhagyva, nyoma sem volt a két héttel ezelőtti csúszás, mászásnak. Mintha sosem esett volna. A Gyertyánosnak nevezett erdőn keresztül haladtam, időnként az erdők közötti réteken keresztül. A távolban feltűnt a Gerecse tornya, mögöttem pedig a hátrahagyott Gete-hegy.

Az Öreg-kő csúcsának közelében tartottam egy kis pihenőt. Időnként találkozom ilyen kiépített pihenőhelyekkel, bár nem mindig kiszámítható távolságokra. Jobb kedve támad a turistának, ha egy padra leülve tud pihenőt tartani.

Mielőtt Péliföldszentkeresztre beértem volna, egy forrás és egy imahely esett útba. Minden egyes útba eső forrásnál újra töltöm a kulacsaimat. A forrásnál tábla is ki volt téve: "Aki csak jön, iszik vizemből, nem köszöni meg, felüdül. Ingyen csobogok, másokért fáradok, olyan egyszerű így az élet, olyan szép csak adni, tenni másokért!" 

Az imahely 1937-ben lett építtetve a dorogi bányászok által. A Lourdesi Szűzanya szobrát a kecskeméti hívek adományozták. Már csak pár lépés volt hátra Péliföldszentkeresztig. A szalézi rend által üzemeltetett kolostorépülettel szemben, egy újabb kávészünet következett, egy újabb pecsételéssel. Mindez egy koromfekete vendég társaságában.

Épp egy népes csapat táborozott a kolostor területén, ugyanis meg lehet szállni náluk. Jómagam ezúttal is sátorban terveztem az éjszakákat eltölteni. Tovább álltam tehát. Bő nyolc kilométeres szakasz következett Pusztamarótig. A korábban még oly távolinak tűnő Gerecse csúcs már kezdett közelíteni.

Sajnos most sem maradhatott ki a szokásos szemét kupac is. Ezúttal is sikerült valakinek épp "véletlenül" otthagynia egy nagyobb csomagot. Bár összességében az egész erdőre mindez nem volt jellemző. Bízom benne, ez a jövőben is így marad.

De szerencsére mást is talál az ember, ha nyitott szemmel jár az erdőben. Tavaly sokat találtam a Caminon. Pont egy évvel ezelőtt indultam neki az Útnak, augusztus 29-én. Így e jeles napot szerencsére ismét túrázással töltöttem. Ugyanabban a bakancsban, ugyanazzal a táskával, csak a bot volt más.

Volt egy szakasz, ahol az ösvény két oldalán lévő bozót nem volt eléggé megritkítva, így a szúrós ágak miatt nehezen lehetett haladni. Ha ezt tudtam volna, machete-vel indulok el. De a tetőn lévő szedres bokrok zamatos termései kárpótoltak a szerzett sérülésekért.

Pusztamarótra beérve, az ott lévő ifjúsági táborban (volt úttörő tábor) ismét megtöltöttem a kulacsaimat. Itt található egy emlékhely, mely a mohácsi vész, valamint Buda eleste utáni magyar ellenállás felszámolására emlékeztet. Az emlékhelyen lévő idézetek: "Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa. legyen most s égve honért bizton nézzen előre szemünk!" "És te virulj, gyásztér a béke malasztos ölében. Nemzeti nagylétünk hajdani sírja Mohács!"

Tartottam egy uzsonna szünetet is, majd neki vágtam a Gerecse-üdülőig tervezett rövid utamnak. Úgy terveztem, hogy eddig megyek, és itt letáborozom. De amint odaértem, kiderült, hogy elzárt részen áll, forrás sem volt a közelben, és sátorozásra sem volt alkalmas a környék. Tovább álltam tehát.

Ezt követően végig erdőben vezetett az utam, a Gerecse-hegy oldalán. Mintegy 4,5 kilométert kellett megtennem, mielőtt leszáll az éj. Úgy voltam vele, lesz ami lesz. Forrásban nem igazán bíztam. Amint megláttam az erdészházat, már másban sem. A hajdan szebb napokat látott házzal szembeni tisztáson felhúztam a sátrat, pecsételtem egyet, majd álomra hajtottam a fejem.

Az éjszakám nyugodt volt, leszámítva egy közeli vaddisznó csorda hangjait, valamint egy hajnali lövést. Szerencsére a két hang között több óra is eltelt, így nem volt összefüggés. Reggelre alig maradt vizem, és mivel a következő állomás több mint 11 kilométerre volt, úgy döntöttem teszek egy kis kitérőt. Vértestolna a Kék jelzés mellett volt, egy kis kitérő a friss vízért megérte. De addig is volt még távolság, a falu félúton volt.

Bő egy óra múlva kiértem az erdőből, le a falu felé vezető réten, domboldalon, visszatekintve a Gerecse csúcsára. A jelzések a fákról átkerültek időnként egyéb helyekre, mint például a kövekre. Itt találkoztam először a magyarországi Camino jelzésével.

A faluba beérve, nem igazán terveztem messzebb menni az első vízcsapig. Útba esett egy temető, gondoltam az ottani vezetékes vízcsap tökéletes lesz. De sajnos ezúttal csak kerekes kút volt, ezt pedig nyilvánvaló okok miatt kihagytam. Beljebb mentem tehát, egészen a falu központjáig. Ott pótoltam a vízhiányom, és tartottam egy rövid pihenőt. Lovas zarándokok is jöttek ez idő alatt.

A szükséges kitérő után visszatértem a Kékre, folytatva utam Koldusszállás felé. Az erdőkben időnként irtás nyomai látszódtak, máshol friss telepítések. Folyt az erdőgazdálkodás. 

A tegnapi szerencsés napom után a mai még szerencsésebben folytatódott. Találtam ugyanis egy lópatkót. Ilyenkor ezer gondolat jut eszébe az embernek, hogy mit is fog ez jelenteni. Érdekes, hogy az ember milyen jelentéstartalmat társít egyes dolgokhoz.

Elérve Koldusszállásra, ott is megtöltöttem a kulacsokat. A Koldusszálláson, ahol egy éjszaka nem éppen koldus áron van. Innen tovább terveztem Somlyóvárig, de a vízhiány miatt ezen gondolkoztam.

Úgy voltam vele, hogy ha továbbra is olyan gyér lesz a felhozatal a források terén, akkor folytatom az utat egészen Szárligetig. Az Somlyóvártól további 10 km. Annak sem láttam értelmét, hogy félúton megálljak, és megigyam a vizem nagy részét, másnap meg kevés vízzel induljak el. 

Somlyóvárig egyetlen forrást sem találtam, így a továbbállás mellett döntöttem. Volt három órám, hogy beérjek Szárligetre, még a sötétedés előtt. gyorsítottam tehát a tempómon, és rövidítettem a pihenőkön. A kevés vízkészletemet pedig a vadaknak kitett almákkal pótoltam.

Utam átvezetett az M1-es autópálya alatt. Előtte kénytelen voltam bekérezkedni egy gazdasághoz, vizet kérni. Útbaigazítást is kaptam, mely szerint egy forrás is lesz az út mellett. Hát a Körösi Csoma Sándor forrás megvolt, tavaly fel is lett szépen újítva, de víz egy csepp se volt.

Maradt tehát Szárliget, ahol a vasútállomás vízcsapjánál enyhítettem szomjamat. A községháza mellett pedig alkalmas sátorozóhelyet is találtam. Mire felhúztam, már be is esteledett.

Elérkeztem tehát a 11. számú túra végéhez, véget ért ezzel a Gerecse, és a Gete-hegy. Megközelítőleg 65 kilométerrel kerültem közelebb a célhoz. Holnap innen terveztem a folytatást Csókakő felé, immár a Vértesben, a 10. szakaszon.

2015. augusztus 18. (kedd) 19:01 (UTC+1) - Domoszló

Mint említettem, a kedvezőtlen időjárás miatt húztam, halasztottam a soron következő Kéktúrát. Nem akartam a kánikulában gyalogolni. A 11. szakasz Szárliget és Dorog között húzódik, mintegy 65,1 km hosszan. Három napot szántam rá. Nézegettem az időjárás jelentést, de semmi jót nem várhattam. Ismét kedvezőtlen időjárásnak néztem elébe, de ezúttal az eső miatt. 

Mire Dorogra érkeztem,  az eső már a Costa Ricában megismert módon zuhogott. Előkerült az esőköpenyem, azonban a szandál ezúttal otthon maradt, így kénytelen voltam bakancsban gyalogolni. A legutóbbi utam során derült ki, hogy a bakancsom talpa lyukas, és a víz bekerül a bakancs belsejébe. Így indult tehát a túrám. A vasútállomáshoz kellett mennem először, mert ott hagytam abba tavaly, Piliscsaba felől jövet. Miután pecsételtem, leültem a peron egyik padjára. Negyed óra múlva az eső elállt, és a nap is kezdett kisütni, így megindultam.

A városképet az egykori bányászat jelentősen meghatározta. A fenti képen az egyik bányászati központi hivatal látható. Hajdanán gondolom többen megfordultak egy-egy napon benne. A Kéktúra vonala a teljes városon keresztül haladt. Az egyik ház kerítésén ismét a Camino-t juttatták az eszembe. Lassan egy éve, hogy ott voltam, de mindmáig meghatározó az, amit adott ez az út.

A városból kiérve, egy földúton kezdtem felfele kapaszkodni. Jobban mondva csúszni, mászni. Az eső ugyanis teljesen átáztatta a talajt, így nehezen lehetett menni. Esni nem esett, de a gyalogösvény melletti növényzetről jutott a csapadékból.

Az út, ismét a Mária úttal együtt haladt. Időnként elágazik, de legtöbbször együtt. A Nagy-Gete 455 méteres csúcsára felérve, az ott 2000-ben felállított kereszt fogadott. A rajta elhelyezett tábla szerint Szent István király tettére emlékeztet, mely szerint az országot felajánlotta Nagyboldogasszony oltalmába.

Eközben az időjárás nem javult. Sőt, rosszabb lett. Ismét előkerült az esőköpeny. A párától alig lehetett ellátni. A Gánt-hegyről lefele menet, egy keskeny, csúszós ösvényen ismét nehezen haladtam. Szerencsémre volt egy két kapaszkodó, kő, szikla, melyek segítettek a balesetmentes közlekedésben. 

Mire elértem az első pecsételő helyemre, Tokodra, az eső ismét elkezdett cseperegni. Épp, hogy a falu központjába értem, el is kezdett zuhogni. Körülbelül egy negyed óráig tartott, ez idő alatt az egyik buszmegállóba álltam be. Tokod is egy bányászfalu. Megemlékezés is van az elhunyt bányászokról. A falukép egyébként átlagosnak mondható. Templom, boltok, kocsma, emlékművek. 

Mint említettem, a Mária zarándokút is gyakran együtt van a Kéktúrával. Ennek is köszönhető, hogy a falu egyik lakója az alábbi képpel díszítette a házának falát. Ennél találóbbat nem is festhetett volna rá. Szent Kristóf óvja a vándort.

Az eső rövid ideig csendesedett, én pedig megragadtam az alkalmat, és felkerestem a pecsételő helyet. Rendhagyó módon egy kocsmában volt a pecsét, és jómagam is rendhagyó módon kértem egy korsó sört. Időm volt, hisz az eső újra elkezdett zuhogni. A zoknim, bakancsom átázva. Kezdtem gondolkodni, hogyan tovább.

Úgy döntöttem, hogy ma mindenképpen tovább állok. A Tokodi pincékhez terveztem eljutni. Fél hét is elmúlt, amikor Tokod községet magam mögött hagytam. Az eső pedig újból el kezdett cseperegni. Egy kisebb hegyen kellett keresztül mennem, bár én inkább nevezném dombnak. A távolban már látszódott a Tokodi pincesor.

Kezdett esteledni, amikor beértem a pincesorra. Nagyon nem volt időm, hogy jobban szétnézzek, mert az eső jobban eleredt. Kerestem hát egy terebélyes diófát, és a lombja alatt felhúztam a sátramat. Ahogy néztem, a választott helyszín nem volt állandóan látogatva. Zavartalannak ígérkezett tehát az éjszakám.

Az éjszaka kétszer ébredtem meg, hogy szakad az eső. Szerencsémre a sátor falai bírták. Igaz, egyrétegű a sátor, de egy külső ponyvával le szoktam takarni. Ha nem érek hozzá a falhoz, akkor nem leszek vizes. Reggel korán keltem, mert időben akartam tovább menni. Mogyorósbányáig terveztem csak, mivel úgy döntöttem, hogy az eső miatt nem folytatom tovább. Így nem sok értelme volt. Elővettem hát a második pár zoknimat, és felhúztam a vizes bakancsomat. Pár perc után a zoknik is vizesek lettek. 

Nem volt nagy a ma reggelre tervezett táv. Mindössze 5,6 kilométer. Meg is érkeztem korán. A buszmegállóban épp indulni készülődött a busz. Nem szálltam fel rá, mivel várt rám még egy pecsételés. Ugyanis a szakasz kezdetén, és végén is pecsételni kell. Úgy voltam vele, hogy megyek a következő járattal. Megkerestem hát a pecsétet, ami egy zárt (!) kocsma ajtajához lett kihelyezve.

Mivel volt majdnem három órám a busz indulásáig, megreggeliztem a söröző mellett kialakított étkező-pihenő helyen. Egy forrás mellett lett kiépítve a hely, ahol a falu lakossága, valamint az átutazó vendég süthet, főzhet.

Reggeli után visszatértem a buszmegállóba. Útközben a helyi ács, szépen faragott kapuját is megcsodálhattam. Még egy padot is készített, "fáradt vándor pihenőhelye" felirattal. Ki is próbáltam volna, ha nem esett volna az eső.

A buszmegálló a község központi részén található, a templom, és az első világháborús emlékmű szomszédságában. Szép, rendezett település ez a Mogyorósbánya.

A buszmegállóban elhelyezkedve, levetettem a bakancsomat, melyet megpróbáltam kitörölni, megszárítani. Nem sok sikerrel jártam. Elővettem hát az utolsó pár száraz zoknimat, és felhúztam. Annyira lett nedves, hogy a hazafele tartó utat kibírja. Nincs mese, meg kell talpaltassam a bakancsomat. Ragaszkodom hozzá, hisz oly sok közös élményünk lett, a közel 1500 megtett kilométer során.

Bár az időjárás jelentés javulást mutatott, ebben nem bízhattam. Annál is inkább, mert nem volt több száraz zoknim. Nem kockáztattam egy megfázást. Hazafele vettem tehát az irányt, Mogyorósbánya-Tát-Dorog-Budapest-Domoszló útvonalon. Legközelebb Mogyorósbányától folytatom.

Rövid szakasszal - 14,6 kilométer - lett tehát kiegészítve az eddig megtett Kéktúrám. Lassan, de biztosan haladok, nemsokára meglesz a táv fele. Már ha az időjárás is engedi.

2015. augusztus 16. (vasárnap) 17:58 (UTC+1) - Domoszló

A Via Unitariana óta nem nagyon voltam semerre. Értem ezalatt, hogy nem igazán volt miről írnom. A hetek óta tartó kánikula miatt nem igazán volt kedvem folytatni a Kék-et. Az igazat megvallva, semmihez nem volt kedvem. Pont jókor jött sógorom ötlete, hogy ruccanjunk ki egy hosszú hétvégére, horgászni. A Ráckevei-Duna alsó végén található Rózsa-szigetet néztük ki. Két éve már jártunk ott.

A képen látható a kis sziget, mely egy vékony földnyelven keresztül közelíthető meg. Egész otthonosan ki lett alakítva. Megtalálható rajta minden, ami egy hétvégi horgászathoz kell. Több kis nádfedeles házikó biztosítja a sziget vendégeinek a szállást, bár sokan laknak a saját magukkal hozott lakókocsijukban.

A leérkezésünk után megkerestük a gondnokot. Kicsit döcögősen indult minden. Két héttel ezelőtt egyeztettem le a foglalást, de nem igazán találta meg a naptárában. Szerencsére volt szabad szoba. A helységet biztosítéknak szántuk, ugyanis kint terveztük tölteni az éjszakát is. Jómagam nem horgászom, de szívesen töltöm az időm a vízparton. Annál is inkább, mert e vízpart a legutóbbi munkahelyem része is volt.

Maga a Ráckevei-Duna, a főággal a Csepel-szigetet öleli körül, hossza 57,3 folyamkilométer. Északi végén a Kvassay-zsilip, délen a Tassi-zsilip zárja el a Dunától. A két partjának nagy részén felparcellázott telkek vannak, rajta hétvégi házakkal, nyaralókkal, melyek egyedi hangulatot adnak a Kis-Dunának.

E panoráma tárult elénk. Az időjárás továbbra is az elmúlt heteknek megfelelően folytatódott. Tombolt a kánikula. Többször kellett megmártóznunk a vízben. Nem mértük a víz hőmérsékletét, de szerintem 30 fok körüli volt. A vízfelszínen pár döglött kagyló is jelezte, hogy túl meleg a víz. Ennek megfelelően nem is nagyon volt kapásunk késő estig. Pár keszeg után viszont, hajnalban jött egy nagyobb fogásunk. Egy 8,5 kg-os ponty személyében.

Természetesen a mérés, fényképezés után a hal vissza került a vízbe. Jómagam pedig a hálózsákomba. Pár óra szundítás következett még. A szigeten lehetőség van főzésre is, azonban eme lehetőség erősen korlátozott. Mi viszont hoztunk magunkkal mindent, mi ehhez kell. Továbbá egy jól felszerelt büfé-kocsma is rendelkezésére áll, a sziget vendégeinek.

Egy esti lecsó elfogyasztása után folytattuk a horgászatot. Közben összeismerkedtünk a szomszédunkkal, aki maga is lakókocsi tulajdonos volt. Érdekes figura volt. Fura, de barátságos. Több éve, rendszeres visszajáró, mindenki ismeri már a szigeten.

A második éjszaka közepén be kellett vonuljunk a keresztlányommal a lefoglalt szállásra, mert eleredt az eső. Végre. Több hete tartó, eső mentes kánikula ért véget. Az éjszaka további részében több fogás nem volt. Reggel összepakoltunk, majd hazafele vettük az irányt. Hála a kánikula végének, holnap folytatni fogom a Kéktúrát, Dorogtól nyugatra. 

2015. augusztus 1. (szombat) - Datk - Olthévíz

Reggel, mire felébredtünk nyoma sem volt a tegnapi időjárásnak. A cipőink, és bakancsaink viszont vizesek voltak még, így egy nagy tüzet raktunk, és körberaktuk a lábbeliket hadd száradjanak. Nem siettünk, mert az utolsó napra nem volt nagy a távolság.

Annyira megszáradt a bakancsom, és a zoknim, hogy tudtam használni. Elköszöntünk a lelkésztől, és a családjától, és elindultunk hát az utolsó távunkra. Jómagam egy kicsit vegyes érzelmekkel. A hatodik napon voltam túl, de legszívesebben maradtam volna még egy kicsit. Ahogy körbenéztem, többen is így érezhettek.

Pár kilométer után meg is érkeztünk Oltbogátra. A falut gyorsan magunk mögött hagytuk, és felkapaszkodtunk egy kisebb dombra. Itt egy úgynevezett milleneumi erdőn haladtunk keresztül, melyet 1896-ban ültettek a Honfoglalás tiszteletére.

Az erdő után egy újabb legelő következett, egészen egy patakig, amin át kellett kelnünk. Felettünk népes gólyasereg repkedett olyan formátumban, amely a keselyükre jellemző. 

A két fogásos ebédünket az E 60-as főút mentén lévő étteremben fogyasztottuk el. Többen is megfordultak itt, köszönhetően a főútnak. Népszerű helynek tűnik.

Utunk folytatódott egy darabig a főút mentén, majd arról letérve egy rövid bekötőúton Olthévízre. Legelőször betértünk a falu unitárius templomába. Tartottunk egy rövid pihenőt, és énekeltünk egyet. 

Ebben a templomban rögtön észrevettem, hogy a padok nem voltak kék színre lefestve, mint ahogyan az eddigiekre jellemző volt. Ismét egy gyönyörű templomot ismerhettem meg. 

Az utam során rengetegszer találkozok olyan dolgokkal, melyek úgy jönnek elő, hogy nem tervezem meg a velük való találkozást. Érteném ez alatt, hogy véletlenül találkozom velük. De ez nem így van. Tavaly óta nem hiszek a véletlenekben. Föntről jövő dolgok ezek, melyeket akkor és ott kell meglátnom. Mint például a templom kertjében lévő kopjafa feliratát. Egy közös fényképhez kellett beállni egy-egy oszlophoz. Anélkül választottam ezt, hogy előtte elolvastam volna. 

Ezt követően folytattuk az utat a falu belsejébe, ahol a falu esperese látott minket vendégül. Megkóstolhattuk a helyben sütött lepényt, melyet bivalytej felhasználásával készítették. Itt tartottuk az idei gyalogló tábor záró részét, melyet egy közös, gitárral kísért énekkel tettünk színesebbé.

Ezután mindenki fogta a táskáját, felszerelését, és megkezdődött a hazamenetel. Nehéz volt elköszönni egy ilyen remek társaságtól. Igaz, így visszagondolva, hamar eltelt az idő, a tavalyi út óta. De mégis rossz volt belegondolni, hogy csak egy év múlva fogok a legtöbbjükkel újra összefutni. Remek embereket ismerhettem meg idén is. A hazafele utat Kolozsvárig Czire tanár Úrral tettük meg, mikrobusszal. Zárásképpen páran beültünk még Kolozsváron, egy étterembe egyet beszélgetni.

Véget ért hát a 3. Via Unitariana gyalogló tábor. Véget ért, és bennem újra elkezdődött valami folyamat. Valami, amit úgy gondoltam, hogy le tudok csendesíteni, de kiderült, hogy nem. Bár nem tudom pontosan, hogy merre tovább, de azt tudom, hogy merre nem. 

2015. július 31. (péntek) - Nagyajta - Datk

A tegnap említett vérszívót - denevér - megúsztam, ám reggelre a térdhajlatomon egy rokon szakmát űző teremtmény jelent meg. Kullancs kezdett belém furakodni, ám egy csipesz segítségével gyorsan kiszedtem.

Tegnap este vacsora előtt már volt egy zápor, és ma reggel is esőre állt. Maradt tehát a hosszú ujjú nadrág, esőkabát előkészítése. A templom körül tegnap nem tudtam fényképezni, ezeket is reggel pótoltam.

Reggeli után pár zarándoktársunktól elbúcsúztunk. Ekkor már csepergett az eső, így előkerültek az esőkabátok, ponchók. Datkig kellett ma eljutnunk.Megindultunk tehát libasorban, az aszfalt út jobb oldalán. Az eddigi Via Unitariana-kon nem volt olyan nap, hogy esőben kellett gyalogolni, idén ez bekövetkezett.

Az út kezdetén annyira nem volt komoly eső. Hol esett, hol nem, de inkább csak cseppek. Később azonban már jobban megeredt. Legtöbbünknek a cipője, és a bakancsa is beázott. Így jártam jómagam is. A bakancsom talpa a korábbi útjaim során kilyukadhatott, így az útról a vizet beengedte a talprészbe, ahol a vastag zokni annyi vizet szívott magába, hogy egy kisebb medencében érezhettem magam.

Miklósváron is keresztülmentünk, ahol a Kálnoky család kastélya is megtalálható. Jó volt látni az utcanévtáblákat is. Milyen jó lenne, ha Erdély szerte működne a dolog.

Végig esett az eső, miközben Kovászna és Brassó megyét váltakozva léptük át. A táskáink, ruházatunk a védelemnek hála viszonylag száraz maradt, azonban a cipőink, mint említettem tocsogtak a vízben. Így értünk be Köpecbe, majd Ágostonfalvára.

Ágostonfalván betértünk a helyi vasútállomás várótermébe, megpihenni egy kicsit. Mivel a csoport többségének a lábbelije beázott, és a tervezett távolság is sok volt még hátra Datkig, úgy döntöttünk, hogy vonattal könnyebbé tesszük a hátralévő utunkat.

Bő két és fél óra múlva jött is a vonat, és egy negyed órás, békebeli zakatolás következett Alsórákos határáig. A vonatról leszállva keresztülmentünk Mátéfalván, majd utolsó állomásunk, Datk következett.

Datken is a lelkészi házban fogadtak minket, és elláttak minden földi jóval. A vacsora előtt volt egy kis idő pihenésre, beszélgetésre, kellően lehűtött italok kóstolására.

Az udvaron, a csűr háta mögött eközben rendületlenül folyt a fűnyírás, hála a két négylábúnak. Néha odébb rohantak, ha utunk keresztezte az övéket. 

Vacsora után a templomot látogattuk meg, majd a mellette található terembe gyűltünk össze. A tavalyi évhez hasonlóan egy-egy cetlit kellett húzni, melyen egy szöveg volt. Mindenki elmondta pár mondatban, hogy neki mit is jelent a kiválasztott szöveg. Ennél találóbbat nem is húzhattam volna. A válaszom: nem szeretnék a tavaly elhagyott mókuskerékbe vissza mászni, és újból azt az életet élni, ami a társadalmi elvárásoknak megfelelő.

Az éjszakai szállásom a csűrben volt, ahol a matracokat elhelyeztük. Mások a templomban hajtották álomra a fejüket. Mögöttünk egy nehéz nap állt. Bíztunk benne, hogy holnap már nem esőben fogunk beérni Olthévízre, a tervezett végállomásra. 

2015. július 30. (csütörtök) - Árkos - Nagyajta

A tegnap említett templomkerti pázsit megtette a hatását. Reggel frissen, kipihenten ébredtem. A reggeli után még egy rövid mosásra is jutott időm, ugyanis pár ruhámat ki kellett mosnom. A Camino óta három garnitúra pólóval, zoknival, alsónadrággal indulok útnak. Egyik rajtam, a másik szárad, a harmadik tartalék. Most viszont egy nappal csúszott a mosás, így a tartalék is használatra került. 

Elbúcsúztunk a lelkésztől és a családjától. Öröm volt látni a népes családját. Megköszöntük nekik a szíves fogadtatást. Napi célunk Nagyajta volt. A terepviszonyok a tegnapihoz hasonlóak voltak. Többnyire föld-, és köves úton keresztül mentünk, végig emelkedőn felfele. A tetőre felérve, tartottunk egy hosszabb pihenőt, lévén, hogy az aznapra tervezett távolság felét megtettük. Itt megtöltöttük friss forrásvízzel a kulacsunkat, ebédeltünk, és egy-egy terebélyesebb fa alatt pihentünk. Csodaszép az élet!

Egyébként ezen a tetőn kerül évente megrendezésre a környékbeli falvak unitárius találkozója, egy úgynevezett piknik formájában. Minden évben más község szervezi.

A hosszabb szünet után utunkat folytatva, legelőkön, erdőkön keresztül vándoroltunk. Középajtáig földúton, annak határában kövezett úton. Az időjárás végig meleg, napos volt. 

Középajtához közeledve az időjárás kezdett változni. Egyre több lett a felhő. Ez egyrészt jó volt, mivel a napot eltakarta, így a gyaloglás könnyebbé vált.

Az úton el haladt mellettünk egy szénásszekér, bár nem bivalyok húzták, hanem traktor. Gyerekkoromban még inkább a bivalyok általi szállítás volt elterjedve, mára azonban ez is változott. Jobb szerettem volna, ha nem.

Középajtára beérve egy bolt előtt tartottunk egy újabb pihenőt, ahol jómagam egy újabb fajta, Brassóban gyártott sörrel oltottam szomjamat. Ekkor már látszódott, hogy hamarosan esni fog.

Alkalmam volt gyönyörű kapukat fényképezni. Jellegzetes az itteni házak szerkezete, hogy teljesen egybe van építve a kapuval, gyakran a melléképülettel.

Nagyajtára, a szállásunk színhelyére már borús időben érkeztünk. Veszélybe került így a tervezett templomkertben alvás. Szintén a lelkészi lak kertjében, házában történt a vendégfogadás.

A vacsora után ismételten megkóstolhattuk a pánkót, hála az egyik zarándoktársunk családjának. Az este további részében a tábortűz körül énekeltünk.

Következett az unitárius templom meglátogatása. Sajnos a lelkész nem tartózkodott Nagyajtán, így utólag voltam kénytelen pár információhoz jutni. Az első templom építése a 13-14. századra tehető, melyet folyamatosan alakítottak. A szentélyt a 15. században lebontották. A templom faragott kőszószékét 1710-ben készítették, mely régiségét tekintve Erdély hatodik faragott szószéke.

A műemléktemplomot szabálytalan, négyszög alakú várfal övezi, melyet a 16. század második felében kezdtek el építeni. Az éjszakát az egyik bástyájában töltöttem. Kezdetben egy denevér társaságában, ám látva, hogy mennyien akarunk ott aludni, gyorsan kiment. 

Negyedik napunk végén ismételten megkaptuk a napi megtett utunk adatait. 26,4 kilométer volt. Tavaly többször léptük át a 30 kilométert, de idén valahogy ez elmaradt. Személy szerint magam örültem e változásnak, mivel a 25-30 kilométer közötti távolság jobban teljesíthető. Azért így is el tud fáradni az ember a nap végére.