2015. február 04. (szerda) 17:12 (UTC-6) - Cancún

Volt egy érdekes momentuma az éjszakának. Arra ébredtem meg, hogy egy srác sűrűn mondogatja angolul, hogy ... meg - ... meg - ... meg!!! Kiderült, hogy beverte a fejét az emeletes ágyba. Majd bejött a hostel éjjeli őre, meg a tulaj, és valamit tettek vettek. Reggel megtudakoltam, hogy a városban srác leitta magát a sárga földig, majd miután bedőlt az ágyba, beverte a fejét. Ezek után mint aki abban a hiszemben van, hogy a wc-n van, folyóügyeit kezdte el intézni. Ezért volt a sürgés forgás utána. Mondanom sem kell, hogy mennie kellett.

Megvan a tegnapelőtti idő előtti ébresztésem hivatalos oka. Óra átállítás volt hétfő reggel. Hétről hatra! Pont akkor! Így már érthető a dolog.

Íme tehát Cancún. A kép alsó sarkától kezdődik az üdülő városrész, egészen a kép jobb felső sarkáig. 21 km hosszan. A hostelem nem látszik. A bal alsó saroktól lenne lefele kb. 2 kilométerre. Reggel Tündével dumáltunk kicsit. Mesélt magáról, Mexikóról, Cancúnról. Elmondta, hogy mit, merre találunk. Többek közt mosodát. Úgy döntöttem a szennyest kimosatom, mielőtt a farmra érek. Meg is találtam, szinte fillérekért volt. Este hatra vállalták, hogy mehetek érte.

Johannessel nekivágtunk a városnak. Mára egyikünk sem tervezett semmi különöset. Nekem elő kell készülnöm a holnapi útra. Elnéztünk a buszpályaudvarra, megnézni a járatokat. Johannes holnap után megy Valladolidba, majd Chichen Itzaba. Én meg ugye Porto Moralesbe, Carlos farmjára. Az óváros arculata azért már jobban hasonlít Mexikóra. 

Beugrottunk ebédelni egy szimpatikus helyre. Ismét étlap, ismét új nap, ismét új étel. A mai napi győztes a tacos volt, arrachera tacos. Tortilla közé vágott sült hús, sajt, hozzá hagyma kockák, szószok, lime. A leves nevét próbáltam kideríteni, egyelőre nem sikerült. De nem adom fel! Az ételeket úgy hozzák ki, hogy magam kell tovább ízesítenem. Tettem is, lassan kezdek belelendülni. Jót tesz állítólag a gyomornak, semlegesíti a bacikat. Azért remélem a húst hűtőből vették hozzá.

Ebéd után még elugrottunk egy kicsit a hotelvárosrészbe, kicsit ejtőzni. A strandolás kimaradt ma. Mindent a szemnek.

Rengeteg a Bogár Mexikóban. Igen, az autó, nem a rovar. Vagyis előbbi látványosabb. Mielőtt visszaindultunk, beugrottunk Mariohoz, egy sörre. Most egy másikat kóstoltunk. Nem erős sörök. 4-4,5 %-osak.

Szóval holnaptól a farmon leszek. Internet nélkül. A szabadidőmben majd kiugrom felposztolni a blogadagot, bár nem lesz napi felbontású. Majd meglátom hogy alakul. Addig is: ¡Adios!

2015. február 03. (kedd) 19:44 (UTC-6) - Cancún

A tegnap este épp a blogom írtam, amikor hirtelen, egymás után érkezni kezdtek az emberek. Köztük Johannes, Ausztriából. Volt hajnal egy óra mire befejeztem a blogírást. Még egy fura német fazon is jött, hosszú ujjú kantáros nadrágban, szörfdeszkával, valamint gördeszkával. Épp skype-on beszéltem az otthoniakkal, ilyenkor persze hangosan, hogy hallják, amikor bekukkantott a szobába egy hölgy, és vigyorogva integetett. Kiderült, hogy Tünde volt, Magyarországról. Három éve Maxikóban él. Ellátott pár jótanáccsal, információval. Természetesen bronzbarna volt, majdnem fekete. Megnyugtatott, hogy hamar eljön az én időm is.

Johannessel úgy döntöttünk, hogy felfedezzük a földnyelv másik felét, amit eddig csak buszokból láttunk. Így hát mi is buszra szálltunk, és irány a Delfin Beach. Hát volt különbség az eddigiek között. Ráadásul nyilvános, nem elzárt, és baromi nagy. Beszéljenek a képek.

Közben jöttek, mentek a motorcsónakok, ernyőt húzva maguk után. A víz kristálytiszta, a homok hófehér, a nap égető. Holnap le fogom cserélni az otthonról hozott krémemet, semmit sem ér. Reggel írt Carlos. Csütörtökön 11 órakor fog várni Puerto Morelosban, a buszmegállónál. Szóval van még két napom, addig láblógatás.

Jóból is megárt a sok, hát ha még éhes is az ember. Visszaindulva betértünk csillapítani az éhségünket. Egy boltot választottunk, aminek egyik sarkában állt a kifőzde. Quesadilla Chorit rendeltem. Volt alkalmam személyesen is meglátni hogyan készítik. Csípős szósszal, ízesített hagymaaprólékkal, lime cikkel kísérve fogyasztottam.

További utunk egy múzeum mellett vezetett el. Úgy döntöttünk benézünk. Mint kiderült a benti rész még rendezés alatt, a kinti viszont szépen karban tartott. A cancúni majákat mutatta be. Itt is voltak kőépítmények, csak természetesen kisebbek.

Természetesen itt is jelen voltak az iguk. Jöttek, mentek, mintha ott sem lettünk volna. Gondolom Carlos farmján is jelen lesznek. Bár inkább ők, mint a lábnélküli rokonaik.

Visszafele ismét buszra szálltunk, és néztük a parton lévő puccos szállodákat. A reggeli sofőrnél azért jobb volt. A másik nyitotta a busz ajtaját, amikor még javában száguldottunk. 

Leszálltunk a központi részen, ahol bárok, éttermek, bevásárlóközpontok, klubok vannak. Mint a Coco Bongo a Maszk című filmből. El is kaptak minket, nem úsztuk meg mi sem. Azért vicces, hogy mennyit akartak kérni két-három fényképért. A tizedét hagytuk ott nekik. Az is bőven elég volt.

Útba esett egy kis nosztalgiázás is, majd beültünk a kubai Mariohoz egy-egy hideg sörre, meg némi rágcsálni valóra.

Hazafele menet beugrottunk vacsorát venni, meg magamnak a legmagasabb faktor számú krémet. Közben elméláztam a zöldség-gyümölcs részlegen. Ha megbocsátjátok, egyelőre nem tudok neveket csatolni hozzájuk.

Az utolsó képhez egy kis hozzáfűzés. Johannessel kerestük rajta, alatta a hűtőpultot, sehol semmi. A hús, hűtés nélkül a placc közepén. Tiszta Afrika. Bár hozzáteszem az eladók arcán arcvédő van, tehát néha nem igazán világos itt a dolog.

2015. február 02. (hétfő) 22:53 (UTC-6) - Cancún

Tegnap este mikor visszaértem a szállásra, szólt a recepciós csaj, hogy reggel 7:10-re itt a mikrobusz értem. Be is állítottam az ébresztőt fél hétre. Gondoltam lesz időm elkészülni, reggelizni. Erre ma reggel negyed hétkor költ a csaj, hogy itt vannak értem, van öt percem. Hirtelen azt sem tudtam mi van. Gyorsan felöltöztem, de még egy kávéra sem volt időm. Be a mikrobuszba, ami egy központi helyre vitt. Ott mindenkit elosztottak, hogy ki melyik túrára megy. Én is beálltam a saját táblám alá. Szóval irány Chichen Itza, a maják legnagyobb ősi városa!

Ő Alen, az idegenvezetőnk. Zöld szemű mexikói mesztic. Azt mondta, hogy az egyik nagyapja vöröshajú ír volt. Van ám keveredés. Jó pofa srác volt amúgy. Csakúgy mint Abhi, akivel megismerkedtem. Újdelhiben, Indiában született, most Bostonban él, orvostanhallgató. Szóval megindultunk a nagybusszal, végig az autópályán. Kb. 12 órás napi program várt ránk. Az egész Yucatán félsziget nem a hegyeiről híres. Mindenhol őserdő. Nem az a magas esőerdő, pont ellenkezőleg. Az első állomásunk Valladolid volt. A spanyol hódítók annak idején nem sokat vacakoltak a településnevekkel. Egyszerűen alapítottak egy várost, és kölcsönvettek rá egy nevet az óhazából. Az egyik legrégebbi templomok egyike a valladoidi. Számítottam arra, hogy ez is roskadozni fog az aranytól, de kellemesen csalódtam. Olyannyira nem, hogy már-már protestáns is lehetne.

A templom után volt pár percünk szétnézni a téren. Érdekes a "randevú" szék. Egymással szemben, még is elválasztva. Közben meg folyt a hétköznapi mexikói élet, cipőtisztítással. Régen újságot olvastak közben, manapság okostelefont böngésznek.

Valladolidot elhagyva megálltunk egy szuvenír áruház mellett, lehetőséget adva a népnek, hogy vásárolgasson. Volt egy kis skanzen is, mely pár dolgot bemutatott a majákból.

Még az illemhely is hitelesen szemléltette, hogy kinek merre kell mennie, ha baj van.

Aztán újra buszra szálltunk, és irány Chichen Itza. Útközben lehetőség volt szemügyre venni az őslakos maják mindennapjait. Nagyon éles a kontraszt. Főleg, hogy Alen azt mondta, ők építették fel a cancúni üdülőparadicsomot a '70-es években. Addig csak Acapulco létezett, az is a Csendes óceán partján. 

De még mielőtt megérkeztünk volna, irány az étkezde. Önkiszolgáló volt, meg nem mondom mit ettem. De az nagyon finom volt. Közben folklór műsor is volt. Persze az elmaradhatatlan borravaló. Mindenkinek, mindenhez.

Ebéd után, tele hassal irány a romváros. Még szerencse, hogy a piramisra nem engednek fel, lehet nem tudtam volna felmászni. Rögtön a beléptetésnél harcosok fogadtak, teljes harci díszben.

Ahogy beértünk, a csoport egybegyűlt, és Alen megkezdte a város történetét, épületeit, szokásait, stb. ismertetni. Mint tudjuk, a majáknak nem volt európai értelemben vett államuk. Egy egy királyság állt egymással alá, fölé rendeltségben. Mind közülük a chichen itzai volt a legnagyobb. Leírhatatlan érzés volt a piramist megpillantani.

Közben gyülekeztek az esőfellegek. Mire a következő helyszínre érkeztünk, már zuhogott is. Trópusi eső is kipipálva. Egyébként a következő helyszín egy tér volt, ahol a királyi család az egyik felén, a zenészek velük szemben a tér másik felén, valamint a papok szintén az egyik oldalsó templomról szemlélték a labdajátékokat. Csípővel kellett továbbítani a labdát a játékosoknak a falon lévő gyűrűbe. Kézzel is lehetetlennek tűnik számomra. A térnek amúgy kiváló az akusztikája. Hétszer visszhangzott a taps.

Abhinak kicsit zúgott a feje, tegnap éjjel legénybúcsú volt.

Visszatérve a piramishoz, Alen bemutatta a piramis visszhangját. Ezt követően maradt bő fél óránk szabadprogramra. Abhival megnéztük a hajdani szívkitépés, valamint lefejezés helyszínét, majd elmentünk a tóhoz, melyből a múlt században a régészek temérdek emberi csontokat emeltek ki. Visszafele a szuvenírek tömkelege. Itt is minden volt, mint a búcsúban.

A nap végére, utolsó programként egy fürdés maradt. Egy barlangon keresztül vezetett az út a helyszínhez. Sajna nem vittem magammal fürdőnadrágot, így nekem ez kimaradt. Pedig nem rossz helyszín lett volna. De azért nézelődni sem volt rossz. A fájdalomdíj pedig folyékony formában, jól lehűtve. Úgy ahogy kell.

2015. február 01. (vasárnap) 19:49 (UTC-6) - Cancún

Még a tegnapi napból kimaradt, hogy a hostel tulajdonosa kisebb karaoke partit szervezett maguknak. Éjfélig szólt a fiesta. Reggel hét után már keltem. Megreggeliztem, majd továbbmaradásom intéztem a hostelben. Csütörtökön 13:00-ig kell elhagynom a házat. Carlos-nak csütörtök délutánt írtam, hogy érkezem a farmra. 

Chitzen Itza. A Yucatán félsziget legépebben fennmaradt, rendbe rakott maja romváros. Cancúntól kb. 170 kilométerre. Holnapra befizettem a meglátogatására. Jönnek értem, odavisznek, idegen-vezetnek, enni adnak, hagynak fényképezni és szabadprogramot végezni, és még haza is hoznak. Naná, hogy nem hagyom ki.

Ma már csobbanni is akartam a Karib tengerben, így hát nekivágtam a tegnap felfedezett helynek. Most az osztott pályás úttest másik felén mentem, ami a lagúna mentén van. Ilyen táblák szegélyezték utamat. 

De aranyosak, még azt írják, hogy ne etessük őket! Eszem ágában sincs! Remélem ők is hasonlóképpen gondolkodnak. De hála Istennek, hogy elkerültük egymást. Azért a napi iguána adagjaim megvoltak. Jut eszembe. Mivel vasárnap, és már tizenegy óra körüli idő volt, nem hagyhattam ki a misét sem. Annál is inkább, mert még nem köszöntem meg a rólam való gondoskodást. A templom félig nyitott volt, ajtó, ablak nélküli. Az oszlopokon zúgtak, forogtak a ventillátorok. 

Mire vége lett a misének, meg is éheztem. Itt volt az ideje az ebédnek, méghozzá egy mexikói ebédnek. Az étlapot kezembe vettem, és bár megértettem (angol szöveg) a tartalmukat, de jobb lett volna, ha közben látom, magyarázzák, stb. Találomra választottam. Mindenképpen szerettem volna egy levest, és egy második fogást. 

A leves Panchita névre hallgatott, megfelelt a mi pacalunknak, ízesítése, erőssége persze a mexikóiak javára. Hozzá kenyér helyett tortilla. Második fogásként csirkehúsos burritót ettem. Benne csak apróra vágott hús. Mindezeket a végén két lime cikkel, valamint helyi fekete sörrel kísértem le.

Ebéd után úgy döntöttem tovább megyek a másik szabad strandra. Kellett is a séta, tele lett a gyomrom.

Útközben tovább szaporítottam a rendszám gyűjteményem.

A partra kiérve kerestem magamnak egy szimpi helyet, ahol kevesen vannak, de azok is megbízható külsejűek. Egy házaspár, kisgyerekkel tökéletes választás. És elérkezett a pillanat amikor az Óperenciás másik partjáról is beúsztam. Karib-tenger kipipálva.

Sajnos a bőröm az elmúlt napon, a rákent fényvédő krém ellenére nem épp a legszebb. Mondhatni rákvörös. A mai nap már jobban védekeztem, de sajnos látványos. Hiába meg kell szenvedni a barnaságért. Útközben beszereztem egy kalapot is, kivédve a napszúrást.

Hazafele ismét gyalog, szépen, lassan, ráérősen. Oda-vissza távolság kb. 14 km. Közben volt egy kirakodó vásár féleség, táncosokkal, fellépőkkel. Mindezeket rendőri biztosítással.

Az utolsó képet pedig Galambos Gerinek küldeném. Látod, itt ilyen vasakkal nyomulnak a kollégáid.