2015. július 29. (szerda) - Uzonkafürdő - Árkos

Ezúttal az éjszakát eső nélkül megúsztuk. Nem úsztam meg viszont a talaj egyenetlenségeit, amely az elalvás kezdeténél okozott kisebb kellemetlenséget. Megpróbáltam jobb helyet keresni, de a második próbálkozás után abbahagytam. Úgy voltam vele, hogy aki átlépte a komfort zónáját, az mindezt el tudja viselni. Márpedig én már hónapokkal ezelőtt átléptem. 

Reggeli a szokott módon zajlott, ami azt jelentette legtöbbünknél, hogy miután csomagoltunk az útra szendvicseket, ettünk is. Többnyire kukorica pelyhet, müzlit tejjel, vajas-lekváros kenyeret, stb. A lényeg, hogy elegendő kalóriával indítsuk a napot. Már reggel látszódott, hogy meleg nap elé nézünk. Indulás előtt megtöltöttük a kulacsainkat a borvízzel. Uzonkafürdőt elhagyva, kaszálókon, legelőkön mentünk keresztül, melyek hol emelkedtek, hol lejtettek. Kezdtem megismerkedni azokkal, akik a tavalyi táborban nem voltak. 

Akiket ismertem már, azok közül többen kíváncsian kérdeztek az elmúlt időszakban megtett útjaimról, az ott megélt dolgokról. Igyekeztem mindenkinek válaszolni, átadni mindazt, amit megéltem. Időközben a csapat a szokásos módon hosszúra nyúlt. Sokszor megállt az eleje, bevárni a társaság végét. Különösen egy-egy juh nyáj, vagy tehén csorda közelében. Egyik pihenőhelyünket egy pásztorkutya is megközelítette, de csupán kíváncsiságból. Kíváncsiságát némi szendviccsel viszonoztuk.

Az indulásnál elfelejtettem magamról gondoskodni, hogy megfelelően védekezzek a napégés ellen. Menet közben sikerült némi fényvédő krémmel ezt pótolnom. Gyorsan haladtunk, bár az ivóvíz készletünk fogyott rendesen. Kálnokra beérve megrohamoztuk a boltokat, szomjunkat csillapítani.

A faluban lévő gólyafészkeknél nagy volt a forgalom. Most gyakorolták a repülést a kicsik. Érdekes, hogy ezekben a falvakban mennyi gólyafészek van. Egyes faluban akár 5-6 is.

Kálnokot elhagyva utunkat Sepsikőröspatak felé folytattuk. Itt is találkoztam a Mária zarándokút jelzésével, mely az egész Kárpát-medencén keresztül vezet, az osztrák Máriazellből az erdélyi Csíksomlyóig, mintegy 1400 kilométer hosszan.

Műúton értünk be Árkosra, az aznapi szállásunk helyszínére. A helyi unitárius lelkész és családja fogadott minket a lelkészi lak udvarán. Tartottunk egy fél órás pihenőt, mielőtt mindenki elindult a vacsora előtti zuhanyzáshoz. 

Árkos község unitárius templomát a 13. században építették, melyet a 16. században átépítették, és a 17. században védőfallal, bástyákkal egészítették ki. Jelenleg folyik a falak felújítása. Az egyik bástyában egy helytörténeti kiállítás is kialakításra került.

Vacsoránkat a helyi közösségi házban fogyasztottuk el, ahol a helyiek friss pánkóval - a pannonok kedvéért fánk - és hideg ásványvízzel, és sörrel is megleptek minket.

Vacsora után egybegyűltünk a templomban, ahol tartottunk egy kis beszélgetést, éneklést. Érdekes volt látni, hallani egy pár szóból, mondatból, hogy ki, milyen személyiség. Különösen jó volt mindezt egy gyertya lángjának fényénél átélni.

A szállásunk ismételten több helyen volt, kik-ki választhatott hol. Volt aki a közösségi teremben, volt aki a papi lak kertjében, a templomban, vagy a templom kertjében. Magam az utóbbit választottam. A matrac alatt ezúttal kényelmes gyeptakaró gondoskodott a kényelmes alvásról. Szükség is volt rá, mert 28,5 kilométeres távon voltam túl.

2015. július 28. (kedd) - Szentirmai Büdösfürdő - Uzonkafürdő

Éjjel arra ébredtem, hogy majdnem mindenki pakol, mozgolódás van. A mikrobusszal is elálltak a terasz mellől, mert az eleredt eső az autóról a teraszra folyt. A terasz szélén alvók beljebb húzódtak. Magam a fal tövében foglaltam helyet, így nem áztam meg. Reggel is esőre ébredtünk. Beleborzongtam, hogy esőben kell folytatnunk az utunkat. Mire azonban felkeltünk, az eső elállt. A reggeli, a szállás második részeként funkcionáló faház udvarán volt. Szendvicseket lehetett csomagolni az útra. Szükségünk is volt rá, mivel ki kellett bírni a vacsoráig. 

Időközben az időjárás is kezdett jobbra fordulni, bár a köd, s a pára megmaradt. De legalább az esőkabátot nem kellett elővenni.

Elkezdtük tehát a napi távunkat. Uzonkafürdőig terveztünk ma elérni. Erdőn keresztül vezetett az utunk, melyet időnként egy-egy tisztás megszakította. Nem volt az a sűrű erdő. Menet közben időnként tartottunk egy-egy pihenőt. Ilyenkor pár percig kifújhattuk magunkat, ittunk egy kis vizet, valamint pihentettük a lábainkat.

Az időjárás továbbra is párás volt, néha a pulóvert is fel kellett venni. Az út mentén egy menedékház is volt. Télen ugyanis szükség lehet egy fűthető, zárható menedékre, ahol a fagy elől meghúzhatja magát az ember.

Az időjárás közben annyira mellénk állt, hogy a köd eloszlott, a nap pedig kezdett előbújni. A hőmérséklet is emelkedett annyira, hogy már a pulóver sem kellett. Az ebédszünetünk már kifejezetten napos időben zajlott. Jók ezek az ebédszünetek. Miután az ember elfogyasztja az ebédjét, van még legalább fél órája pihenni. Az elmúlt évben magam is gyakorlom e sorrendet, meghonosítva a sziesztát az életemben.

Az ebédszünet után újult erővel folytattuk utunkat. Immár verőfényes napsütésben haladtunk, a ligetes hegytetőkön át, az erdő felé újra. Menet közben áfonyát, szamócát és málnát szedtünk, desszertként kiegészítve a nemrég elfogyasztott ebédünket.

A málna bokrok környékén, helyenként a fű le volt taposva, jelezve, hogy medvék is csemegéztek a gyümölcsből. Időnként hangos kiáltással jeleztük, hogy most mi csemegézünk. Az eredmény sikeres volt, a korábbi vendég(ek) nem jelent(ek) meg.

A táj leírhatatlanul gyönyörű volt. A tetőkön haladtunk, ahol helyenként egy-egy terebélyes fát meghagyva, legelőket alakítottak ki. Néhol egy-egy esztenába botlottunk, ahol a juh nyájak védelmére szegődött termetes juhászkutyák vonultak fel egy vonalban, jelezve, hogy résen vannak. A csapat körülbelül egy kilométer hosszan gyalogolt. Jómagam a második felében bandukoltam, időnként meg-megállva, a tájban gyönyörködve.

Elérve Uzonkafürdő határába, messziről látszódott a település, és az azt körülvevő dombság. Beérve a faluba, megtöltöttük a kulacsunkat a forrásból, melyből a híres uzonkai borvíz folyt. Magnéziumos, kálciumos, szénsavas forrásvíz. Mellette egy medence is volt, melyben az előbb említett borvízben lehetett fürödni. A gyógyvíz minden korosztály számára ajánlott.

A szállásunkat - egy nyaraló udvarán, valamint a ház szobáiban - elfoglalva, megindult a társaság nagy része az említett medence felé. Többen is megmártóztunk a hideg vízben. A padlózat fenyődeszkából készült, rései között buborékok törtek a vízfelszín felé. Fura érzés volt a testet körbevevő víz hatása is. Olyan érzésem volt, mintha egy pezsgőtabletta lennék.

A vacsora előtt elugrottam egy kicsit szétnézni a településen. Egy kisboltban sikerült szert tennem az egyik helyi sörre is. Jutalom volt a nap végén. A vacsora után felizzítottuk a tábortüzet, majd újabb gitárral kísért éneklés következett.

Az éjszakát tehát az udvaron terveztük többen is eltölteni, matracokon, hálózsákban. Ehhez az időjárás is partner volt, ugyanis csillagos égbolt tárult felénk. A napi távolság pedig az alábbiak szerint alakult:

Mint látható, 30,1 kilométert tettünk meg a második napon. Lévén, hogy teljes napot gyalogoltunk, jóval több volt az elégetett kalória is, továbbá a hidratálás során veszített folyadék.

2015. július 27. (hétfő) - Budapest - Szentimrei Büdösfürdő

Vasárnap késő este, 22:00-re már a Népligethez érkeztem. 23:00-ra volt kiírva a busz indulása, de 23:45-kor még javában folyt a csomagok bepakolása. Pár évvel ezelőtt már utaztam ezzel a busztársasággal, de ezúttal nyoma sem volt a korábbi utaskísérőnek, filmvetítésnek, kávénak, teának. Úgy látszik, változik a világ náluk is. A háromnegyed órás késésünket, a határátkelésnél tovább szaporítottuk. Magam az emeletes (!) busz legelején foglaltam helyet, panorámaként tárulva elém az útszéli táj. Az út elején a váltó sofőr elmondta, hogy nem fogunk mindenhol megállni, ahhoz képest sok pihenőt tartottunk. Kolozsvárra, helyi idő szerint fél kilencre érkeztünk.

Pár utas leszállása után, utunkat folytatva következett Torda, Marosvásárhely, és Szováta. Ekkor már láttam, hogy nem fogok időben odaérni Csíkszeredába, a megbeszélt időpontra. Udvarhelyt elhagyva már másfél órás késésben voltunk. Küldtem egy üzenetet, hogy késni fogok. Csíkszeredába érkezve, azonnal taxiba ültem. Nem szoktam a közlekedés eme formáját választani, de ezúttal siettem. Mire megérkeztem az indulási ponthoz, már az indulás előtti pillanatok voltak.

Az idei Via Unitariana gyalogló tábor résztvevői között sok, számomra új arcot láttam. Többük már volt az első táborban is, ahol én még nem voltam. Sokan viszont hiányoztak azok közül, akikkel tavaly ismerkedtem meg. Akiket viszont ismertem, nagyon jó érzés volt Őket viszont látni. Azonnal el is indultunk, várt ránk egy fél napi távolság. Kezdetben az aszfaltozott főút mentén, a városból kifele menet, majd egy emelkedőn folytattuk utunkat. 

Nagyokat szippantva a levegőből, jó érzéssel kaptattam fel a domb oldalra, vissza-vissza tekintve. Ismét éreztem, hogy hazatértem. Időközben a régi gyalogló társak többségével sikerült pár szót váltani. Az újakat viszont még csak figyeltem, próbálva a neveket megjegyezni. 

A távolság nem volt annyira vészes, ám az emelkedő, mely időnként köves volt, eléggé igénybe vette a szervezetünket. A kezdő napra tehát meg volt a bemelegítés. Magam már kezdtem éhes lenni, amikor beértünk Büdösfürdőbe. A környékbeliek sok faházat építettek itt, ahol a tavasztól, késő őszig tartó időszakot töltik. Télen viszont kemény mínuszok vannak. Akár -35 C° is.

A csapat nagy része a közbirtokosság tulajdonában lévő, tetővel fedett, három oldalról nyitott helyen foglalta el a helyét. Így tettem jó magam is. A többiek a nem messze lévő faházat választották. A vacsorát Hunor készítette, aki a tavalyi évhez hasonlóan mikrobusszal szállította a két helyszín között a felszerelés nagy részét.

Vacsora után legtöbben elhelyezkedtünk a polifoam (izolir) matracokon, hálózsákokban, és hallgattuk a gitárral kísért éneklést. Bíztunk az időközben ködössé váló időjárás megváltozásában.

A nap végén, a tavalyi évhez hasonlóan, Koppándi tanár Úr a megtett utunk adatait ismertette. Ezek szerint 14,3 kilométert tettünk meg. Mindannyian tudtuk, hogy holnap ennek a távolságnak a kétszerese vár reánk.

2015. július 22. (szerda) 11:59 (UTC+1) - Domoszló

Elérkezett hát a várva várt gyalogló tábor, a Via Unitariana. Tavaly, a Camino előtti hetekben vettem részt először rajta, melyet akkor másodjára rendezték meg. A szülőföldemen, Erdélyben kerül megrendezésre, a Magyar Unitárius Egyház által. Idén július 27 - augusztus 2 között, a Kárpátok gerincén, és az Erdővidéken. Ahogy a honlapon is írják: "Tanuljuk újra a járást, tanuljuk újra a látást, tanuljuk újra a szülőföldet!"

Napi 20-25 kilométeres gyaloglással fogunk végig haladni az alábbi településeken, illetve ezek közelében: Csíkszereda, Szentimrei Büdösfürdő, Uzonkafürdő, Kálnok, Sepsikőröspatak, Árkos, Sugásfürdő, Nagyajta, Bölön, Ürmös, Datk, Olthévíz. Ez idő alatt valósul meg a fizikai megterhelés, a lelki élmény, és a vallási-honismereti ismeretszerzés egyensúlya. Gyakoroljuk a lelassulást, az egyszerű életet, önreflexiót, kölcsönösséget, mély emberi kapcsolatok alakulnak ki, meghatározó élményeket szerzünk, valamint elősegítjük az életmódunk megváltozását. Tavaly óta ezek az értékek meghatározóak lettek a saját életemben.

A tábor résztvevői szellemi folytonosságot vállalnak Henry David Thoreau életművével: "Mélyen akartam merülni az életbe, kiszívni csontja velejét, olyan erőteljesen, spártai módra akartam élni, hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet ..."

A tábor idejére magammal vitt felszerelésre is igaz, hogy csak a legszükségesebbet. A szállás nem csak vendégházaknál lesz, hanem időnként gyülekezeti termekben, templomokban habszivacs derékaljon. A táskám a tavalyi Via Unitariana-n, és a Camino-n használt 36 literes hátizsákom lesz.

• hátizsák
• habszivacs derékalj
• hálózsák
• 1 pulóver
• 3 póló
• 1 trikó
• 1 lecipzározható hosszúnadrág
• 1 rövidnadrág
• 1 úszónadrág
• 3 alsónadrág
• 3 pár zokni
• 1 fejkendő
• túrabakancs
• túraszandál
• esőkabát
• felfújható nyakpárna
• toalett papír
• textil kendő
• törülköző
• tisztasági csomag
• pénztárca
• jegyzetfüzet, toll
• napelemes töltő
• napszemüveg
• fejlámpa, töltő
• túrapatika
• kis kulacs
• spork
• zsebkések
• bögre
• kulacs
• vándorbot

Mint látható, újra van vándorbotom. Nemrég vágtam le Kolozson. Ugyanott, ahol a tavalyit. Igaz, még nincs kifaragva, ehhez ugyanis idő kell. Viszont ezúttal nem fogom szétszerelhetővé tenni. Jobb ugyanis egyben, erősebb a bot. 

A tábor Csíkszeredáról indul, ahova autóbusszal fogok eljutni. Budapestről indul közvetlen járat. Július 26-án 23:00-kor (UTC+1) fogok indulni, és 27-én 13:30-kor (UTC+2) fogok megérkezni. A gyaloglótáborról napi blog bejegyzést fogok írni, de csak a hazaérkezésem után.

2015. július 03. (péntek) 21:22 (UTC+1) - Domoszló

Elérkezett az újabb Kéktúra szakasz teljesítésének ideje. Mégpedig a 18. számú, azaz a Nógrád - Becske közötti rész. De még mielőtt nekikezdenék, hadd mutassam be az eddig teljesített szakaszokat. Legutóbb csak említettem őket, de most részletesebben írnék róluk pár adatot.

• 21. sz.: Mátraháza - Sirok, táv: 21,6 km, szint: +854/-1424 m, teljesítés ideje: 2013.05.25., irány: Ny-K
• 22. sz.: Sirok - Szarvaskő, táv: 19,9 km, szint: +582/-512 m, teljesítés ideje: 2013.06.19., irány: Ny-K
• 23. sz.: Szarvaskő - Putnok, táv: 57,3 km, szint: +2085/-2164 m, teljesítés ideje: 2013.07.16-17., irány: Ny-K
• 24/a. sz.: Putnok - Aggtelek, táv: 31,1 km, szint: +672/-460 m, teljesítés ideje: 2013.09.14-15., irány: Ny-K
• 24/b. sz.: Aggtelek - Bódvaszilas, táv: 31,4 km, szint: +943/-1138 m, teljesítés ideje: 2013.10.23-24., irány: Ny-K
• 14. sz.: Hűvösvölgy - Bécsi út (Bp), táv: 14,2 km, szint: +496/-602 m, teljesítés ideje: 2014.03.13., irány: Ny-K
• 15. sz.: Bécsi út (Bp) - Dobogókő, táv: 22,2 km, szint: +1058/-486 m, teljesítés ideje: 2014.03.26., irány: Ny-K
• 16. sz.: Dobogókő - Visegrád (Duna), táv: 24,2 km, szint: +611/-1200 m, teljesítés ideje: 2014.03.27, irány: Ny-K
• 13. sz.: Piliscsaba - Hűvösvölgy, táv: 20,9 km, szint: +541/-529 m, teljesítés ideje: 2014.05.02, irány: K-Ny
• 12. sz.: Dorog - Piliscsaba, táv: 18,6 km, szint: +504/-402 m, teljesítés ideje: 2014.05.22, irány: K-Ny
• 17. sz.: Nagymaros (Duna) - Nógrád, táv: 38,7 km, szint: +1571/-1465 m, teljesítés ideje: 2014.06.19-20., irány: Ny-K
• 20. sz.: Mátraverebély - Mátraháza, táv: 27,6 km, szint: +1303/-774 m, teljesítés ideje: 2014.07.03-04., irány: K-Ny
• 19. sz.: Becske - Mátraverebély, táv: 69,6 km, szint: +2047/-2087 m, teljesítés ideje: 2015.06.24-26., irány: K-Ny

A 18. számú túra szakaszon pedig 60,2 km hosszúnak, +1806/-1839 méter szintkülönbségűnek ígérkezett. Erre is három napot szántam. A kiindulópont már ismerős volt, Becskéig buszokkal jutottam el. Reggel kilenc órakor már pecsételtem is a kiindulóponton. Most nem volt nyitva a fagyizó, így a kocsmában pecsételtem, ahol más fajta pecsétet is adtak. Jött a szokásos reggeli kávé (sajnos nem olyan finom, mint pár hónapja), majd irány az út.

Ritka az úton olyan tábla, mely a Kéktúra végpontját jelöli. Hát most találtam ilyet. A nyugati végpont, Írott-kő 712 km-re van. Előbb-utóbb oda érek. De addig még sok alkalom lesz. Utam a faluból szántók között vezetett északnyugatnak, majd egy kaszálatlan gyepes úton haladtam, végig a Galga völgyében. A nadrágom szára kissé vizes lett a harmatos fűtől. Kánikulát jósoltak, így nem izgultam, hogy nem fog megszáradni.

Rövidesen kereszteztem az Aszód-Balassagyarmat vasútvonalat, és végig az akácoson keresztül, a hajdani köves úton haladtam. Ereszkedni kezdtem egy erdőn keresztül, majd egy hajdani TSZ-major mellett értem be Kétbodonyba.

Kétbodony község két falu, Alsó- és Felsőbodony összevonásával jött létre, melyet meg is örökítettek. A pecsételés ismét a helyi kocsmában, ahol egy hideg korsó sört is kikértem.

Innen aszfaltozott úton haladtam végig Romhány felé. A falu előtt állt a romhányi csata emlékére állított, II. Rákóczi Ferenc lovas szobra. Beérve a faluba, átmentem a 18. századi háromlyukú kőhídon. Itt is jelen volt Nepomuki Szent János kőszobra, aki az úton lévők - így a kéktúrázók - védőszentje.

A falu határában áll egy öreg, kb. 200 éves törökmogyorófa. Rákóczi fának is nevezik. Több elmélet is van, mely szerint maga a fejedelem ültette, vagy ő küldte Rodostóból. Minden estre az árnyékában meguzsonnáztam.

Fogytán volt az ivóvizem, és már a falu végén tartottam. Romhányban sem hagytak közkutakat. Már azon gondolkodtam, hogy visszatérek a faluba, amikor a temető mellett találtam csapot. A Camino-n is pont akkor és ott találtam vizet, ahol szükségem volt rá.

A falun kívül egy felújított pihenőhelyet találtam, de mentem tovább. Látványos egyébként a Kéktúra mentén lévő megújulás. A jelzések is újak, nemrég készülhettek.

Következett egy újabb erdő, tölgyek, gyertyánok. Gyakran füves területeken keresztül haladtam. Sok helyen fakitermelés folyt. 

Útközben tartottam egy pár perc pihenőt, a Kékesi vadászháznál. Kár, hogy zárva tartják, jó kis vendégfogadót lehetne belőle kialakítani.

Akácosokon, cserjéseken vezetett az út Alsópeténybe. Ez a település többek között arról híres, hogy Werbőczy István itt írta meg az ún. Hármaskönyvet (Tripartitum), mely a legfontosabb törvénykönyv volt 1848-ig. 

Itt is pecsételtem, majd megnéztem a 15. századi római katolikus templomot. A harangtorony a közelében található, melynek szomszédságában egy Werbőczi gúla áll.

A faluban található Prónay kastély 1750 körül épült, azonban magántulajdonban van, így nem igazán tudtam megtekinteni.

Következett Felsőpetény nevű település, melyet az útbaigazító tábla is jelzett. Jórészt egy füves szekérúton haladtam végig. Erdő, mező, bekerített terület felváltva.

Felsőpeténybe érve, meg akartam volna tekinteni az Almássy kastélyt, ahol annak idején őrizetben tartották Mindszenty József hercegprímást, bíborost. Az 1960-as évektől gyermekotthon működött a falai között. Mára azonban ez a kapu fogadná a látogatóit, ha nem lenne zárva. 

Ezt követően "kötelező" kitérőt tettem a helyi kocsmába, ahol pecsételtem az igazolófüzetbe. Jó, hogy az ivókba helyezték el a pecsétek zömét, mert így adott a lehetőség egy-egy pohár hideg italra. Megtekintettem a barokk stílusú evangélikus-, valamint az 1985-ben épített katolikus templomot. És hogy teljes legyen a kép, a baptista imaház sem maradhatott ki.

Egyébként a falu lakossága a török hódoltság végén megfogyatkozott, így szlovákokat telepítettek be a Felvidékről. Még ma is jelzi ennek tényét a kétnyelvű felirat a községházán.

Este hét óra is elmúlt, így hát ideje volt szálláshelyet keresnem magamnak. Kiérve Felsőpetényből, egy emelkedő kezdődött, ahol kaszálók voltak. Az egyik végében felhúztam a sátrat. Pont szemben a faluval.

Reggel nem keltem korán, mivel megvártam, amíg a harmatot kicsit a nap megszárítja. Nem akartam a sátrat nedvesen elpakolni. Egy rövid erdős részen túljutva, újabb kaszálók következtek, majd ismételten erdő. Sikerült egy nyulat is lefényképeznem. Eléggé türelmes volt.

Az erdőt elhagyva, következtek a szántóföldek, majd egy volt termelő szövetkezet mellett beértem Ősagárdra. Az útszéli meggyfák terméseiből csemegézve, megérkeztem a barokk stílusú evangélikus templomhoz. 

Épp fényképeztem a templom belsejét, a bezárt rácson keresztül, amikor megjelent a lelkész is. Megkérdezte, hogy szeretnék-e bemenni a templomba. Természetesen igennel válaszoltam, így következhetett egy kis idegenvezetés. Röviden elmesélte a falu és az egyház történetét. Hasonlóan a térség többi falvaihoz, itt is szlovák telepesek érkeztek a török hódoltság után. Ők pedig hozták magukkal az új vallásukat.

Magát a templomot 1786-ban építették, a harangtornyát azonban később, 1824-ben. A főoltár egy hajdani katolikus templomból való, amely látszott is, annak kialakításánál. A szent szobrokat levették, és az oltárképet is lecserélték. 

A lelkész beszélt az egyházközösség korábbi lelkészeiről is. A mai kb. 350 fős közösségből kb. 65 fő rendszeres látogató. Szerintem ez elég jó arány. Végezetül pedig megkóstolhattam az eperfa hordóban érlelt szilvapálinkát is. Még egyszer köszönöm Eszlényi Ákosnak, Ősagárd evangélikus lelkészének a szívélyes vendéglátást.

Következett a pecsételés (természetesen a kocsmában), majd egy reggelizés a falu parkjában. Ezután felkapaszkodtam a Farkas-hegyre, útközben mezőkön át, áthaladva a Barátság I. földalatti kőolajvezetéket.

Előttem magasodott a Naszály bérce. Oda viszont még fel kellett jutnom. Erdőkön keresztül haladtam, gyakran igen meredek emelkedőkön át. Útközben találkoztam Balázzsal, aki épp Alsógödről tekert odáig. Kicsit megpihentünk mindketten. 

Ezen a szakaszon végig jól jelzett út segített, és újra megjelentek az útbaigazító táblák. Mint mondtam, látszik, hogy költenek a Kéktúrára. Magyarország legfontosabb túraútvonalára.

Fel kellett hát jutnom a Naszály gerincére. Vizem volt bőven, így nekivágtam. Meredek emelkedőn keresztül haladtam, fel a Kopasz-tetőre, ahol gyönyörű kilátás nyílt Ősagárdra, a Cserhátra, a Romhányi-hegyre, Szanda kettős kúpjára, valamint a távoli Mátrára. Ilyenkor jó látni, hogy miken mentem keresztül, miket hagytam a hátam mögött már.

A Kopasz-tetőtől nem messze volt a Naszály-barlang, mely a néphagyomány szerint a Kosdról, a török elől idemenekített menyasszonynak nyújtott menedéket. Három nagy, és több kisebb teremből áll a barlang. Ásatásokat is végeztek, melynek során a csiszolt kőkorszakből származó leleteket találtak.

Tovább haladva, fel a Naszály csúcsára (652 m), ahol egy geodéziai mérőtorony található. Végig erdőn keresztül, immár lejtőn lefelé haladtam. El a Szinlő-barlangot jelző tábla mellett. Magát a barlang bejáratát nem találtam meg. 

Gyönyörű bükkösökön, tölgyeseken keresztül haladtam, füves réteken át, madár füttyel kísérve. Megérkeztem a Bikk-kúthoz, azonban a forrásvízből nem töltöttem, elég piszkosnak tűnt. A környéket szépen felújították, a mai kor igényeinek megfelelően. Része volt a tanösvénynek.

Következett a függőhíd, mely egy mélyebb árkot ívelt keresztül. A híd alatt egy lépcső is rendelkezésre állt a tériszonyosoknak. Itt azonban a tériszonyom nem jelentkezett. Függőhídon sosem. Legutóbb a Drake-öbölnél haladtam át ilyen hídon. Itt azonban krokodilról szó sem volt.

A Kéktúra útvonala nemrég megváltozott, így az azóta átadásra került Katalinpusztai Kirándulóközpont is új dolog volt. Ide került a pecsét is. Egy gyors frissítő, majd folytattam tovább Szendehelyre.

Úgy döntöttem hogy ezúttal kihagyom a sátrazást. Izzadt voltam, fáradt voltam, vágytam egy zuhanyra és egy ágyra. Így hát úgy döntöttem, irány a szendehelyi Szepi fogadó. Egy vacsorával kezdtem. Először a francia hagymakrém leves "tányérját" is meg akartam enni, de így sem tudtam a második fogás felét megenni. Így becsomagoltattam, és felvittem a szobámba. Gondoltam reggelire jó lesz.

Reggeli után elindultam a Nógrádig tartó, bő 14 km-es távnak. Szendehely jelentős német nemzetiségű lakossal rendelkezik. Ez a feliratokon, és a kereszteken is látszódott.

Szendehely után erdős, ligetes rész következett. Erősen sütött a nap, de így a félárnyékban tűrhető volt. Magyarkútnál volt az újabb pecsételőhely, egy korábbi túristaháznál, ami manapság kocsmaként üzemel. Itt volt a forrás is, ahol megtöltöttem friss vízzel a kulacsaimat.

A szakasz utolsó emelkedőjére kapaszkodtam fel, erdőkön keresztül. A Nagy-Kő-hegy pereméről jól lehetett látni az egész Dunakanyart. Az ottani Kéktúrát már tavaly teljesítettem. A peremnél volt egy kis pihenő, ahol az ebédemet elfogyasztottam.

Következett a lejtő, mely a Nagy-Kő-hegyről levezetett Nógrád felé. Erdőkön keresztül, át a Vác-Drégelypalánk vasútvonalon. Egy kis keresgélés a végére még maradt. Ugyanis a kék jel egy kis ösvényen túl volt felfestve.

A bozótosból kiérve, a távolban feltűnt a nógrádi vár. 1663-ban esett el, ám a törökök később elhagyták, mivel egy villámcsapás következtében felrobbant a tárol lőpor, és a vár használhatatlanná vált.

Beérve a faluba, célba vettem a vasútállomást, mivel ott volt a pecsét is. Épp hogy odaértem, már jött is a vonat.

Befejeztem tehát a Kéktúra 18- szakaszát. Egy lépéssel közelebb kerülve. Eltűnt a "lyuk" is, ami az egyes szakaszok között volt. Immár Dorog és Rakacaszend között összefüggővé vált. Azért még van mit bejárni, nem igaz?!

A legközelebbi a keleti rész tovább folytatása lesz. De előtte lesz egy kis kiruccanás Erdélybe. Szóval folytatás következik.

2015. június 27. (szombat) 10:22 (UTC+1) - Domoszló

Mint legutóbb említettem, egy jó darabig külföldi útjaim nem lesznek. Idén "csak" a Kárpát-medencében fogok túrázni. Belekóstoltam a nagyvilágba, a csemegézést viszont itthon folytatom. 2013. május 25-én kezdtem el az Országos Kéktúrát (a továbbiakban: Kéktúra), a Mátraháza - Sirok közötti szakaszával. Maga a Kéktúra Írottkő és Hollóháza között, mintegy 1128 kilométer hosszú turistaút. A Kéktúra egyúttal jelvényszerző túramozgalom is, melynek teljesítését a  Magyar Természetjáró Szövetség jelvénnyel ismeri el. Teljesítése sem időponthoz, sem időtartamhoz nincsen kötve, és nincsen nevezési díja sem. (forrás: Wikipédia) 1979 őszén, Rockenbauer Pál rendezésével elkészült a "Másfélmillió lépés Magyarországon" című 14 részes film, amely bemutatta az egész magyar társadalomnak a Kéktúrát. Bővebbet itt http://kektura.hu/ olvashattok a Kéktúráról. Egyszóval ezzel a túrával készültem többek között a Caminora is. Erdőn, mezőn, hegyen, völgyön, kis falvakon, ritkán városokon keresztül halad keresztül. Kiváló terep, ahol a hátizsákoddal 20-30 kilométereket gyalogolhatsz. Az utolsó szakaszomat (Mátraháza - Mátraverebély) tavaly fejeztem be, július 04-én, miután otthagytam a munkahelyemet.

A sötét kék színnel jelzett rész volt eddig bejárva. Következett tehát a 19. szakasz, Mátraverebély - Becske között. Az irány K-Ny. Az igazolófüzettel ellentétes, de a túrakalauzzal megegyező irányú. Kedves Olvasóm, remélem e túrákat is olyan érdeklődéssel fogod követni alkalomról alkalomra, mint ahogy az eddigi útjaimat is követted. Kicsit sok lett a kép, mivel nem napi-, hanem szakasz bejegyzések következnek.

Reggel busszal indultam Domoszlóról, szerencsére nem kellett Gyöngyösön átszállnom, mert ugyanazzal a busszal mentem Mátraverebélyig. Itt az ellenkező irányban kellett egy jó másfél kilométeres kitérőt tennem, mivel a szakaszok kezdő-, és végpontjain pecsételni kell. A faluban tanúja lehettem annak, hogy miként is zajlik a közmunka program. Bő fél órás, oda, vissza utam alatt a közmunkások ugyanott pihentek az árok szélén. 

A falu határában lévő templomkertben, és a mellette található temető szélén tartottam egy kis pihenőt, ahol a kulacsomat is megtöltöttem friss vízzel. Szemügyre vehettem az 1340-1400 között épített, három hajós gótikus stílusú templomot. Utam felfele vezetett, a Nagy-Aszló kopár, füves hegyoldalán, majd a bozótos, és a cserjés következett. Itt már csatlakozott több turista út is, többek között a Mária Zarándokút is.

Az igazolófüzetem (2009-es állapot), valamint a túrakalauzom (2012) sem jelzi a kéktúra átmenetelét Szentkúton. Szentkút már a középkorban híres búcsújáróhely volt, és ma is az egyik legismertebb magyarországi Mária -kegyhely. Bementem egy kis pihenőre az 1758-1763 között épült, barokk stílusú templomba. A templomot VI. Pál pápa 1970-ben basilica minor rangra emelte.

Csodatévő forrásához legenda fűződik, mely I. (Szent) László királyról szólnak. Mára sajnos a forrás elapadt.

Működik viszont a Mária-forrás, melyből a kulacsomat ismét megtöltöttem. Kicsit még szétnéztem a templom mellett kialakított téren. Az oltár és a kút között padok sokasága.

Folytatva a Kéktúrát, Sámsonháza felé vettem az irányt. Újabb erdős részek következtek, melyeket megszakított egy-egy erdőirtás, tisztás. Épp az egyikhez értem, amikor egy vaddisznót fedeztem fel, tőlem kb. 100 méterre. Nem volt egyedül, a kismalacok is vele voltak. Pár másodpercig egymás szándékát vizsgáltuk, majd hátat fordított, és az erdő felé vette az irányt. Ezt leszámítva, azért bátrabban lépdeltem az erdőben, mint ezelőtt másfél hónapja. Nem kellett sem pumától, sem mérges kígyóktól tartanom.

Sámsonháza mellett lévő Fejérkő várát nem néztem meg, mivel az idő kezdett rosszabbra fordulni. Mindenképpen el akartam érni az eső előtt a tervezett napi távom végét. Indultam hát tovább Nagybárkányra, de előbb még visszanéztem a Mátrára.

Végig kaszálókon keresztül vezetett az utam a domboldalakon. Megpillantva Nagybárkányt, megálltam egyet falatozni, a magammal hozott elemózsiából. A felhők pedig csak gyülekeztek, a pulóvert is fel kellett vennem, annyira lehűlt a levegő.

Beérve a faluba, megkerestem a pecsételőhelyet, majd folytattam tovább az utat az 1883-ban épült római katolikus templom mellett. Itt már fel kellett vennem az esőköpenyemet, mert el kezdett cseperegni az eső.

Közben üzenetet kaptam, hogy immár háromszoros nagybácsi lettem. Megszületett a nővérem harmadik kislánya, Enéh. Isten éltesse a kis szenyorítát!

Az eddigi Kéktúráimra jellemző volt, hogy gyakran nem találok túrajelzéseket, így egyszer-kétszer rossz irányban megyek. Főleg egy útkereszteződésnél. Bár láthatólag frissen festett volt az út, de párszor azért gondolkodni kellett, merre tovább.

Végig erdőben haladtam, át a Köves-bércen, a Garábi.nyergen keresztül, majd felkapaszkodva a gerinc legmagasabb bércére, a Purgára (575 m). Ezután következett a Tepke csúcs (567 m), ahol egy kilátó is magasodott. Nem másztam fel rá, mivel elég borús volt az idő, nemigen lehetett messzire látni.

Immár esőben ereszkedtem le a Nagy-mezőn át a következő pecsételőhelyem felé. A bélyegző a Bableves csárdában volt, ahol a vacsorámat is terveztem elfogyasztani. Mi mást is ehettem volna, mint bablevest. Méghozzá, bablevest marhahússal, csülökkel, és parasztkolbásszal. Hozzá túrós palacsinta vanília öntettel, és egy korsó sör.

Mire végeztem a vacsorával, már kezdett sötétedni, így szaporábbra vettem a lépteimet. Az eső továbbra is esett, így úgy döntöttem, hogy Alsótoldig nem megyek. A falu előtt pár száz méterrel, egy kaszálón felhúztam a sátramat. Zuhogott az eső, ahogy állítottam fel a sátrat. Fél órával utána szerintem már aludtam is. 

Reggel hatkor már ébren voltam. Eső már nem esett, de a sátrat, valamint az esőköpenyemet csurom vizesen csomagoltam össze. Úgy voltam vele, hogy menet közben majd megszárítom valahol. Alsótold, valamint Felsőtold is változott a Kéktúra útvonalán. Ugyanis Alsótold elejét érintettem, Felsőtoldot viszont elkerülve haladtam Hollókő felé. A mezei út vizes fűszáljai tovább áztatták az amúgy is nedves nadrágszáraimat. A bakancsom sem úszta meg, sáros volt az út sok helyen.

Kiérve az erdőből, egy hosszú emelkedő kezdődött, rajta kaszálóval. Két traktor épp igyekezett felfelé, folytatni a kaszálást. A tetőre felérve, a távolban feltűnt Hollókő vára.

A vár ekkor még nem volt nyitva, így nem tudtam belülről megnézni. Amúgy is épp felújítás alatt volt. Így hát a falu felé vettem az irányt. Betértem egy kávéra, és egy pohár sörre az egyik helyi kocsmába. Itt volt a pecsét is.

A Kéktúra Hollókő ófalusi részén vezet keresztül, így alkalmam volt látni az egészet. Legutoljára gyerekként jártam itt. Teljesen megváltozott azóta. A házak szépen fel vannak újítva, tisztán tartva. Maga az ófalu a Világ Kulturális Örökségének a része. Megtalálható benne sok, hajdani kézműves foglalkozás bemutatója.

Elhagyva Hollókőt, az utam lefele folytatódott, ahol még utoljára szemügyre vehettem a várat. Következett a jól megszokott erdős rész, hegyre fel, majd völgybe le. Felváltva tölgyes, bükkös, gyertyános. Én meg mélyeket szippantottam a levegőből, megtöltve tüdőmet e tiszta, erdei levegővel.

Dél is elmúlt, így ideje volt falatoznom egyet. Megálltam egy árnyas helyen, megterítettem magamnak, majd nekiláttam az ebédemnek. Igazi vándorkoszt, és kellékei. A paradicsom Magyarországról, az uborka a szüleim kertjéből, a só Magyarországról, a sajt Németországból, a terítő az IKEA-ból, a bicska pedig Korondról.

Újult erővel folytatva, beértem Nógrádsipekbe, ahol újabb pecsételés következett. Épp elértem, mivel délután kettőkor bezárt a bolt, ahol a pecsét van. Egy kicsit megpihentem a kis parkban, a világháborús emlékművek, és Nepomuki Szent János szobor mellett. Majd megnéztem a barokk stílusú, római katolikus templomot.

A faluban sok régi épület volt. Valamelyik felújításra vár, mások viszont már fel vannak újítva. 

Következett az e napra tervezett utolsó szakasz. Útközben több túrázóval is találkoztam, mint a Kéktúrát járták. Sikerült megkóstolnom több helyen a szamócát is, valamint egy újabb szarvasbogarat is lencsevégre kapnom.

Kiérve az erdőből, már látszódott Cserhátsurány. Végig egy búzamező mellett haladtam a falu felé. Beérve, megkerestem a bélyegzőhelyet, ami ismételten egy kocsmában volt. Itt feltöltöttem a telefonomat is. Rákérdeztem, hogy felhúzhatnám-e a sátrat a kertben, és megengedték. Ennek örömére rendeltem még egy korsóval.

Amúgy egy-egy kocsma kiváló terep, hogy találkozz a helyiekkel, valamint arra, hogy megtudd a falu ügyes-bajos dolgait. Imádom, amikor a törzsvendégek kifejtik a véleményüket az élet egyes dolgairól.

Másnap reggel amikor a sátorból kiléptem, megörültem, hisz épp egy öt levelű lóherét találtam. Egyébként a sátor megszáradt, mivel ezúttal eső nélkül éjszakáztam. Szóval abban a tudatban hagytam el a falut, hogy szerencsém lesz. Biztos az öt levél az oka, de rögtön a falu határában egy jó fél órát bolyongtam, keresve a jelet. Egy helyi vadász igazított útba. A jel a magaslesen volt, de nem eléggé jól látható helyen. 

Megfigyeltem a vadászlest, és a közelében elszórt kukoricát. Bízom benne, hogy a vadászok csak megfigyelik onnan a vadat, különben nekem elég barbár módszernek tűnik, ha onnan lőnek.

Terény községbe beérve, a falu határában megreggeliztem. A szokásos kulacs újratöltés is lejátszódott. Itt is épp pihentek a közmunkások. 

A faluból szántóföldek mellett vezetett az utam Szandaváralja irányában. A mezőkön érdekesebb a jel keresés. Sokszor több száz métert haladsz, amikor találsz egy jelet. A távolban feltűnt a Szanda várhegy.

Beértem a kis faluba, ahol pecsételtem, majd egy néni megtöltötte a kulacsomat, mivel nem volt a faluban közkút. Az utat folytattam fel a várhegy csúcsára. Útközben méhészet, gyümölcsös.

Útközben megálltam a Mária-forrásnál, ahol a helyi Józsi bácsi, az unokájával töltögette meg a palackjait a friss, hideg forrásvízzel. Elmesélte, hogy sofőrként dolgozott, és a '70-es években Domoszlóról szállította Szandára a birkanyírókat. Miket tud meg az ember! Megtudtam továbbá, hogy a Mária-forrás búcsújáró hely.

Immár felfrissülve könnyedén haladtam fel a várhegyre. Szanda a Cserhát egyik jellegzetes vulkáni hegye. Erre építették a tatárjárás után a királyi várat. A törökök többször elfoglalták, de 1596-ban végleg elhagyták. Az egykori vártorony romja még látható. A szirtről a környék re pompás kilátás nyílik a keleti Purga-Tepke gerincre, a Mátrára, nyugat felé pedig Becskére, Pilisre, Visegrádi-hegységre, valamint a Börzsönyre.

Leereszkedve a hegyről, bő fél óra múlva már Becskén is voltam. Megkerestem a pecsételőhelyet, ami egy fagyizónál volt. Mintegy ötven percet kellett a buszra várnom csak. Addig jöhetett a csoki-mák fagyi.

Az 1128,2 km-ből eddig teljesítettem 411,6 km-t. Ez a Kéktúra 36,54 %-a. Legközelebb Becskéről folytatom.

2015. június 17. (szerda) 17:43 (UTC+1) - Domoszló

Mint említettem, kevés ülőhely volt a repülőtér várócsarnokában elhelyezve. Többen lő is vették a hálózsákjukat, és a padlón helyezkedtek el. Vannak akik a székeken próbáltak álomra szenderülni. Magam is a padlót választottam, nekidőlve a nagyobbik hátizsákomnak. Megpróbáltam valamit aludni, mivel majd tizennégy óra repülés várt rám.

Hajnal négy órára állítottam be az ébresztőt, bár többször megébredtem az éjjel. Reggel 7:05-re volt kiírva az indulás, de előtte várt még rám a csomagfeladás, beszállás, vámvizsgálat. Még az este elintéztem a pénzügyi részét, ugyanis ismét fizetni kellett az országból való kilépésért. Méghozzá nem is keveset. Paso Canoas-nál csak hét dollárt, itt viszont 29-et. 

Reggel immár rutinos utazóként beálltam a sorba, felmutattam a repülőjegy foglalásomat, majd megkaptam a két jegyemet. Tavaly ilyenkor még izgultam, most azonban már nem. Tudtam mi fog következni, mikor, hova kell menni. A szokásos átvizsgálás, valamint okmány ellenőrzés után már bent is voltam a vámmentes részen, a kapunál. Érdekes azonban, hogy az útlevélkezelés elmaradt. Kiléptető pecsét nem került az útlevelembe. 

Következett tehát, a Condor légitársaság Boeing 767-300 típusú gépével, a mintegy tizenkét és fél órás utazás. Mielőtt beszálltunk volna, kiszúrtam egy srácot a várakozók között. Könnyű volt, mivel iszonyú lábszaggal rendelkezett. Ezt a környékén helyet foglaló utastársak arckifejezése és elárulta. Bíztam benne, hogy nem mellém fog szólni a jegye.

Megkezdtük a beszállást, nekem a 12-es sorban jutott hely, középen, nem a folyosók mellett. Szerencsére az előbb említett utastársat megúsztam. Érdekesség viszont, hogy ezen a gépen volt 13-as számú ülés. Eddig nem hallottam olyan repülőről, ahol lett volna. Épp indultunk volna, amikor az egyik utasra epilepsziás roham tört rá. Szegény ráadásul gyengén látó is volt. Rögtön orvost hívtak hozzá, akivel konzultált a kapitány, és úgy döntött, hogy nélküle folytatjuk az utat. A férfit a mentők elszállították. Mintegy ötven perces késéssel indultunk, de útközben e késést behoztuk. Ezúttal nem tudtam műholdas térképen nyomon követni az utunkat, nem működött ez a funkció. A fülhallgatómat is a nagytáskában hagytam.

Majd három órás utunk után Santo Domingo-ban megszakítottuk utunkat, ugyanis a Dominikai Köztársaságban személyzet csere volt, tankolták a gépet, valamint utasok ki-, beszállítása történt. Az egyik mellettem ülő utas le is szállt, a helyébe egy erős dohányszagú férfi érkezett. Sajnos nem volt nálam semmi szag mentesítésre alkalmas dolog, így kénytelen voltam tűrni. Próbáltam aludni is valamit, de nem igazán sikerült. Előttem két pici dominikai gyerek ült, akik szintén felsírtak néha.

Kilenc és fél óra repülőút, valamint nyolc óra előre állítás után megérkeztem Frankfurtba. Ezúttal tapsvihar köszöntötte a sikeres földet érést. Bő másfél órám volt a csatlakozásig, így kényelmesen végigmentem az újabb vizsgálatokon. Érdekes volt, hogy az összekötő folyosón az emberek többsége nem gyalogolt, hanem a mozgó folyosón haladt. Magam természetesen középen gyalogoltam. Elfelejtettem kiürisíteni a vizes kulacsomat, így mikor a vizsgálathoz értem, kénytelen voltam úgy elhelyezni a tálcára. Természetesen észrevették, és visszafordítottak. Közölték, hogy igyam meg, majd utána ismét menjek át a kapun. Kérdeztem, hogy nem-e ihatnám meg a kapun belül, de a válasz nem volt. Nem volt mit tennem, újra a cuccaimmal vissza a kapu elé, megittam a mintegy hét deciliter vizet, majd vissza. 

Hét óra ötven perckor elindultam az Autsrian Airlines Airbus A321-es gépével, a mintegy egy órás utamra Bécsbe. Itt is felszolgáltak reggelit. Az utasok többsége üzletember volt.

Bécsbe érkezve, gyorsabban kiszálltunk, lévén a gép is kisebb volt, kevesebb utassal. Megkerestem a hátizsákomat, majd becéloztam a kijáratot. Már majdnem elértem, amikor a vámtiszt intett, hogy tegyem a táskáimat az átvilágító részre. Majd következett a táskák tartalmának átvizsgálása, kérdések feltétele. Természetesen vámköteles dolgot nem hoztam, így mehettem.

Megreggeliztem, majd célba vettem a busz indulási helyét, mely nem a megszokott helyen volt. Üzenetben kaptam egy új címet, hogy honnan indul majd a buszom. Szerencsére nem volt olyan messze. 

Két és félórás buszozás után megérkeztem Budapestre, a Népligethez. Kinga kijött elém, majd az újabb buszozás előtt egy kicsit beszélgettünk a Duna parton. Domoszlóra egy közvetlen buszjárattal mentünk. Otthon már várt a kedvenc csülkös bablevesem, a behűtött söröm, valamint a keresztlányom által különböző formára sütött palacsinta. Itthon vagyok.

2015. június 14. (vasárnap) 19:00 (UTC-6) - San Jose (Alajuela)

Mint említettem, hajnalban fejezték be a bulit a szomszédban. Addig próbáltam elaludni, de rendszerint megébredtem egy-egy nagyobb hangra. Szokták mondani, hogy aki fáradt, az bármilyen hangzavarban elalszik. Igen ám, csak én nem voltam fáradt. Még nem. Majd két-három nap múlva, mikor megérkezem Budapestre. Kilátás a szobám ablakából.

Mint megszokhattátok, mindig bemutattam az ország pénzét, amerre jártam. Mármint a bankjegyeket. Ezúttal addig-addig halogattam, amíg kifogytam belőlük. De közülük egyet, a 10.000-es címletűt közszemlére teszem. Ez kivételesen papír alapú, de a többi címlet hasonló az eddig megismertekhez. Eltéphetetlen műanyag. Marvin mesélte, hogy a 2000-es évek közepén hígult meg a nemzeti valuta, és azóta tartja ezt a nagy összeget. Azt kell tenni, mint a románok. Levágtak négy nullát. Bár nem vagyok közgazdász, így fogalmam sincs, hogy a costa ricaiak, vagy például a  japánok miért nem teszik.

Reggel kilenckor már le is adtam a szobakulcsot, és elindultam a belvárosba ismét. Kora délutánra terveztem, hogy kimegyek a repülőtérre. Addig kicsit szét akartam nézni a városban. Bár nagyjából a tegnapi helyszíneken, de mégiscsak világosban. Kezdtem rögtön a kínai negyed bejáratával, ahol egy hangulatos kolumbiai kávézó volt. Itt megreggeliztem, majd tovább a számozott utcákon.

Igyekeztem a régebbi stílusú épületeket fényképezni. Gyönyörűek vannak, és a legtöbbjük szépen karban tartottak. Mint ezek a lakóházként használt épületek.

Majd következett a Nemzeti Múzeum, egy nagyobb templom, a posta épülete, és a tegnap említett főtéri építmény. A Nemzeti Bank épülete előtt egy szoborcsoport mutatta be a korabeli vidéki lakosság viseletét.

Közel huszonöt kilogramm súlyt cipeltem, köszönhetően a hátamra és a mellkasomra vett táskáknak. Bevallom őszintén, kicsit elszoktam a hátizsákos gyaloglástól. Bő négy órás séta után, meg kellett pihenjek, a tegnap meglátogatott templom előtti parkjában. Tele volt emberrel a park. Mindenki pihent, evett, ivott, a gyerekek játszottak. A felnőttek beszélgettek, vásároltak az árusoktól, akik szokás szerint mindenfélét árultak.

Délután már nem akartam tovább csavarogni, így hát felszálltam a reptéri buszra, és irány a repülőtér. Bő tizenöt óra várakozás várt rám, egy ott töltött éjszakával. De mivel volt wifi jel, egy kávézónál, így az időmet az elmaradt blog bejegyzés pótlásával töltöttem. Aludni nem sokat fogok tudni, mivel csak székek vannak, és azokból sem sok. Nem egy nagy repülőtér. Majdnem akkora, mint a Budapesti Liszt Ferenc.

2015. június 14. (vasárnap) 18:00 (UTC-6) - San Jose (Alajuela)

Csaknem indultam el korán gyalog, mert közben sikerült megjavíttatni az autót. Marvinnal kényelmesen megreggeliztünk, én elbúcsúztam Viriantól, Eitantól, na és persze Patacontól.

Megérkezvén Agujitasba, Marvin kedvezményes hajójegyet intézett nekem. Egy pár colónnal olcsóbban vittek Sierpebe. Mondjuk annyival, hogy egy kávé ára kijön. De aki a kicsit nem becsüli ...

Mielőtt behajóztunk a folyóra, még egyszer búcsút intettem a Csendes-óceánnak, az én második Óperenciás tengeremnek. Mint ahogy a hajó utazóponyvájának, a V alakú merevítése is jelzi, valamikor viszont fogom még látni. Úgy érzem.

Sierpe-ből szokás szerint mikrobusszal Palmar Norte-ba, ahol elköszöntem Marvintól. Megvettem a buszjegyet, elköltve az utolsó készpénzemet. A jegyet colónnal és dollárral fizettem, vegyesen. San Jose-ba érve, készpénzt terveztem felvenni.

Közel négy és fél órás út volt. Kétszer álltunk meg egy-egy negyedórás pihenésre. Más úton mentünk, mint a múltkor, amikor érkeztem La Palmaba. Most a Csendes-óceán partvidéke mellett. Később kanyarodtunk be az ország belseje felé. Útközben az elmaradhatatlan olajpálma ültetvények. Hegyek, völgyek, erdők váltogatva egymást.

Miután megérkeztem San Jose-ba, első dolgom volt enni valamit. Útba esett az egyik gyorsétteremlánc, amelyiknek a menüjét tesztelni szoktam. Itt sem változott az ízvilág. Idézzem Tesómat, végre valami egészségtelent ettem.

A múltkori hostelt választottam ismét, de ezúttal máshonnan közelítettem meg. A környék, amelyen keresztülmentem, nem igazán volt bizalomgerjesztő. Mivel a busz másik végállomásra ment, így onnan kellett megtalálnom a hostelt. Útközben egy eső is elkapott, így a hátizsákokra felkerültek az esővédők. Pár kezdeti tévedés után, bő háromnegyed órával a gyorsétterem után meg is érkeztem. Nem ugyanazt a szobát kaptam, így a wifi jel is gyenge volt a netbookom számára. Épp Argentína-Paraguay meccs volt a Copa America-n. Végre egy bajnokság, ahol nincsenek németek. 

Miután vége lett a 2-2-es döntetlennel végződő mérkőzésnek, nyakamba vettem a várost. Meg akartam nézni, hogy honnan fog a buszom indulni a repülőtérre. Mindig ezt teszem, ha van egy kis szabadidőm, és másnap utazom tovább. Megnézem, hogy másnap hova kell mennem. Ez egy jó tanács másoknak is, akik utaznak. Nem aznap kell kapkodni, keresve az ismeretlent. Szóval, bő negyed óra sétára volt a buszvégállomás a hosteltől.

Benéztem a mellette lévő katolikus templomba. Épp esti mise volt, így nagyon nem tudtam fényképezni. Egyébként sok kicsi evangélikus egyház van Közép-Amerika szerte, mint amilyen San Antonioban is volt. Kis deszka épület a többségük, körülbelül 50-100 lélekkel. Ezek a vidéki településekre jellemző. A nagyvárosokban viszont a katolikus vallás a domináns. 

Mielőtt visszatértem volna a hostelbe, még egy kicsit csavarogtam a belvárosban. Rengeteg ember mindenhol, szombat lévén, mindenfele bulik, partik. Sok rendőr is volt a közterületen. Itt is erős a rendőri jelenlét.

Eme kör alakú központi építmény a tér közepén a spanyol kultúra, építészet jellegzetes része. Legtöbb városban megtalálható. Legelőször Pamplonában, Navarrában, Spanyolországban találkoztam vele.

A hostelbe visszatérve, épp egy buliba csöppentem, a mellettünk lévő szórakozóhelyen. Grillparti is volt a járdára kitelepülve. Itt sem voltak az arcok valami bizalomgerjesztőek. Megpróbálta aludni, mivel holnap este már nehezen tudok a repülőtéren. De sajnos hajnal háromnegyed ötig szólt a zene, melyet kiabálás, üvöltés, autóriasztó hangja tett változatossá.

2015. június 12. (péntek) 21:13 (UTC-6) - Drake Bay Backpacker Hostel

Utolsó előtti reggelem a hostelben ugyanolyan volt, mint az utóbbiak: mire felkeltem, a vendégek már elindultak a túrára. Marvin a függőágyban, Eitan még aludt, Virian a reggelit készítette. Aida is még a szobájában volt. Kivánszorogtam a konyhába, teletöltöttem a bögrémet kávéval, majd a reggeliig lengedeztem egyet a függőágyban. 

A mai nap be akartam fejezni a tegnap elkezdett röplabdapálya tisztítást. Az eső ma is többször félbeszakította a munkámat, bár nem tartott hosszú ideig. Marvin folytatta a bambuszváz építését. Aida a konyhát szedte elemeire, és újra rendezte azt. 

A mai nap egy újabb "vendég" volt a hostelben. Eddig nem találkoztam vele. Ideje volt hát megismernem, mielőtt itt hagyom a hostelt. Szerencsére Patacon nem vette észre, így túlélte a látogatást.

Ma is meleg volt nagyon. Mire végeztem a teendőimmel, mehettem is zuhanyozni. Épp jeleztem Katinak, hogy lesz dolga a hajammal. Kicsit el lett hanyagolva az utóbbi hónapokban. Még március végén volt Floresban egy kis igazítás, de azóta semmi. Végül is világcsavargó lennék, nem igaz? Ebbe a kategóriába meg belefér.

Ebédre ma kivételesen nem rizs volt. Szerintem ez volt a második alkalom, amióta itt vagyok. Igaz, nem úsztam meg ma sem, mert a reggeli tartalmazott rizst. Holnaptól egy ideig el fogom felejteni. Maximum tejberizs formában jöhet.

Ebéd után következett a már jól megszokott szieszta. Helyszín a teraszon lévő függőágyak egyike, Patacon társaságában. Holnaptól már nem fogom a társaságát élvezni, így ma minden percet kihasználtam. Ő fog hiányozni a legjobban.

A hátizsákom bepakolva, útra készen. Már csak egy pár dolog van kint az asztalon. Nem akartam ma bepakolással tölteni az időt. Holnap reggel már csak a hátamra kell vennem. Ma egyébként eszembe jutott a botom. Vajon merre lehet, ki használhatja? Titkon azt reméltem, hogy valamilyen úton, módon viszont látom majd.

Este volt még egy kis szieszta, egy-két doboz sör társaságában. Ezúttal Tute csatlakozott, a maga fura módján.

Ennyi volt hát a nyolc hétnyi önkéntesség El Progresoban, a Drake Bay Backpacker Hostelben. Rengeteget köszönhetek Marvinéknak. Igaz, nem úgy sikerült a spanyol nyelvvel haladnom, ahogy elterveztem, de cserébe ő gyakorolhatta az angolt. Egyébként az egyetemi tanulmányát Barcelonában tervezi folytatni. Ott akarja a mesteri fokozatot megszerezni. Remélem, viszontlátom őket még.

Ha pedig az összesítésnél tartottam ... Az elindulásom óta 19 hét telt el, mintegy 133 nap. Ez idő alatt megfordultam hét országban, ebből hat Közép-Amerikában. Dolgoztam farmokon, segítettem az utcáról befogadott kutyák gondozásában, építettem egy leendő ashramot, valamint megismerhettem egy hostel működését. Gyakorolhattam a spanyol nyelvet, bár igazából az angol tudásomon csiszolgattam. Megismertem rengeteg jó embert, több családot. Megkóstolhattam a különféle helyi ételeket. Betekintést nyerhettem a rendkívül változatos, sokszínű Latin-amerikai kultúrába. És nem utolsó sorban csodálatos helyeken járhattam, gyönyörű tájakat ismerhettem meg. De most úgy érzem, egyenlőre elég volt. Hogy meddig fog tartani a szünet? Erre csak egyet mondhatok: nálam sosem lehet tudni ...