2017. augusztus 31. (csütörtök) 21:00 (UTC+1) - Domoszló

Még mielőtt belevágnék a soron következő Kék szakasz(ok)ba, hadd jöjjön egy kis kulisszatitok. Aki túrázik, annak nem biztos, hogy ismeretlen dolog. Egy-egy hosszabb, több napos túra után bizony eléggé megviselt az ember hátizsákja. Így hát ilyenkor következik a szervizelés, ami egy alapos tisztítást, meg egy-két kisebb javítást jelent.

Miután a hátizsák kellőképpen rendbe jött, s a készleteimet is bepakoltam, következett hát újra Keszthely, újra a Kék. Nagyjából 7-8 napra terveztem az Országos Kéktúra befejező részének bejárását. A szokásos kora reggeli indulás busszal Domoszlóról, majd a budapesti Déli-pályaudvarról tovább vonattal Keszthelyre. A megérkezésem délután egy órára esett, így igyekeznem kellett. Jól döntöttem, hogy múltkor szétnéztem a városban, így most csak tovább mentem. Pár új dolgot azonban így is sikerült felfedeznem, többek között azt a házat, amelyben Kacsóh Pongrác 1904-ben megírta a János Vitéz című dalművét.

Keszthelyről egy kerékpár úton folytattam utamat Hévíz felé. Egy-két kilométert leszámítva, az egész Balatont körbe lehet tekerni biciklivel, amire terveim szerint a jövő évben sort is kerítek a Bakabringámmal. Most viszont a gyaloglásra koncentráltam, s arra, hogy időnként nézzek hátra, nehogy meglepjenek a kerékpárosok. Gyalogossal nem találkoztam. Egyedül én tapostam az aszfaltot.

Bő másfél óra múlva már Hévízre is értem. Pár hete még úgy terveztem, hogy maradok itt egy napot, de állítólag egy napi kúra a híres gyógytóban kevés. Maradt tehát egy másik alkalom arra, hogy a hévízi fürdést bepótoljam. Addig is a Kék útvonala melletti kerítésen keresztül szemléltem.

A Hévízi-gyógytó Európa legnagyobb melegvizes gyógytava. Tőzegmedrű forrástó, amely 38 fokos vizet bocsát a test kényeztetésére. A látványt csak fokozza a tavat körülölelő erdő, a vízfelszín felett lebegő páraréteg, valamint a víz felszínén úszó temérdek tündérrózsa. 

Ezúttal nem a jól megszokott bakancsomban mentem, hanem a régebbi túracipőmben. Kicsit viharvert szegény, hisz az elmúlt három évben sok kilométert tettünk meg együtt. Tettük ezt többek közt a Kanárin, valamint Közép-Amerikában is. A lábbeli váltásra azért került sor, mivel a legutóbbi túrán észrevettem, hogy a bakancs bőre több helyen kirepedt. Sajnos volt egy hosszabb túra, melynek során nem kezeltem megfelelően. Marad tehát egy-egy rövidebb kiruccanásra.

Hévíz belvárosán viszonylag hamar átértem, kerülgetve a rengeteg turistát. Pecsételtem a busz pályaudvarnál, majd következett a külváros. Hosszan sorakoztak egymás mellett a panziók, szállások. A cirill betűk láttán, gondolom jelentős lehet az orosz vendég is.

Hévíz külvárosát képező, egykori független községen, Egregyen is keresztül haladtam. Mindenfelé szőlők, pincék, vendéglátó helységek. Nem messze volt egy kicsiny temető, ahol az Árpád-kori templom áll. Tetszenek ezek a kicsiny templomok. Emberközelibbnek érzem őket, mint az agyon aranyozott, díszített társaikat. Kicsit megpihentem a falai közt, a kicsiny padokban.

Egregy után bevettem magam a kicsiny erdőbe. Egy-egy szeder szemet találtam ugyan, de nem volt olyan mennyiség, mint legutóbb a Zemplénben. Egy-egy helyen a már megszokott magasabb aljnövényzet, ám a hosszú nadrág ezúttal is védett. Kijutva az erdős részről, a műúttal párhuzamosan haladtam. Egy régi zsidó temetőnél, magam is megemlékeztem a szokott módon, egy kis kavics emlékműre történő ráhelyezésével.

Elérve a műutat, kicsit vissza fordult az út, mivel az ott lévő Gyöngyösi csárdánál pecsételni kellett. Az egykori bakonyi, és zalai betyárok kedvelt csárdája 1729 óta fogadja a betérő vendégeit. Fogadott engem is, azonban én csak egy korsó sört rendeltem. Közeledett ugyanis a napi szakaszom vége, így nem akartam a megérkezés előtt enni.

Mint ahogyan említettem, közeledett a napi cél helyszíne. Rezin terveztem megszállni, valahol a faluban, vagy annak környékén. Előbb megkerestem a helyi kocsmát, s a pecsétjét, majd következhetett a szállás. Ahogy szétnéztem a faluban, nem igazán láttam olyan területet, ahol felhúzhattam volna a sátramat. Már éppen terveztem elhagyni Rezit, amikor felfedeztem egy kapun a Laky Demeter turistaház hirdetését. A felfedezést telefonhívás követte, majd rövidesen meg is jelent a tulajdonos. Fél órán belül már állt is a sátram a frissen nyírt pázsiton, a gyönyörű vendégház udvarán.

Jól esett a forró zuhany a megtett kilométerek után. Kicsit sajgott a hátam, a vállaim, s a talpaim. Vacsora után hamar álomba is szenderültem, hisz másnapra kicsivel többet terveztem. El akartam jutni Sümegre.

2017. augusztus 20. (vasárnap) 14:49 (UTC+1) - Domoszló

Hát nem mondanám, hogy őszinte volt a mosolyom, amikor hajnal háromkor megébredtem. Mit meg nem tesz az ember egy napfelkeltéért. Gyorsan összepakoltunk a lámpánk fényénél, és miután megtöltöttük a kulacsokat az isteni forrásvízzel, ettünk pár kekszet. Nem húztuk tovább az időt, mivel indulnunk kellett.

Felkapcsoltuk a fejlámpáinkat, s elindultunk a Kis-Milic irányába. Körülbelül egy órányi útra volt, s nagyjából ennyi időnk is volt a napfelkeltéig. Koromsötét vett minket körül. Nem is gyalogoltam még a sötétben, amióta kékezem. Kicsit olyan érzésem volt, mint két éve, amikor Tikal romvárosánál gyalogoltam a sötétben, hogy megmásszam a piramist a napfelkeltéért. Akkor nem sikerült megpillantanom a felkelő napot, ezúttal nagyobb volt az esély.

Majd elfelejtettem! Előző este, miután már besötétedett, épp a forráshoz indultam, amikor a lámpám fénye egy egérre esett. Össze volt kuporodva, semmire nem reagált. Hosszú percekig figyeltük, de semmi reakció nem volt. Úgy hagytuk szegényt, bíztunk benne, hogy reggelre helyrejön. Így is lett, mire újra odaértem, már csak hűlt helyét találtam.

Hát nem volt egy sétagalopp az utolsó napunk kezdete. Csak felfele mentünk, egyre feljebb és feljebb. Időnként egy-egy pillanatra megálltam, de annyira nem, hogy levegyem a táskámat. Már kezdett világosodni, amikor az utolsó emelkedőhöz érkeztünk. Ahogy közeledtünk a Kis-Milic csúcsához, már tisztán kivehető volt a kilátó.

A 880 méter magas, kis-milici csúcsra felérve, már csak fel kellett másznunk a két évvel átadott Károlyi-kilátóra. A négyszögletes, háromszintű, fából épült kilátó tetejére épp időben értünk fel, mert már kelt is fel a nap. Ahogy ott álltam, és néztem az előttem felkelő napot, valami nyugodtság fogott el. Nem tudom leírni, bárhogy próbálom is. Egyszerűen csak néztem, ahogy a nap sugarai előtörnek a távolban, s bevilágítják fényükkel az előttem álló Hegyközt, és a Zempléni-hegység északi részét.

Időközben eléggé feltámadt a szél, s mi is fedezéket kerestünk a kilátó falai közt. Ricsi felerősítette a matracát a kilátó faszerkezetére, s a kapott szélmentes helyen nekiállt a víz forralásához. Pár perc múlva már kortyoltuk is a friss "gyors" kávét. 

Miután elfogyasztottuk a reggelinket, folytattuk az utunkat a nem messze lévő Nagy-Milic csúcsához. A 895 méteres csúcsig végig a magyar-szlovák határvonalon haladtunk. Maga a csúcs is ott van, s mára csak egy kőoszlop hirdeti a szlovák oldalon. Itt volt egykoron az Országos Kéktúra keleti végpontja. Innen indult 1979-ben, a Rockenbauer Pál vezette Másfélmillió Lépés Magyarországon nevű műsor forgatócsoport, hogy végigjárják a Kék jelzést.

Ottjártunkkor nem volt lefestve a szlovák címer. Ricsi említette, hogy gyakran lemázolják a címert, ami ugye további feszültséget generál. De jó is lenne, ha ezek a cselekedetek, feszültségek megszűnnének. Megszűnnének mindenki részéről. Kevesebb lenne a probléma a világban.

A Nagy-Milictől már csak lefele haladtunk. Szűk nyolc kilométer volt már csak hátra a Kék keleti szakaszából. Találkoztunk több túrázóval is, mielőtt az utolsó előtti pecsételőhelyre értünk volna. Természetesen az elmúlt napokban tapasztalt magas aljnövényzet ezúttal is jelen volt. Utoljára még megmutatta magát, mielőtt beértünk volna Hollóházára. Most már tényleg nagyon közel jártunk. 

Mielőtt beértünk volna Hollóházára, egy házaspár jött velünk szembe, hasonlóan nagy hátizsákokkal. Mint megtudtuk, azon a reggelen indultak el a Kéken, ezek volt az első kilométereik. További sok szép kilométereket kívántunk nekik az előttük álló Kékre. Mi pedig célba vettük az Országos Kéktúra turista útvonal keleti pontján álló emlékkövet. 

Mivel többen kezdik itt a Kéket, mások viszont itt fejezik be, ezért a kilométerkő egyik oldalán a 0-ás, másik oldalán az 1160-as kilométer szám van felfestve. Jómagam egyiket sem csináltam, hisz még hátra van egy kicsi. De a keleti végponthoz mindenképpen elértem, így hát az 1160-as szám lett a nyerő. Utoljára a Camino-n láttam 0-ás kilométer követ, Fisterra partjánál, az Atlanti-óceán szélén. A következőt, ha Isten is úgy akarja, Írott-kőnél fogom.

Ugyancsak itt áll egy emlékmű, mely szintén a Kéktúrának állít emléket. Az emlékművön álló táblán még 1100 kilométer hosszan vezetett a Kék. Amikor én négy éve elkezdtem, már 1128. Az azóta történt útvonal változtatások eredményeként jelenleg 1160 kilométer. 

Miután megérkeztünk tehát a végponthoz, ideje volt koccintani az örömre. Be is tértünk a közelben lévő vendéglátó helységbe, ahol megünnepelhettük a sikeres megérkezésünket. Időközben több érkező vendég is érdeklődött felőlünk, látván a méretes hátizsákjainkat.

A busz indulásig volt még egy kis időnk, így meglátogattuk a híres Hollóházi Porcelángyárat. Itt is a '90-es évek elején jártam utoljára, s a hogy lenni szokott - ha gyermekkorában látta utoljára az ember - minden kicsinek tűnt. 

Bár a múzeum jelenleg átalakítás alatt állt, azért sikerült bejutnunk. A felújítás miatt kicsit össze volt zsúfolva minden, de így is szépen összefogott képet kaptunk a méltán híres hollóházi porcelán történetéből. Egy-egy darabot magam is felismertem, mely típusokból nekünk is van. 

Sajnos a rendszerváltás, s az azt követő privatizáció, a korábbi ezer főről alig ötven főre csökkentette az alkalmazottak számát. Az évtizedek során azonban olyan világhírre tett szert az itt gyártott porcelán, hogy Japántól az Egyesült Államokig, Svédországtól Ausztráliáig mindenhol ismerik. Remélem eme ismertség még sokáig fenn fog maradni.

Szóval kedves Olvasóm, mint már említettem, elérkeztem az Országos Kéktúra keleti végpontjához. Pár kilométer híján az ezredik megtett kilométerhez. Ezáltal Keszthelytől Hollóházáig, összefüggő szakaszon van meg az eddigi teljesített Kéktúra. Hátravan még a Keszthely és Írott-kő közötti szakasz, amelyet nemsokára folytatom.

Hollóházáról Sátoraljaújhelyre busszal mentünk, ahonnan vonattal folytattam Budapestre az utat. Ricsitől Szerencsen elköszöntem, bízván abban, hogy a közös túrázást hamarosan folytatni fogjuk. Budapestre felérve, egyenesen a hőgyes utcai unitárius templomhoz mentem, ahol Zsófi és Aba már vártak. Az este hátralévő részében szétnéztünk a pesti éjszakában, hosszan beszélgetve. Másnap tovább bővült a veterán Via Unitariana-s barátok köre, hiszen Kati és Gyuri látott minket vendégül egy kiadós, finom ebédre az otthonukban.

Még egy dologgal tartozom. Az elmúlt hetek, hónapok, s megtett kilométerek alatt rengeteget gondolkoztam azon, hogy hogyan tovább. Mint ahogyan már többször is leírtam, éreztem, hogy valami megváltozott. Nem tudtam vissza állni a mindennapokba, legalábbis nem úgy, ahogyan előtte voltam. Mindenképpen olyan dologra, olyan munkára, foglalkozásra vágytam, amivel ha kedvem tartja, a világban bárhol dolgozhatok. Hosszas hezitálás után megszületett tehát a megoldás, melyet tett is követett. Budapesten járva, a Kálvin-téren talált, Luther Márton idézetét is a sajátoménak éreztem, hisz állandóan úton akarok lenni. Folyton magam mögött akarom hagyni a megszerzett tudást, s keresni azt amit még nem tudok. S hogy mi az? Nemsokára kiderül ...

2017. augusztus 19. (szombat) 09:42 (UTC+1) - Domoszló

Utolsó előtti naphoz érkeztünk a Kéktúra keleti szakaszán. Természetesen nem a Nagy Nyugodón fejeztük be az aznapi szakaszt, csak hát ugye valahogy le kellett zárnom a 26-ik szakaszt. Szóval ebédeltünk, pihentünk, majd egy újabb emelkedővel folytattuk a Kéket. Tegnap este még úgy gondoltuk, hogy Bózsváig ma eljutunk, ma reggel módosítottuk Kishutára, ma délután pedig úgy voltunk vele, hogy elég lesz Nagybózsva is. Kicsit kivette az erőnket a zempléni hullámvasút.

Tehát nekem maradt egy fél liter vizem, Ricsinek valamivel több. Továbbra is meleg volt, és továbbra sem volt forrás. Kénytelen voltam tehát fogyasztani, szederrel enyhíteni. Néztük a térképvázlatot, hogy hol is találhatnánk forrást. Sajnos annyira távol volt a Kéktől, hogy nem érte volna meg. Minél hamarabb el szerettünk volna jutni az első településig, Vágáshutáig.

Elérve a régi pecsételőhelyre, egy vendégházat fedeztünk fel, egy kis tavacskával a kertjében. De szívesen csobbantunk volna a stégről a vízbe. Annak is örültünk volna, ha valaki kijött volna a házból egy kancsó hideg vízzel. De senkivel nem találkoztunk, kihalt volt minden. Nem úgy mint az erdőben lévő ösvény. Egy többsávos hangya-sztráda keresztezte utunkat. Olyan zúgást eredményezett, mintha egy méhkas lett volna. 

Elérkeztem addig a pillanathoz, hogy már csak pár korty vizem maradt, így Ricsitől kaptam. Ő is megkezdte az utolsó tartalék kulacsát. Ahogy néztük a térképvázlatot, nem voltunk már olyan messze Vágáshutától. Elérkeztünk egy fakitermelés színhelyére, ahol több száz köbméter kitermelt fa várt az elszállításra. De mást is találtunk. Egy félig tele palack vizet, amit valószínűleg az erdészek, favágók hagytak ott. Azon nyomban előkerült a vízszűrő betét, és percek múltán már ittuk is a hűvös vizet. 

Kellőképpen megnyugodva folytattuk hát az utat, ám újabb kellemetlenség jött. Egyre több bögöly kezdett el támadni minket, így hát mi is védekeztünk ellenük. Lassan a nyári túrákhoz be kell szereznünk egy trópusi hálós sapkát.

Már csak pár méter volt hátra Vágáshutáig. Beérve a faluba, nagyon megörültünk a jól ismert kék színű utcai kútnak. Megtöltöttük a kiürült kulacsainkat, magunk is többször ittunk. Pecsételtem is egyet, majd továbbmentünk. Beérkeztünk tehát a Huták földjére.

A környékbeli településeken annak idején, a 18-ik században üveghuták működtek. Lakói kezdetben hutás mesterek, inasok voltak, majd a felvidéki Gömör és Árva megyékből érkeztek szlovák favágók. Vágáshután még ma is a lakosság 19 %-a vallja magát szlováknak. Ez tükröződik a község kétnyelvű tábláján. Vágáshutát a Fő utcán (Ulica Hlavná) keresztül hagytuk el, majd rövid időn belül magunk is letértünk a műútról. Várt még ránk egy böglyöktől, szúnyogoktól hemzsegő rész, majd egy meredek emelkedő, mielőtt Nagyhutára értünk. A falu előtti kiserdőben hirtelen röfögést hallottunk, ám hamar megnyugodhattunk, hogy nem vaddisznótól jött. Rengeteg mangalica disznót láttunk, egy elkerített részen, valószínűleg a falué lehetett.

Nagyhután kicsit belassultunk, hisz a napi végcélunkhoz érkeztünk. Annyira belassultunk, hogy mire a kocsmához értünk, már csak a távozó vendégekkel találtuk magunkat szembe. De a kocsmárosné volt olyan rendes, hogy visszajött velem, és kiszolgált jó pincehideg sörrel. Még egyszer óriási köszönet érte.

Szállásunk a falu főterén volt, az önkormányzat szomszédságában. Volt pázsittal fedett terület a sátrainknak, volt vízcsap, valamint rönkasztal, padokkal a vacsorához. A hét eddigi legjobb helyét találtuk meg a szállásunknak. 

Reggel korán keltünk, s miután reggeliztünk, összepakoltunk, indultunk is Kishutára. Végig műúton haladtunk, egészen a kisvasútig. Ott egy kiskocsmát találtunk, s mi be is tértünk egy kis frissítőre. Hála az ingyenes wifi-nek, a "civilizációba" is visszatértünk, egy röpke időre. 

Nem siettünk, mert aznapra csak Füzérig terveztünk menni. Bár a távolság közel annyi volt, mint az azelőtti napon, de nagyrészt sík terepen. Következett Bózsva, mely egy órán belüli távolságra volt. Az út szélén megannyi domboldalba ásott pincéket, kisebb üregeket láttunk. Olyanok voltak, mint valami barlanglakások.

Bózsvára beérve, ismét pecsételtem, majd továbbindultunk a község központjához. Hirtelen egy népesebb csapat jött velünk szembe, én pedig azonnal megismertem a csapat első tagját. Gábor volt, akivel a Camino-n második magyarként találkoztam. Jó volt Őt viszontlátni, még jobb volt azt látni, hogy ő is kékezik. A csoportban volt még egy srác, aki szintén annak idején járta a Szent Jakab Utat, mint én, de vele akkor nem találkoztam. 

Elbúcsúzva Gáboréktól, egy tó mellett haladtunk el. Sajnos ebbe sem csobbantunk, pedig még egy szökőkút is volt. Továbbhaladtunk Füzérkomlós irányába. A távolban már látszódott a Füzéri vár.

Füzérkomlósig vegyes terepen haladtunk. Volt amikor a tűző napon, szántóföld mellett, de akadt olyan is, hogy félárnyékban lombok alatt. Egy-egy részen ismét magas aljnövényzet volt, amit fokoztak még a bokrok belógó ágai. Az egyik képnek akár ez is lehetne a címe: keresd meg Ricsit a képen.

Füzérkomlóson áthaladtunk, a falu szélén álltunk csak meg, elkölteni az ebédünket. Vizet nem tudtunk vételezni, de ma sokkal jobb volt, mint tegnap. Meg Füzér sem volt már olyan messze. Látótávolságon belül volt.

Mint ahogyan a képen is látszódik, a Kék a műútról letérve, a mezőn folytatódott. Az út régebben az aszfalton vezetett, de az újabb változtatás lehozta róla, és a mezőn keresztül vitte. Nagyon meleg volt már, vágytunk egy újabb hideg hűsítőre. 

Füzérre beérve, első utunk a hőn áhított hűsítőhöz vezetett. Kicsit megpihentünk, mielőtt nekivágtunk volna a várnak. Füzér a mai Magyarország legészakibb települése. Első birtokosa 1205 és 1209 között Bánk Bán volt. Utána II. Andráshoz került a területén lévő várral együtt, s onnantól királyi birtok volt. A 16-ik században, többek közt Perényi Péter, a Szent Korona őrzője is a vár birtokosa volt. Magát a Szent Koronát is a várban őrizték 1526-ban, a mohácsi csata után.

A településen is keresztül megy a Szent Erzsébet Út, amely Sárospatakról indul, és a felvidéki Kassán ér véget. Az Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett zarándokútvonalat öt nap alatt be lehet járni. Ricsivel fel is írtuk a bakancslistánkra.

Mielőtt megindultunk volna a várba, pecsételtem, majd benéztünk a helyi boltba, megvenni a vacsorának valót. Késő délutánra járt már, nem biztos, hogy mire a várból visszaérünk, még nyitva találtuk volna. A várat egy gyalogösvényen keresztül közelítettük meg. Az alsóvár kaputornyán keresztül léptünk be, s az ottani recepción hagytuk a hátizsákjainkat.

Egy teljesen újjá varázsolt várba nyertünk bebocsátást. 2013-2015 között, jelentős európai uniós forrásból, rekonstrukciós munkálatokat végeztek, melynek során megújult az alsó-, felsővár, palotaszárny, a várkápolna, és az alsó bástya. A jegypénztáros hölgy szerint, a közelmúltban "Citrom díjjal" jutalmazták a füzéri várat. Nem tetszett ugyanis a hozzá értőknek a felújított vár. Kicsit a csókakői vár jutott eszembe. Sokaknak nem tetszik, a manapság felújított vár, amikor teljesen új, korhű anyagokkal felépítik úgy, ahogyan annak idején kinézhetett. Ezeket korabeli leírások, leletek, adatok alapján teszik. A végeredménynek természetesen nem mindenki örül. Építészeti viták, élesen negatív értékelések is születtek. 

A felsővárba a sziklafalba vájt lépcsőkön keresztül jutottunk fel. A kapubástyán túljutva, a vár belső udvarába jutottunk. Legelőször a kiállított gazdasági épületet, a konyhát tekintettük meg. Mellette került kialakításra, a hajdani reneszánsz konyhakert is.

Modern módon, kiállítási tárgyakkal, valamint kép-, és hangok útján, digitális technikával is bemutatták a korabeli vár mindennapi életét. A palota épülete is felépítésre került, ahol egy-egy szobán keresztül tovább bővítettük az ismereteinket.

A Perényi család után a vár a Báthoriaké, majd a Nádasdy családé lett. A Nádasdiak, a Wesselényi-összeesküvésben való részvételük okán  a birtokot elvesztették, s a megszálló császáriak pusztulni hagyták. A környék lakossága kőbányaként használta a várat.

Megnéztük egy filmvetítésen a vár történetét, majd kicsit megpihentünk a vár kápolnájában. A falakon megtalálhatóak voltak a vár birtokosainak zászlói. Természetesen itt is minden felújított, megépített volt. Kevés volt az olyan rész, ami előtte is megvolt.

A várkápolna után, egy rövid ideig magunk is a kerek asztal lovagjai lehettünk, majd mi magunk is kardot rántottunk. Tettünk példáját ezúttal is többen követték. A legfelső szinten került kialakításra többek közt egy numizmatikai kiállítás, mely a középkor forgalomban lévő pénzérméit ismertette. Kedvencem az első erdélyi fejedelem, az unitárius vallású János Zsigmond ezüst tallérja volt.

Utoljára kitekintettünk a vár ablakából a szemben lévő Nagy-, illetve Kis Milic csúcsára. Ott terveztük Ricsivel megtekinteni a holnapi napfelkeltét.

Végezvén a várlátogatással, újra az alsóvár felé vettük az irányt. Útközben ismét szerencsénk lett, mivel az ösvény mellett újabb négylevelű lóherét pillantottam meg. De még milyen szerencsénk! Leérve a közeli étterembe már záráshoz készülődtek, ám még megengedték, hogy egy fél órát töltsük a mobiltelefonjainkat. Sőt! Még egy-egy korsó sört is adtak.

Többszörösen feltöltődve indultunk el a közeli Várforráshoz, ahol az éjszakánkat terveztük eltölteni. A forrás az erdőben van, a várhegy oldalánál. A bővizű forrás felett sátort bontottunk, és hamarosan már ropogott is a tábortűz.

A lángok fényénél fogyasztottuk el a vacsoránkat, majd nyugovóra tértünk. Másnap ugyanis korán terveztük az ébredést. Egészen pontosan hajnali háromkor. Mint említettem, a napfelkeltét a Kis-Milicről, a kilátó tetejéről szerettük volna megnézni.

2017. augusztus 17. (csütörtök) 21:28 (UTC+1) - Domoszló

Igaza volt Ricsinek. Egy-két szúnyogtól eltekintve, elmaradt az invázió. Annyira mélyen aludtam, hogy nem ébredtem meg, amikor Ricsi ismerősei ellátogattak hozzánk. Reggel hétkor ébresztettek minket, táborlakókat. Szigorú, katonás rend szerint történt minden. Trombita szó, sípszó, figyelemfelhívások. Még ennyi perc a reggeli tornáig, még annyi a reggeliig. Mintha Houstonban lettem volna, az űrállomáson.

Csatlakoztunk mi is a spártaiakhoz, és elfogyasztottuk a reggelinket. Kicsit későre járt, s sok kilométer volt előttünk, de nem tudtam volna korábban kelni. Úgy voltunk Ricsivel, hogy majd napközben behozzuk a lemaradást. Kemény terep várt ránk, hisz a Zemplénnek azon szakasza következett, amely úgy néz ki mint egy hullámvasút. Hegyre fel, hegyről le. 

Kifele menet megtekintettem a II. kerületi csapatzászlót, majd elköszöntünk vendéglátóinktól. Ők még vasárnapig maradtak, de az aznapi csapatzászló felvonása után Sátoraljaújhelyre indultak, strandolni. Vágytak is ezek az ifjú spártaiak egy finom gyros-ra. 

Gyuri visszavitt bennünket Makkoshotykára, mi pedig újra hátunkra vettük a zsákjainkat, s elköszöntünk Tőle. Még vásároltunk pár dolgot a boltban, mert napközben erre nem lett volna lehetőség. Végig a hegygerinc közelében terveztünk haladni, így távol voltunk minden lakott területtől. Erre kellett gondolnunk amikor az ivóvizet vételeztük. 

Első állomásunkig, a Cirkáló tanyáig egy órát írt az igazolófüzetem. Vegyes terepviszonyok között haladtunk. Volt benne erdő is, volt mező, s kicsit keresgélni kellett a jelet is. De csak egy kicsit. Amióta Baktakéket elhagytuk, a jelekre nem nagyon panaszunk.

Jó melegen sütött a nap, s kezdett fogyni a víz is. Utólag belegondoltam, hogy még egy palackkal magunkkal kellett volna vinnünk. A baj, hogy forrás nem igazán volt ezen a részen, közvetlenül a Kéken. Annyit tudtunk könnyíteni, hogy egy-egy marék szederrel könnyítettük a szomjunkat. Az is segített, hogy többnyire lombok alatt haladtunk.

Amikor megérkeztünk a Cirkáló tanyához, hangos fogadtatás fogadott bennünket. Egy kutya rohant elénk, ám a kezdeti reakcióját hamar megváltoztatta. Miután pecsételtem egyet az igazolófüzetbe, már barátságosabb volt. Társa is megjelent, ám ő csak a fűben pihent.

Maga a bélyegző egy istálló falán volt. Amíg ott voltunk, a lakói is előjöttek. Két kecske kíváncsian fürkésztek minket. Mi meg az ő gazdájukat, hátha kapunk egy kis vizet, de sajnos a gazdák nem jöttek elő. Láttunk egy kerekes kutat, de úgy voltunk vele, hogy valahogy beosszuk azt, amink van.

Egy rövid pihenőt követően folytattuk az utat. Szederbokortól szederbokorig. A szervezetem vastartalma gondolom rendbe jött ennyi szedertől. Egy kicsit változott a Kéktúra útvonala a következő részen, mivel a korábbiak szerint a pecsételőhely a Bányi-nyeregnél volt. Onnan azonban tovább vezették a Kéket Sátoraljaújhely felé, egészen a Nagy Nyugodóig, majd pedig visszakanyarodott, így az új rész plusz öt kilométert hozott. Ez elég volt ahhoz, hogy még több vizünk fogyjon.

Elhaladtunk a Rákóczi fánál, majd folytattuk a hegyre felmászást, hegyről lemászást. Egy-két szakasz után kénytelen voltam megállni, elővenni a féltve őrzött kulacsomat. A három palackomból már csak kettő volt. Egyet az ebédhez szántam, így az első településig, Vágáshutáig csak egy palack marad.

Egyik résznél megláttunk egy táblát, ami egy pihenőhelyet jelölt, ivóvízzel, de ehhez le kellett volna térnünk a Kékről. Úgy döntöttünk Ricsivel, hogy megyünk tovább, valahogy majd csak lesz. Kicsit fáradtan érkeztem a 26-ik szakasz végéhez, a Nagy Nyugodóhoz. Ricsitől pár száz méterrel le is voltam maradva. A pecsételőhelynél tartottuk az ebédszünetünket. Az ebédszünetünket, melyet egy kis sziesztával kiegészítettük. A sziesztánkat, amelynek végén már csak egy fél liter vizem maradt ...

2017. augusztus 16. (szerda) 20:25 (UTC+1) - Domoszló

Ismét nyugodt éjszakánk volt, bár Ricsi említette, hogy hajnalban valaki a sátrunk mellett sétált a kutyájával. Mindenesetre én semmit nem vettem észre, mélyen aludtam. Hét körül már reggeliztünk. A gázfőzőmmel lehet valami gond, mert azt vettem észre, hogy a gumitömítését minden egyes ki-, és betekerésnél roncsolja. Tetszett a Ricsi gázfőzője, amit kis méretűre össze tud hajlítani. Hiába, mindig tanul az ember. 

Végezvén a reggelivel, összepakoltuk a cuccainkat, majd jöhetett a fogmosás, s a vizes flakonok megtöltése. Mindezt újra Regécen tettük, mivel az éjszakai szálláshelyünk egy kis kitérő volt a Kékről. Ismét hőségnek ígérkezett a napunk.

Jómagam ezúttal is hosszú ujjú nadrágban indultam el, mert számítottam az árnyékra, valamint a magas aljnövényzetre. Gyorsan magunk mögött hagytuk Regécet, s Makkoshotykát tűztük ki mára célnak. Jobban mondva az attól nem messze fekvő Hercegkutat, ahol a cserkésztábor volt.

Kemencekőhöz érkezve, kicsit megpihentünk. Egy tábla található itt, mely ismerteti a Kéktúra kialakulásának történetét. Többször írtam róla magam is, így ezúttal nem teszem. Megemlítem viszont, hogy a tábla szerint itt állt egy szentkép is, valamint egy feszület, melyek sajnálatos módon a vandalizmus áldozatai lettek.

A felfele tartó menet később viszonylag sík terepre váltott, de az árnyékos részek szerencsére maradtak. Időnként egy-egy újabb telepítésű erdőrész mellett haladtunk el. Regéc vára is feltűnt még egyszer, ezúttal egy újabb oldaláról.

Mivel meleg volt, fogyott a víz rendesen. Ricsinek ivótasakja volt, melyből folyamatosan egy-egy kortyot vett magához. Nekem azonban a szokásos három darab fél literes palack. Tudtuk azonban, hogy elérve az Istvánkúti turistaházat, az ott lévő forrásnál újra tölthetünk.

Az Istvánkúti turistaház valamikor erdészház volt, s a környező területen kaszáló volt. Az itt kaszált fű biztosította az erdész állatainak a bőséges táplálékot. Mára a gerendaház sajnos lakatlan, de szerencsére a területet évente karbantartják, megőrizve annak sajátos állat, s növényvilágát.

Miután felfrissültünk a ház melletti forrásnál, jöhetett egy frissítő étkezés is. Mostanra kialakult egy stabilnak mondható "Kék" elemózsiám, melyet magammal viszek. Ilyen a kétszersült, kolbász, sajt, koktélparadicsom, májkrém, erőspaprika. Ezekből annyi napi adagot viszek, amennyi napra megyek.

Ahogy falatoztunk, több túrázó is megérkezett a helyszínre. Előbb egy apuka a hátán hordott kisfiával, majd később egy népesebb csapat. Ezek a szakaszok sűrűbben látogatottak, mint az eddigi szakaszaim. Miután felfrissültünk, megindultunk tovább. Ebéd utáni desszertünket is sikerült begyűjteni az erdő szederbokrairól.

Szóval csemegéztük a szedret, ami természetesen kellő mértékben lassította a gyaloglásunkat. Teljesen más valakivel együtt gyalogolni, mert ilyenkor beszélget az ember, és úgy tűnik, hogy gyorsabban telik az idő. Időnként azonban mi is elszakadtunk egymástól, hisz kell egy kis egyedüllét mindenkinek. Ezúttal is jutott idő egy kis bolondozásra, mikor megláttuk a félig kidőlt fát. 

Elértünk a következő pecsételőhelyre, valamint pihenőhelyre. Újabb erdészház, újabb lakatlan épület. Gondolom, időnként ki van adva az Eszkála erdészház is, de sokkal jobban is lehetne vele, valamint a többi hasonló épülettel gazdálkodni. Ezen töprengtünk Ricsivel is. Mennyivel jobb lenne, ha egy napi járótávolságokra lennének olyan turista házak, ahol lenne állandó személy(ek), ezzel munkát adva neki(k). Lennének étkező, tisztálkodó, alvó helységek. Lenne lehetőség egy-egy könnyebb étkezésre is.

Utolsó napi adagunk következett, Makkoshotykáig bő tíz kilométer. Kezdetben erdőben folytattuk, ahol tovább szedreztünk. Egyik helyen erdészekbe is botlottunk, akik egy munkagéppel érkeztek. Kiérve az erdőből, egy újabb legelő következett, aminek a tetején egy újabb, rövidebb pihenő következett.

A Zsidó réten meghagytak egy régebbi útjelző táblát, olyat, amilyenek akkor voltak, amikor a Kéket elkezdtem. Továbbmenve, újabb erdős, árnyékos részen haladtunk, többnyire széles úton. A tábla szerint már nem sok volt hátra. Ricsi figyelmeztetett, hogy bár lejtőn fogunk lefele menni, de teli lesz magas aljnövényzettel. Hát volt is csalán, behajló ág, s egyéb hasonló dolog.

Makkoshotykára beérve olyan érzésem volt, mintha Spanyolországban lennék. Alig voltak az utcákon, s meleg is volt. Mintha mindenki sziesztázott volna. Ebből a gondolatvilágból az egyik házból kiszűrődő zene ébresztett fel. Valakik már délután mulatoztak.

Betértünk az egyik kisboltba, ahol elfogyasztottuk a napi jutalom italunkat. Közben megérkeztek az aznapi vendéglátóink is, Attila és Gyuri személyében. Velük együtt mentünk tehát a közeli Hercegkútra, a a II. cserkészkerület által szervezett cserkésztáborba.

Már a belépésnél kiderült, hogy nem egy átlagos táborról volt szó. Minden tábor egy-egy tematika köré épül. Jelen esetben az ókori görög világ volt. Minden cserkész szövetség egy-egy görög városállamot választott. A szerencsi Szent Imre herceg cserkészcsapat Spártát választotta.

Érkezésünkkor épp számháborúzás zajlott. Eszembe jutott a gyerekkori táborozásom, amikor magam is ezt játszottam. Annak idején pont a rendszerváltáskor lettem úttörő, ám röviddel ezután hagyományőrző vált belőlem. Mi is táboroztunk sok helyen, többek közt Solton, ahol indiántábort építettünk. Jó volt viszontlátni, hogy manapság is táboroznak a gyerekek. Persze nekik úgy kezdődött, hogy a mobiltelefonokat le kellett adják. Hiába, változnak az idők.

Bevallom őszintén, nem sok fogalmam volt a cserkészetről idáig. Azt sem tudtam például, hogy bal kézzel fognak kezet. Ittlétem alatt kicsit bővebben betekinthettem a cserkészet mindennapi életébe. Tartottunk egy közös vacsorát, melyet ima indított, és ima zárt. Vacsora után lezuhanyoztunk a tábori zuhanyzóban. Este csapatzászló levonás következett, melyet egy nagyobb téren rendeztek meg. Erre az alkalomra minden cserkész felvette a maga khaki színű ingét, valamint zöld nyakkendőjét. A tábor vezetősége visszavonult a napi események megtárgyalására, mi pedig kivonultunk Ricsivel és Gyurival, valamint a hálózsákokkal. A nádas szélén terveztünk éjszakázni. Ricsi szerint nem volt várható szúnyoginvázió. 

2017. augusztus 15. (kedd) 19:53 (UTC+1) - Domoszló

Mire felértünk a vár parkolójába, már tizenegy körül volt. Úgy terveztük, hogy egyből a vár alatti vendéglőben kezdünk, ám csak déltől volt nyitva. Frissítettünk egyet a parkolóban lévő hideg vízzel, majd a vár bejárata felé vettük az irányt.

Próbáltam vissza emlékezni a régmúlt időkre, amikor utoljára jártam a várba, de nem sikerült. Bárhogyan gondolkoztam, sehogy sem tudtam felidézni az akkori várat. Természetesen azóta felújításon esett át a vár, így más képet festett eleve.

Ricsivel lepakoltuk a hátizsákjainkat, majd szétnéztünk a vár belső udvarán. Szépen fel volt újítva minden. Természetesen, mint minden várban, itt is akadt még tenni való, erre a jövőben biztos sor kerül. Maga a vár legkorábbi része valószínűleg a tatárjárás után épült meg. A török időkben hol a császáré, hol a királyé lett. A kuruc időkben fontos szerephez jutott, ám a császáriak 1701-ben lakhatatlanná tették.

Szemrevételeztük a puskapor őrlésére szolgált malmot, valamint a belső várban kiállított fémketrecet. Büntetés volt a középkorban egy-egy ilyen fémkalitka kiállítása, melyben valamilyen ítéletet hajtottak végre. Jelen korban viszont kiválóan alkalmas, egy vidám hangulatú kép elkészítésére.

Várlátogatásunkat a falak között folytattuk, ahol betekintést nyerhettünk a vár történetébe, a korabeli kiállított eszközök, képek, tárgyak által. A várnak több tulajdonosa volt a középkorban, gyakran foglalták el. Ennek megfelelően több család zászlója lengedezhetett a várfalakon. Ezekből is kaptunk egy kis ismertetőt. 

Külön öröm volt számomra felfedezni Erdély címerét. A XVI-ik, valamint a XVII-ik században többször került erdélyi nemes birtokába a vár, így érthető a dolog. Az egyik teremben pedig szenzációs kiállítást találtunk, amely egy jó pár terepasztalon keresztül mutatta be, a magyar történelmi eseményeket. Itt éppen a honfoglaló magyarok nyugati kalandozásait.

Lassan-lassan kifele kezdtünk szállingózni, mivel már délután egy óra volt. Kinéztünk még a boldogkői vár egyik látványos pontjához, az őrtoronyhoz. Nagyszerű látkép tárult elénk, az alattunk elterülő falu, valamint a közeli Zempléni-hegység vonulata.

Mielőtt elhagytuk volna a várat, megtekintettük a várbörtönt is. Hosszú, szűk lépcső vezetett le a mélybe, ahol annak idején rabláncra voltak fűzve a fogvatartottak. Különböző kínzóeszközökön keresztül mutatták be a középkori börtönök, vallatások világát. Jómagam szintén kipróbáltam egyik népszerű eszközt, a fakalodát. Tettem hamarosan követőkre talált, s a többi látogató is fényképezni kezdett.

A falakon lévő barlangrajzokat viszont nem tudtuk Ricsivel megfejteni. Egy rab unatkozhatott volna annak idején? Nem tudtuk kideríteni. Kifele menet egy békés ajtónálló szundított, így óvatosan kerültük ki. Lefele menet újra az étterem felé vettük az irányt.

A várhoz illően berendezett étteremben csak két korsó sörre tértünk be. Ahogy néztük, agyagkorsókban szolgálták fel, ám miután közöltük, hogy csak italt kérünk, s azt is odakint a teraszon, az agyagkorsókat felváltotta a műanyag pohár. Pedig szívesen koccintottunk volna az agyagkorsókkal ...

Kihörpintve a műanyag poharakat, megindultunk lefele a vár hegyéről, Boldogkőváralja irányába. Leérve a faluba, vásároltunk még pár dolgot a boltban, majd ebédeltünk egyet a falu központjában lévő pihenőhelyen. Következő állomásunk Arka települése volt, ahol a frissítő vízkészletünket töltöttük újra.

Sok szép parasztházat láttunk Arkán is. Volt olyan, amelyet még nem újítottak fel, de sok volt az eladó ingatlan is. Egyik jellegzetes díszítési elem volt a házakon a feszület. Kicsik, nagyok, melyeket a házfalakon helyeztek el, de gyakran állt a házak előtt.

Arka után Mogyoróska felé haladtunk tovább. Újabb erdő következett, melynek mindketten örültünk, ugyanis nagy meleg volt ismét. Jobb ilyenkor a fák, lombok árnyéka alatt gyalogolni. Több túrázóval is találkoztunk, akik az ellenkező irányban közlekedtek. Valószínűleg Regécről tartottak Boldogkőváralja felé.

Kiérve az erdőből, egy kisebb legelőn haladtunk keresztül, ahonnan már látszódott Regéc vára. Oda nem terveztük a felmenetelt, csak a várhegyet megkerülni. Egy kicsit pihentünk a közelben lévő forrásnál. Eddig nem volt panaszra okunk, már ami a forrásokat illeti. Jól esik egy-egy hideg forrásvízzel lehűteni magát a túrázónak.

Mogyoróskára egy kicsit nehézkesen jutottunk be, mivel előttünk egy csorda járhatott, összetaposva a sáros utat. Kerülgetnünk kellett a tócsákat, árkokat. Időnként egy-egy magasabb aljnövényzet is akadályt jelentett.

Mogyoróskán több kéktúrázó is meg szokott állni, ám mi most ugye tovább mentünk. Kicsit frissítettünk, majd a végső napi távunkba vágtunk. Regéc vára a falu fölé magasodott. Látszódott, hogy ezt a várat is újították a közelmúltban.

Elhagyva a falut, ismét erdőn keresztül vezetett az út. Kezdetben széles nyomtávú köves, erdei úton. Egyik részen épp egy erdei sikló keresztezte utunkat. Ricsitől tudtam meg, hogy Arka mellett egy nagyobb méretű példány is él, melyet a helyiek Samunak neveztek el, hisz gyakran feltűnik. Még szerencse, hogy csak most említette, Regéc előtt.

Regécre kicsivel este hét előtt értünk be. Első utunk a pecsételőhelyre vezetett, ami a Veronika panzió bejáratánál van. Még éppen elcsíptük a zárás előtti időpontot, így rendeltünk egy hideg sört, s fröccsöt. Jól is esett a hosszú nap végén. 

Végezvén a napi jutalom italokkal, továbbálltunk megkeresni az aznapi szálláshelyünket. Ricsi emlékezett egy helyre, amely pont a vár alatti részen van. Valóban gyönyörű helyen volt. Nemrég kaszált legelő, távol a gépkocsi forgalomtól, és kitűnő panoráma előttünk. Kell-e ennél jobb sátorozóhely?

2017. augusztus 14. (hétfő) 20:43 (UTC+1) - Domoszló

Egy hete kezdtem hozzá a Kéktúra folytatásához. Mint említettem, Ricsivel terveztem folytatni, Baktakékről, egészen a keleti végpontig, Hollóházáig. Annak idején, 2015 őszén Baktakéken fejeztem be a keleti részt, amikor Tónit kísértem legelőször. Ideje volt hát visszatérni.

Kora hajnalban indultam busszal Domoszlóról, majd Egerben átszállva, tovább Miskolcra. Reggel kilencre már meg is érkeztem. Ricsivel az érkezésem után nem sokkal találkoztam is, majd miután megvettük a gázfőzőnkhöz a palackokat, koccintottunk is egyet a viszontlátásra, valamint az előttünk álló hétre. Esős idővel indultunk, de tudtuk, hogy a hét további napjára jó időnk lesz. Baktakékre délután egy órára érkeztünk meg, s miután pecsételtem egyet, hozzákezdtünk a gyalogláshoz. Ricsinek nem kellett pecsételnie, ugyanis ezeket a keleti szakaszokat már korábban bejárta.

A hátizsákokra felkerültek az esővédő huzatok, de inkább afféle elővigyázatosságból. Felhős volt az égbolt, azonban esni nem esett. A talaj sem volt annyira átázva, mint amikor legutoljára errefelé jártam. Hamar magunk mögött hagytuk Baktakéket, s közeledtünk Fancsal felé.

Beérve Fancsalra, a pincesoron találkoztunk pár vicces táblával. Az egyik tábla épp arra hívta fel az arra kerékpározó figyelmét, hogy ajánlatos valamelyik pincébe betérnie. A helyi Kéktúra tábla pedig nem éppen kék színű volt.

Egyébként sikerült egy kicsit nosztalgiázni is. Egyik fancsali lakó ugyanis úgy döntött, hogy egy székely kapuval díszíti a portáját, az arra járó nem kis örömére. Legalábbis az én örömömre mindenképp.

Közben az időjárás még jobbra fordult, kezdett előbújni a nap. Jobb kedvünk lett, főleg, hogy láttuk már az elkövetkező napok meghatározó helyszínét, a Zempléni-hegységet.

Ricsi épp egy cserkésztábor építéséről jött. Tagja ugyanis a szerencsi cserkészeknek, akik meghívtak minket a hét folyamán. Makkoshotyka mellett, Hercegkúton táboroztak, ahova szerdán terveztünk eljutni. Addig viszont volt mit talpalnunk. Egy azonban biztos volt. Magunk mögött hagytuk a Cserehátat, és elérkeztünk Encs városához.

Encs kisvárosa a Hernád folyó völgyében fekszik, a Zempléni-hegység előszobájában. Annak idején, a Rákóczi szabadságharc egyik fontos állomása volt. Mi megállás nélkül haladtunk át rajta, mivel Gibárton terveztünk megállni. Odáig terveztük az első napunkat. Mint említettem, Ricsi pár hónapja már bejárta az itteni Kéket, így könnyebb volt a szálláshely kiválasztása. Emlékezetből dolgozott ugyanis. Gibárton, a Hernád folyó partján fel is állítottuk a sátrainkat, viszont előtte elfogyasztottuk a jutalom sörünket, fröccsünket. Ki-ki a választásának megfelelően.

Nyugodt volt az éjszakánk. Nem keltünk korán, csak fél hétkor hagytuk el a sátrakat. Összepakoltunk, majd kényelmesen megreggeliztünk. Ezúttal reggelire forró vízzel kevert, ízesített zabkását. Korábban nem próbáltam ki a túra során, de Ricsi már jól ismerte. Utána jött egy bögre kávé, majd megindultunk Hernádcéce felé. Előtte még pecsételtem egyet a Hernád partján.

Hernádcécéig bő öt kilométert kellett megtennünk. Ezt javarészt sík területen tettük meg, szántóföldek, gyümölcsösök mellett elhaladva. Kezdtek megjelenni a gyümölcsösök, különösképpen a barackosok, ugyanis közeledtünk Gönc felé, mely ugye méltán híres a barackpálinkájáról.

Ahogy haladtunk, sokat beszélgettünk. Volt miről, hisz régóta nem találkoztunk. Tapasztalatot cseréltünk a különböző túracuccokról is. A távolban már szépen kezdett kirajzolódni Boldogkőváralja vára. Általános iskolás korom óta nem voltam errefelé. Akkor jártam a várban, de mára szinte semmire sem emlékeztem. Ideje volt hát újra ellátogatni. De előtte még volt egy kis falu.

Hernádcécén pecsételnem is kellett. A pecsét egy szépen kidolgozott, fadobozban volt elrejtve. A pecsét után tartottunk egy kis pihenőt is, s a kulacsunkat is megtöltöttük. Szépen karbantartott kis település volt Hernádcéce. 

A következő pecsét a boldogkőváraljai vasútállomásán volt. Maga az állomás épülete valaha szebb napokat is látott. Sok felé látok hasonlóan lepusztult épületet, és elszomorít a dolog. Valamit kellene velük kezdeni, kitalálni hogyan is hasznosíthatnánk őket. Továbbálltunk, s egyre közelebb került a vár. Csodálatos volt nézni. Még csodálatosabb volt közeledni.

Az idő kezdett egyre jobb lenni. Felhő egyre kevesebb volt, a hőmérséklet meg emelkedett. A szél azonban kissé fújt, így az ing maradt. Maga a Kéktúra útvonala nem ment be a várba, ezért mi megszakítottuk a Kéket egy ideig. A várba egy bekötőúton indultunk el. Mellettünk egyre több autós haladt el, mind a várba igyekeztek.

2017. augusztus 06. (szombat) 21:09 (UTC+1) - Domoszló

Négy fal között aludtam tehát az éjjel. Sőt! Ágybetéten, hogy még egy kis luxussal tetézzem. Három dolgot tartok igazán fontosnak a mindennapi életből, melyeket nehéz szívvel nélkülözök egy-egy hátizsákos, hosszabb túrázás során. Ilyen a zuhanyzó, a mosógép és a kényelmes ágy. Lehet sokféleképpen tisztálkodni, moshatok kézzel folyóvíznél, alhatok akárhol, de az említett dolgokat nem pótolhatja. 

Reggel magam hoztam a szomszéd nénitől két vödör vizet, amit a mosogatáshoz használtunk fel. Kicsit elbeszélgettem a nénivel. Hajdanán nagyobb élet volt az udvaron, jöttek, mentek a szekerek, állatok. Amióta meghalt a férje, senki nem folytatja a gazdálkodást. A hajdani köves udvart mára zöld pázsit váltotta fel. Sajnálatos dolog, ám lehetett volna sokkal rosszabb. 

Eljött tehát az utolsó napom az idei Via Unitariana-n. Rossz érzés egy kicsit ilyenkor belegondolni, hogy egy hét ilyen hamar tovaszállt. Mintha tegnap indultunk volna. Összepakoltam tehát ezen a héten utoljára, s jöhetett a reggeli. E napi végcélunk, s egyben az idei utolsó állomásunk Székelyudvarhely városa volt. 

Az első pihenőnknél búcsút vettünk egyik gyalogló társunktól, Zsuzsától, majd folytattuk utunkat felfelé egy emelkedőn. Az időjárás, a reggeli borús időt leszámítva, egyre jobb lett. Kezdett előbújni a nap. Utunkat a legelőn keresztül folytattuk, egy népesebb, legelésző társaság mellett.

Felérve a tetőre, el lehetett látni egészen a következő kis faluig, Bencédig. Nem mást kértem hát fel a község bemutatására, mint annak szülöttjét, Zsófit. Beérve a faluba, első utunk a templomba vezetett, ahol már várt a tiszteletes asszony, valamint Zsófi családja. Édesanyja hajnali négy órakor kelt fel, és sütötte nekünk a finom pánkót. Ezúton is nagyon, de nagyon köszönjük ezeket a finom falatokat.

A finom falatok, valamint a hűsítő ásványvíz után bementünk a templomba. A templom történeti bemutatása ezúttal elmaradt, helyette énekeltünk egyet, s megköszöntük vendéglátóinknak a szívélyes fogadtatást. 

Gyönyörűen felújított temploma van Bencédnek. A templom 1857-1860 között épült, tornya 1993-ban. Maga a templom közvetlen környezete is ragyog, a kapu is nemrég lett kicserélve. Külön öröm volt számomra látni, hogy a régi kaput is megtartották.

Elbúcsúzva vendéglátóinktól, folytattuk utunkat. Kifele a faluból, Zsófiék háza mellett haladtunk el, ahol a kispadon Zsófi nagyapja várta az unokáját. 

Kiérve Bencédről, a nap is egyre jobban kezdett sütni. Sajnos nem volt nálam semmi fényvédő krém, így átváltottam hosszú nadrágra. Mivel a bő szárú, indiai nadrágról volt szó, nem volt annyira meleg benn járni. Annak idején emiatt is szereztem be. 

Ismét erdőn keresztül haladtunk, időnként kanyarogva, kövezett úton. Jó is volt a lombok között, élvezve az árnyékot, mert a nap egyre erősebben sütött. Ez idő alatt egy új ismerősre tettem szert, Tekla személyében, akivel hosszasan beszélgettünk. Kíváncsi volt az elmúlt éveimre, az átélt kalandjaimra. Jó volt azokat újra átélnem, ahogyan visszaemlékeztem.

Kis falvakon haladtunk keresztül, melyekben ismét találtam látnivalót. Egyik helyen még egy házfelújítást is felfedeztem. Szépen haladtak a felújítással, ötvözve a régit az újjal. Magam is ezt teszem Kolozson. Megmenteni a régit, kiegészítve az újjal.

Utolsó pihenőnkön jött még egy kis jégkrém. Addigra már rendesen égetett a nap. Többen éreztük is. Feltankoltunk ivóvízzel, s elindultunk utolsó szakaszunkra. Végig a műúton haladtunk, egymástól kicsit szétszakadva. Ezúttal egymagam haladtam, ugyanis szükségem volt egy kis magányra. Több dolgon is el kellett töprengjek. Ehhez pedig nem jön rosszul, ha egyedül mész. Előttem viszont valószínűleg már nem töprengtek semmin.

A hosszúnak tűnő út végén feltűnt Udvarhely. Három évvel ezelőtt Székelyudvarhelyen kezdtem a Via Unitariana-t, megismerve egy új vallást, új embereket. Megismertem és azóta a szívembe zártam. A valláshoz nem csatlakoztam, de azt elmondhatom, hogy Ők állnak hozzám a legközelebb.

A város szélén épp egy lovas rendezvény volt, rengeteg látogatóval. A városba ezúttal más irányból érkeztünk be, és az egyik közkedvelt étterem felé tartottunk. Itt ért véget a gyalogló tábor, az V. Via Unitariana. Lassan, lassan mindenki búcsúzkodott, ugyanis elkezdtek hazaszállingózni az emberek. Páran még rendeltünk, mielőtt indultunk. Jómagam egy gulyást rendeltem, hozzá az egyik kedvenc kolozsvári sörömmel.

Az utolsó megtett 25.64 kilométerrel együtt, a hat nap alatt, 139.25 kilométert gyalogoltam, gyalogoltunk. Mi, akik részt vettünk az ötödik Via Unitariana-n. Hogy lesz-e jövőre? Ezt nem tudjuk. Mindenképpen szeretnénk, hogy valami hasonló dolog legyen. Egy olyan hét, amelyen újra találkozhatunk, együtt lehetünk, elvonulva egy kicsit a világtól. Bízom benne, hogy jövőre újra beszámolhatok erről.

Bejegyzésem nem rendhagyó módon zárom, ugyanis utolsó képem nem kapcsolódik a bejegyzéshez. Legalábbis nem közvetlenül. A gyalogló tábor után ugyanis Kolozsra mentem, ahol a már említett kis házikón dolgoztam. A fáradalmakat a kolozsi sósfürdőn pihentem ki. Szükségem is volt rá, mivel hamarosan folytatom a Kéket. Bízom abban, hogy sikerül az Útra is újra rálelnem ...

2017. augusztus 06. (vasárnap) 11:12 (UTC+1) - Domoszló

Nyugodt volt az éjszakám, ezúttal sem zavarta meg semmi. Kora reggel a tehéncsorda vonulására ébredtem meg, ahogy végig kolompoltak az utcán. Kicsit még visszaaludtam, hisz még korán volt. A reggeli után következett az összepakolás, majd megindultunk Tordátfalva irányába. Eddig terveztük ugyanis a pénteki napot.

Tetszettek ezek az eligazító táblák, a kis erdélyi címerekkel. Mint látszik, Siklódon is keresztül megy a Mária Út, amely az ausztriai Mariazellből az erdélyi Csíksomlyóig vezet. Tóni barátom jövőre tervezi kísérőivel végigjárni eme zarándokutat, bízom benne, hogy magam is egy-két szakaszon vele tartok majd.

Ismét kissé hűvös volt a reggel, bár ezúttal sem volt harmatos a fű. Az égbolton viszont gyülekeztek a felhők, azt sugallva, hogy a későbbiekben eső is várható. Első állomásunk Küsmöd nevű település volt. Külön öröm volt, amikor egy aranyos kis kedvencet is megszeretgethetett a csapat.

Küsmödről szintén műúton haladtunk a következő település, Etéd felé. Rögtön a falu határán átlépve feltűntek a cifra paloták. A helyi cigány lakosság építette őket, szerencsére nem annyira eltúlozva, mint a bánffyhunyadi vagy a tordai társaik. Minden esetre megáll a látogatók többsége az épületek előtt, szemügyre venni a nem mindennapi, számomra giccses épületeket.

Etéden tartottuk a szokásos délelőtti pihenőnket, természetesen jó páran ezt egy hideg jégrém társaságában. Etédről kiérve, az úgynevezett Peszente tetőn ért minket a következő szünet. Itt alakították ki a környékbeli települések lakói az úgynevezett "Székely Iránytű" nevű térinstallációt. Eme kompozíció a művészet segítségével ismerteti meg a környék településeivel az arra járót.

Az oszlopokon kihajtható táblák is vannak, melyekre a település nevei kerültek. Az oszlopokon nemcsak helységnevek, hanem fontos információk is szerepelnek. Kiderül a székelyek eredete, s több általuk végzett mesterség, de betekintést nyerhetünk a székely mondák, történetek világába is.

Továbbindultunk Énlaka felé, amely csodaszépen látszódott az előttünk elterülő völgyben. Énlakára beérve az egyik vegyesbolt nyitott, pázsitos udvarán került sor az ebédünk elfogyasztására. Az elmúlt napokban kicsiny csapatunk, sokszor hozzásegítette a vásárlással, eme kis vállalkozások működését. Ahogy pihentem a hátizsákomnak dőlve, nézegettem az égboltot. Egyre több lett a felhő.

Immár jól lakva, s kipihenve indultunk tovább a falu belseje felé. Útközben egy újabb kedves kísérőnk akadt egy kecske személyében. Egészen a templomig kísért minket.

A templomkertbe belépve, először a temetőben lévő óriási hársfát kerestük fel. Állítólag 650 éves. Akkor termetes volt már, amikor 1661-ben az Ali pasa török-tatár hada betört Énlakára. A falu lakossága a templomban keresett menedéket, azonban a támadók a faluval együtt felgyújtották. 

Maga a hársfa azon négy fa egyike, melyek a közösség életében mindig is nagy szerepet játszottak. Ezek alatt a lombok alatt hozták meg a vezetők a nagy döntéseket. A templom újbóli felépítéséi is erre a fára húzták fel a harangot.

Belépve a templomba, a tiszteletes asszony fogadott minket, s röviden ismertette az unitárius templom, valamint a falu történetét. Énlaka már a történelem kezdete óta lakott volt, s a templom is egy római kori Jupiter templom romjaira épült. A leégetett templomot 1668-ban építették újra, ebből a korból származik az Orbán Balázs által felfedezett, rovásírásos festett mennyezeti fakazetta is. Természetesen a felirat egy része az unitáriusok jelmondatát tartalmazza. A festett kazettás mennyezeteket nemrég újították fel, és egy részüket vissza szállították, ám a végső elhelyezésük még hátra van.

A templomot a múlt században restaurálták, javították. Ekkor került elő a római kori sír, valamint két fogadalmi oltárkő. Miközben a tiszteletes asszony beszélt, hirtelen eleredt az eső, s ki kellett rohannunk a hátizsákjainkért. A hátizsákokkal egy kölyök cica is előkerült, melyet magam is hosszasan cirógattam.

Elbúcsúzva a vendéglátónktól, hátunkra vettük a hátizsákjainkat, valamint az esőköpenyeket, esőgallérokat. Kicsit még esett, így szükség volt a megfelelő védelemre. Elhagyva Énlakát, kövezett úton haladtunk. Ismét eléggé széthúzódott a csoport, s az eső is jobban megeredt. Kiérve egy tetőre az utat mezei úton folytattunk. Az út szélén egy tehéncsorda legelészett, dacolva az időjárással.

A tetőről már látszódott a napi végcélunk, Tordátfalva. A templom tornya messziről jelezte az irányt. Mi pedig időnként letakarítva a ráragadt sarat a cipőnkről, bakancsunkról, megindultunk toronyiránt. Elérve a település határait, kerteken keresztül értünk be Tordátfalvára.

A szállásunk ezúttal több épületben lett kialakítva. Az unitárius egyházközség épületeiben lettünk elszállásolva. Volt aki házban, más a csűrben, annak tornácán választotta ki a fekhelyét. Én az egyik iskolai tantermet választottam. A vacsora a tavalyról jól ismert túrós, sonkás, tejfölös csusza volt, melyet jó étvággyal fogyasztottunk. A vacsora során került megünneplésre a korábbi Via Unitariana-n egymásra talált pár, Johanna és Sándor.

A vacsorát követően került sor a Via Unitariana záró estéjére, lévén, hogy az utolsó együtt töltött estéhez érkeztünk. A csoport tagjai, amennyiben vállalták, egyenként megfogalmazták, hogy kinek mit jelentett ez a pár együtt töltött nap. Ki mit érzett a megtett út során, milyen ismeretségek születtek, milyen beszélgetések zajlottak. Mindezt egy ropogó tábortűz mellett tettük. Jó érzés volt végig hallgatni az egyes történeteket. Jómagam úgy fogalmaztam, hogy valóban figyelnem kell az egyik kihúzott kártyám tartalmára. Figyelnem kell a lábaimat, figyelnem kell a lépéseimet. Figyelnem kell, és vissza kell találnom arra az Útra, amelyre három évvel ezelőtt, az akkori Via Unitariana-n ráléptem. Vissza kell találnom az Útra, mert rájöttem, hogy jelenleg nem vagyok rajta. 

A nap zárásaként, a csoport még elénekelte a jól ismert nótát, melyet Radnóti Miklós verse alapján, Szabó Balázs Bandája zenésített meg. Minekünk Zalán szólaltatta meg, mi pedig az egyik lelkész társunknak küldtük, mielőbbi felgyógyulására.

2017. augusztus 05. (szombat) 20:47 (UTC+1) - Domoszló

Első éjszakám volt a szabadban, csak derékaljon, hálózsákban. Ahhoz képest, hogy nyári hálózsákom van, nem fáztam. Mindenesetre be akarok szerezni egy másik hálózsákot, melyet a hidegebb napokon tudok majd használni. Az éjszakára visszatérve, annyira jó idő volt, hogy hajnalra még harmat sem lett. Miután mindenki megreggelizett, s bepakolt, összetakarítottuk az előző esti tábortűz maradékait, s megindultunk a kicsiny fatemplom irányába.

Miután mindenki helyet foglalt a padok között, Ákos hozzákezdett a várva várt beszédéhez. A legelső Via Uniatariana-n volt majdnem minden nap volt egy-egy olyan alkalom, amikor Ákos kis kártyákat osztogatott nekünk. Ezeken a kis kártyákon különféle szavak, kifejezések voltak, amelyeken a nap további részében ki-ki elgondolkodhatott. A nap végén pedig ezekről a kártyákról, a tartalmáról, valamint a nap során átgondolt, megélt dolgokról beszélgettünk. Nem tudom, hogy minek tudható be, de engem ezek a kis kártyán lévő tartalmak mindig betaláltak. Nem igen volt olyan szó, vagy kifejezés, ami nem pont akkor kellett felbukkanjon. Sajnos a legutóbbi két Via Uniatariana-n Ákos nem volt jelen, így ezek hiányoztak. Azt hiszem, többed magam nevében nyilatkozhatok, hogy örültem a folytatásnak.

Ezúttal is eltaláltak a kártyák. Az egyik szó a láb volt, azzal a kiegészítéssel, hogy figyeljem a lépéseimet, kapcsolódást a földdel. Másik a kíváncsiság, azaz, hogy érdeklődéssel és tanulva figyelem-e a környezetemet. Egy kicsit még énekeltünk, majd összeszedelőzködtünk a napi távunkhoz. Ezúttal Aba is csatlakozott hozzánk, a mikrobuszt Czire Tanár Úr vezette.

Elindulás után Fenyőkút elszórt házai között vezetett az utunk, majd következett Pálpataka. Itt egy kicsit megálltunk, következett egy kis nassolás. Magam ezúttal egy dobozos szénsavas üdítővel kezdtem. A boltban nem csak mi voltunk vásárlók, egészen kicsik is nézegettek.

Sokszor van egy-egy utam során, hogy egy adott pontról letekintek oda, ahova el kell jutnom. Így volt ez most is. Letekintettünk az előttünk álló terepre, s nem fogtuk fel, hogy az alattunk lévő Alsó-, és Felsősófalván túljutva meg kellett másznunk a hegyet. A hegyen túl várt minket a napi célunk, Siklód. De még mielőtt nekivágtunk volna, Ákos készített még egy csoportképet.

Megkezdtük tehát az ereszkedést, mely közben egyre jobban kezdett sütni a nap. Megmutatta az eddig rejtőzködő nap, hogy eddig mit hagytunk ki. A csoport szépen lassan beért Alsósófalvára, s azon áthaladva egyből jött Felsősófalva is. Régebben egy település volt, ám a történelem folyamán kettévált. Sajnálatos módon mi is kettéváltunk, mivel egyik társunk megsérült a gyaloglás során. Johanna úgy döntött, hogy autóval eljut Siklódra, és ott bevár minket. 

Alsósófalváról visszatekintettem a mögöttünk hagyott területre. A nap tovább melegített minket, mit nem adtam volna egy szelet hideg dinnyéért. Fel is kellett tankoljunk megfelelő mennyiségű vízzel, amit az egyik pihenőhelyen meg is tettük, ahol Johannától és Sanyitól egy időre elbúcsúztunk.

Felsősófalván is jelen voltak a kedvencemmé vált faragott kapuk. Lassan egy egész gyűjteményem lesz belőlük. Közben olyan gyalogló társakkal kezdtem egyre többet beszélgetni, akiket eddig nem ismertem. Jó hangulatban hagytuk el Felsősófalvát, s kezdtük meg az emelkedésünket. Az ebédidőn már rég túl voltunk, ám az ebéd még váratott magára. Be kellett hoznunk az aznapi lemaradásunkat. Felérve a hegy feléig, meg is tartottuk, bár nem volt csak félórás. 

A késői ebédszünet után Erzsébettel kezdtem el beszélgetni. Odaadtam a vándorbotom, amely segítette a meredek emelkedőn fölfele. Erzsébet ezáltal erőre kapott, olyannyira, hogy lassan el tűnt a szemem elől. Az újabb pihenő után visszakaptam a botot, s még egy kis gyógynövény ismertetőt is kaptam tőle. Következzenek hát az Út során megismert gyógynövények, többek közt a kék iringó, valamint a menta, Erzsébet ajánlásával. 

Közben már a hegyen is túljutottunk, s a kis csoportunk libasorban haladt a lejtőn lefele, amikor egyikünk a sor elejéről kiabálni kezdett. A távolban ugyanis egy medvét pillantottak meg, mire azonban én is odapillantottam volna, a maci eltűnt a távoli domboldal alján. 

Siklód a távolban már megfogott azzal, hogy fák közé volt rejtve. Ahogy ereszkedtünk befele a faluba, úgy tűntek elő az egyes házak, melyek egy része felújítva, más részük felújításra várt. Sok szép faluban jártam már az eddigi útjaim során, de Siklódra belépve valami miatt úgy éreztem, hogy közelebb áll hozzám.

De jó is volna ezeket az elhagyott, hajdan virágzó portákat újra benépesíteni. Mennyivel szebb lenne minden, ha újra élettel teli kis falvak lennének körülöttünk, hordozva mindazt a hiányzó értékeket, amiket mára lassan elfeledünk.

A központba beérve, egy nagy székelykapunk kellett bemennünk, hogy a táborhelyünkhöz jussunk. Óriási kultúrépület, benne számtalan siklódi fényképpel, melyeken bemutatták a község múltját, jelenét, népművészetét. Jómagam a füvesített udvaron álló fa tövében telepedtem le, ugyanis ezen az éjszakán is kint terveztem aludni.

De ami a legeslegjobban meglepett, az az érkezésemkor volt. Ahogy beléptem a kapun, megláttam a délelőtt óta áhított görög dinnyét. Sokszor írtam már le ebben a blogban, de ezúttal is leírom. "Kérjetek és adatik néktek..."

Érkezésünk után nem sokkal jött a faluba a tehéncsorda is. Gyerekkorom egyik kedvenc pillanata volt a tehéncsorda érkezése, amit Kalotaszentkirályon, a nagyszülőknél mindig meg is tekintettem. Jó volt egy kicsit nosztalgiázni.

A vacsora ezúttal egy igazi ínyencség volt. Kínai étel volt ugyanis rizzsel, amelyet a pörkölt, sósmogyoró egy picit tovább fokozta. Czire tanár úr  szavaival élve, meghonosították Siklódon a street food-ot. A megmaradt kifőtt rizsből, később finom desszert készült, tejberizs formájában.

Vacsora után egy kicsit naplóztam, majd hamar el is szenderültem. Kezdett kijönni rajtam a fáradtság. Ehhez hozzásegített a napi megtett távolság, mely szerint ma is 25 kilométer tettünk meg.