2017. augusztus 05. (szombat) 10:38 (UTC+1) - Domoszló

Elfelejtettem megemlíteni, de szokás szerint ezek a bejegyzések eseményei egy héttel korábban történtek. Július 24 és 29 között került megrendezésre a Via Unitariana, ám az egyes napokat nem azonnal írtam meg. Ezek utólag történnek, hisz akkor van rá idő. Szóval jöjjön hát a harmadik nap. Ott fejeztem be, hogy kissé bezártságérzetem volt az asztal alatti fekhelyemen. Főleg az elején, még az elalvás alatt. Szerencsére hamar elaludtam, és az éjszakám is nyugodt volt. Reggel igyekeznem kellett az ébredéssel, hisz az asztalra szükség volt a reggeli tálalásához. Ezúttal egy halkonzervvel is kiegészítettem a két szendvicsemet, amelyeket az útra készítettem. Reggeli után összekészülődött a társaság, majd egy népszerű dallal búcsúztunk a házigazdáinktól, a Bálint Lak gondnokaitól. Itt hallottam először ezt a dalt, még a második Via Uniatariana-n. Azóta kicsit magaménak is érzem.

Elindultunk egy enyhe emelkedőn, a szokásos reggeli hűvös időben. Pár száz méter után azonban egyre jobb idő lett, s lekerültek a melegebb, hosszú ujjú felsők. Utunk Varság központi részéből kifele vezetett, a Csorgókő-vízeséshez. 

Nem is telt el egy óra, mire megérkeztünk a vízeséshez. Csodálatos volt látni, ahogy a 6-7 méter magasból alázúdult a víztömeg. Kicsit megpihentünk, kicsit fényképeztünk, kicsit gyönyörködtünk. Aztán szépen libasorban megindultunk felfelé, a vízesés mentén, egymást segítve.

A kétszintes vízesésnél lévő kőzetek, szintén a környék régmúlt vulkanikus tevékenységét hirdetik. A sziklában lévő repedések, lépcsőszerű mélyedések könnyen hozzásegítettek minket a megmászásához.

Miután magunk mögött hagytuk a csodálatos vízesést, lassan ki is értünk a lombok közül. Ismét körbevett minket a csodálatos varsági panoráma. A távolban már látszódott is a fából épült Mutató kilátó. A kilátónál ismét volt egy rövidebb pihenő, amely során a vállalkozó szellemű gyaloglók szétnézhettek odaföntről.

Jómagam is, egy kellő mennyiségű bátorság gyűjtése után, nekirugaszkodtam a toronynak. A második szinten egy kicsit megpihentem. Azzal nyugtattam magam, hogy meg kell várnom, míg a legfelsőbb szinten lévők lejönnek. Ám amikor lejöttek, nem volt mit tennem, össze kellett minden bátorságomat szednem, s megindultam fölfele.

Felérve a kilátó tetejére, sajnálatos módon, esetemben a tériszony nyomokban még jelen volt. Éppen ezért nem mertem a mobiltelefonom elővenni, s fényképezni. Attól féltem, hogy kiesik a kezeim közül. Szerencsémre Sanyi segített ebben, s remek képeket készített az elénk táruló panorámáról. Egy kicsit engem is láthatatlanná tett.

Ideje volt tovább indulni, így hát szépen lassan lemásztunk a Mutató kilátóról, s megindultunk a napi célunk felé. Sokat beszélgettem unokatestvéremmel, Bellával, az elmúlt három évemről. Arról, hogy mi történt ez idő alatt, mit éltem meg, s hogyan, s merre tartsak a jövőben. Közben szebbnél szebb tájakon haladtunk keresztül.

Szóval előkerültek az Út során a gondolataim, s néha azokat valakivel megosztva, máskor egyedül járva, azon elmélkedve folytattam a kilométereket. Beérve egy lakott településre, megpihentünk egy vegyesbolt előtti részen. Mint a csoportból sokan, magam is egy jégkrémet vettem magamhoz, s enyhítettem szomjúságom. A szünet végeztével Alpár, a Via Unitariana egyik túravezetője felvázolta az eddigieket, s ismertette az előttünk álló terepet.

Kisebb szórványtelepüléseken haladtunk keresztül, melyek az elmúlt napokhoz hasonlóak voltak. Az ember nem győzött betelni a táj szépségével. Természetesen minden embernek más és más a szép, de nekem ezek a fenyvesek, deszkakerítések, házak, kaszálók, legelésző tehenek az egyik legszebb látványt jelentik. 

A csoport kicsit szétszakadt, mindenki a saját ritmusában haladt, néha megálltunk fényképezni. Valóban nem lehetett betelni a látvánnyal. Az egyik helyen egy kis útbaigazítást is kaptunk a helyiektől, hogy merre találjuk az utat. Egy-egy területet ugyanis időnként lezárnak, s a korábban arra vezető ösvény eltűnik.

Külön öröm volt számomra, amikor az út mentén felfedeztem a jól ismert Kéktúra jelzését. Természetesen ez esetben más volt a jelentése, de ez is egy jelzett turistaút volt. 

Egy kis patak szélére elérkezve, a csoport letáborozott, s hozzákezdett az ebéd elfogyasztásához. Jómagam a falatozást követően szundítottam is egy jó fél órát. A hosszú ebédszünetet követően frissen indult tovább a csoport.

Természetesen az ebéd után szükség van egy kis desszertre is, így hát a legjobbkor jöttek az út széli málna, s szamóca finomságok. Bellával és Zsófival hosszasan csemegéztünk belőlük. Napok óta élveztük a természet adta ínyencségeket.

Az út aszfaltozott, kövezett erdei út volt, mely hosszan vezetett az erdőn keresztül. Időnként körbenéztem, hogy nem-e látok valami nyomot, amely medvére utal, hisz a málnát ő is szereti. Az erdőből lassan kiértünk, ám még itt, ott egy-egy kisebb tisztáson legelészett pár tehén. 

Magunk mögött hagyván az erdőt, ismét egy tanyavilág látképe kezdett kibontakozni előttem. Szétszórt esztenák, házcsoportok között rengetek tehén, s ló legelészett. A legelőkön pedig egy-egy idős, magányos fa jelezte, hogy hajdanán másképp festhetett a táj.

Lassan-lassan megérkeztünk a napi tervezett végállomásunkhoz, Fenyőkúthoz. A szórványtelepülés Korondhoz tartozik, lakóinak fő foglalkozása a havasi állattenyésztés. Katolikus és unitárius vallásúak. Utóbbi felekezet a Korondi egyházközséghez tartozik, onnan jár ki a tiszteletes.

Beérve a szálláshelyünkre, rég nem látott ismerősként köszöntöttem Leventét, a korondi tiszteletest. Ő is részt vett a három évvel ezelőtti Via Unitariana-n. Most pedig ő volt a mi vendéglátónk. Röviddel a megérkezésünk után hozzá is láttunk a tűzgyújtáshoz, majd fő szakácsaink egy nagyon finom vacsora elkészítéséhez láttak hozzá. Szívüket, lelküket beleadták a finomságok grillezésébe, még egy-egy sérülés árán is. Ezúton is köszönöm Nekik. Mint ahogyan vendéglátónknak is a vacsorához szánt meglepetést.

Vacsora után nem sokkal, páran még gyönyörködtünk a páratlan panorámában, s az azt követő naplementében. Volt valami ott, amit régóta nem éreztem. Nyugodtság lepte el a belsőmet. Egyszerűen nem gondoltam se jóra, se rosszra. Csak néztem és hallgattam. Lehetetlennek bizonyult a saját technikámmal valamit visszaadni belőle, de azért kicsit próbálkoztam.

Visszatérve, Koppándi Tanár Úr biztosította számunkra a napi eredmény adagunkat, mely szerint valamivel több mint 21 kilométert tettünk meg. Szép nap volt, kis távolsággal, sok pihenővel. Az időjárásra továbbra sem volt panaszunk. Egy-egy kis borulás, pár esőcsepp jelentkezett, azonban a környékre beharangozott esős idő minket elkerült. A nap zárásaként jött még egy kis éneklés, gitározás, majd a fa tövében megágyazva, behunytam a szemem, álmodva én is egy világot magamnak ...

2017. augusztus 02. (szerda) 21:28 (UTC+2) - Kolozs

Kisebb helyreigazítással kell kezdenem a soron következő bejegyzésem. Az előző nap vacsorája nem a Madarasi - Hargita csúcstámadása után, hanem előtte volt. Szerencsémre a szemfüles lődörgő társaim ezt észrevették, és jelezték. Nem írtam már át, csak gondoltam jelzem.

Teljesen nyugodtan aludtam az éjszaka. Annyira, hogy nem hallottam a társaimat kopogtatni. Páran ugyanis úgy döntöttek a kint alvók közül, hogy az éjszakát mégis a falak között töltik. A reggeli a már jól megszokott gyalogló táboros menü volt. Ezúttal is reggeliztünk, s közben csomagoltunk magunknak az útra. Kissé hűvös volt a reggel, s az időjárás is esőre álló. Rövid napi ismertető után el is indultunk. Ezúttal egy négylábú társaságot is kaptunk a lődörgéshez. 

A napi célunk Székelyvarság volt. De addig még sokat kellett mennünk. Először is le a Madarasi - Hargitáról. Kisebb pihenőt tartottunk az út szélén. Eközben a kis követőnk el nem tágított tőlünk. Az úton sok utánfutós járművekkel találkoztunk, melyek turisták százait vitték fel a Hargitára. Gondolom a kopjafákhoz.

Időközben beértünk egy lakóövezetbe, ahol egyre több szépen faragott kaput fedeztem fel. Bár személy szerint nekem jobban tetszenek azok a faragott székelykapuk, amelyek régiek, és meg vannak hagyva. Az ember ahogy végig simít rajtuk a kezeivel, érezni lehet az egész történetét.

Természetesen Székelyföldön nem csak kutyával őrzik eme pompás birtokokat. Néha egy-egy ilyen, és ehhez hasonló tábla figyelmezteti az arra járót. Hisz tudjuk, a medve nem játék ...

Egy újabb rövid pihenőt tartottunk mielőtt letértünk volna az aszfaltozott útról. Vártam már, hogy ismét erdei, mezei ösvényen lehessek. Jobban szeretem, mint a személyautókkal teli műutat. Itt egy kicsit elmélyülhet az ember, közelebb érezheti magát a természethez.

Letértünk tehát, és rögtön egy tanyához értünk. Abban a pillanatban négylábú hű kísérőnket, egy csapat kutya támadta meg, s érzékeltették, hogy kik az urak ezen a helyen. Szerencsére később felbukkant még egy rövid időre, majd hátat fordítva visszaindult. Ha a Hargitára készült vissza menni, volt mit talpalnia.

Gyönyörű mezőkön, kaszálókon haladtunk keresztül. Sok helyütt kiirtották annak idején a fákat, s helyettük mára már legelők vannak. Egy-egy fát viszont meghagytak, ami árnyékot tart a rászorulónak, ha szüksége van rá. Mi is egy ilyen fa árnyékában tartottuk a hosszabb szünetünket. Ilyenkor elővesszük a magunkkal hozott ennivalót, majd miután elfogyasztottuk, ki-ki szundít egy kicsit.

Egy-egy tanya mellett haladtunk el, többnyire üresek voltak. Felkészültünk a pásztorkutyákra, ám ezúttal nem találkoztunk velük. Utunkat rövid ideig újból a műúton folytattuk, majd ismét az erdő következett. Olyannyira, hogy egyből egy meredek emelkedőn kellett felkapaszkodnunk. Kapaszkodtunk, küzdöttünk, és végül felértünk. Mindannyian győztesek voltunk.

Az erdőből kiérve újra egy legelős, kaszálós területre érkeztünk. Páran egy kissé lemaradtunk a csoporttól, s az első háznál bekérezkedtünk, hadd ihassunk egy kis vizet. Jól esett a vendéglátóink kedvessége, amikor egy friss, hideg vödör vizet hoztak, megtölteni a kulacsainkat. 

Megérkeztünk Székelyvarságra, s nekem a kerítésekről az angol vidéki birtokok jutottak eszembe. Hosszasan gyalogoltunk az első ház óta, hisz a Hargita megye legnagyobb szórvány településéről volt szó. Mintegy 77 négyzetkilométer nagyságú területen fekszik Székelyvarság, több részre tagolódva.

Ahogy közeledtünk a célunk felé, az időjárás is kezdett rosszabbodni. Mire megláttuk a panziót, s a mikrobuszt, már pár csepp el is kezdett esni. Hála Istennek hamar el is állt, így egy kicsit szét tudtam nézni a panzió környékén. Sokat nem akartam időzni, mert várt a finom laska bolognai módra, Czire Tanár Úr és Aba mesteri alkotásaként. 

Az este további részében volt még egy kis tábortűz, éneklés, azonban jómagam korán ágyba bújtam. Azaz helyesbítenék, hálózsákba bújtam, s nem is akárhová, hanem az asztal alá. Sokan voltunk ugyanis, a panzió pedig kisebb, ezért ezúttal olyan helyet választottam fekhelynek, ahol eddig nem aludtam. Kissé klausztrofóbiás érzés tört rám az elalvás előtt, de a fáradtság győzött. Jut eszembe fáradtság. Jöjjön hát a napi megtett távolsági adat. A második, harmadik nap mindig hasonló szokott lenni. Jót mentünk, jó időben. Bíztunk a folytatásban.

2017. augusztus 01. (kedd) 21:13 (UTC+2) - Kolozs

Elérkezett hát a várva várt Via Unitariana. Ezúttal immáron az ötödik. Negyedik éve, hogy rendszeres résztvevője lettem. Mondhatni egyike azon eseményeknek, amelyet már akkor el kezdem várni, amikor épp befejeztem az aktuálisat. Nagyon megkedveltem, hisz egy zarándoklathoz hasonló vándortáboron keresztül, egy héten át járom a tágabb értelemben vett Szülőföldemet. Az már csak hab a tortán, hogy eme vándorlás gyalogösvényeken, erdőkön, mezőkön, kicsiny falvakon keresztül zajlik. Az sem elhanyagolható, hogy újra átélhetem a zarándokutakra jellemző fizikai megterhelést, lelki élményeket. 

Még mielőtt elindulnánk, hadd tegyek egy említést a helyszínre történő kijutásomról. Mint ugye (rendszeres blog olvasóim) tudjátok, Keszthelyen ideiglenesen befejeztem a Kéktúrát. Az azt megelőző hetekben egyik internetes oldalon láttam, hogy szinte ingyen hirdette a Budapest - Kolozsvár járatát az egyik busztársaság. Mivel ezt az egyik neves utazási szakértő is megosztotta a közösségi oldalon, úgy döntöttem megér egy próbálkozást. Másnap felkerestem az oldalt, és lefoglaltam egy helyet a fenti viszonylatú járaton. S tessenek most jól megkapaszkodni! Kevesebb mint egy gombóc fagyi árát, azaz 100 Forintot kellett elutalnom. A sikeres utalás után jött a visszaigazoló e-mail, valamint a jegy. Nem volt más dolgom, mint kinyomtatnom, és várnom, hogy valóban nem álmodom.

Eljött tehát az indulás napja. Július 22-én, szombat reggelre felutaztam a Népligethez, ahonnan indult a buszom. Bécsből jött, kisebb késéssel, de az úton a késést behozták. Úgy döntöttem, hogy nem utazom Kolozsvárig, mivel meghívást kaptam unokatestvéremtől, Mikitől, hogy töltsem a hétvégét Szentkirályon. Velük utaztam vasárnap tovább Kolozsvárra. A gyalogló tábor helyszínére, Szentegyházára,  Kovács tanár Úr segítségével jutottam el. Az elsők között értünk oda, a többiek kicsit később érkeztek. Szépen, sorban jöttek a régről ismert gyaloglótársak, de idén is sokan voltak ismeretlenek. Szentegyházának jelenleg nincsen unitárius temploma, ezért a gyülekezeti teremben került sor a rituális bevezetőre. Előtte a tiszteletes úrtól kaptunk egy kis ismertetőt a szentegyházi gyülekezetről. Megköszönvén Neki a szíves vendéglátást, hátunkra vettük a hátizsákjainkat, s megindultunk az első napi célunk irányába, a Madarasi- Hargitára. 

Távolságban nem volt sok, ám javában elmúlt délután két óra, és a falu is elég hosszú volt. Rég nem látott ismerősökkel kezdtem beszélgetni. Volt miről, hisz nem láttuk egymást egy éve. Időnként tartottunk egy-egy rövid pihenőt. A falut lassan elhagyva, apró köves úton folytattuk a szent lődörgést.

Ebben az évben is, mint eddig majdnem minden alkalommal, medvékkel látogatott részeken haladtunk keresztül. De mivel nagy csoportban, beszélgetve haladtunk, ezúttal nagyobb biztonságban éreztem magam. Időjárásra nem volt panasz, habár az egész hétre esőt jósoltak. Lassan, lassan közelítettünk a célunk felé. Egy-egy kanyargósabb, emelkedőkkel teli szakasz után kezdett kirajzolódni a gyönyörű látkép.

Felérve, az egyik menedékházban foglaltuk el a napi szállásunkat. Gyönyörűen megépített gerendaház volt, több emelettel, csigalépcsővel, sok-sok alvóhelységgel. Lepakoltuk a hátizsákjainkat, s páran megindultunk a Madarasi Hargita csúcsához.

A csúcshoz vezető út egy kikövezett, törpefenyőkkel szegélyezett ösvény volt. Bő két kilométert kellett megtennünk, hogy felérjünk a székelyek Szent Hegyéhez. Az 1801 méter magas csúcsról jó időben egészen messze el lehet látni. Ezúttal azonban kissé felhős volt az ég, így csak a közeli szemlélődés maradt.

Maga a csúcson lévő látképet erősen meghatározza a rengeteg nemzeti színű szalag, faragott kopjafa, keresztek, s egyéb tárgyak. A történelmi Magyarország majdnem minden szegletéből hozták ide a fent említett tárgyakat. Érdekes volt megélni ezeket a pillanatokat. Belegondoltam, hogy amióta '89-ben az anyaország földjére léptem, hányszor hallottam, hogy nem vagyok velük azonos. De jó is volna, ha bárhova is mennék erdélyi magyarként, bárkivel is találkoznék, ne hallanám azt a bizonyos jelzőt, mondatot ...

Na de térjünk vissza az álomvilágból a valóságba, és koncentráljunk a jelenre. Azaz az aznapi estére. Kezdett esteledni, így hát sietősre vettük a dolgot, és visszaindultunk a menedékház felé. Előbb még csináltunk egy közös csoportképet. Előkerültek a pulóverek is, hűvösnek ígérkezett az este.

Mire vissza értünk, kedves vándorló társaink már tálalták is a finom vacsorát. A menü ugyanaz volt, mint a tavalyi Via Unitariana első estéjén. De mennyivel is jobban esett ezúttal a rizses hús. Melegben, szárazon. Vacsora közben, a csapat állandó menetidő adminja, Koppándi Tanár Úr ismertette az aznapi adatokat. Eszerint az első napon 16,60 kilométer tettünk meg. Bevezetésnek ez nem is rossz. 

Éjszakára bent ágyaztam meg, a bejárat melletti padok szomszédságában. Úgy véltem, hogy kint egy kissé hideg van. Amúgy is nyári hálózsákom volt. Gondoltam ha az időjárás engedi, a következőnap majd kint alszom.

2017. július 21. (péntek) 16:47 (UTC+1) - Domoszló

Mint ahogyan előző bejegyzésem zártam, időnként kell egy kis áramszünet. Maradtam tehát egy teljes napra Keszthelyen. Kicsit szét akartam nézni a városban, valamint pihenni a Balaton partján. Jól esik időnként a túrázás közben egy olyan nap, amikor nem húzom fel a bakancsokat, nem veszem fel a hátizsákom. Későn is keltem. Kényelmesen megreggeliztem, elfogyasztottam a túráról megmaradt elemózsiám. Ittam egy kávét, s megindultam a belváros felé. Először a Balaton múzeum mellett haladtam el, majd következett a város központi területe. Az egyik épület falán egy táblára lettem figyelmes, amely 1989-es kihelyezésénél a nemzeti megbékélést hirdette. Kár, hogy azóta sem sikerült ezt elérni.

A Fő téri plébániatemplom nyitva volt, sőt az ajtón egy kedves szöveg is felhívta a gyermekkel érkezők figyelmét, hogy hol találják a kialakított játszószobát. Belépve a hűvös falak közé, felfedezhettem az ország legnagyobb felületű gótikus falfestményeit, amelyek a 14-ik században készültek. A jelen lévő egyik látogató szerint erősen ráférne a tatarozás a templom belső falaira. Hiába mondta a társa, hogy ezek a restaurált freskók, a kétkedőt nem tudta meggyőzni. Én csendben, mosolyogva hallgattam a párbeszédet.

A hűvös templomból kijőve egyből megcsapott a hőség. Ragyogóan sütött a nap. Eszembe jutott, hogy indulás előtt elfelejtettem bekenni magam fényvédő krémmel. Meg voltam győződve, hogy ennek még lesz böjtje.

Keszthely egyik leghíresebb személye Gróf Festetics György, akinek leginkább köszönhető a mai Keszthely arca. A családi birtok rendbetétele után megalapította Európa első mezőgazdasági főiskoláját, valamint felpezsdítette Keszthely irodalmi életét. 

A Festetics kastélyba nem kevés összegért lehet bebocsájtást nyerni, így csak a kastélykertben néztem szét, amelynek látogatása ingyenes. Gyönyörű barokk stílusú kastélyt építettek fel annak idején, a 18-ik században. A kastély 101 helyiségből áll. Két éve került átadásra az eredeti terveknek megfelelő kastélykertet. A kastély bejáratánál egy csinos fiatal hölgy, korhű ruhakölteményben reklámozta a nem mindennapi fotózás lehetőségét. Magam is majdnem engedtem a csábításnak, ám később mégis úgy döntöttem, hogy majd egy másik alkalommal fogok beöltözni.

A kastély után újra a Balaton felé vettem az irányt. Áthaladtam a Nagykövetek parkján, majd következett a népszerű Balaton part. Szépen felújított partja van Keszthelynek, bár egy-két hotelre azért még várat a megújulás.

Úgy döntöttem, hogy végig gyalogolok a yacht kikötőig. Rég voltam már vitorláshajók közt. Talán még Las Palmas kikötőjében. A parton végig lehetett sétálni, az ott kialakított gyalogos, illetve kerékpáros sétányon. A parton horgásztak, a kijelölt helyszíneken fürödtek, mások az árnyékban pihentek.

Keszthely vitorlás kikötője sajnálatos módon egy elzárt területen van. Mivel egy étterem is működik a kikötő területén, sikerült beszállingóznom, ám a mólóra nem mehettem fel. Sajnáltam, hogy nem tekinthettem meg az egyes vitorlás hajókat. Visszafele jelzett a gyomrom, hogy ideje ennem egyet. Mit is ehettem volna mást, ha nem a méltán híres balatoni hekket. Sosem értettem, hogy miért kell a Balaton partján az északi tengerekből kifogott halat enni. A kérdésre ezúttal sem kaptam választ, bár megnyugodtam, hogy hazai sült halakat is lehet enni.

Visszaérve a kempingbe, már indultam is a strand felé. A víz kellemes hőmérsékletű, 25 fokos volt. Jó két órát töltöttem a vízben, s a vízparton. Szerencsére nem volt zsúfolt a part, így viszonylag nyugodtan lehetett pihenni. Pihenni és relaxálni. Relaxálni és gondolkodni. Gondolkodni, hogy merre tovább. Úgy döntöttem, hogy a Kéket legközelebb a keleti részen, Baktakéktől folytatom.

Következett a vacsoraidő, így megindultam a már jól ismert étterembe, s ezúttal egy klasszikus sajtos-tejfölös lángost választottam. Ez az étel szintén kultikussá nőtt itt a Balaton partján. Igaz, ettem már finomabbat is, de nem volt rossz.

Vacsora után egy kicsit még ücsörögtem a parton, majd a sötétedés beálltával magam is a sátramba vonultam. Időben le akartam feküdni, mert másnap indulnom kellett vissza Budapesten keresztül Domoszlóra. Reggel a Balaton Expressz nevű vonattal indultam vissza Keszthelyről. A vonat a Balaton déli partján haladt vissza Budapest irányába. A mozdony Szent Márton tiszteletére lett feldíszítve, jelezve a hajdani, szombathelyi születésű püspök halálának 1700 éves évfordulóját.

Véget ért tehát a Kéktúra pár naposra tervezett szakasza. Maradt még a teljes távolság 25 %-a. Legközelebb Baktakéktől fogom folytatni a keleti végponthoz. Ha minden igaz ezt a szakaszt Ricsivel, Tóni egyik kéktúrás kísérőjével fogom bejárni. A megmaradt nyugati szakaszt majd valamikor a későbbiekben teljesíteném.

Egy ideig most befejeztem a Kéket, mivel két hétig oda leszek Erdélybe. Kezdődik ugyanis az V. Via Unitariana. Egy hétig a Hargitai tanyavilágban fogom újra tanulni a járást, a látást, a Szülőföldet ...

2017. július 20. (csütörtök) 15:25 (UTC+1) - Domoszló

Jócskán kezdett sötétedni, mikor Tapolcáról elindultam. A térképvázlat szerint 7,5 kilométer várt rám, Lesenceistvándig. Azt tudtam, hogy Tapolca külvárosi részén nem igazán szeretik a sátrazókat, főleg nem a volt laktanya területén. A volt katonai objektum egyik része lassan az enyészeté lesz. Egyik felén lakóparkként funkcionál, a másik részén viszont pár vállalkozáson kívül semmi. Szomorú állapot. Annak idején rengeteg laktanya jutott hasonló sorsra. Végig a műút mellett kellett haladjak, annak is a szélén. Elővettem a fényvisszaverő szalagokat, prizmákat, melyeket a mellkasomra előre, illetve hátra a hátizsákra rögzítettem. Kellettek már, mert már majdnem be volt sötétedve. Magam is a szokottnál gyorsabban lépkedtem, annak ellenére, hogy bizony már eléggé fáradt voltam. Keresztezve a 84-es számú utat, megérkeztem Lesencetomajra. Onnan már csak egy kilométernyire volt a napi második végcélom. Valamivel háromnegyed tizenegy előtt meg is érkeztem Lesenceistvándra. Pecsételtem a még nyitva lévő kocsmában, majd jöhetett a második jutalom sör. Ezúttal egy pohárral.

Annyira fáradt voltam, hogy a kocsmával szembeni fás helyen fel is húztam a sátram. A terület egy eladó ház előtti füves rész volt, így nagyon nem zavartam senkit. A kocsmáros kisasszony még a polgárőröktől is mentesített, mivel elmondása szerint azok nem tartózkodtak a község területén. Nyugodt is volt az éjszakám, eltekintve a kocsmából hazatérő egyik vendégtől, aki elfelejtette, hogy ott sátrazom. Valószínűleg az elfogyasztott tetemes alkoholmennyiség miatt.

Úgy volt, hogy reggel még beugrom a kocsmába egy kávéra, de nagyon korán indultam. Kivételesen hatkor már össze is volt csomagolva a sátor, mivel nem akartam jobban magamra vonni a falu figyelmét. A falu feletti domboldalon lévő Máté-kútnál pótoltam az elmaradt kávét, s elfogyasztottam a reggelimet. 

A nap bár sütött, de a szél gondoskodott a kellemes közérzetről. Így nem tűnt olyan kánikulának. A legközelebbi település Vállus volt, ezért ellenőriztem a vízkészletemet. Elhagyva a falu utolsó szőlőit, ismét az erdőbe kerültem. Itt már több vadállat nyomait fedeztem fel a talajon, ezért a szokásosnál nagyobb, gyakoribb zajt csaptam. 

A túraútvonal viszonylag jól járható volt, egyetlen egy helyen kellett kerülni, mivel egy termetesebb fa rá volt dőlve az ösvényre. Közbeesett egy kis pihenő, ahonnan még utoljára visszatekinthettem az eddig megtett utamra. Hosszan el lehetett látni, egészen a Kab-hegyi kilátóig. Milyen távolinak is tűnt. Mennyi dolog történt azóta, mennyi mindent láttam, s mennyi mindenkivel találkoztam.

Hegymagas óta sokat gondolkoztam a Thairral történt találkozáson. Azon, hogy mit csinál Ő másképpen mint én. Hozzá hasonlóan megannyi világcsavargó tudott váltani, s megtalálni az Úton önmagát. Rájönni arra, hogy mit is akar, mit is szeretett volna csinálni. Ezek a dolgok nekem az elindulásom óta nem jöttek elő. Egy dolgot tudok csak. Azt, hogy mit nem szeretnék csinálni.

Közben átléptem újra egy megyehatárt, s Zala megyébe érkeztem. Időközben gyönyörű napraforgó tábla mellett haladtam el. 2013-ban kezdtem a Kéktúrát szakaszosan bejárni, s azóta vártam erre a pillanatra, hogy egy éppen virágzó napraforgómezőt lencsevégre kapjak. Elérkezett hát ez a pillanat is.

Vállusra beérve pecsételtem egy hajdani kicsiny vegyesbolt előtt, majd a kulacsok következtek. Ettem egy szelet müzlit, majd nekidőlve a hátizsákomnak, sziesztáztam egy jó félórát. Természetesen a lábaim is pihentek, a bakancsok le voltak véve.

Több mint három és fél órát írt az igazolófüzet a keszthelyi vasútállomásig. Azaz ha levonjuk a lakott területeket, bőven várt még rám hat kilométer. Többnyire erdei úton vezetett az utam, széles, autók által kitaposott úton. Időnként egy-egy túrázóval is találkoztam, Tapolca felé tartottak mind. Több tanösvény is vezetett a környéken, néha keresztezték a Kéket. Megérkezve a Nagymező erdei pihenőhöz úgy döntöttem, hogy megebédelek. Szép pihenőhelyet alakított ki itt a helyi erdészet. Rendelkezésre állt itt védett pihenő, étkező asztalok, vízvételi helyek, játszótér a gyerekek részére. Sokan látogatták a helyet. 

A pihenőhely melletti Festetics kilátót ezúttal nem másztam meg. A napokban annyi kilátón voltam, hogy ezt az egyet úgy gondoltam, kihagyom. Keszthely felé vettem az útirányt, elhaladva egy régen felhagyott kőbánya mellett. Érdekes növényzet volt errefelé, mindenütt tűlevél. Mintha egy mediterrán részen lettem volna.

Először Gyenesdiást értem el. Rengetegen voltak a 71-es főút mentén. Személyautók, lakóautók, kerékpárosok és gyalogosok jöttek, mentek. Sok külföldi is jelen volt. Németek, hollandok, oroszok. A települések hirdetőtáblái is több nyelvűek voltak. Hosszas volt az utam a keszthelyi vasútállomásig. A Kék jelzések elkanyarodtak a vasútállomástól nem messze, a városközpont irányába. Így a jelzéseket már nem követve megérkeztem az állomásra. Pecsételtem, majd egy sör mellett megterveztem, hogy melyik kempinget is válasszam. Korábban úgy szerveztem, hogy tovább megyek Sümegig, ám úgy döntöttem, tartok egy nap pihenőt itt Keszthelyen. Választásom a Zala kempingre esett, ahol be is regisztráltam két éjszakára.

A sátram a kijelölt kempingezőhelyen, nem messze egy francia rendszámú kisbusz mellett állítottam fel. Tulajdonosaik egy fiatal pár volt, akik a kisbuszt egy lakóautóvá alakították át. Magam is régóta foglalkozom hasonló témával, így kis inspirációt kaphattam. Fiatalok, az egyetem elvégzése után járják Európát.

A sátor felállítása, s a dolgaim kipakolása után zuhany, majd irány a Balaton-part. Saját strandja volt a kempingnek, ám ezúttal csak a parti nyugágyról néztem a Balatont. Úgy döntöttem, hogy csak másnap csobbanok a magyar tengerbe. Kicsit még ücsörögtem, majd felkerestem a kemping éttermét, s rendeltem egy hamisítatlan retro burgert, hasábburgonyával. Kellett egy kis "egészségtelen" étel is, mely annyira jellemző volt a közelmúlt balatoni büféire.

Vacsora után még egy kicsit relaxáltam a parton, elmélyedve az elmúlt napok élményein. A közelben hattyúk, vadkacsák úszkáltak, s a távolban egy-egy vitorlás igyekezett vissza a kikötőjébe. Magam is el kezdtem visszaigyekezni a sátramba, mivel a szúnyogok is kezdtek megjelenni.

Másnapra maradt tehát egy nap pihenő. Keszthely belvárosában, s a partján terveztem szétnézni. A maradék időben pedig fürödni egyet a Balatonban. Mert időnként kell egy kis áramszünet ...

2017. július 20 (csütörtök) 12:26 (UTC+1) - Domoszló

Miközben vártam a badacsonytördemici vasútállomáson, hogy a telefonom töltődjön, sorra érkeztek be a vonatok. Tapolca felől is, de Budapestről is szállingóztak a túrázók. Volt aki több napra is tervezett, a hátizsák méretéből ítélve. Magam is neki indultam, végig a műút mentén, Szigliget irányába. 

Szigligetre beérve, kis kitérőt tettem a 12-ik században épült Avasi-templomromhoz. Időnként kénytelen vagyok egy-egy kitérőt tenni, mivel sok látnivaló nem közvetlenül a Kék mellett található. Rövid pihenő után folytattam a vár felé. Útközben az egyik Kéktúrát bemutató tábla, a Kék egyik halhatatlanjáról, Rockenbauer Pálról közölt pár adatot. A Másfélmillió lépés Magyarországon című dokumentumfilm sorozat, mely a Kéktúrát mutatta be, közismerté tette a természetjáró televíziós szerkesztőt. A nagyvilágban is sokfelé járt. Megfordult Indiában, Nepálban, az Antarktiszon, Amerikában, de még Óceániában is.

Útközben csodaszépen felújított, nádtetős házakat fedeztem fel. Gyönyörűek voltak egytől egyig. A helyi háborús emlékműnél magam is megálltam, tisztelegve az elesett katonák emléke előtt. Következett a pecsételőhely megkeresése, mely két helyen is található. Az egyik a vár alatti templom előtt, a másik a vár pénztára mellett. Az utóbbi mellett döntöttem, hiszen meg akartam nézni a várat.

A vár egy vulkanikus hegy kúpján emelkedik. Pannonhalmi bencés szerzetesek kezdték az építkezést, majd IV. Béla király folytatta, a tatárjárást követő időszakban. Később Török Bálint szerezte meg, és építtette át, bővítette ki. Része lett a végvár rendszernek a török időkben. Leghíresebb várkapitánya Magyar Bálint volt. Végzetét egy villámcsapás okozta, a lőszerraktár felrobbant. 1702-ben I. Lipót leromboltatta.

A várban szépen bemutatásra került a 16-ik századi mindennapi élet. Megtalálható volt itt a lakórész, a konyha, a fegyverraktár, a várbörtön, s még egy kis kápolnát is berendeztek. Utóbbiban magam is megpihentem egy kicsit.

Egyébként nagyon sokan voltak a vár területén. Olyan volt az egész, mint egy nagy hangyaboly. Sok turista látogatja meg Szigliget várát, mely az egyik legszebb vár az országban. Nem beszélve a csodálatos panorámáról, amely a várból észlelhető.

Lefele menet rengeteg autó sorakozott a vár alatti parkolóban. Sok volt azonban a kerékpáros is. Magam is a kerékpárúton folytattam, hisz az utam ott vezetett, végig a 71-es út mentén. A távolban látszódott a Szent György-hegy, ahova magam is tartottam. Az út mentén lévő almafa gondoskodott a napi gyümölcs adagomról.

A főútról hamarosan letértem, s a hegy felé vettem az irányt. A túraútvonal Hegymagas szőlői között vezetett, érintve egy-egy puccosabb pincészetet. Jó pár nagy nevet véltem felfedezni a környékbeli pincéket hirdető táblákon. 

Beérve Hegymagas részét képező településrészre, a Lengyel kápolnánál lepakoltam a hátizsákom egy időre. Miután az ott tartózkodó kisebb csapat továbbment, nekikezdtem a késői ebédemnek. Evés után mint tudjuk, jól esik a pihenés, így hát végigdőltem a pázsiton.

Pihenésem egy arra járó túratárs, Thair örökítette meg. Mellém telepedett, majd elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy mindketten túl vagyunk már a Camino-n. Sőt, Thair Grazból, a lakóhelyéről indult. Azon kívül pedig Ománba stoppolt el, szintén Grazból. Jelenleg pedig a Kéktúrát csinálja ugyancsak Grazból, lévén, hogy a Kéktúra Európa túrahálózatának szerves részét képezi.

Thair három bakancsot használt el, mire elérkezett Ománba. Korábban építészmérnökként dolgozott, ám egy idő után másra vágyott. Ő is ott hagyta a munkáját, és elkezdte a gyaloglást. Mivel öt nyelven beszél, tolmácsolni szokott, valamint írni. A magyarországi Kéket egészen Szegedig tervezte. Magam egy kis ajándékkal járultam hozzá, s rátűztem a táskájára az Édesanyám által varrt Kék szalagot. Több Kéktúrázó ismerősöm kapott belőle, s most Thair is büszkén viseli.

Elbúcsúzva Thairtól, folytattam az utam. A közeli Oroszlánfejű kútnál megtöltöttem friss vízzel a kulacsokat, majd következtek a szokásossá vált pincék, présházak, szőlők. Egy kis táblára lettem figyelmes, mely hirdette a felfrissülés lehetőségét. Egy kis házikó volt, amelyet a tulajdonos a kerttel együtt hangulatos kis hellyé alakított. Mint ahogyan maga is mondta, a panorámával már elkészült. Rendeltem egy pohár rozét, majd gyönyörködtem a kilátásban. Időközben csatlakozott egy újabb kéktúrázó, aki Tapolca felől járta az utat. Pár dolgot mondtunk egymásnak, az előttünk álló szakaszokról.

Egyébként a tulajdonos a közeljövőben egy teljesen új vendéglátó helyiséget tervez építeni. Kívánom, hogy az új épületben is ugyanilyen lelkesedéssel, vendégszeretettel tevékenykedjen, mint ahogyan jelenleg teszi. Ti pedig olvasók, ha a badacsonyi Szent György-hegyen jártok, feltétlen keressétek a Mennyország Kerthelyiséget. 

Következett a híres bazaltorgona. A környék hegyen sok található belőlük. Hajdan a forró láva, a gyors kihűlés hatására szétvált sokszögletű oszlopokra. Ezeket az időjárás tovább formálta, s napjainkra kialakították a helyenként 30-40 méter bazaltoszlopokat, melyek orgonasípszerűen sorakoznak egymás mellett.

A bazaltorgonák után tartottam egy "instant levesnyi" pihenőidőt. Bő másfél órám volt a napi végcélomhoz, Tapolcáig. Úgy voltam vele, hogy keresek éjszakára egy panziót. A hegyről lejőve, Tapolcáig végig a műút szélén vezetett a Kék jelzés. A város határánál tisztelegtem egyet barátom, Ecet tiszteletére, aki annak idején itt töltötte a sorkatonai szolgálatát. Szokták mondani, hogy sapka nélkül nem tisztelgünk, de hát volt rajtam kendő. Fejfedőként pedig elfogadható.

Szóval beérve Tapolcára, először szétnéztem a város központjában. Felfrissültem a köztéri csapnál, egy kicsit megpihentem a közkedvelt Malom-tónál. Eközben wifi jelre vadásztam, hogy szétnézhessek az interneten szállás ügyben. A böngészésnek nem lett eredménye, ugyanis csak drága szállásokra akadtam. A barátibb árral rendelkező szállások már foglaltak voltak. 

Nos tehát úgy döntöttem, hogy tovább állok. Először azonban be kellett ugranom egy pecsétre a vasútállomásra, ahol következett a szokásos telefontöltés, korsó sör páros. Úgy voltam vele, hogy a napi jutalomsör adagomat idő előtt iszom meg. Nem voltam ugyanis biztos benne, hogy találok-e még nyitva valamit Lesenceistvándon. Tapolcán egyébként kellemes meglepetés ért, amikor egy rég nem látott köszöntési formába botlottam.

Egy borozó döntött úgy, hogy a costa rica-i üdvözlést használja cégérnek. Annak idején Marvintől, a costa rica-i vendéglátómtól megtudtam, hogy ők ezt a kifejezést sok mindenre használják, nem csak üdvözlésre. Többek között arra is, hogy: fel a fejjel! Szóval én is azt mondtam magamnak, hogy pura vida! Meg lesz az éjszakai szállás helyem! S megindultam Lesenceistvánd felé ...

2017. július 19. (szerda) 17:13 (UTC+1) - Domoszló

Szóval egy eladó pince mögött húztam fel a sátrat. Egyébként pont a Kék mellett voltam. A nyugalmam viszont senki nem zavarta meg. Igaz, gondosan meg szoktam választani a "szálláshelyem", ritkán vagyok a célkeresztben. A szokásos kávé, reggeli keksz után hátamra vettem a zsákom, s megindultam Szentbékkála felé. Ezek a Balaton-felvidéki települések az úgynevezett Káli-medencében vannak. Itt szokták megrendezni a Művészetek Völgye nevű rendezvényt is. Sokan vásároltak itt birtokot, területet az országból, de még Európa más országaiból is.

A présházra visszatérve, annak idején gondolkoztam egy ilyen présházon is, még a 2000-es évek elején. Több présházat újítottak fel, és tették lakhatóvá. Sok szép példányt láttam jómagam is. Szóval úgy éreztem, hogy egy kicsit nosztalgiázok. Egyébként a Kéktúra talán egyik legszebb szakaszára érkeztem. Jellegzetes táj ez az elszórt présházakkal, pincékkel, közöttük szőlőbirtokok, erdők, mezők. 

Utam ismét az erdőn keresztül folytatódott. A szokásos hangjelzéseket időnként leadtam a vándorbotommal. Egy rövid ideig tartott az erdős rész, utána füves fennsík következett. Itt a fennsíkon több hegyi tó található. Vizük tipikus lápi víz, növényzete magasságos mocsári növényzet, élővilága gazdag.

A fennsík végén magasodott az Eötvös Károly kilátó, mely már újra az erdőben volt. A kilátó lábánál egy népesebb csapat táborozott, ahogy láttam egy egyetemi diákcsoport volt. Ismét csodálatos panoráma tárult elém a kilátó tetejéről. A Balaton pedig egyre közelebb került.

Egy pár korty víz után aláereszkedtem, következett a Szentbékkáláig tartó szakasz. A faluig még sokat kellett gyalogolni, hisz itt is először a szőlőbirtokok következtek. Rögtön egy ház fogadott, melynek bejáratánál találó üzenetek fogadták az arra járó vándort, többek között Őszentsége a XIV. Dalai Láma sorai.

A pincék között több forrás is található, az egyik mellett magam is megálltam, s megtöltöttem friss forrásvízzel a kulacsokat. Ugye tudjuk, hogy aranyszabály friss vizet vételezni minden egyes új kútnál, forrásnál.

Mint ahogyan a fenti tábla is jelezte, közelinek tűnt már a 6-ik szakasz vége. De jól mondom, csak tűnt. Figyelembe véve az előttem álló hegyes-völgyes tájat, nagyon is távoli volt. Szentbékkálára beérve ismét telefontöltés kísérte a pecsételést. Ezúttal egy kávét kértem erre az időre. Hála Istennek mindenhol készségesen segítenek, sehol nem került elutasításra a kérelmem. Maga a községen látszik, hogy a turizmusból él. Szépen felújított házak, mindenütt vendégfogadók. Még egy-egy poénos táblát is fel lehetett fedezni.

A falut egy rövid időre elhagytam, rögtön a templom mellett balra, majd megint vissza tért a turista út a faluba. A kitérő oka a velétei palotarom volt. Továbbmenve érdekes dolgot láttam. A helyi önkormányzat egy zárható hulladékgyűjtő szigetet biztosít azoknak a lakóingatlan tulajdonosoknak, akik nem állandó lakosok. Így ők is tudják gyűjteni a szemetet, nem kerül rossz helyre. Így kell ezt csinálni!

A falu határában fekszik a híres kőtenger. Valaha intenzív vulkáni működés volt a környéken, s a kovasavak, hévizek összecementálták a laza homoküledékeket. Ezeket a csapadék, a szél, s az erózió tovább formázta, létrehozva a változatos nagyságú, és formájú köveket. Egyébként ottlétemkor sokan látogatták a helyet.

Elhagyva a lakott területet, az utolsó szőlősorok mellett haladtam el. Szépen látszódott, hogy bizony sok szőlőt ültetnek manapság is. Ez mindenesetre jó dolog. Bízom benne, hogy a jövőben is így marad. A szőlők után újra az erdő következett, bár ezúttal nem kellett letérnem az útról.

Nézve a térképvázlatom, és nézve a tájat, olyan érzésem volt, hogy valami nincs rendben. Olyannak tűnt, mintha többet jöttem volna a jelzett távolságnál. Egy tanya mellett mentem el, ahol a tehenek egykedvűen figyelték a tovahaladó vándort. Elhaladván mellettük, tartottam egy röpke szünetet, egy müzli szeletnyit.

Egy újabb erdős rész következett, majd egy kisebb emelkedő után már lefele vezetett az utam. Nem igazán voltam képben, hogy merre is vagyok, csak azt tudtam, hogy hamarosan fel kell másznom Csobánc várához. Előtte kereszteztem egy műutat, majd házak, telkek mellett vezetett az utam a hegyig.

Nem egy nagy hegy, csak 376 méter magas, azonban az elején elég nehézkesen haladtam az embermagasságú csalán, s egyéb növényzet miatt. El is kezdett cseperegni az eső, így elővettem egy könnyű, hosszú felsőt, s a hátizsákomra is esővédő került. 

A terepviszonyok egy idő után jobbak lettek, köves, sziklás ösvényen kaptattam felfelé. Egy idő után a köveket betonból készült vasúti talpak váltották fel. A meredek emelkedőn magam is úgy fújtattam, mint egy gőzmozdony.

Sokan jöttek velem szemben, akik már végeztek a vár látogatásával. A betontalpak után füves területen keresztül értem fel a hegy tetejére, ahonnan újfent gyönyörű kilátás nyílt a környékre.

Csobánc várát 1272 előtt építhették, melyet később Kinizsi erődítménnyé alakított. Ennek meg is lett az eredménye, hisz a török több sikertelen ostrom után sem tudta elfoglalni. A vár a Rákóczi-szabadságharc korában újra előtérbe került. Több ostroma is volt a várnak, melyet végül 1709-ben a császáriak felrobbantottak.

A várfalak között magam is megpihentem kicsit, hisz alig tudtam szabadulni a látványtól. Órákig tudtam volna nézni az előttem elterülő tájat. No de ideje volt tovább állnom, mert még sok volt előttem. Pár percig keresgéltem a jelet, mire megtaláltam, hogy merre is vezet lefelé az út. Ezúttal keskenyebb, meredekebb ösvényen jutottam le. Mögöttem egy házaspár volt, akik szintén a Kéket járták. A hegyről leérve újabb szőlő területek következtek, majd egy főút keresztezte utamat. Egy leágazás után már Káptalantóti, azaz a következő pecsételőhelyem előtt voltam.

Káptalantótira beérve, első utam a pecsételőhelyre vezetett, ahol magam is megpihentem. Telefon töltőre került, én meg a jól megérdemelt napi korsó söröm elé. Ezúttal előbbre hoztam a jutalmam, azaz a korsó sört, mivel az éjszakát a Kisfaludy-kilátónál terveztem tölteni. Ott pedig sörhöz nem juthattam volna. Gondolkoztam, hogy csak meg kellene kóstolnom a bort is, hisz az egyik híres borvidéken jártam.

Elhagyva a falut, elém került a napi végcélom, a Badacsony. Ilyenkor mindig belegondolok, hogy oda még fel kell jutnom. Időben már jócskán késő délután volt, s még volt pár kilométer előttem. Újabb hétvégi házak, présházak, szőlők következtek. Egyik helyen egy nem mindennapi növényt fedeztem fel. Kicsit bezöldült a Kék.

Köbölkútra elérve egy kerekes kutat fedeztem fel, gondoltam felhúzok egy vödör hideg vizet. Épp hozzá kezdtem a vödör leengedéséhez, amikor egy helybéli jelent meg. Rövid beszélgetés kezdődött a helyről, a vidékről, a kútvízről, no meg nem utolsósorban a finom borokról. Közben felhúztam a vödör vizet, s mire megmerítettem a beszélgetőtársam már meg is jelent egy pohár fehérborral.

Imre bának köszönhetően, egy jó pincehideg rizlinget kóstolhattam meg. Nemrég még meg akartam kóstolni a helyi bort, s tessék, sikerült. A második pohárral már nem kockáztattam, hisz még várt rám egy-két kilométer. Imrétől - ragaszkodott a tegeződéshez - elköszöntem, majd megindultam a Kisfaludy-kilátó felé.

Még mielőtt felértem volna, meg kellett másznom a hosszúnak tűnő lépcsőt, azaz be kellett lépnem a Kőkapun. Itt is több túrázó jött velem szembe, akik között többen németek voltak. Sokan látogatnak manapság is a Balaton vidékére Németországból. Felérve a lépcsőkön, pár lépés, s meg is érkeztem a kilátóhoz.

A mai kilátó elődjét a '60-as években építették. Az építmény az idők során jelentősen megromlott, így 2011-ben egy teljesen új tornyot építettek a 437,4 méter magas csúcsra. Maga a kilátó modern stílusban, fémből és fából épült. A tetejéről ezúttal panorámafotót nem készítettem, mivel a kilátó faszerkezete több ponton belelógott a képbe.

A sátrat a kilátó lábánál lévő pihenőhelyen állítottam fel, s a vacsorát követően már álomra is szenderültem. Az éjszakám ezúttal is nyugodt volt. Ezúttal nem siettem a reggeli indulással. Rövid napot terveztem magamnak. Nyolc óra is elmúlt, amikor elindultam. Végig a Badacsony szélén vezetett az út, érintve egy-egy kilátópontot. Ilyen kilátópont volt a Ranolder kereszt is, ahonnan újabb panoráma tárult elém. 

Lassan lassan a 6-ik szakasz végéhez értem, következett a Bujdosók lépcsője. Egy hosszú és meredek bazalt lépcső vezet lefele a hegyről, melynek pihenőhelyei a Rákóczi szabadságharc időszakának híres személyeiről van elnevezve.

Lejutva a hegyről, Badacsonytomaj vasútállomása felé vettem az irányt. Itt volt a bélyegző. Sikerült találnom konnektort is, így amíg töltődött a telefonom, magam is töltődtem a peronon. Tartottam egy kis szünetet, mielőtt folytattam volna Szigliget felé az utam.

2017. július 19. (szerda) 11:00 (UTC+1) - Domoszló

A falu elején rögtön jobbra vezet a Kék jelzés, és egyenesen a vár irányába tart. Magam sem mentem volna másfelé. Nagyon kíváncsi voltam arra a toronyra, amelyről már gyerekkoromban tanultam. Jó dolog eljutni azokra a helyekre, amikről tanult, vagy olvasott az ember. Már a megérkezés előtt csodaszép látvány tárult elém.

Megérkezésemkor éppen nagy készülődés folyt a vár előtti területen. Éppen a népszerű műsor, a Hazajáró közönség találkozóra készülődtek. Egész napos rendezvénynek hirdették, emelt összegű belépőjeggyel. Pecsételtem egyet, majd sikerült még a nyitás előtt kialkudnom egy "hagyományos" árú jegyben, mivel csak a várra voltam kíváncsi. Gyorsan meg is kaptam a karszalagot, és bementem, mielőtt a marcona biztonsági őrök gyülekeztek volna.

Kinizsi Pál a birtokot Mátyástól kapta 1472-ben. A friss birtokos azonnal neki is látott a vár építésének. A település virágzásnak indult. A vár központi része az úgynevezett lakótorony volt. Már a várba történő belépéskor egy korabeli mesterség fogadott. A rendezvényre ugyanis egy fegyverkovácsot is hívattak, aki már szorgalmasan ütötte a vasat.

Kezdtem a látogatást a lakótoronnyal. A földszinten az úgynevezett várbörtön állt, ahol rabláncon, s különböző fakalodákban tartották az ellenséget. A falakon a korabeli kínzó, vallató eszközök, módszerek voltak felsorolva, mind magyar, mind török részről.

A fogda fölött került kialakításra az őrszoba, ahol egy kerek, ráccsal lefedett nyíláson szemmel is tarthatták a fogvatartottat. Maga a torony szintjeire egy szűk csigalépcsőn tudtak feljutni.

A következő szint egy lovagi terem volt, ahol a korabeli fegyverzet, bútorok, s címerek voltak elhelyezve. Természetesen ezek mind korhű utánzatok voltak. Az eredeti példányok nem itt találhatóak. 

Egy szinttel feljebb Kinizsi feleségének, Magyar Benignának a berendezett szobája volt. Benigna, Mátyás hadvezérének, Magyar Balázsnak a lánya volt. Roppant birtokok halmozódtak fel a kezében, az apja halála után. Kinizsi halála után még kétszer ment férjhez.

A feljáró lépcső egyik beugrójában került kialakításra az úgynevezett "árnyékszék". Kényelem volt ez kérem, abban az időben.

Legfölső szoba egy újabb nagyteremként funkcionált, mely többek között megjelenítette Kinizsi leghíresebb győzelmét. 1479 október 13-án  Kinizsi Pál, Báthory István erdélyi vajdával Kenyérmezőnél óriási győzelmet aratott a török sereg felett. Ezen a szinten található a vár korabeli makettja is.

A vár kápolnájában került elhelyezésre az - eredetileg - őt tartalmazó szarkofág, melyet az általa alapított kolostorban helyeztek el. Ezt azonban feldúlták, sisakját, páncélingét, kétélű pallosát elvitték (később a Nemzeti Múzeumba kerültek). A kápolnában több történelmi alak mellszobra is kiállításra került, történelmünk nagyjai címmel. Megtalálható volt itt Nimródtól Attilán keresztül, az Árpád-házi királyokon, valamint az erdélyi fejedelmeken át, költőkkel, híres magyarokkal bezárólag. Számomra keveredett egy kicsit a képzelet a valósággal.

A várlátogatás után következett még egy kis mobiltelefon töltés, majd tovább indultam. Első megállóm a már említett, Kinizsi által alapított Szent Mihály kolostorrom volt. Kinizsi a pálos szerzeteseket hívta meg. Alapításának az volt a célja, hogy a családi temetkezőhely itt legyen. Miután Veszprém a töröké lett, az elnéptelenedett kolostort felrobbantották, nehogy ez is török kézre kerüljön. A kolostor romjaival manapság nem sokat törődnek, habár védett műemlék.

Továbbhaladva az erdei, mezei utakon, egy újabb rom következett. A hajdani Szent Ilona templomot, 1548-ban pusztán hagyta a lakossága, mely romlásnak is indult. Nehéz idők lehettek akkoriban. Ez a vidék a XVI-ik század második felében elég viharos volt, köszönhetően a török benyomulásnak. Sok elhagyott, felrobbantott épület romja található mindenfele. Ilyen volt a soron következő is, a tálodi kolostorrom is. 

Ez a kolostor volt Magyarország egyik legrégebbi pálos kolostora. A romoktól nem messze ered a Kinizsi-forrás. A magyarországi alapítású szerzetesrend 1480 tájékán elhagyta a kolostort, helyükre a ferencesek érkeztek. Falait 1552-ben szintén felrobbantották, hogy ne kerüljön török kézre. Azóta az enyészet útjára lépett.

A Kinizsi-forrásnál kialakított pihenőhelyen ebédeltem egyet, s közben megismerkedtem egy közeli gyerektábor főszervezőivel. Jó másfél órányira volt a következő pecsételőhelyem, a csicsói kulcsosház. Az út itt kövezett úton vezetett, majdnem egészen Balatonhenyéig. A falu előtt találkoztam egy juhpásztorral, aki népes nyáját terelgette. Egy kutyája segítette ebben, aki számomra egy beazonosítatlan fajtájú volt. A dolgát viszont kifogástalanul végezte.

Balatonhenyére beérkezve úgy éreztem, hogy én az napi távomat odáig tettem meg. Megkerestem a pecsételőhelyet, mely a változatosság kedvéért egy kocsmában volt. Egyébként jó ötlet volt egy-egy kocsma helyszínt választani a pecsételőhelynek. A túrázó jön, pecsétel, majd nagy valószínűséggel fogyaszt is. Mint ahogyan jómagam is tettem. Elfogyasztottam egy jó hideg korsó sört, a csapolt fajtából. Miközben kortyolgattam, a telefonom is töltődött. A falu lakossága a közeli falunapra készülődött, s kiosztásra kerültek az ingyenes fagyi-jegyek. Bár a kocsma jelen lévő vendégei jobban örültek volna ingyen sör jegynek.

A fenti kép a kocsmában lévő falon került lencsevégre. Tetszenek ezek a vidéki kocsmák, a kis világukkal, üzenetükkel. Tetszenek, mert nem mesterkéltek, nem jól fizetett dizájnerek rendezik be őket, hanem csak úgy, egyszerűen életszerűek. Mindenhogyan feltöltődvén tehát nekiindultam, hogy keressek magamnak egy alkalmas helyet az éjszakára. A falubeliek a közösségi ház udvarát ajánlották, ám én nem vágytam a faluközpontra. Balatonhenyéről kivezető úton, a pincesoron találtam egy eladó pincét, s annak a háta mögött lesátoroztam. 

2017. július 18. (kedd) 19:46 (UTC+1) - Domoszló

Mint legutóbb említettem, meg kellett szakítanom a Kéktúrát, ezért vissza kellett térnem Városlődre. Amikor ennyire messzi hagyja abba az ember egy-egy túra szakaszt, akkor nehézkes már az oda-vissza út. Elmegy egy fél nap, mire odaérkezek a helyszínre. Na de ne menjünk ennyire előre. Jeleztem, hogy a tavasszal beszerzett táska nem az igazi. De mivel a megszokott hátizsákom csak 36 literes, s nem is nagyon lehet rákötni sátrat, matracot, így kénytelen vagyok az újabbat használni. S akkor jöjjön hát egy kis kulisszatitok, a felszerelést illetően:

A képről lemaradt a sátor, valamint a polifoam matrac. Magát a teljes felszerelést nem mértem le, nem akartam megijedni. Egyébként semmi extra. Kicsivel több, mint a Camino felszerelés, de azért nem vészes. Ide ugyanis ételt is viszek. Ezen kívül a 4-5 napra való váltás ruházat - ezekből az alsó, zokni, póló naponta - , a tisztálkodó felszerelés, az evéshez szükséges felszerelés, valamint az egyéb  felszerelés.

Szóval busszal megindultam Városlőd irányába. A szokásos budapesti átszállást követően Veszprém következett, ahol egy bő fél óra múlva már jött is a Városlődre menő busz. Miután leszálltam a buszról, betértem egy kávéra a faluközpontban lévő kocsmába. Fiatal tulajdonosával már a múltkori alkalommal is jót beszélgettem. Ezt követően irány a vasútállomás, a már jól ismert közkúttal, ahol megtöltöttem a vizes palackokat. A kalandpark mellett haladtam el, amikor felettem a magasban épp egy vendég száguldott el a drótkötélre függesztve. Úrkútig semmi különös nem volt, csak a jól megszokott embermagasságú csalán, de szerencsére ezúttal a széles kövesút szélein.

A finom vizű forrásáról elnevezett község egyik nevezetességét, egy kis figyelmetlenség miatt kihagytam, ugyanis egy utcával hamarabb tértem le a faluba. Kimaradt tehát az úrkúti őskarszt megtekintése. A pecsételőhelyről már nem fordultam vissza, annál is inkább, mert a telefonom rátettem a töltőre. Minden pecsételőhelyen, ami egy kocsma területén van, töltöm a telefonom is. Bár repülő üzemmódra állítom a túrázás során, de azért a készített képek miatt merül.

Ezen a szakaszon együtt vezetett a Kéktúra, valamint a magyarországi Szent Jakab zarándokútvonal. Sokat gondolkozok erről az itthoni zarándokútról. Egy távolabbi tervemben egész biztos benne lesz. De addig rengeteg terv vár megvalósításra. Legelőször is ez a Kék. Következett a Kab-hegy, a rajta lévő televízió-, és rádió adótoronnyal. Az 599 méter magasságú hegyre kövezett, aszfaltozott út vezetett fel. A hajdani erdészlakot az egyik leggazdagabb ember vásárolta meg, ám sajnos nem épp úgy újította fel, ahogy kellett volna. Az erdészlakkal szemben lévő szerény viskó oldalán pecsételtem, majd megindultam a két toronyhoz.

A napi túrázásom végét ide terveztem, a tornyok melletti kilátó lábához. Természetesen kiről is nevezhették el a kilátót, ha nem a környék régmúlt hadvezéréről, Kinizsi Pálról. Szépen felújított, megépített kilátó, kis pihenőhellyel. Ugyanez viszont nem mondható el a rádió adó telephelyéről.

Gyönyörű kilátás nyílt a kilátó tetejéről a Balaton-felvidékre, s magára a Balatonra. Egészen a túlpartig el lehetett látni. Láttam magam előtt az előttem álló napokra tervezett túra útvonalát. Hát volt mit talpalnom rendesen, nem is szólva a hegyekről. Sajnos ismét bebizonyosodott, hogy a panoráma kép sem tudja vissza adni a látképet. Nem is beszélve egy mobiltelefonnal készült fényképről.

Kezdett korogni a gyomrom, így nekiláttam egy kis vacsora készítésnek. Ezúttal egy kis kolbászos rántottának. Még anno vettem egy kisméretű serpenyőt, amelyet tökéletesnek gondoltam a túrázásra. Eddig nem került kipróbálásra, de most leteszteltem. Begyújtottam tehát a gázfőzőt, és már készült is a vacsorám.

Vacsora után úgy döntöttem, hogy egy kicsit még nézelődöm a kilátó tetején, amikor váratlan vendégek érkeztek. Két úrkúti srác jött föl a kilátóhoz, akikkel egy jó órát beszélgettem. Pár dolgot megtudtam tőlük a térség múltjáról, jelenjéről. A beszélgetésnek egy közeledő vihar vetett véget, ők gyorsan kocsiba ültek, s hazafele vették az irányt. Jómagam pedig miután ellenőriztem a sátram rögzítését, gyorsan bele is bújtam. Tíz óra után meg is indult a vihar. Nem esett, ömlött. Lévén, hogy a sátram nem egy profi túra sátor, a falaitól igyekeztem a dolgaimat távol tartani. Bő egy órát zuhogott, de hála Istennek, nem áztam be. Az esőt követően - egészen reggelig - következett a szélvihar. Ráncigálta rendesen a sátrat a szél, de legalább reggelre megszáradt.

Reggel gyorsan összepakoltam, majd egy kávé és egy kis reggeli után meg is indultam Nagyvázsony irányába. Közel tíz kilométer várt rám, melynek nagy részét erdőn keresztül kellett megtennem. A tegnap esti látogatóim elmondása szerint, ezt a területet hajdanán Mátyás király vadaskertjének hívták. Gyakran járt ide vadászni. Magam is sok állat nyomát vettem észre, s egy-két őzet, szarvast, nyulat magam is láttam. 

Nagyjából a táv felénél véget ért az erdő, s kezdődött a mező, kaszáló. Ilyenkor kicsit megnehezedik a jelkeresés, mivel ritkábban van egy-egy fa, vagy bokor, amire a jelet fel lehetne festeni. Nagy baj amúgy sem történhet, mivel toronyiránt halad az ember, ha egy falut kell elérjen. Távolról már látszódott is Nagyvázsony híres tornya.

A mezei utakról áttértem a szilárd, aszfaltozott országútra, ahol már csak pár lépés választott el Nagyvázsonytól. Velem szemben, az úttest túloldalán egy "kollegina" gyalogolt, mindkét kezében túrabottal. Gyors üdvözlés egymásnak, majd mindketten haladtunk az irányunk felé. Jómagam vágytam már egy kis pihenőre, egy jó bögre hideg vízre, no meg megismerni Kinizsi Pál híres birtokát.

2017. július 09. (vasárnap) 21:07 (UTC+1) - Domoszló

Korán terveztem felkelni, mivel nem kijelölt kempingben éjszakáztam. Tudomásom szerint Magyarországon nincs tiltva a 24 órát meg nem haladó sátrazás. Ezért is szoktam bátran választani a sátrazást ebben az országban. Némelyik önkormányzat, vadásztársaság ki szokott adni helyi rendeleteket, melyek egy-egy területen megtiltja a rövid idejű sátorozást. Ilyen volt az a hely is Bakonybélen, ahol előző este felhúztam a sátram. Szóval egy kicsit csaltam, de már túl fáradt voltam más helyet keresni. Szerencsémre senki nem zavart meg az éjszaka. Egy gyors kávé után neki is indultam a Városlődig tartó, közel 21 kilométeres távnak. 

Egy darabig Bakonybéllel párhuzamosan haladtam, a falu feletti hegy oldalában, főleg erdőn keresztül. Nem messze a falu határától, egy kis tisztáson kialakításra került egy mészégető gödör. Ezen a területen ugyanis a múlt század közepéig meszet égettek. 

Ezúttal, a reggeli órákban nem találkoztam más túrázóval. Egy két autó közlekedett csak az erdei utakon. Minden adott volt tehát arra, hogy egy kicsit elmélyedjek a gondolataim között. Ha az ember ugyanis arra adja a fejét, hogy távol a világ zajától egy kicsit gyalogoljon, kiválóan lehet az út során gondolkodni. Jómagam is sok mindenen gondolkodok mostanában, melyik terv is legyen a befutó a sok közül. Rá kellett ugyanis jönnöm, hogy mindenképpen kellenek tervek, amiket meg tudok valósítani. Tervek nélkül nálam nem működnek a dolgok. Nem mondom, hogy nem jó dolog néha rögtönözni, de kell legyen egy fő csapás irány. Szóval a kilométerek során ment az agyalás. Annyira belefeledkeztem néha, hogy egy-egy jelzést elfelejtettem figyelemmel kísérni. Ilyenkor vissza kellett térnem oda, ahol utoljára láttam a jelet.

Az eligazító táblák újabb meglepetést okoztak. Egymást követő, egymástól körülbelül másfél-két kilométer távolságra lévő táblákon egy-egy helyszín iránya változott. Egyszer jobbra mutatott a nyíl, egyszer balra. Több fórumon láttam már, hogy egy-egy tábla nem a valóságot tartalmazza. Szerintem itt is erről lehet szó.

Nagyjából a napi távolságom felénél tartottam, amikor elértem Németbánya széléhez. A falu szélén lévő helységnév tábla  jelezte, hogy német ajkú a település. A török hódoltság végén ugyanis, német telepesek népesítették be a vidéket. A település mellett bauxitbánya található. A bányászat során itt kerültek elő az ország első dinoszaurusz testfosszíliái. Szóval a hajdani raptorok helyén, magam is lépdeltem a falu központja felé. 

Először körbejártam a falu főterét, főutcáját. A lakosság száma száz fő körüli, így csendes kis települést ismerhettem meg. Sok régi ház volt itt is, sokat fel is újítottak, sokra pedig a felújítás várt. Nagyon megtetszett az egyik új építésű házacska. A régmúlt idők parasztháza volt újraálmodva, a mai kor igényeinek megfelelően. Szerintem ilyenhez hasonló ház típustervét kellene, egy országos méretű kezdeményezéssé tenni. Azaz olyan házat megtervezni, felépítésben állami támogatást nyújtani, amely a magyarságra jellemző lenne. Ez lenne szerintem igazán nemzeti ...

A község központjába visszaérve, megtöltöttem hideg vízzel a kulacsokat, majd kerestem egy árnyékos pihenőhelyet. Itt falatoztam egyet, majd bő fél órát sziesztáztam. Minek is rohanni, nem igaz?! Németbányát elhagyva, kövezett úton vezetett az utam egészen egy erdei kulcsosházig, ahonnan az erdei ösvényen keresztül folytattam. Az aljnövényzet itt is időnként térdmagasság fölé ért. A Bodza-hegy melletti réthez érve, egy újabb kiépített pihenőhelyet találtam. Meg  is álltam, mivel épp itt volt az ideje egy jó bögre levesnek. Mialatt forrt a víz, váratlan látogatóm is érkezett az útkereszteződéshez.

Megpróbáltam észrevétlen maradni, ami sikerült is, ám egy arra járó nagyméretű erdészeti jármű elijesztette a tapsifülest. Az uzsonnám elfogyasztása után megindultam Városlőd irányába. Körülbelül 5 kilométer volt a település széléig. Addig azonban volt még mit gyalogolnom. A terep ezúttal erdei úttal kezdődött. Az út két oldalán óriási páfrányok, dús aljnövényzet.

Felfedeztem a fák tövében egy régről ismert növényt. Jobban mondva egy régről ismertnek vét növényt. Még 2011-ben, a Déli-Kárpátokban tett túrázásom során láttam hasonlót, amelyet fogyasztottunk is, enyhítve az éhséget, szomjúságot. Bella, esetleg ki tudnád deríteni, hogy jól emlékszem-e?!

Ezt követően a kövezett út véget ért, és a Kék egy kitaposott ösvényen keresztül vezetett. Az aljnövényzet - helyenként - ismét embermagasságú volt, és az ösvényre jó pár fa ki volt dőlve, és a kidőlt törzsek mellett új ösvényt tapostak. A sűrű aljnövényzet, valamint a kanyargó ösvények, ágak, között kissé nehezen találtam meg a helyes utat, ám végül sikerült. Innen egy kis emelkedő következett, majd elértem az erdő szélét. 

Kiérve az erdőből, egy frissen kaszált réthez, domboldalhoz értem. Azonnal éreztem, hogy itt most nekem pihennem kell. Bakancs, zokni levételre került, majd a hátizsákomnak nekidőlve, hozzákezdtem egy újabb sziesztához. Az idő megengedte, mivel még csak délután négy óra volt. Az előttem lévő rét alján pedig már Városlőd feküdt.

Felfrissülve indultam tovább a napi végcélom felé. A fű között rengeteg kamilla virágzott. A rét végén kiértem a műútra, majd a vasúti felüljáró, valamint a 8-as főút keresztezése következett. Egy érdekes táblát is felfedeztem, mely egy érdekes tematika köré szerveződő túrázásban segít. 

Városlőd táblája is két nyelvű volt, a német ajkúság itt is jelen volt. Szépen karbantartott házak, utcák mentén értem be a településre. A pecsételőhelyig azonban sokat kellett még talpalnom. Menet közben felfedezhettem Városlőd házainak stílusát, s a Szent Kristóf szobrát rejtő kis kápolnát.

A falu központjában áll a katolikus templom, melynek kertjében áll a Mesterségek Fája, azaz a községben működő mesteremberek zászlóival. Hasonló alkotásokat lehet látni Németország számos pontján.

Továbbhaladva a pecsételőhely, azaz a Városlőd - Kislőd vasútállomás irányába, újabb látnivaló következett. Egy fából faragott szoborcsoport állított emléket, a Városlőd német ajkú lakosainak 1948-as kitelepítéséről. "A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat, marhacsorda módjára hajtják el őket, száz és százezer embert. A kollektív büntetés, mint nemzetközi gyakorlat, a legaljasabb elv, amivel ez a század megajándékozta magát. Tegnap a zsidók, ma a svábok, holnap a polgárság, aztán a laposfülűek." Márai Sándor szavai, sajnos mind a mai napig megállják a helyüket ...

Kiérvén a faluból, más csak pár száz méter volt a vasútállomásig, ahol a pecsét volt. Az állomást épp felújították, mindenhol a festés, tatarozás nyomai látszottak. Pecsételés után úgy döntöttem, hogy a közeli Sobri Jóska élményparkot keresem fel, mivel ott kempingezni is lehet.

Óriási területen alakították ki a turisztikai és rekreációs központot, ahol tényleg majdnem minden a rendelkezésre áll arra, hogy egy család jól érezze magát. Itt található az ország egyik leghosszabb drótkötélpályája. Szóval beléptem a kapun, s miután megváltottam sátorhelyemet, már kortyoltam is a jutalomsöröm. 

A korsó sör legurítás után következett a test, másmilyen lehűtése. Ugyanis miután lepakoltam, és felállítottam a sátram, megindultam, hogy a tóban csobbanhassak. Jól esett a fáradt testemnek a kellemes víz. Bő negyed óráig voltam a vízben, majd egy zuhannyal zártam a pancsolást. Vacsora után a sátor felé vettem az irányt. Hajnalra arra ébredtem, hogy esik az eső. Ránéztem a telefonom időjárás jelentésére, de ott esőt nem jelzett. 

Reggel vizesen, nedvesen csomagoltam össze a sátram. Úgy voltam vele, hogy Domoszlóra visszaérve, kicsomagolom, s megszárítom. Összepakolás, felöltözés, majd visszaindulás következett a tegnapi úton a faluba, a buszmegállóhoz. Rövid távollétnek néztem elébe, hisz kedden már jövök is vissza. Ahogy a kalandpark által készített felirat is jelezte, jól éreztem magam, így ideje visszatérnem. Hisz a KÉK vissza vár ...