2017. július 09. (vasárnap) 12:39 (UTC+1) - Domoszló

Nyugodt éjszakám volt, bár a főút zaja időnként felébresztett. Reggel hét óra után ébredtem, majd a "gyors" kávémnak feltettem a vizet. Ilyenkor, ha kempingben szállok meg, nem használom a gázfőzőmet. Körülbelül egy óra, mire szépen, kényelmesen összepakolom a dolgaim, és megreggelizek. Nyolc óra után már el is indultam. Előtte, a Csalogány kemping tulajdonosával még egy kicsit elcsevegtem. Egy éttermet is üzemeltet, mely a kemping mellett van, ám oda már nem mentem be. Viszont bátor szívvel ajánlom mindenkinek, hogy akár az étterembe, akár a kempingbe térjenek be, mert nem fogja megbánni. Olyan szívélyes vendéglátásban, valamint fogadtatásban lesz ugyanis része, amelyre manapság kevés helyen van példa.

Bő egy óra alatt visszaértem Zircre, majd a belváros felé vettem az irányt. Az út a híres Arborétum fala mellett vezetett végig, egészen a ciszterci monostorig. Az Arborétum 20 hektáros területén, mind az öt kontinensről megtalálható fa-, illetve cserjefaj. Legelőször a ciszterciek kezdték kialakítani a híres kertet. Maga a ciszterci apátságot III. Béla király alapította 1182-ben. Mára a városközpontban lévő ciszterci monostor épületegyüttesében megtalálható a Bakonyi Természettudományi Múzeum, a Reguly Antal műemlékkönyvtár is. Az apátsági templomban sajnos nem tudtam bemenni, az ajtaja ugyanis zárva volt. Mintha úgy tudtam volna, hogy Isten háza mindenki előtt nyitva áll ...

A főtéren szét néztem egy kicsit, majd betértem egy pékségbe elkölteni az első reggelimet. Mint anno a Camino-n. Első megálló, amit a tábla jelzett, az Borzavár volt. A városközpontból kifele találtam egy érdekes házat, amelynek tulajdonosa nagy rádió gyűjtő lehet, mivel pár darabot a gyűjteményéből közszemlére is tett.

A település szélén egy kis szabadidőpark volt kialakítva, ahol a szokásos rönk asztalok, padok, szalonnasütő helyek mellett a régmúlt idők egyik főfoglalkozását is bemutatták. Bakonyban nagy hagyománya volt ugyanis a mészégetésnek, valamint a kő- és szénbányászatnak, így azokat is bemutatták egy-egy táblával, régi eszközökkel, korabeli mészégetővel. Miután körbenéztem, úgy döntöttem, tartok egy második reggelit. Jobb szeretek ott enni, ahol erre alkalmas hely is van. Jobb, mint az erdő kellős közepén egy farönkön.

A falatozás után bevettem magam az erdőbe. Nem nagy távolságról volt szó. Időnként erdőirtások mellett, máskor összefüggő erdőben haladtam, s hamarosan fel is tűnt a távoli Borzavár. Ahogy közelítettem a faluhoz, egyből feltűnt, hogy sajátos vendégváró dekorációt választottak. Egy-egy óriási szalmabálát beöltöztettek különböző rajzfilm figurának. 

Érdekesek ezek a közelmúltban kitett tájékoztató táblák. A korábbi táblák csak azokat a helyszíneket jelölte, amik közvetlenül a Kék mellett voltak. Ezeken pedig még azok is rajta vannak, amelyek nem közvetlenül a túraútvonal mellett vannak. Itt is tartottam egy kis pihenőt, ezúttal a bakancsaimat is levettem. Időnként jót tesz a túrázó lábaknak a pihenés. A pihenőhelyem a templom bejárata előtt lévő fa tövében alakítottam ki. Itt volt a szokásos emlékmű is, mely a világháborúkban hősi halált falubeliekre emlékeztet. Elnézve a névsort, bizony volt hogy apa és fia is odaveszett. Odaveszett egy értelmetlen dolog miatt ...

Borzavárt elhagyva egy ideig a tűző napon, az erdő szélen vezetett az út. Köves gépkocsiút volt, időnként egy-egy autó el is haladt mellettem. Bő egy óra alatt értem el Szépalma-pusztához, ahol egy szépen karbantartott tanyavilág fogadott. Egy kisebb szürkemarha csorda is legelészett az egyik bekerített helyen. Ezt követően egy rövid ideig a tanyavilág kaszált mezőin haladtam, majd következett az erdő.

Az erdőben ezúttal sem találkoztam vaddisznócsordával, igaz, azóta már kicsit nagyobbak lettek a malacok. Viszont én is hangosabban közlekedek, jelezve, hogy időben elhúzhassák a csíkot, ha esetleg a közelembe vannak. Az útba eső egyik pihenőhelyen elővettem a gázfőzőmet, majd egy bögre instant levest készítettem. 

Előttem volt még a Bakony legmagasabb pontja, a 709 méteres Kőris-hegy megmászása. A pihenő után neki is iramodtam, és a folyamatosan emelkedő terepen róttam a métereket. A talaj időnként sziklás, köves volt, így kellett figyeljek a bokámra. 

Az erdő élővilágáról eddig még nem tettem említést. Gazdag élővilágról tanúskodott a Bakony. Az eddig meglátogatott tájegységek közül talán a leggazdagabbal. A madarakon kívül láttam pár nyulat, pockot, sőt még a "kedvenc" is feltűnt. 

A csúcs előtt még vettem egy nagyobb levegőt, és nekiiramodtam. Éreztem már a hátizsákom súlyát. Az igazat megvallva, másfél nap után nem éreztem, hogy hosszú kapcsolatom lesz ezzel a hátizsákkal. Valahogy nem jött be. Úgy döntöttem, hogy ezt a nyarat még kihúzom vele, s majd túladok rajta.

Felérve a Kőris-hegyre, újabb erőt vettem magamon, s a tériszonyomat visszaszorítva megkezdtem a kilátó lépcsőfokain a menetelésemet. Feljutva a harmadik szintjére, szép kilátásban volt részem. A távolban látszódott honnan jöttem, s merre tartok. Jó ilyenkor nyugtázni, hogy mekkora távolságot is megtett az ember.

A kilátónál rajtam kívül többen is voltak, akik az én menetirányomban folytatták útjukat. Nyugodtabban indultam tehát tovább, hisz mások is zajt csaptak az erdőben, nemcsak én. Az egész erdő virág illatban úszott. Egy-egy rovar is meg-meglátogatta a virágszirmokat.

A napi végcélom Bakonybél volt. Már csak pár kilométert jeleztek a táblák, így bátrabban is fogyasztottam a vízkészletem. Még egy utolsó erdős rész, s már el is értem a falu határát. Először a vízcsapnál álltam meg, s miután kellőképpen felfrissültem, jöhetett a pecsételőhely felkeresése. A Kék útvonala a falu felső részét érinti csak, így ahhoz, hogy egy boltot, vagy kocsmát kapjak, be kellett mennem a falu központjába.

Itt található az I. (Szent) István által alapított bencés monostor is. Az Árpád korban jelentős szellemi központ volt. A falu a Mária zarándokútvonalon fekszik, magam is több zarándokkal találkoztam a faluban. Menet közben kiderült, hogy a napelemes töltőm megadta magát, így be kellett térnem egy olyan helyre, ahol a merülő mobilomat fel tudjam tölteni. Természetesen a legalkalmasabb helyszín erre egy kocsma. Rendeltem is egy korsó sört, amíg töltődött a telefonom.

Itt is voltak szépen karbantartott, felújított parasztházak. Este felé közeledett, így újra a pecsételőhely felé vettem az irányt, mivel úgy döntöttem ott fogom felállítani a sátramat. Ezúttal nem kempingben, hanem a falu szélén.

A közelben lévő szállóhelyen, egy idősebb korú társaság mulatozott. Amíg vacsoráztam, ők is szépen fogyasztottak, s minél több mennyiségű palack ürült ki, annál jobb lett a hangulat. A mulatozás végét már nem vártam meg, mert elnyomott az álom.

2017. július 08. (szombat) 20:04 (UTC+1) - Domoszló

Másfél hónapja annak, hogy utoljára túrabakancs volt a lábamon, így hát ideje volt újra nekivágni. Mint bizonyára emlékeztek, újból szabad lettem. A családi találkozót megelőző napon volt ugyanis az utolsó munkanapom. Az erdélyi szabadidőt megtoldottam egy kis kolozsi feltöltődéssel, ahol a "bakalak" felújítását folytattam. Visszatérve elővettem hát a tavasszal vásárolt hátizsákot, és nekiindultam a legutóbbi Kéktúra végpontjához, Jásdra. Utam ezentúl Domoszlón kezdtem, mivel időközben felszámoltam a csepeli albérletemet. A korai járattal mentem, majd Budapesten átszállás következett a Veszprém felé tartó járatra. A második átszállásom Várpalotán volt, ahol az átszállásra másfél óra állt rendelkezésemre. Kerestem hát egy pékséget, és reggeliztem egyet.

Az indulás előtti napokban akadtam a fenti képre, mely a múlt század elején élő turista által betartandó, viselkedési normákat részletezte. A sajátos tízparancsolat, mind a mai napig megállja a helyét. Azért is osztottam itt meg, mivel magam is fontosnak tartom minden egyes pontját.

Beérve Jásdra, a pecsételőhelyen kezdtem, majd a közkútnál feltöltöttem az ivóvíz készletem. Ezúttal három darab, egyenként fél literes ásványvizes műanyag palackot. Eddig is vittem magammal másfél liter vizet egy-egy nyári túrámon, ám most először azokat három kisebb részre osztottam el. Jásdot elhagyva kezdtem érezni, hogy forró napok elé fogok nézni. Úgy döntöttem, hogy ezúttal nem rohanok. Kicsit a Camino-hoz hasonlóan fogok menni. Ha úgy érzem meg kell állnom, meg fogok állni. Nem akartam úgy elindulni, hogy végigrohanjak az úton. Ezúttal nem. Igaz, hétfőre volt programom Gyöngyösre, így szombatig terveztem ezt a Kéket. Jásd szélén található az egyik legősibb híres magyarországi búcsújáró hely. A Szentkút barokk-rokokó stílusú kápolnája előtt kicsit magam is megpihentem.

Szentkút után egy rövidebb szakaszon, kaszált réten keresztül vezetett. A nap már hevesen sütött, ám a hosszú túranadrágom magamon hagytam. Az erdőkben ugyanis gyakorta embermagasságú aljnövényzetben kell gyalogolnom. Második pihenőmet az úgynevezett Római-fürdőnél tartottam, ahol egy kicsit falatoztam is. A közelben található az egyik híres bakonyi betyár, Savanyú Jóska barlangja is. Egy nyári tábor mellett is elhaladtam, ahol épp rendezkedtek be a nemrég érkezhetett táborlakó fiatalok. Ekkor már erdős terepen haladtam, körültekintőn, emlékezve a legutóbbi vaddisznó esetre. 

Az egyik fordulóban ilyen matuzsálem korú fák mellett mentem el, melyek gyökerei nem mindennapi módon váltak láthatóvá az évek során. Ezúttal - annak ellenére, hogy hétköznap volt - sok túrázóval találkoztam. Volt aki családostul, volt aki egyedül, a lényeg, hogy gyakran látogatott Kék szakaszon voltam. Egy kerékpárossal is találkoztam, akivel együtt oltottuk szomjunkat a bakonynánai pecsételőhelyen. 

Elhagyva a falut, rövid ideig műúton folytattam, majd újra erdős, ligetes rész következett. A közelmúlt esős napjainak a nyomai még látszódtak, mivel volt egy-egy pocsolyás rész. Az aljnövényzet pedig néhol újból embermagasságú lett. Félúton voltam Bakonynána és Nagyesztergár között, amikor egy újabb túrázóval találkoztam. Nem a Kéken jött, hanem csak a környéket járta, helybéli lévén. Ő mutatta meg a hajdani kihalt, elpusztult község, Veimpuszta maradék romjait. Többször tanúja voltam már a Kék során, hogy egy elhagyott épületet mennyire vissza tudja hódítani a természet.

A Nagyesztergárig hátralévő távot már csak fél liternyi vízzel kezdtem meg. Úgy számoltam, hogy a meleg nyári napokon, körülbelül négy kilométer alatt fogyasztok el fél liternyi vizet. Mire beértem Nagyesztergárra, hozzáfogtam hát egy közkút kereséséhez. Fel is mentem a falu központjának számító templomhoz, ám nem találtam kutat. Visszafele vettem hát az irányt, elhaladva a szebb napokat is megélt Purgly-kastély mellett. Keresésem témáját ezúttal módosítottam, és ezúttal kocsma után néztem. 

Ezúttal szerencsésebb voltam, igaz a kocsma is a falu szélén volt, bár kurtának nem volt nevezhető. Úgy döntöttem a fogyó vízkészletem kiegészítem egy kis folyékony malátával. Egyben pihentem is egy fél órát, bepillantást nyerve a helybéli mindennapi eseményekbe. Napi utam végéhez közeledtem, a távolban már feltűntek a Zirci apátság templomának ikertornyai. 

Úgy döntöttem, hogy nem Zircen fogok éjszakázni, hanem a tőle nem messze lévő Kardos-réten. Egy kempinget jelzett ugyanis az igazolófüzetem, ezért gondoltam utána járok. A zirci vasútállomáson előtte még pecsételtem egyet. Rendes volt a bakter, mert a pecsét már el volt zárva a váróterembe. Kezembe nyomta a váróterem kulcsát, és megindult az épp érkező vonat elé, fogadni azt. A pecsételés után még feltöltöttem a kiürült palackjaimat, majd megindultam Kardos-rét felé. Végig a 82-es főút mentén hamar beértem a kis faluba. A templom után meg is találtam a Csalogány kempinget, ahol gyorsan be is regisztráltam. Rajtam kívül csak egy német család tartózkodott a kemping területén.

Következett a sátor felállítása, a jó forró zuhany, no meg a szokásos vacsora. Kellőképpen el voltam fáradva, így hamar álomba is merültem.

2017. június 23. (szombat) 10:00 (UTC+2) - Magyarókereke

"Aki nem tudja, honnan jött, az nem tudhatja, hova megy, mert nem tudja hol van." Habsburg Ottó

Ezúttal egy újabb, nem utazással, vagy futással kapcsolatos bejegyzés következik, mely egy kicsit a múltamba enged betekintést. Többször említettem már, hogy erdélyi származású vagyok. Családom többsége, mind a mai napig ott is él. Felvetődött ötletként, hogy meg kellene rendeznünk a család, Vincze ág tagjainak a találkozóját. Többször össze szoktunk egy-egy családi rendezvényen gyűlni, ám időtlen idők óta nem fordult elő, hogy mindannyian, egyszerre jelen legyünk. Erre tettünk most kísérletet. Kiválasztottunk egy dátumot, mely nagyjából mindenkinek megfelelt, és hozzákezdtünk a szervezéshez.

A találkozó helyszínéül Magyarókerekét választottuk, mely mintegy három kilométerre fekszik a Vincze család szülőhelyétől, Kalotaszentkirálytól. Csendes kis falu, mely közvetlenül a hegy alatt van. A Kalotaszeg legnyugatibb pontja. Utam gyalog kezdtem meg Kalotaszentkirálytól, ám egy rövid szakaszon - a közelben lévő pásztorkutyák miatt - autóval szakítottam meg. Szerettem volna gyalogosan megérkezni a rendezvény helyszínére. A találkozó a hajdani általános iskola területén került megrendezésre. Érkezésemkor már ott volt a család több tagja. Unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, szépen gyülekeztünk. Előkerültek a vendégváró falatok, s kortyok. Ahogy telt, múlt az idő, egyre többen, s többen lettünk. Fel is izzítottuk a szenet, s megkezdődött a grillezés. Jeles nap volt ez a nap, mivel a család e napon, két tagjának születésnapját is ünnepelte. 

Az ebéd, valamint a desszert elfogyasztása után magam is egy kis meglepetéssel készültem. Amióta az eszemet tudom, mindig is foglalkoztatott a családom története, eredete. Hála Istennek a családban nem csak én voltam ezzel így, mivel Vincze nagyanyám öccse, János bácsi is hasonlóan gondolkodott. Annak idején maga gyűjtötte össze a Vincze család őseit megörökítő születési-, valamint házassági anyakönyvi kivonatok másolatait. Azt gondoltam tehát, hogy erre a találkozón méltóképpen meg lehetne emlékezni az Őseinkről, egy családfa képében. Elgondolásomat azonban húztam, halasztottam, és már a találkozó előtti napoknál jártam, de egy aprócska ág sem volt megrajzolva. Tervem már-már feladtam, ám ekkor egyik kedves ismerősöm, Kinga a segítségemre sietett. Ketten készítettük el, a saját elgondolásunk alapján, a Vincze család történetét megörökítő, hét generációra kiterjedő családfáját.

Számomra külön öröm volt az a pillanat, amikor Kinga remegő kézzel írta be, a család legifjabb tagjának nevét. Unokatestvérem kisfia, Peti ugyanis a családfa rajzolása idején született, s a nevét mi írhattuk le az elsők között. Köszönöm még egyszer Kingának a segítségét.

Időközben megérkeztek a család azon tagjai is, akik érkezését későbbre vártuk, így mondhatni teljes volt a Vincze család. Az ebéd után kellett egy kis testmozgás is, melyben a család apraja, nagyja is kivette a részét. Köszönhetően Mikinek, sajátos taktikával nyert a kötélhúzásban az egyik csapat, ám a szkanderben nagyjából kiegyenlített volt a küzdelem.

A család legfiatalabb generációjának tagjai közül többen, egyébként most találkoztak először életükben. Ez az eddigi hiányosság azonban pillanatok alatt elillant, s a gyerekek a kezdetektől fogva úgy játszottak egymással, mintha naponta ezt tennék.

Estére az udvaron felállított bográcsban elkészült a finom palócleves, melyet az egész család együtt fogyasztott el a hajdani tanterem falai között. A nap hátralévő részében felelevenedtek a család régmúlt dolgai, anekdotái. Jókat nevettünk egy-egy régi történeten. Mint ahogyan jókedvvel tanultuk Botitól a kalotaszegi lépéseket. Késő estig, folytatódott a jó hangulat, majd szépen lassan mindenki nyugovóra tért. Másnap a Család összegyűlt a szentkirályi temetőben, ahol közösen felkerestük a Vincze Család sírjait. Egy-egy virágkoszorúval, valamint mécsessel tisztelegtünk az Ő emlékük előtt.

Véget ért tehát az első Vincze Család Gyökerei találkozó, melyen számomra nagyon jó érzés volt részt venni. Természetesen azonnal eldönti az ember, hogy ezentúl, időnként szeretne még több ilyen család találkozót. Időről-időre megrendezni, bízván abban, hogy egyre több és több új családtaggal bővül a Család. Elnézvén a Családról készült fényképet, nyugodtan mondhatom, hogy nincs okom a panaszra. Egy szép nagy Család vagyunk. Azt hiszem, az "odafönt" összegyűlt családtagok is büszkék lehetnek. Mert én az vagyok. 

2017. június 10. (szombat) 10:00 (UTC+2) - Tusnádfürdő

Elérkezett az idei - eddig nevezett - utolsó futóversenyem. A Tusnad Marathon volt az utolsó futóverseny, amelyre tavaly neveztem. A februári sérülésem óta ugyanis további futásokra nem regisztráltam. Ez viszont annyira megfogott annak idején, hogy mindenképpen szerettem volna részt venni rajta. Nagyon megtetszett a szlogenje. "A medve nem játék, a szaladás viszont az." Ugyanis Tusnádfürdőn kerül megrendezésre, az erdélyi Hargita és Kovászna megye határán, ahol nagyon sok medve él szabadon.

A helyszínre több módon is ki lehet utazni, autóval, busszal, vagy vonattal. Én az utóbbi lehetőséget választottam. Átszállás nélküli, 14 órás vonatozás várt rám a Budapest - Tusnádfürdő közötti vonalon. Indulás a verseny előtti délután 17:40 órakor (UTC+1), érkezes a verseny reggelén 08:38 órakor (UTC+2). Ki volt centizve rendesen. Ismerősök is neveztek a futóversenyre, így megkértem egyiküket, hogy vegye fel a rajtcsomagomat. Maga az utazás már már az örökkévalóságig tartott. Mikor érem már meg, hogy a vasúti közlekedés ne lépésben haladjon? Egy-egy állomás között ugyanis éppen hogy csak 5-10 km/h sebességgel haladhattunk. Ennek meg is lett az eredménye, ugyanis mire Kolozsváron felébredtem, már 40 perces késésnél tartottunk. A kincses város után még egy kicsit szundítottam, majd a napfelkelte után egyre inkább a külvilág felé figyeltem. Gyönyörű tájakon vezetett az út. Hamisítatlan erdélyi tájon keresztül.

A jelentős késés időtartamát végig sikerült a hátralévő út során megtartani, így a tervezett beérkezési időpont helyett, helyi idő szerint 9:25 órakor érkeztem meg az állomásra. Csibi kijött elém, és átadta a rajtcsomagot. Maga a verseny helyszíne, szerencsére nem volt olyan messze, így gyorsan oda is értem. 

A verseny helyszínén már nagy volt a készülődés, hisz már csak fél óra volt a rajtig. A csomagomat leadtam a csomagmegőrzőben, majd csatlakoztam Csibi baráti társaságához. Mindannyian Heves-megyéből érkeztek, így volt egy kis otthoni különítmény Itthon. Még egy rajt előtti csoportkép, majd megindultunk a kitűzött célunk felé.

Maga a táv 23 kilométer volt, aszfaltozott úton, közel 900 méteres szintkülönbséggel. A rajt után rögtön egy kisebb lejtő következett. Fura volt, hogy rögtön lefele kezdtem a futást, így a bemelegítő kilométerek jobbak voltak, mintha sík terepen futottunk volna. Tusnádfürdőt elhagyva már kezdett szakadozni a mezőny. Nem voltunk egyébként sokan, hisz 600 fő körüli nevezés volt egyéniben. Szóval kicsi, családias verseny volt ez, nagyon jó hangulatban. Az eseményen hivatalos fényképésznek Zákány Gergelyt hívták, aki több magyarországi futóeseményt is dokumentált már. Gergely végig a verseny alatt, hangosan biztatva kattogtatta a gépét, időnként motorra ülve, továbbszáguldva.

A rajtot követően, az úton végig, magam is kíváncsian vizsgáltam az út két szélét, hogy látok-e a közelben medvét. A medve elmaradt, csak az időközben utolérő Csibi brummogott egy keveset. Rövid ideig velem tartott, majd nagyobb sebességre kapcsolt, mivel meg akarta keresni az előttünk futó feleségét, Lillát. Öt frissítő pont volt a verseny során, mindegyik kellő távolságra egymástól. Szokás szerint mindegyik ponton ettem, ittam pár falatot, kortyot. Az időjárásra ezúttal sem volt panasz, ragyogó napsütésben futottunk. Az időnként erdős, árnyékos részek még jól jöttek. Egyébként a versenyt megelőző napokban szakadó eső, hideg volt a helyszínen. A táv végéhez közeledve, a terep megváltozott. A Szent Anna tóhoz közeledve, az út meredeken lejteni kezdett, így a végén arra kell koncentrálni, hogy el ne essen az ember. Végig a parkoló autók mellett futottunk, hallva a fák mögötti cél szpíkerét. A célvonalon 02:25:58-es idővel haladtam át.

Beérkezésemkor a magyarországi csapat nagy része már ott volt, majd miután mindenki beért, következhetett a célfotó. 

A célfotó után pedig egy kis hűsítő csobbanás a Szent Anna tóban. Mintegy tíz évvel ezelőtt - a domoszlói Jázmin néptánc csoporttal - jártam itt utoljára, igaz akkor nem úsztam be a tóba. Jól esett egy kicsit hűsölni a vízben. Többen tettek így a futók közül.

A hűsítő után következhetett a jól megérdemelt tányér gulyás, egy üveg csíki sörrel kísérve. A tó partját ellepték a falatozó, pihenő futótársak.

Gondolom érezhették a gulyás finom illatát a környékbeli medvék is, azonban a nagy tömeg miatt nem tehették meg, hogy a helyszínre látogassanak. A helyszínt busszal hagytuk el, és mentünk vissza Tusnádfürdőre. Akkor még úgy gondoltam, hogy az esti vonattal indulok vissza Budapestre. Elkísértem a frissen megismert csapatot az általuk kivett panziójukba, ahol egy gyors zuhany után beszélgetni kezdtünk. Úgy döntöttem, hogy másnap reggelig maradok, elfogadva a vendég kanapé felajánlást. Késő estig tartó beszélgetés során remek társaságot ismertem meg. Köszönöm még egyszer a lehetőséget, hogy mindezt megélhettem. Bízom benne, hogy lesznek még közös kilométerek. 

Az esemény előtt úgy döntöttem, hogy ez a verseny lesz a döntő. Olyan értelemben, hogy lesz-e folytatás, vagy nem. Úgy döntöttem, hogy kell legyen folytatás. Kell legyen, mert az életem részét képezi a futás. Igaz, nem lesz olyan sok nevezés a jövőben, de egy-két esemény igen. Inkább az évenkénti vissza-visszatérő versenyeket szeretném. Ilyen a Kékes Csúcsfutás, és most ehhez írtam fel a Tusnad Marathon-t is. S hogy lesz-e Spar Maraton? Na ez már egy következő bejegyzés ...

2017. május 27. (szombat) 11:15 - 14:00 (UTC+1) - Mátrafüred - Kékestető

Ismét eltelt egy év. Mintha most lett volna, hogy befejeztem a 19. Kékes Csúcsfutás című blog bejegyzésem. Repül az idő az biztos. Következett tehát a következő Csúcsfutás, sorban a 20-ik, nekem a 3-ik. Ezúttal kicsit kevesebbet készültem, mint szoktam. De természetesen az idei indulók nagy része, ezúttal is alföldi volt. Még a verseny napja előtti héten megvolt a sokat várt gerinc CT vizsgálat, valamint annak az eredménye. Nagyon nagy baj nincs, ám ha nem vigyázok lehet. A porckorongsérv "előszobájában" vagyok. A múltkori esetet egy rossz mozdulat, megerőltetés okozhatta. Ez bármikor előfordulhat, így a jövőben elővigyázatosnak kell lennem. Így a sportok közül az úszást kell(ene) inkább gyakorolnom. Úgy is döntöttem, hogy egyelőre több futóversenyre nem fogok nevezni. Maradt az ideiek közül a Kékes, valamint a Tusnádfürdő. Az idei Kékes Csúcsfutásra, nagy örömömre ezúttal a szüleim is elkísértek. Ők vittek fel autóval a rajt színhelyére, Mátrafüredre, majd mentek tovább Mátraházára, elfoglalva a helyüket a verseny útvonala mellett.

Ezúttal, sajnos nem volt együtt a "klasszikus" Kékes Csúcsfutó csapatunk. Ezen a napon került megrendezésre ugyanis a 3. Tihanyi Félmaraton is, így Kinga, Kati és Erika ott voltak. Eredetileg az idei Kékes Csúcsfutás április 22-re esett volna, azzal a szlogennel, hogy "a hőség nem lehet akadály". Hát az nem is lett. A hó viszont igen. Az akkori télies időjárási viszonyok miatt, ugyanis el lett halasztva. Így esett egybe a két esemény időpontja. A már jól megszokott indulót ezúttal én hallgattam meg csak. A versenyzők még csak készülődtek, pihentek, bemelegítettek. Később már egyre többen lettek, és ismerősökkel is találkoztam. Bálint élete első Csúcsfutására, Zoltán hosszú kihagyás után a következőre készült.

A rajt hivatalos kezdete előtt elindultak a seniorok, azaz az idősebb csúcsfutók. Legtöbbjük már nemcsak a sokadik Csúcsfutásán, hanem a sokadik félmaratonján, maratonján is túl voltak. Utánuk következtek a Suhanj! kísérők, majd két részletben mi. Jómagam a második csoportba álltam. A választóvonal az 1 óra 20 perces tervezett idő volt. Úgy voltam vele, hogy valahol ezt az időt célzom meg, aztán lesz ami lesz. A legfontosabb az volt, hogy ne legyen semmi bajom.

A mezőny elindult, én pedig a magam tempójában kezdtem meg az emelkedőt. Sástóig nagyjából egy tömegként futottunk, onnan viszont kezdtünk fellazulni. A tavalyi évhez hasonlóan, a sástói frissítő pont után biztosította rendet Balázs, akinek egy pacsival honoráltam a nekünk nyújtott segítséget. Az időjárásra ezúttal nem volt panaszunk. Ildi néni - a mi személyes időjárás jósnőnk - ezúttal is kitett magáért. Ragyogóan sütött a nap. Időnként jól is fogott az enyhe szellő. Mátraházára érkezve újabb pacsik következtek. Először Édesanyámat és Édesapámat üdvözöltem. Esküszöm, jobban felfrissültem, mint bármikor korábban. Nagyon jó érzés volt Őket a pálya szélén látni. Óriási erőt kaptam, melyre a továbbiakban szükségem is volt. A mátraházai forduló előtt még egy tavalyi ismerőssel futottam össze. Itt Zoli biztosította a rendet. Ő sem úszta meg pacsi nélkül.

A hátralévő táv volt a Csúcsfutás neheze, ugyanis Mátraházától emelkedtünk rendesen. Idén is az volt az egyik célom, hogy ne gyalogoljak bele. Hála Istennek sikerült idén is. Sikerült, de nem volt könnyű. Főleg a vége felé. Amikor elhagytuk az aszfaltot, és rátértünk a sípálya végére, akkor különösen figyelnünk kellett. Nagy volt ugyanis az esés veszélye, a sok kavics, nagyobb kövek miatt. De ha feltekintettem, már láttam a célt, így minden erőmet összeszedve, következtek az utolsó lépések. A célban még hallottam ismerősöm, Gabesz biztatását.

Áthaladtam a célvonalon, s már jött is az SMS. Köszönhetően a modern technikának, már jelezték is, hogy a 11,6 kilométert, a 671 méter szintkülönbséggel, 1 óra 20 perc 31 másodperc alatt teljesítettem. Sikerült tehát a rajt előtti terv. Kértem, s megadatott.

Kicsit megpihenve, vártam a sorom a Csúcskő előtti fotózáshoz. Ezalatt befutott Bálint és Zoli is. Hárman képviseltük Domoszlót ezen a futáson. Hatalmas gratuláció Nekik. Főleg Bálintnak. Én ebben a korban azt sem tudtam, mi az a futóverseny. Ő meg egy félmaratonnal felérő versenyen van túl.

Lassan én következtem a sorban, így odaállhattam Magyarország legmagasabb pontját jelképező Csúcskövéhez. Ezúttal is csúcs volt ez az érzés. Kocsis Árpád versenyigazgató szavaival élve: bárhol futhatunk maratont, New Yorkban a Central parkban, vagy Budapesten a Lánchídnál, de Kékes Csúcsfutást csak itt futhatunk. Itt, Magyarországon, Mátrafüred és Kékestető között.

A csúcsfotó után következett a másik, szokássá vált Csúcsfutás utáni pillanat. Egy újabb hosszú sor kivárása után, egy kevésbé hideg, viszont annál drágább sör legurítása. Kortyolgatva a jól megérdemelt italomat, a sípálya felé vettem az irányt, és megindultam gyalog Mátraháza felé. Eszembe jutott a három évvel ezelőtti, akkori első Csúcsfutásom. Akkor döntöttem el végleg, hogy kilépek az akkori munkahelyemről, és elindulok. Idén sem történt másképpen, igaz, ezúttal hamarabb döntöttem. Május 23-ik napjától ugyanis a felmondási időmet töltöm a jelenlegi munkahelyemen. Mint ahogy említettem, aki szédül, az kiszáll. De hogy merre ezután? Erre a kérdésre jelenleg nem tudok egyértelmű és világos választ adni. Volna egy hosszabb, három éves lehetőségem a nagyvilágban, ám nem érzem magam úgy, mint három évvel ezelőtt. Magabiztosság nélkül pedig, nem biztos, hogy bele vágok. Minden esetre a mókuskerékből egyelőre kiszállok, és tartok három hónap szünetet. Ez alatt, mint korábban említettem, befejezem a Kéket. Kicsit még szaladok Tusnádfürdőn, majd pedig irány az V. Via Unitariana. S hogy utána mi lesz? Hogy látom-e jövőre is ezt a látképet, a Csúcsfutás után? Majd kiderül ...

2017. május 20 (szombat) 23:42 (UTC+1)  Budapest

Este úgy feküdtem le, hogy meglátom, folytatom-e tovább a túrát. Mindenem éreztem. Egy gyors vacsora után azonnal el is aludtam. Reggel arra ébredtem, hogy nagy a jövés, menés. Valami munkagép ment el az úton, majd nem tudtam már visszaaludni. Úgy döntöttem, hogy folytatom tovább az utat. A testem is regenerálódott addigra. Jöhetett a reggeli kávé. Jobban mondva annak is a gyorsított fajtája. Ezen az úton teszteltem a tavalyelőtt beszerzett gázfőzőmet. Azóta nem használtam, amióta megvettem. A teszt jól sikerült, hamar felforralja a vizet. Elfogyasztottam tehát a reggelim, megittam a kávém, és jöhetett a szedelőzködés. Kell egy jó húsz perc, mire menetkész vagyok. Elindultam tehát a faluközpont felé, ahol megkerestem a soron következő pecsétet.

Szép, rendezett falucska Bakonykúti. A központban épp virágokat locsoló helybelitől megtudtam, hogy sokan költöztek ki Várpalotáról, valamint Székesfehérvárról. Megvásároltak régi parasztházakat, amiket mostanra szépen felújítottak. Külön tetszett, hogy a faluban lévő, kivágásra ítélt fák egy részéből szobrot faragtatott a lakosság. Ilyen volt a Lizi néni, valamint a Hazatérőben című.

A falut elhagyva a Burok - völgyben folytattam az utam. Az időjárásra nem volt panasz, bár magamon hagytam a hosszú ujjú felsőmet. A jelzések időnként megritkultak, ilyenkor oda kellett figyeljek, hogy merre menjek tovább. Főleg amikor egy-egy útkereszteződéshez, vagy elágazáshoz értem.

Itt is először a bal oldali úton indultam el. Aranyszabály nálam, hogy ha öt percen belül nem látok jelet, visszamegyek ahhoz a pontig, amikor a legutolsó jelet láttam, és kezdem elölről a keresést. A Burok-part tetején megpillantottam egy pihenőhelyet, ahol falatoztam egyet. Nevezhetnénk tízórainak is. Az utam ekkor még nem vezetett az erdőn keresztül, azt csak épp hogy érintettem.

Persze azért ezúttal is óvatosan haladtam, időnként hangot adtam jöttömnek. De ezúttal csak egy nyúllal sikerült összefutnom, ő pedig hamar felvette a nyúlcipőt. A mezőkön, erdőben szebbnél szebb virágok nyíltak, és illatoztak. Kellemes az évnek ebben az időszakában túrázni. Az ember csak nagyokat szippant a tiszta levegőbe.

Már javában elmúlt délután egy óra, amikor elértem a Kisgyón Természetbarát Telephez. Több szövetségnek, sport klubnak van itt kulcsosháza. Ahogy láttam állandó lakosa is van. A legfontosabb viszont, hogy volt működő vízcsapja, így már töltöttem is meg a kulacsokat friss, hideg vízzel. Rövid pihenő után megindultam, újból erdei utakon, kisebb nagyobb fakitermelések mentén.

Elérve az erdei szentélyhez, újra megálltam egy pár perc pihenőre. Szemben a kereszttel - mely a Teremtőt jelképezte - ülve a csendben, egyre jobban éreztem magam. Jó néha megpihenni a mindennapok rohanásában, szüneteltetni az anyagi dolgokért, múlandó értékekért folytatott harcot. 

A pihenő után folytattam a gyaloglást a Tűzköves-völgyben. Kicsit jobb volt már a helyzet, ugyanis a testem már nem sajgott annyira. Így volt a Camino-n is. Pár nap, és hozzá lehet szokni a mindennapi teherhez. A végén pedig már nem is érzed, hogy rajtad van a hátizsák.

Nem vagyok szakértő, de szerintem a medvehagyma virágzott mindenütt, ugyanis külsőre ahhoz hasonlított. Meg aztán mindenhol a hagyma illatát lehetett érezni. Legszívesebben kentem volna egy jó nagy szelet zsíroskenyeret.

Természetesen ezt a túrát sem úsztam meg anélkül, hogy ne találtam volna ismét négylevelű lóherét. Lassan hozzászokom, hogy állandó kísérőm lesz. Ezúttal sem téptem le, hadd hozzon másnak is szerencsét.

Délután három óra felé járt az idő, amikor elértem az Alba Regia barlangkutató állomáshoz. A Keleti-Bakony ugyanis tele van barlanggal, melyet régóta kutatnak a barlangászok. Itt volt a soron következő pecsételőhely is, valamint itt kerítettem sort az ebédemre is.

Következett Tés község, amelyet a műúton közelítettem meg. A Kéktúra a faluközpontba nem megy be, röviddel a falu elején lévő pár ház után elkanyarodik. Én azonban tovább mentem a központ felé, ugyanis meg akartam tekinteni a híres tési szélmalmokat. Ezek a malmok ipartörténeti emlékek, ma is működőképes állapotban. A múzeum magába foglalt egy kovácsműhelyt is, mely egy magánember gyűjteménye volt. Ő volt a malmok gondnoka is. Kezembe nyomott egy békebeli kulcsot, én pedig megindultam a malom irányába.

E szélmalom jellegzetessége a körbe forgatható zsindelytető, a kőből készült malomtörzs és a hat vitorla. Ezek a dunántúli szélmalomipar utolsó emlékei fénykorukban gabonát őröltek, maximális kapacitásuk kedvező szélviszonyok mellett napi 4 mázsa volt.

A másik szélmalom sajnos egyelőre nem került felújításra. Állítólag nincs rá pénz. Erre nincs. Sajnos. No de nem is kommentálnám ezt tovább. Végezvén a szélmalomban tett látogatásommal, az ajtót gondosan visszazártam, a kulcsot pedig vissza adtam Ferencnek, a gondnoknak. Ferenc édesapja és nagyapja is kovács volt. A gyűjtemény java része az ő tulajdonuk, mindennapi használati eszközük volt. 

A képen látható az édesapja, valamint az édesapjának kiállított mesterleve. Egy olyan tanúsítvány, melyre a mai világban oly nagy szükség lenne. Amikor egy szakmát nem gyorsított módon tanulták.

Megtalálható volt még itt a múlt század közepéig használt földművelő eszközök és használati  tárgyak széles tárháza, melyeket az udvaron és a melléképületekben helyeztek el. Többségüket magam is ismertem, ám felfedeztem pár új dolgot.

Ferencéktől elköszönve, folytattam az utam a napi végcélom felé, Jásdra. Időm bőven volt, mert csak négy óra múlva ment a buszom. A rám váró távolság pedig csak bő két kilométer volt. Így hát kényelmes tempóban ballagtam, a szokásos vaddisznót elriasztó hangos kiegészítéssel.

Ismét erdőn keresztül gyalogoltam, helyenként eléggé benőtte a bokor az utat, a lelógó ágak leszűkítették a mozgásteret. Ez a nemrég - szintén Európai Uniós forrásból - megépített pihenőhely is rég látott már tisztító kezeket. Ezúttal azt üzenem Brüsszelnek, hogy remélem valamikor újra a régi pompájában fog tündökölni.

Beérve Jásdra, frissítettem egyet az igazolófüzetemben. Belekerült a napi utolsó pecsét, majd a pecsételőhely melletti ivóban magam is felfrissültem egy üveg sör keretében. Egy-két helybélivel is sikerült ez idő alatt beszélgetnem, akik érdekes történeteket meséltek a környékbeli erdőkről, azok lakóiról. Szó volt közte többek között egy méretes,óriáskígyóról. Jómagam viszont párhuzamot vontam a történettel, valamint a mesélője által elfogyasztott sörital mennyiségével.

Maradt még bő másfél órám a busz indulásáig, így kicsit körbenéztem Jásdon. A szokásos templom, fő utca, polgármesteri hivatal, világháborús emlékművek fogadtak itt is, mint majd minden faluban. Szép volt viszont a falu tájháza, melyet szépen felújítottak. Persze akadt elhagyatott ház is, melyre még vár egy gondos gazda.

Véget ért tehát a két napos Kéktúra, azonban a 9-ik szakasz még nem, az Zircen fog befejeződni. Kicsit közelebb kerültem a teljes táv bejárásához. Legközelebb innen, Jásdról fogom folytatni, egyelőre két napos adagokban, ám hamarosan több napon keresztül, egészen a nyugati végpontig, Írottkőig. Ugyanis lesz időm bőven. Mint az előző bejegyzésben írtam: " aki szédül, az kiszáll" ...

2017. május 20. (szombat) 10:17 (UTC+1) - Budapest

Ismét egy hét elteltével írom a soron következő bejegyzést. Egyszerűen képtelen vagyok időben begépelni, mivel időhiányban szenvedek. Többször említettem már a "mókuskereket". Hát most pörög rendesen. Egyik ismerősöm szokta mondani, hogy: "aki szédül az kiszáll". Hát én már szédülök, elég rendesen. De még nem szálltam ki, csak tartottam két nap pihenőt. Utoljára másfél évvel ezelőtt fejeztem be a "klasszikus" Kéktúrát Bodajknál, így ideje volt már, hogy folytassam. Szombaton késő estére értem haza a munkahelyről, azonnal neki is láttam a pakolásnak. Két napra terveztem, sátorral, így a kisebb hátizsákra esett a választásom. Vasárnap reggel indult a buszom a Volánbusz népligeti pályaudvaráról Székesfehérvárra, ahol át kellett szállnom a Mór felé tartó buszra. 10:45-re már útra készen is álltam a Bodajk bejáratánál lévő Kéktúra mentén. Bő negyed órás út vezetett az első pecsételőhelyhez, a vasútállomáshoz. Most került be az első modern pecsét az igazolófüzetembe, amióta elkezdtem a Kéket. Amióta a pecséteket megújították, csak az Alföldi Kéken voltam. De nem csak a pecsétek újultak meg, hanem a pecséteket rejlő dobozok. Mindez az Európai Unió támogatásával, valamint az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósult meg. Ezúton is üzenem Brüsszelnek, hogy köszönöm!

No de térjünk vissza a Kékre. Következett Bodajk. Ránézésre községre mondtam volna, ám a tábla szerint már várossá nőtte ki magát. Szerintem a központjában lévő szakközépiskolája miatt kapta e megtisztelő rangot. Épp egy békés, vasárnapi hangulatú település arcát mutatta. A református templom előtt parkoló autók jelezték, hogy rendes templomba járók lakják, a kocsma előtti kerékpárok pedig azt jelezték, hogy törzsvendégek lakják. 

Kicsit gondba voltam az ivóvízzel, valamint a készpénzzel. Előbbiből kevés, utóbbiból pedig nagycímletű volt nálam. Kihasználtam tehát a város adta előnyt, és gyorsan beszereztem egy második palack vizet, valamint kerestem egy bankjegy automatát is. Nem igazán tudtam volna mit kezdeni egy nagyobb számjegyű bankjeggyel egy boltba, vagy kocsmába.

Bodajkot egy szebb napokat látott sípályán keresztül hagytam magam mögött. Elég extrém síelést lehetne manapság itt véghezvinni, ugyanis tele volt csipkebokrokkal. Bízom benne, hogy előbb-utóbb rendbe fogják hozni, és újra a régi pompájába fog kinézni. Ahogy visszatekintettem, a távolban látszódott a Vértes, a csókakői várral, a másfél évvel ezelőtti Kékem befejező helyszíne. Következett hát a Bakony, annak is a keleti része.

A kép jobb szélén lévő piros pont jelölte az aktuális helyzetemet, és a kép közepén lévő Jásd községig kellett eljutnom a két nap alatt, mely közel negyven kilométert jelentett. Tekintve, hogy rég nem túráztam, nem is tűnt olyan könnyűnek. A sípálya tetejére felérve, beléptem az erdőbe, és azonnal magával ragadott a túrázás jól megszokott élménye, a természet közelsége.

Utam a Tölgyes Turista Központ mellett vezetett, mely szintén szebb napokat látott valaha. Sokan túráztak, családok jöttek velem szemben. Jó volt látni, hogy a kicsik hamar kezdik koptatni a kis túrabakancsaikat. Utam a Gaja patak völgyében folytatódott, ahol egy tanösvényt építettek ki. Itt található többek között a bakonyi betyár, Sobri Jóska barlangja. A barlangot ezúttal nem tekintettem meg, hanem haladtam tovább. 

Furcsa volt elképzelni, hogy e táj valaha a tenger fenekén volt. A tanösvény mentén lévő táblákon lehetett a völgy kialakulásáról, állat-, és növényvilágáról olvasni. A Gaja patak vízébe visszatelepítették a pisztrángot is. Utamat megszakítottam egy kis pihenővel egy kis tó partján, ahol magam is felfrissültem egy kis üveg maláta segítségével.

Itt is sokan pihentek, horgásztak, sütöttek, főztek, lévén, hogy vasárnap volt. Egy fél óra után folytattam az utamat Fehérvárcsurgó irányába. A vállam már kezdte érezni a súlyt. El szokott már ettől az érzéstől a szervezetem. A Kék Fehérvárcsurgóig hol műúton, hol erdőn keresztül vezetett, majd egy pincesorra érkeztem meg. Több helyen kialakításra kerültek ezek a jelzőtáblák, melyek állítólag nem mindig pontosak. Jómagam afféle iránymutatóként tekintettem a táblára. Csak az igazolófüzetet használom, térképet, gps-t nem. 

A pincesor után a Fehérvárcsurgói - víztározó közelében vezetett utam, ahol néha nem egyértelműen jelezték a jelek az utat. Persze mehettem volna "torony" iránt, de mindig ragaszkodom a Kék túraútvonalhoz, így néha bolyongok egy kicsit. Ezúttal tettem egy fél órás kitérőt Fehérvárcsurgóra is, mivel kevés ivóvizem maradt. Ezután lepődtem meg, amikor a víztározó melletti pecsételőhelyre érkeztem, ugyanis ott volt egy utcai csap is, így felesleges volt a fél órás kitérő. Ez van ha az ember türelmetlen. gyakran nem várjuk ki a dolgokat, nem vagyunk türelmesek.

A víztározó partján pár percet megpihentem, majd bevettem magam az erdőbe ismét. Nyugodtan, mit sem sejtve haladtam, amikor egy kisebb emelkedőhöz értem. Ahogy közelítettem az emelkedő tetejéhez, tőlem kb. 50 méterre megpillantottam 6-7 kismalacot. Pontosan nem tudtam megszámolni, mert nem akartam megvárni, amíg az anyjuk is megjelenik. Gyorsan hátrálni kezdtem, és kb. 100 méter megtétele után megálltam, majd telefonos segítséget kértem egyik vadász ismerősömtől, hogy ilyenkor mi a teendő. A kapott tanácsot megfogadva, tapssal, köhögéssel, zajt csapva folytattam az utamat, bízván abban, hogy a népes család elhagyta a helyszínt. Úgy is volt. Azonban ezután az utam már nem a megszokott békés, csendes volt. Időnként tapssal, énekelve, köhögve folytattam az utam. A botommal is oda-odacsaptam egy-egy fához.

Nemrég fialtak le a vaddisznók, így az elkövetkező időszak nem igazán lesz nyugodt a túrázóknak. Ám ha egy kis zajt csapnak, a koca elkerüli a túraútvonalat. Mindenesetre nem árt az óvatosság. Bő 11 kilométer volt hátra Bakonykútiig, ahol a napi távomat terveztem befejezni. A testem minden porcikája érezte, hogy újra túrázom. Úgy éreztem, hogy nagyon lassan haladok, annyira, mint az egyik útitársam, aki mellett épp elhaladtam.

A hátralévő út erdőn mezőn keresztül vezetett. Nagyon vágytam már egy jó sátorozóhelyre, egy vízcsapra, egy forró teára, és arra, hogy belebújjak a hálózsákomba. Nemsokára ki is értem az erdőből, feltűnt Bakonykúti első háza, vele szemben pedig egy kis tisztás, asztallal, paddal, közelben vízcsappal.

Kértem, s megadatott ...

2017. április 16. (vasárnap) 16:54 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal nem futásról, vagy utazásról lesz szó, hanem valami másról. Nemrég úgy fejeztem be az egyik blog bejegyzésem, hogy be kell szereznem egy - jövőbeli úthoz való - nagyobb hátizsákot. Azt is írtam, hogy más nem is nagyon kell, mindenem megvan. Nos, a hátizsákot beszereztem, ám nem biztos, hogy használni is fogom. Időközben sokat gondolkodtam, hogy merre tovább, mi módon. Tovább, mint eddig, tömegközlekedéssel? Esetleg stoppolva, időnként gyalogosan? Az igazat megvallva, egyik sem nyerte el a tetszésem. Bármelyiket is választanám, ki vagyok szolgáltatva vagy menetrendnek, vagy a szerencsének. Ráadásul az első variáció pénzbe is kerül (egyes országokba a második is). Ezen töprengtem, amikor eszembe jutott a megoldás.

Miért is ne lehetnék a magam ura?! Akkor mehessek tovább, amikor én akarok. Nem gyalog, nem is géppel meghajtott közlekedési eszközzel. Gondoltam kerékpárra is, de a derekam miatt hamar elvetettem az ötletet. Viszont maradtam a két keréknél. Korábban többször is említettem a Földet körbe kerékpározó házaspárt, Zitát és Árpit. Ezúttal Tőlük merítettem az ötletet. Ők egy úgynevezett rekumbenst, azaz fekvő kerékpárt használtak. Íme az egyik saját rekumbensük.

A rekumbens használója hátra döntött ülő-, vagy fekvőpozícióban teker. A középcsapágy és a pedálok elől helyezkednek el. Használata során a testtartás nagyon kényelmes, sem a csukló, sem a vállak, sem a karok, sem a gerinc nem terhelt. A kezek a kormányon fekszenek, a felsőtestet nem támasztjuk meg. A rekumbensben laza pozícióban fekszik a gerincoszlop. Optimális esetekben a porckorongok akár regenerálódhatnak is. A légellenállás is kedvezőbb a hagyományos kerékpárokkal szemben. 

Szóval úgy döntöttem, beszerzek egyet. El is kezdtem nézelődni a különböző hirdetési portálokon, és nagyon hamar sikerült egy számomra tetszetős példányra ráakadnom. Telefonon egyeztettem, és már utaztam is le Siófokra. Előzetesen annyit sikerült kiderítenem, hogy egy épített rekumbensről van szó. Az építője több hasonló járművet is tervezett, épített, nevét már ismertem egy-két oldalról. Alig vártam tehát, hogy élőben is láthassam. A tulajdonos elhozta a vasútállomásra, ahol az állomás előtti téren ki is próbálhattam. Azaz csak próbáltam volna, mivel a kezdeti próbálkozások nem sikerültek. Háromszor nekirugaszkodtam, mégsem tudtam elindulni. Nem tudtam megtartani az egyensúlyt az indulásnál. Azonban szerelem volt első látásra. Az üzlet megköttetett, én pedig boldogan próbálgattam az elindulást újra és újra. Újra meg kellett tanulnom tekerni, ezúttal teljesen másképpen. Rövidesen sikerült rájönnöm a titkára, és már hosszabb szakaszokat is bevállaltam Siófok belvárosi részén. Természetesen nem kis feltűnést keltve. A járókelőket megmosolyogtattam a nem mindennapi közlekedési eszközömmel, de mosolyt csaltam az arcukra a kezdeti kacskaringózásommal is. Bő másfél órát tekeregtem, amikor befutott a visszafele tartó vonatom, én pedig helyet foglaltam az új társammal a kerékpárszállító vagonban.

Kelenföldig vonatoztam, ahonnan a rekumbenssel mentem tovább. Bő egy óra alatt tettem meg a hazáig tartó utat, átmenve a Petőfi-hídon. Utam nagy része a kerékpárutakon vezetett. Ezúttal is sokan megnéztek, ám ezúttal egy kicsit magabiztosabbnak tűntem. 

Íme tehát az én saját rekumbensem. Kicsit más a kialakítása, mint a Zitáéké volt. Új gumik, új bowdenek, új váltók, bőr üléssel, új festéssel, erősített vázzal. Pár dologgal még ki kell egészítenem, de alapjában véve menetre kész. Természetesen kapott egy új nevet is, hisz nem hívhatom rekumbensnek, nem igaz?! Gondolom nem okoztam meglepetést azzal, hogy a Baka-bringa nevet adtam. Szóval az elkövetkező időszak a Baka-bringa felkészítésével fog telni, amely idő alatt magam is tökéletesen el kell sajátítanom a magabiztos használati technikáját. Addig is időnként, egy-egy Kéktúra szakaszt közbeiktatok. Jut eszembe! Nem kell egy új hátizsák valakinek?

2017. április 02. (vasárnap) 10:00 - 13:00 (UTC+1) - Nagymaros

Mint azt korábbi bejegyzéseim egyikében említettem, maradt pár korábbi benevezett futóversenyem. Ezekre még akkor neveztem, amikor még nem volt derékfájásom. Egyet, kettőt közülük már kénytelen voltam lemondani, főleg a hosszabb távút. Márciusban azonban, bár óvatosan, de tudtam készülni. Jöhetett hát az első megmérettetés, az 1. Dunakanyar Félmaraton. A Panorámafutás szervezésében került megrendezésre Nagymaroson, az ország egyik leggyönyörűbb helyszínén. A helyszínre vonattal jutottam el, kísérőm, Kriszti társaságában. Megérkezésünkkor már szállingóztak a futók. Nagymaros központi része rövidesen megtelt a futóversenyre érkezőkkel. Jól megszervezett rendezvény volt, biztosítva volt minden, ami ilyenkor szükséges. Miután átöltöztem, megindultunk a rajt helyszínére. Általában szokott lenni egy-két ismerős, és ezúttal sem volt másképpen.

Zolival találkoztam, a korábbi néptánc oktatómmal. Korábban több futóeseményen is részt vettünk együtt. Úgy voltam vele, hogy ezúttal részt veszek a közös bemelegítésen, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem nekem találták ki ezeket a közös bemelegítéseket. Maradtak tehát az önálló nyújtógyakorlatok. Furán éreztem magam. Úgy ahogy annak idején, az első félmaratonom előtt. Akkor, és most is azért izgultam, hogy sikerüljön beérnem. Izgultam, hogy a derekammal ne legyen semmi gond.

A rajt a Visegrádi várral szemben, Nagymaros Duna partjáról indult. A rajt után a szokásos tumultus alakult ki, azaz eltartott egy kis ideig, amíg a mezőny annyira szétszakadt, hogy kényelmes tempóval tudtunk futni. Az elején ugyanis sokszor kerülgetni kellett egymást. Az időjárásra semmi panasz nem volt, gyönyörű időnk volt. Egy kicsit fújt a szél, ezért a hosszú ujjú felsőmet is magamon hagytam. Ezúttal is az Ökomenikus Segélyszervezet mezét öltöttem magamra.

Az útvonal végig a Duna partján, a kerékpárúton haladt. Gyönyörű kilátás nyílt a folyóra, valamint a túlpartra. Zebegénybe beérve, a falu főterén volt a fordítópont, ahol egy népzenét játszó zenekar gondoskodott a jó hangulatról. A mögöttem futó Zoli - mint utóbb kiderült - pár tánclépéssel kombinálta is a futását. Ezt követően következett csak az igazi meglepetés. A verseny kiírásban szerepelt ugyan egy utalás, hogy lesz egy rövidebb hegymenet is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen meredek. Hirtelen emelkedett ugyanis, a futóknak nem kis megpróbáltatást okozva. Magam úgy voltam, hogy remek gyakorlás a hó végi Kékes Csúcsfutásra. Mindenesetre megérte a "kis" szenvedést, ugyanis remek kilátásban lehetett részünk. Ahogy visszafordultunk, a teljes Dunakanyarban gyönyörködhettünk. 

Túl a táv felénél Zoli beért, és együtt folytattuk a futást. Jót beszélgettünk a hátralévő kilométerek alatt, és együtt futottunk be a célba is. Megkönnyebbülve haladtam át a célvonalon. Végig jól éreztem magam, hála Istennek a derékfájásom nem jelentkezett. Az időt tekintve, az eddigi félmaratonjaim alapján, átlagosnak mondható. Szerencsére ezúttal a célvonal után sikerült leállítanom a futóprogramot.

A futás végeztével következett egy rövid nyújtás, pár perc pihenő. Az átöltözés után Krisztivel gondoskodtunk a megfelelő mennyiségű szénhidrát pótlásáról, egy-egy termetesebb hamburger, valamint egy-egy nagy adag sültkrumpli formájában. Lévén, hogy a jó idő miatt Visegrádon sok volt a vendég, eltartott kis ideig, mire kiszolgáltak, de azt hiszem megérte kivárni.

Az ebéd után jóllakva, hazafele vettük az irányt, immár a budai oldalon buszozva. Köszönöm Krisztinek a helyszíni biztatást, segítséget. Köszönöm továbbá Marcsinak, és gyerekeinek, akik szintén a helyszínen szurkoltak. Túl vagyok tehát egy újabb félmaratonon, ám érzem, hogy valami megváltozott. Magával a futással nem volt gond, csak már nem vonz újabb és újabb futóverseny. Amint említettem, a már benevezett eseményeken indulni fogok, ám többre már - jelen állás szerint - nem hiszem, hogy fogok nevezni.

2017. április 01. (szombat) 10:00 - 20:00 (UTC+1) - Budapest

"Uram, légy az utazó társasága, irányadója az elágazásoknál! Adj neki erőt, amikor elgyengül, védelmezd veszély közben, oltalmazd az út során, adj árnyékot a nap hevében, világíts a sötétségben, nyújts vigaszt amikor kedvét szegi és szilárdítsd meg szándékában! Ámen"

Ezúttal ismét egy fesztivál beszámolóval jelentkezem, mégpedig a Szent Jakab Baráti Kör által szervezett Camino Fesztivállal. Egy egész napos program volt a Caminóra készülőknek, és az Utat megjárt zarándokoknak. Olyannyira nagy volt az érdeklődés, hogy hetekkel azelőtt elfogytak a jegyek. Jómagam kíváncsian vártam, hátha összefutok egy régi ismerőssel, valamint hogy megismerjem más zarándokok történeteit.

A fesztiválnak a Párbeszéd Háza adott otthont. Többször megfordultam már itt, legutóbb a világot körbetekerő házaspár, Zita és Árpi előadásán. Ezúttal egy szimbolikus kilométerkő jelezte a fesztivál irányát. De rég is volt, amikor legutoljára láttam a fésűs kagylót ...

Az előadások, programok több helyszínen zajlottak egy időben, így gyorsan el kellett döntenem, hogy mit válasszak. Az előadótermek - ötletesen - a spanyol, valamint a magyar Camino különböző helyszíneiről voltak elnevezve. Kezdtem tehát a Lébény teremben, ahol egy dokumentumfilmet vetítettek, Elmentünk a Nap után címmel. Magyar zarándokok Camino zarándoklatát mutatta be a film, előtérbe helyezve az egyes zarándokok által megélt pillanatokat. Ezt követően a Burgos terem következett, ahol egy amerikai dokumentumfilmet néztem meg. Hat zarándok személyes útjába nyerhettünk betekintést, az ő történetük, élményeik, átélt pillanataik alapján. 

Időközben megéheztem, így hát kénytelen voltam valami ennivaló után nézni. Mivel Camino Fesztiválon voltam, természetes volt, hogy olyan ételt választok, ami az Utamon annak idején táplált. A szomszédos Loyola kávézóban fogyasztottam tehát el a hideg gazpacho levest, valamint a csirkével és tenger gyümölcsével gazdagított paella-t. 

Ezt követően, a fesztivál további részét a Santiago teremben töltöttem. Először Fóris Norbert előadásán vettem részt. Norbert vakként teljesítette kísérőjével az El Caminót, Pamplonától Santiagoig. Nagyszerű előadás volt, melynek során rengeteg vidám percet ajándékoztak nekünk, köszönhetően Norbiék jókedvének. Megismerhettük azokat az élményeket, amiket Norbi átélhetett az Út során.

Következő előadás a magyarországi zarándokutak bemutatása volt. Megismerhettük az Erzsébet út, a Szent Márton út, a Magyar zarándokút, a Magyar Szent Jakab út, a Mária út, valamint a Gyöngyök útja nevű zarándokutakat. Ezek azok a zarándokutak, melyek a Kárpát-medencében vezetnek, rövidebb - hosszabb távon.

A megismert zarándokútvonalak után egy újabb következett, Varga Lóránt előadásában. Még korábban írtam róla az egyik costa rica-i bejegyzésem idején. A Via Francigena, azaz a zarándokút az angol Canterburry-től Rómáig. Lóránt, miután megjárta a Caminót, barátnőjével eltervezte, hogy végigmegy a Via Francigenán, hisz tudta, minden út Rómába vezet. Ezt is adta címül annak a könyvnek, melyet az útról írt. Lóránt a majd 1800 kilométer során egy kérdésre is megpróbált választ találni, mégpedig arra, hogy mi a boldogság. Érdekes volt olvasni a könyvében, az útja során megszólított emberek válaszait. Kedves olvasóm! Mi a boldogság?! A fesztivál jelen lévő fővédnöke, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát személyes tolmácsolása alapján: "Boldog az az ember, aki szívében zarándok útra indul".

Boldog volt Patrik is, aki tavaly májusban útnak indult Budapestről, az Atlanti-óceán irányába. Vele találkoztam a Szent Jakab Baráti Kör szervezésében megtartott Beavató Túrán. Patrikról nem is tudtunk, egyszer csak megjelent az óriási hátizsákjával, mi pedig körbevettük. Aznap Zsámbékig ment. Másnap meg tovább, és egyre csak tovább. Késő ősszel pedig meg is érkezett Finisterre-be, a világ végére. A rövid idő alatt, amíg beszélgettünk, kiderült, hogy nem vallásos, egyszerűen csak elege lett. Rögtön magamra ismertem. Még inkább magamra ismertem, amikor kiderült, hogy ez a derék fiú, aki világcsavargóként indult neki az ismeretlennek, hívő emberként tért haza. Hazatért, és nemsokára elsőáldozni fog. Patrik azonban csak rövid időre marad, mint mondta, sok út áll még előtte.

Utolsó előadás, amelyen részt vettem, az Galgóczy Sophie előadása volt a napfény útjáról, avagy a Portugál Caminoról. Egyre több zarándok járja meg ezt az utat is, amely a portugál fővárostól, Liszabontól indul, és Porton keresztül Santiagoban ér véget. Kicsit kevesebb, mint a Camono Frances, és a zarándokszállások is ritkábbak. Anikó - az én "Camino" anyám - is tervezi, hogy idén ősszel végigmegy a portugál Úton. S ha már az ismerősöknél tartunk ... Említettem a bejegyzésem elején, hogy titkon reméltem, hogy összefutok egy régi ismerőssel. Hát az Úr meghallgatta kérésem. Nem mással találkoztam, mint a Camino során hallott első magyar szó tulajdonosával, Miguellel, azaz Misivel. Ő volt aki az estrella-i zarándokszálláson megszólított. Jó volt viszont látni.