Tegnap este azt hittem immár halk éjszaka lesz, de nem volt az. Hárman akadtak megint. Reggel az egyik zarándoktársam volt oly kedves, és adott egy bontatlan füldugót és szemre való „álom” csomagot.

Reggeliztünk közösen, bevágtam 2 szelet piritóst. Fele nutellás, fele vajas-lekváros volt. Tejeskávéval leöblítettem. Az amerikai önkéntes házaspár megdicsért, hogy erdélyi létemre az éjjel nem bántottam egy nyakat sem. Jut eszembe: reggelre Bob Marley számra ébredtem. „Don’t worry about the thing…” Hát kell ennél jobb ébredés? Postán elküldik nekem a válogatás cd-t.

Ködös, párás, esős idő fogadott amint kiléptem az ajtón. Már kezdett világosodni, nem kellett a lámpa.

Következett az 1531 méteren lévő Cruz de Ferro. Az egyik legmegkapóbb hely a Jakab-út mentén. Évszázadok óta a zarándokok egy otthonról hozott követ helyeznek el. A Cruz de Ferro ima így hangzik: „Uram, az igyekezetem szimbóluma a zarándokúton legyen ez a kő, amelyet a Megváltó keresztjének lábához teszek, amely cselekedetem egyszer majd, amikor az életem tetteid elbírálod, a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja mélyebbre süllyeszteni, amelyben a jótettek lesznek. Legyen így!” Sok zarándoknak ez jelenti a terhének elhagyását. Nekem nem volt teher, sőt! A szülőföldemről hoztam magammal a követ, a Via Unitariana hetének egyik napjáról. Nem volt kérdés, hogy mit írjak rá. 1568-ban is igaz volt, most is.

Elhagyva kövemet, következett egy újabb elhagyatott, romos falu, Manjarin. Csak egy ház van épen, amelyikben Tomás lakik. A templomos lovagok hagyományát őrzi. Lehetett nála venni ezt-azt. Sőt, zarándokokat is fogad, akik gyakran megjelölik, honnan jöttek.

Utam gyönyörű tájon, változatos időjárással, köves úton folytatódott. Nem említettem, de még Hospital de Orbigo előtt leesett a botom, és tönkrement a menet benne. Nem tudom össze csavarozni, így hát a tokjában pihen a táskámban. Hiányzik, de amíg nem tudom megcsinálni (nem találtam még ki hogyan), addig nélküle megyek.

A messzeségben látszott napi célom, Ponferrada. De előbb még El Acebo következett. Valahol a szivárvány alatt.

Szeretem a kőből épült házakat, mondtam már? A legutolsó mintha hívogatott volna, hogy gyere vegyél meg, és újíts fel. Meg is tenném, de sajnos nem bambuszból van.

Riego de Ambrósba érve még Mária is emberibb volt.

Újabb oldtimerrel bővült a gyűjteményem az út során. Ezúttal egy Renault 4-es volt a soros.

Utam bekeményített ez után, botorkáltam a köves lejtőn. Éreztem is a bokáimat, rendesen.

Utolsó előtti állomásomon, Molinasecan egy kis pihenőt tartottam. Belefért az időbe egy pohár sör is. A teraszon kezdtem neki, de fél pohárnál jártam, mikor újra esni kezdett.

Délután fél három körül beértem Ponferradaba. Szállásom a város elején lévő Refugio San Nicolás de Flüe lett.

Ahogy a kilométerkő is mutatja, már csak 202,5  km van hátra. Holnap átlépem a 200-as határt.

Éjjel nem hinném, hogy horkolás lesz, mivel csak négyen vagyunk a szobában. Én, Fee, és még két hölgy. Fee meg is jegyezte, hogy de jó dolgom van. Jó bizony. De még mennyire.

Ismét a szokott időben keltem, háromnegyed hét után. Anikó még a szobában volt, készülődött. Iszonyú éjjelünk volt. Horkolás kánon volt a szobában. Nincs mese, vennem kell egy pár füldugót. Lementünk a konyhába, megnézni mi van a hűtőszekrény legfelső polcán. Ilyenkor reggel lehet csemegézni, mert ezen a polcon hagyott ennivalók mindenkié. Összejött belőlük egy finom szalámis, sajtos, olivás szendvics. Kiegészítve egy teával jó kis reggeli lett.

Együtt indultunk el Anikóval. Sokat beszélgettünk az úton. Elmeséltük egymásnak eddigi életünket. Sajnos az életében volt sok szomorú rész. De az azóta eltelt évek sokat segítettek. Megtudtam, hogy járt Ausztráliában, és Új-Zélandon is.

Közben elértünk egy kis kápolnát, Murias de Rechivaldót. Most kivételesen nem gyújtottam mécsest, nem volt aprópénzem.

Az első utunkba eső faluban nem reggeliztünk, csak a következőben álltunk meg egy hangulatos kis étteremben. Itt találkoztunk Andival is. Együtt reggeliztünk meg. Egy néni is bejött az étterembe, aki valószínűleg hozzátartozó lehetett. Nem lehetett nem lefényképezni.

Sok kőház van ismét a falvakban, egyik szebb, mint a másik. Sok házat díszítenek a kagylóval.

Anikó csak El Gansoig jött, mert kevesebbet akart menni, tartalékolt a hegyekre. Miután bekísértük a szállására, Andival folytattuk utunkat. Sokat megtudtam róla is. Kiderült, hogy Ő is erdélyi, nem is messze Kolozsvártól. Ugyanakkor költöztek ők is át Désről, mint mi. Jó pár éve viszont Olaszországban él. Utunkat különböző díszítések tették színesebbé.

Annyira változott az időjárás, hogy hol felvettük az esőkabátot, hol le.

Beérkeztünk Rabanal del Caminoba, ahol Anditól is elköszöntem. Ő csak odáig ment. Folytattam tehát egyedül az utam Foncebadón felé. Utam köves, sziklás út volt, hegynek fölfele. Megálltam egy kis pihenőre egy ivóvíz kútnál.

Végezvén a pihenővel épp indultam volna, amikor a műúton feltűnt egy különös társaság. Férj, és feleség a kutyáikkal, Franciaországból. Szívesen bemutatták a háromkerekűt, régóta szerettem volna kipróbálni. Nagyon könnyű volt vele tekerni fel a hegyre. Lehet, hogy beszerzek egyet.

Utam végéhez közeledvén esni kezdett. Igaz, nem volt az a nagy eső, inkább csak párás szemetelő. 1439 méter magasan fekszik Foncebadón. Egykor kihalt volt, de mára újra lakják, igaz többségük zarándok. Állandó lakosa csak 5 fő. Még sok ház romjai látszanak. A szállásom hajdan templom, ma már szállássá átalakított épület volt. Egy kedves amerikai házaspár fogadott, önkéntesek voltak.

Volt egy kis bolt is, benne minden, ami egy zarándoknak kell.

A szálláson szóltak, hogy közös vacsora hétkor. Mivel csak öt óra volt, szundítottam egyet.

A zarándok útlevél jelenleg így áll a pecsétekkel.

Vacsorára lencsefőzelék volt kolbásszal, második fogásnak itáliai pasta, desszertnek dinnye. Mindehhez természetesen finom vörösbor. Az edények elmosogatását vállaltam. Vacsora után átmentünk a szállás elkülönített részére, ahol egy 8 nm-en elkülönített részen egy mini templom volt berendezve. Mindenki elmondta saját nyelvén a miatyánkot, majd aki akart mondott pár szót. Majd mindenki nyugovóra tért.

Nem keltem korán, sőt! Nem siettem, mert ma csak Astorgaig akartam menni, a távolság meg nem volt vészes. Nyugodt éjszakám volt, hála Krisztiéknek, ugyanis egyedül voltam egy szobában, horkolástól mentesítve. Amikor felkeltem, már a társaság fele elindult, a másik fele készülődött. Mire én is elkészültem, már mindenki elment.

Krisztiék is nekikezdtek a napi feladataik elvégzéséhez, de jutott idő még egy kis beszélgetésre közben. Közben Manuel atya is felébredt. Miután megittam a kávét, melyet Kriszti főzött, itt volt az ideje az indulásnak. Búcsúzkodás, köszönet még egyszer mindenért egy kitűnő társaságnak. Remélem, még találkozom velük.

Elindultam hát Astorga felé, de közben eleredt az eső. Kénytelen voltam elővenni az esőköpenyemet, melyet az első nap óta nem használtam. Ahogy közeledek Galicia felé, egyre többet esik.

Mire felértem a település felé magasodó dombra, lassan elállt az eső.

Santibanez de Valdeiglesiasban reggeli, ma kivételesen kávé helyett frissen facsart narancslé. Majd elindultam hegymenetben. Elfelejtettem tegnap megemlíteni, hogy ismét összefutottam Anikóval, egy szálláson voltunk. Ma az úton újra találkoztunk, és a további távot közösen tettük meg. Megannyi érdekes alkotással, szoborral találkozik az ember itt, a Caminon.

Az úton nyilak, jelek, kagylók sokféle variációja mutatja az irányt. Tetszik, hogy van türelmük az embereknek ilyeneket alkotni.

A hegytetőn újabb frissítőponthoz érve, megismerkedtem Daviddel, akiről egy magyar srác írt a blogjába. Ott él, puritán környezetben, az adományokból újabb gyümölcsöt, italt, nasit vesz a zarándokoknak. Donativ rendszerben adja, jóformán semmi haszon. Sokszor vendégei is vannak a zarándokok közül. Annyira sugárzott az arcáról a boldogság. Tanulhatnánk tőle.

Itt volt egy hasonló kő gyalogló spirál, hasonló az Atapuercaihoz, csak kisebb. Anikóval kipróbáltuk.

Úton lefelé egy zenésszel is találkoztunk. Pengetés közben forgatta, pörgette a gitárt. Sajnos kifogytam az apróból addigra.

Ekkor már láttuk Astorgát. Hamar beértünk a városban. Gyorsabban telik az idő, ha beszélgetünk.

Találtunk szállást ott ahol akartunk. Sorba kellett állni a bejelentkezésnél. Közben felfedeztem ismerős arcokat. Eva, Vincnzo, Tamás, Kati, és 2 hét után újra találkoztam Vaclavval. Jó érzés újra viszont látni, akikkel együtt mész az úton.

Újakkal is megismerkedtem. Carla Braziliából, és Nicolas Franciaországból. A képen a harmadik Eva, Őt már bemutattam.

Gyorsan nyakamba vettem a várost, vennem kellett pár dolgot. A katedrális zárva volt.

Az utolsó képen egy toronyóra látható, bábukkal, amik kongatják a harangot, amikor annak ott az ideje. Beugrottam egy szupermarketbe, vacsorának valót venni. Tetszenek a halas pultok.

Összefutottam Feevel, a holland csajjal, akivel Leonban buliztunk. Beültünk egy sörre, mielőtt visszaindultunk a szállásra. A szálláson vacsorára ismét „francia” babos-sonkás-hagymás cuccost főztem Claranak, Evanak, és Vincenzonak.

Ezúttal Ecetnek szól az utolsó kép. Így kell építkezni sógi, előbb felhúzol egy darut, majd a ház következik. Lucáék mire építkeznek, addigra összepakolsz egy darut. Ha meg Boti lesz a vő, Dini meg is szerkeszti, csak ne engedd felmászni rá.