Utolsó napomhoz érkeztem. Mármint a Santiago de Compostela felé vezető utamon. Utolsó napra 21 km maradt. Rögtön ahogy elindultam, eddig ismeretlen csoportok tűntek fel, valamelyik iskola diákjai lehettek. Sok ismeretlen volt kis tornazsákkal is. Egyedül Tamino volt a régiek közül. Elszakadt a nadrágja, odaadtam az enyémet. A régi két nadrágom közül egyet megtartottam, mivel mire haza érek, az új nadrágjaimban hideg lenne. Gyakorolni kell úgyis az elengedés művészetét. Taminoval még jót is tettem. Azért kicsit éles a kontraszt. Adni egy használt nadrágot egy svájci srácnak.

Egy érdekes részhez érkeztem, egy útkereszteződéshez, ahol az emberek levágták az utat. Megtesznek (elvileg) majdnem 800 km-t, erre levágnak egy kis szakaszt.

Amenal településen érdekes szélcsengőt figyeltem meg. Mit ki nem találnak.

Lefényképeztem az eukaliptusz fiatal csemetéjét. Más a levele még csemeteként. Eltettem egy-egy termést, hátha otthon kihajt.

Utam a repülőtér mellett vezetett. Sokszor jött, ment gép, jelezvén a zarándokok sokaságát. A kerítésen keresztek hada jelezte az utat.

Mourentán megreggeliztem, csak tejeskávét vettem. Volt egy kis szendvicsem az estéről hozzá. Kedves volt a pultos hölgy, nem csak a szőrös arcomra csalt mosolyt, hanem a tejeskávémra is.

Monte do Gozo-ba érve már-már teljesen lemerült a telefonom, ugyanis éjjel semmit nem töltődött. De odafentről gondoskodtak rólam. Felérve a dombra volt egy kis templom, ahol miközben csendesen ücsörögtem, felfedeztem egy konnektort. Míg töltődött a telefonom, tovább ücsörögtem szépen csendben. A hegyen található Szent II. János Pál pápa látogatásának emlékére emelt emlékmű.

Következett utolsó állomásom. Santiago de Compostella. Harminc nappal ezelőtt indultam el Saint-Jean-Pied-de-Portból. Mintha ezer éve lett volna. Beérve a városba temérdek busz jött, ment. Még annál is több volt a turista. Csak úgy hömpölygött a tömeg.

Elvileg régen már Monte de Gozo-ból is lehetett látni a katedrálist, de manapság az építkezések miatt ez a határ beljebbre tolódott. A mondás szerint az volt a csoportból a zarándokkirály, aki először megpillantotta a katedrálist. Mivel én egyedül voltam, magam királya lettem.

Az óvárosba beérve egyre több volt a turista, a kéregető, a bámészkodó, és egy-egy zarándok is feltűnt. Egy kicsit megpihentem egy rock’n roll duó mellett.

Beérve a katedrális előtti térre, a Praza de Obradoiro-ra épp egy veteránautó találkozó kellős közepébe csöppentem. A buszokat fényképeztem, mondván holnap is itt maradnak. Rosszul tettem, mert pár óra múlva már nem voltak.

Ezt követően irány a zarándokútlevél, a Compostella kiállításának helye. Közel két órás várakozás volt, de aki lenyomja a majd 800 km-es távot, ezt a pár órát kibírja. Vincenzo  és Fee is ott volt. Előbbi tegnap már beért, utóbbi előttem pár perccel. A téren összefutottam Anitaval, aki szintén előbb ért be. Közösen örültünk annak, hogy végig csináltuk.

Utána irány a szálláskeresés. Ahol Anita megszállt, oda mentünk mi is. Már csak egy ágy volt, így Fee-é lett. Nekem adtak egy kanapét, és csak a zuhanyért kellett fizetnem. Esküszöm kényelmesebb volt, mint az eddigi emeletes ágyak matracai. Utána nyakunkba vettük a várost, kutatva az ismerősök után.

Jöttek is szépen sorban. Befutott Christina, Dylan, Andre is. Együtt ünnepeltünk egész este. Köszönhetően a helyi zenészeknek, sikerült kicsit Fee-t megtáncoltatni.

Megismertem Hubertet is. Hat (!) credencialja volt, összesen 415 pecséttel. Németországból kezdte az utat, hat éven át, minden nyáron jött Santiago fele. Bőr rövid-, kantáros nadrágja volt, amilyen a bajoroknak.

És most jöjjön tehát a saját compostellám. Alexandru lettem.

A végére pedig a kép Mikinek szólna. Amint várakoztam a compostella-ra, észrevettem egy öreg szőlő lugast. Nem tudom, hogy a bácsmegei, vagy ez volt idősebb, de mindkettő rekordnak számít.

Ismét fél nyolckor keltem, rendben volt minden, nem volt hangos az éjszaka. Gyors reggeli, majd indulás Pedrouzo felé. 33,2 km volt mára tervezve. Ez a negyedik napja, hogy a blogot online nem tudom írni, csak piszkozatba. De szerintem később még rosszabb állapotok is lesznek.

Rögtön kifelé Mélide-ből észrevettem egy ötletes megoldást az újság, valamint a kenyér tárolására. Gyönyörű alkotás.

Folytatódott az eukaliptusz- és tölgyerdőben vezető utam. Régi erdő lehetett, egy-két ritkítás nyoma látszódott, de más nagyon nem.

Hirtelen támadt éhségemet enyhítettem egy adomány banánnal. Amíg majszolgattam, meg-megálltak mellettem az emberek. Néztem, ahogy vesznek el különböző ételeket, néztem mennyi volt a kis kártyákra írva, és hallgattam, körülbelül mennyit dobhatnak be a perselybe. Sajnos az út vége felé tartva, eléggé elszomorító volt az eredmény. De bízom benne, hogy csak rosszul hallottam.

Boente-be reggeli következett, ahol ismét összefutottam az amerikai családdal. A kislányról kiderült, hogy mostanában csak gyalogolni hajlandó, nem ül be a „baba-túra” kocsiba. Tegnap is több mint 22 km-t gyalogolt.  Kitartásáért kapott tőlem egy kis camino karkötőt, melyet az átadás óta büszkén visel.

Utam során végig figyeltem, hogy többen pecsételnek mindenhol, ahol csak tudnak. Többeknek már több zarándokútlevelük is van. Én csak ott pecsételtem, ahol aludtam. Kivételt képezett két hely. A templom, ahol mamámnak gyújtottam a mécsest, és Logrononál lévő öreg hölgy. A képen is épp egy „semleges” pecsételőhely.

Eukaliptusz erdő ismét, majd Arzúa-ba érkeztem. 2600 lakosa van, de többnek tűnt. Mint egy város. Az egyik benzinkútnál a helyi tűzoltóság tagjai épp tankoltak, amikor odaérkeztem. Mivel Ecet kapott már képet, így hát itt üzenek neki ismételten, és adom át a spanyol kollegái üdvözletét.

Tartottam egy rövid szusszanásnyi pihenőt egy kis bár teraszán, amikor Fee, majd Carla, Christina, és később Vincenzo is feltűnt. Utóbbi ivott is egy üdítőt, majd haladt tovább, mert még ma be akart érni Santiagoba. Eszméletlen a kolumbiai ereje.

Elhagyva Arzúa-t sok kis falu következett, egymástól pár km távolságra. A szél is időnként feltámadt, lengette Galícia lobogóját.

A táj továbbra is az utóbbi napok megszokott tája, időnként egy elhagyatott birtokkal. Ilyenkor sokat gondolok arra, hogy milyen jó kis alberge lehetne belőle.

Újabb megálló következett, mert időközben eltelt két óra. Népes társaság volt mellettem. Ilyenkor kényelmesen elfogyasztom amit veszek, minek is kapkodni.

Imádom, hogy kezd egyre több pálma fa lenni. Kíváncsi leszek az óceán közelében. Közben illatok tömkelege vett körül. Nemrég kaszált, száradó széna, majd az út mellett babérlevelek, és a mindenütt jelenlevő eukaliptusz. A látványt a banán fa tette teljessé.

Valaki nagyon ráérhetett bíbelődni az eukaliptusz háncsokkal, mert szép alkotás született.

Beérve Cerceda-ba érdekes hirdető hely fogadott. A szállást hirdette, de nem is akárhogyan! Amint közeledtem, bekapcsolt a hangszóró, és egy hang ismertette a lehetséges opciókat. Nálam mondjuk a módszer nyerő volt, de nem éltem a lehetőséggel, eggyel odébb akartam menni.

Beértem Pedrouzoba, de a szállást nem találtam. Kiderült, hogy megkerültem az egész települést, mert az úton mentem, a jeleket követve. A szállásra előbb kellett volna letérnem. Nagy nehezen megtaláltam. Egy posta épülete is előtte volt.

Zuhany helyett vissza a városba, vacsorára valót venni. Útközben régi stílusú zarándok lehettem egy pillanatra.

Este épp a blognak valót írtam, amikor dudaszó hallatszott. A helyi néptáncosok adtak elő egy kis előadást. Volt itt minden, ének, zene, tánc.

Nyugodt éjszakám volt, korán keltem, még sötét volt. Fél nyolc volt, amikor elindultam. Így is az utolsók előtt jöttem el. Mélide volt a napi célom. 32,3 km. Ismét reggeli nélkül indultam. Sötét volt, ezért elővettem a lámpám, de hamar lemerült. Hiába, másfél hónapja nem töltöttem. Este oda kell tennem. Ligondeba reggeliztem.

Következett Areixe, ahol utolért Carla, Eva, Vincenzo és Nicola. Én kicsit pihentem. Megragasztottam ismét a botom, megigazítottam a hátizsákon a leszakadt camino felvarrót. Közben pihentettem a lábaimat. Pillanatképek következnek Areixe-ből.

Ma is szerencsés napom volt. Sőt az utóbbiról nem is tudtam, hogy szokott négylevelű is lenni.

Gyönyörűek voltak az útszéli hortenziák, no meg az őzláb. Találtam egy főzetre valót. Persze maradt a helyén.

Palas de Rei-be beérve találkoztam Martaval. Velence mellől való, természetesen az olasz Velencéről van szó. Tegnap ő is az asztalnál ült. Együtt néztük meg a kis templomot, majd tovább álltunk.

A legutolsó képnél megegyeztünk, hogy egy kitűnő kapcsolatot ábrázol a szobor pár. Nincs szájuk, nincs szemük.

Beszélgettünk Mártával, amikor megelőzött minket egy hölgy. Buen Camino! hangzott el, melyet viszonoztunk. Ekkor vettem észre a felvarrt lobogót, és camino felvarrót. Olyat, mint az enyém. Kata volt. Ismét egy honfitárs. A Budapesti El Camino Csoport tagja szintén.

Közben már dél is jócskán elmúlt, meg is éheztem. Többiek nem voltak éhesek, így egyedül tértem be egy hangulatos kis étterembe. Miközben figyeltem a söröm csapolását, körbenéztem a fogadóban. Volt itt minden, a világ minden tájáról. Egy-két magyar tárgyat is fel lehetett fedezni. Mint ezt a kokárdát.

Ebéd után feltöltődve nekiláttam a hátra lévő kilométereknek. Ismét összefutottam Carlaékkal. Ők csak Pontecampanaig mentek, a szállásuk falán egy óriási kagyló volt. Itt az udvaron ismét megtekinthettem a régi szekérkereket. Mennyivel másabb mifelénk, a Kárpát-medencében.

Leboreiro előtt provincia határt léptem át. Lugo-ból A Coruna-ba érkeztem.

Elérkeztem az eukaliptusz fákhoz. Életemben először láttam őket. Kellemes illat terjeng az erdőben, nem lenne rossz nálunk sem. Persze koalákat nem láttam. Mélide-be az óvároson keresztül érkeztem. Szokás szerint kő dominancia.

Nem csak az eukaliptusz fák jelentek meg, hanem a pálmák is. Egyre több, jelezve az éghajlati övváltozást. Az biztos, hogy eléggé dekoratívak.

A szállásom a város túlsó végén volt. Sajna semmi felszerelés sem volt a konyhában, így az étterem mellett döntöttem. Már csak azért is, mert az a hír járja, hogy a legfinomabb polip a melidei pulpeiras. Carla is ajánlotta. Betértem hát egy étterembe, ahol csatlakozott hozzám Laci és társasága. Együtt fogyasztottuk el a galíciai zöldséglevest, a polipot, és a sült paprikát. Természetesen a helyi vino tinto kíséretében, melyet a helyi szokás szerint kis tálkából ittuk.

Figyelem, a következő fotók a köznyugalom megzavarására alkalmasak lehetnek.

A záró képet Rókának szántam. Látod, nem csak a Chile - Texas zászlóját lehet össze téveszteni. Valakinek sikerült az magyart az olasszal.

Ma későn keltem, volt már fél nyolc is. Már csak a német menyecskék, és én maradtam a szálláson. Gondoltam reggelizek egyet, maradt a tegnapi vásárlásról egy kis maradék. Előző este ott hagytam a konyhában, a mikró mellett. Kerestem, de nem találtam. Valaki viszont megtalálhatta, aki éhes volt, így végül jót cselekedtem, igaz akaratomon kívül. Ki is találtam egy saját idézetet erre. Legalább is gondolom, hogy saját, mert még nem hallottam. Ha mégis kitalálta ezt előttem valaki, természetesen övé az elsőség. Tehát: „Jó tett helyébe ne várj semmit, egyszerűen csak tedd meg.”

Maradt tehát egy bögre tea, majd elindultam, de előtte egy utolsó fotó a szállásról.

Érdekes a földeket elválasztó kőből emelt kerítés. Stabil építménynek tűnik. Nincs is szerintem területi vita. Meg aztán jól is néz ki.

Rögtön az elején beugrottam egy reggelire. Türelmetlen voltam mikor rendeltem, mert mire megkaptam a tejeskávémat, egy spanyol sütivel (muffin féleség), kihozták a többi választékot. Ezt követően találkoztam Mariaval, de ő is reggelizni készült, így tovább álltam. Tegnap Conor és Danuta rám írtak a pofakönyv közösségi oldalon, hogy várjam be őket, ha Santiagoba értem. Sok kis falun mentem keresztül, sok apró kis falu volt. A táj ugyan az, mint az utóbbi két napban. Útszéli csemegeként szeder, alma, dió.

Közben áthaladtunk a 100-as kilométer határon. Ennyi van hátra Santiago de Compostela-ig. Ezt már akár futva is ki lehet bírni. 796,8-ról indultam.

Utam során furcsaságok tűnnek fel időnként, mint például ez a strucc. Mit nem adtam volna egy jó strucc tojás rántottáért.

Eddig még nem említettem az itteni temetőket. Többnyire zárt, falakkal körbevett kis terület. Néha bent a településen, a templom mellett, de sokszor a településen kívül. Ahogy látom, a hamvasztásos temetés a népszerűbb.

Épp fényképeztem, amikor feltűnt egy kisebb csapat. Kiderült, hogy a két hölgy és a srác a Moldovai Köztársaságból jött. Váltottunk pár szót románul. Ők is rákérdeztek Drakulára. Őket is megnyugtattam, hisz már delet ütött az óra.

Elég meleg is volt, még a tehenek is behúzódtak az árnyékba.

Ismét egy kis kopogtató a gyűjteménybe. Jó kis ötletet lehet meríteni.

Közben újra összefutottam Carlaval, Evaval és Alexandrával. No meg az amerikai családdal. Örömteljes egy-egy viszontlátás, egymást átölelve köszöntjük egymást. Csodálom a csöppséget, semmi fáradtság nem látszik az arcán.

Betértem egy kis boltba, ahonnan egy övtáskával, két nadrággal és egy inggel gazdagabban jöttem ki, pedig csak egy csomag kekszért mentem be. Az övtáska egyszerűen fantasztikus, stílusa is tökéletes. A ruhák meg az új stílusom szerintiek. Aki ismeri a gyöngyösi Bahia boltot, az tudja milyen. De a későbbi képek bizonyára szemléltetni fogják. Mielőtt kijöttem a boltból, a tulaj ajándékkal lepett meg, választhattam egy karkötőt is.

Immár Carlával, Evaval és Alexandraval közösen folytattuk utunkat. Portomarín következett, de előtte át kellett kelnünk a pontmaríni víztározón átívelő hídon. Aki ismer, tudja, hogy nem igazán csípem a magasságot. Hát kapaszkodtam most is rendesen. Végül jobbnak láttam beljebb menni az útra. Inkább üssenek el, minthogy leessek. De szerencsére egyik sem történt meg, sikeresen átértünk.

Az óvárosba beérve Vincenzoval is összefutottunk. Úgy volt hogy jön tovább, de maradt Prtomarínban. Így megörököltem a helyét Gonzarban, mert Carla foglalt helyet. Alexandra is maradt.

Nicolaval is összefutottunk, szegénynek pénzproblémái voltak. A bankkártyája nem volt jó, utaltatni nem tudott, de valamit intézkedett. Közben beültünk egy pohár borra, és koccintottunk, ugyanis tegnap este egy örömhírrel lettem gazdagabb. Megszületett Szacsvai Levente Bence. Isten hozta a kis Amígót! Gratulálok az anyukának és az apukának!

Hárman tovább folytattuk utunkat, két óra volt hátra. Carla később lemaradt, mert fájt a lába. Mi Evaval előre mentünk. Beérve Gonzarba megkerestük a szállást. Útközben egy kutya állta kissé utunkat, de a botom hatásos volt. Rengeteg Galíciában a kutya. Németjuhász, vagy attól nagyobb termetűek. A szállás ismét gyönyörű volt, kő és fa minden. Újabb meglepetés volt, amikor a recepciós menyecskéről kiderült, hogy Iasi-ból jött, azaz Moldvából. Isaurának hívták. Ráadásul a moldovaiak is ott szálltak meg.

Mivel közös konyha nem volt ahol főzhettünk volna, ezért úgy döntöttünk, hogy az étteremben vacsorázunk. Menüt rendeltünk. Zöldségleves, hal, rizspuding. Egy asztalnál ültem Lászlóval is. Svédországba vándorolt ki a hatvanas évek végén, amikor leszerelt a sorkatonaságtól. Később ő lett a Zalakerámia kizárólagos svédországi beszállítója. Most nyugdíjas, és a 7. caminoját járja.

Elérkeztem a 26. napomhoz. Ma múlt négy hete, hogy Domoszlóról elindultam.  Barbadeloba kellett eljutnom, de két út volt ismét. Egyik 29,1 km-es, másik 22,6. A másodikat választottam. A táj hasonló volt, de ilyenkor már számít a mennyiség.  Mégiscsak a 26. napról beszélünk.

Utam erdőn keresztül vezetett, öreg erdőn keresztül. Idő párás, esőre álló. Ruhák ismét nedvesek maradtak.  Megálltam egy pihenőnél egy bögre vízre, amikor újra találkoztam Anitaval. Majd később Tamino tűnt fel, aki szintén tagja volt a leóni csapatnak. Szegény eléggé nyúzott volt, foga miatt fél arca bedagadva.

Utunkat kisebb, nagyobb megszakításokkal együtt folytattuk. Tetszenek a kőházak továbbra is, főleg a palatetők.  A táj továbbra is gyönyörű.

Hirtelen a semmi közepén, egy pihenőhelyen egy ital automatát találtam. Nem itt, hanem egy helyes kis felújított bárban fogyasztottam el a reggelimet, mely egy bocadillos és tejeskávé volt. A falakon otthagyott centek díszelegtek, melyet én is szaporítottam egy érmével.

A múltkori szerencsenapomon ma túltettem. Sarria előtt az út mellett rögtön háromszor is négylevelűre leltem. Immár hagytam őket, hogy mások is szerencsések legyenek.

Sarriában Taminoval bevásároltunk egy boltban. Reménykedtünk, hogy találunk helyet Barbadeloban, bízván abban, hogy sokan csak Sarria-ig mennek. Tamino később elbúcsúzott, bement még egy boltba.

Tovább állva beértem Barbadeloba, ahol Feevel és Christinaval összefutottam, de nem maradtam ott. Nem volt konyha, csak étterem. Találtam szállást ugyan annyiért, de volt konyha is. Az a csapat volt ott, akik La Faba-nál. Többségük német menyecske. Wifi is volt. Készítettem egy vacsorára való sancho babot, de kicsit elszámoltam magam, így megosztottam két koreai sráccal. Kiderült, hogy Ta Sol barátai, tehát az én barátaim is. Köszönet Bellának, meg tudtam mutatni a nevem nekik koreai nyelven.

Napi képem ezúttal Tátá, neked szól. Szépen megformázták a füge lombkoronáját.

Ébredés a szokásos időben, a szokásos módon. Hála a „kedves” zarándoktársaimnak, nem igazán kell bekapcsolnom az ébresztő funkciót a telefonomon. Reggelire tea, vajas, lekváros pirítós. A gond a ruhák. Nem igazán száradnak, reggel vizesen kell betennem a táskába. Kívülre nem akasztom, mert hol esik, hol nem.

26,2 km várt rám, mire Triacastellaba érek. Rögtön várt rám egy emelkedő, 1306 méterre kellett felérjek. De a látvány mindent pótolt. Olyan érzésem volt, hogy haza értem Erdélybe. A táj ugyan olyan volt, mint odahaza. Jobban hasonlított, mint a navarrai. Át is léptem Galíciába. Hosszú í-vel írom, mert így van a könyvben. A spanyolok is így írják. A magyar wikipédia szerint rövid i-vel kell írni. Mindegy, kicsire nem adunk.

Közben egy gazda udvarába néztem be, az apuka traktora mellett, ott a legifjabb generációé is.

O Cebreiro faluba érkezvén megjelent a köd is. Egy múzeumfalu, olyan mint Hollókő. Az egyik legrégebbi zarándok menedékhely. Itt szolgált Elias Valina plébános, aki a modernkori Jakab-út és a sárga nyilak úttörője volt.

Közben épp egy filmforgatás kellős közepébe csöppentem. A Camino-ról forgatnak, már hallottam hírét. Nem volt valami hiteles alakítás a két zarándok gyaloglása. Ilyen módon, és ilyen tempóval nem sok kilométer lenne meg. De melyik film hiteles?

A köd maradt, pedig szép kilátás lett volna. A könyv úgy írja, hogy legtöbbször köd borítja ezt a helyet. Folytatódott az erdélyi érzésem, volt az út mellett, mi szem szájnak ingere. Szeder, áfonya (!), szamóca.

Linaresbe érve népes csapat keresztezte utamat. Majd elértem a San Roque hágót, ahol egy bronz zarándok szobor dacol a széllel.

A következő falvak tovább bővítették az otthoni érzést. Volt itt baromfi, tehén csorda, meg ami utánuk marad az úton.

Előttem ment egy idősebb házaspár, a nő táskáján száradó ruhák. Később szem elől tévesztettem őket, azonban hátrahagytak egy ruhát. Kb. fél óra után értem utol őket, nem győztek hálálkodni. Napi jó cselekedet kipipálva. Ekkor már Filloval környékén jártam, látni lehetett Triacastelat.

Előtte volt Ramilban egy közel 100 éves gesztenyefa. Előtte két idős német hölgy pihent, egyiküket megkértem, hogy fényképezzen le. Háromszor futottunk neki, nem sikerült lenyomnia a gombot. Felhagytam a tervemmel, oka lehetett, hogy így történt.

Triacastelaban elfoglaltam a szállásom, mely egy régi épület volt, benne ajándékba kapott régi kegytárgyak, papi öltözékek.

Amint beléptem, a földön ülve találtam Christinat és Feet. Keresték Fee zarándok- és „sima” útlevelét. Kiderült, hogy valószínűleg a szálláson hagyták. Még egy rossz dolog történt velük, tele voltak csípésekkel, olyanokkal, mint én az utam elején. Kiderült, hogy ágyi poloska volt. Összes ruhájuk be a mosógépbe, közben jött a taxi, visszamentek az útlevelekért. Minden jó, ha jó a vége. Meglettek az útlevelek, melyre koccintottunk egy közös éttermi vacsora során.

Éjszakára megint Fee volt alul, és természetesen ismét az emeletes ágyról beszélek. Reggeliztem, mert rábeszéltek, ugyanis sokáig nem lesz megálló. Pirítós, vaj, lekvár, keksz, tejeskávé, rántotta kenyérszeleten. Az utóbbit mikor hozták, sokan kivetkőztek magunkból. Olyanok dupláztak, tripláztak, akik már előtte szintén ettek. Türelmesen kivártam a sorom, jutott nekem is.

23,8 km állt előttem a mai napra. A szakasz két részre bomlott az elején. Egyik a hagyományos, nagyjából az autópálya mentén. A másik egy kicsit nehezített, hegynek fölfele. Az első választottam, mert a nap végére, amúgy is várt egy emelkedő.

Utam az autópályák alatt, mellett haladt, melyet időnként egy „sima” főút is tetézett. Egy beton tömbbel voltunk elzárva. Időközben újabb fűszernövényt fedeztem fel, citromfüvet.

Perejeben nem álltam meg, hanem csak Trabadeloban. Egyes ajtón várta a bagett a leendő gazdáját. Kíváncsi vagyok, nálunk működne-e.

La Portela de Valcarcevben ötletes volt a játszótér. A nagyik őrködnek, miközben játszanak az unokák. Érdekes volt a templomban a kis Jézus is.

Az autópályák még mindig jöttek, mentek a fejem felett. A képen épp Ruitelánban vagyok.

Az utolsó falut is elhagyva jött az erdei meredek út La Faba-ba. Csak mentem, és mentem, végeláthatatlannak tűnő úton. Egyszer csak feltűnt az első ház, majd az eligazító tábla. Megérkeztem a szállásomra, a San Andrés de la Faba kápolnába, melyet az Ulreya német közösség üzemeltet.

Kitűnő csapat jött össze megint, közös vacsora, majd éneklés, gitározás. Kopogtattunk a mennyország kapuján a Guns'n Roses módján.

Mint említettem, kisebbségben voltam a szobában, egyedül voltam férfi. Túléltem az éjszakát. Fee volt alul, én felül. Természetesen emeletes ágyról beszélek. Reggeliztem az étkezőben, majd nekivágtam az előttem álló 24,7 km-es távnak. Még sötét volt, amikor a templomosok vára mellé értem, így nem vártam meg a teljes kivilágosodást. Remélem azért élvezhetőek a képek.

Ilyenkor sötétben oda kell figyelni jobban a jelekre, melyek különböző helyeken vannak. A járdától, a falakon át, a villanyoszlopokon, ezer meg ezer variáció. De szerencsére nem volt gond. Hosszú út vezetett ki Ponferadaból.

Közben a város készülődött, kerékpárversenyt rendeztek az elkövetkező napokban. Jó, hogy időben léptem. Úton útfélen lezárások, elterelések. De a spanyol „ex” kollégák segítőkészek voltak, mutatták az irányt.

Beérve Columbrianosba egy kézművesbe botlottam. Fakanalakat készített. Most kihagytam a vételt. Újabb reggeli következett, a már megszokott párossal. Közben megcsodáltam a tulaj sörnyitó gyűjteményét.

Újabb nénit sikerült lefényképezni egy kis templomban, ahol újabb mécsest gyújtottam. Ezúttal az úton lévő társaimért.

Egy másik templomba betérve ismét felfedeztem egy szobrot, egy mártírhalált halt férfiét. Eddig nem tudtam kideríteni, ki lehet. Jó lenne, ha itt lenne Kovács tanár úr, biztos segítene.

Közben közeledtem Camponayara felé, amikor letekintettem az út mellé. Ha jól tudom a négylevelű lóhere szerencsét jelent. De mit jelenthet az ötlevelű? Bele se merek gondolni. A képen balról jobbra, megtalálási sorrendben. Egymás mellett voltak. Könyvembe beletéve, bizonyságul az esetleges kételkedőnek.

Camponarayaban vettem bélyeget a képeslapoknak, majd gondoltam egyet, és benéztem egy barkácsárú boltba. Vettem pillanatragasztót, és tömítő szalagot, melyet a vízvezetékeknél használnak. Megpróbálom a botot megjavítani.

Közben összetalálkoztam Feevel, Christinaval és Dylannel. Utóbbiak: német és ír. A napokban sokat találkoztunk. Végig néztünk pár kerékpáros edzést.

Folyt a szüret, immár kézzel. Besegítettem én is egy-egy finom fürttel. Érdekes, hogy többnyire alacsony, kordon nélküli szőlő sorok voltak, ráadásul némelyik tőke lehet vagy 80 éves.

Cacabelosban egy hosszú település fogadott. Itt is osztották a pékárút, mint otthon, vidéken. Betérve egy újabb templomban érdekes látvány fogadott. Szobor alkotások voltak a templom főrészén. Ott, ahol általában a két padsor közötti vörös szőnyeg szokott lenni.

Említettem a szüretet, hát következzék egy ehhez kapcsolódó régiség, melyet ilyenkor használtak. Elnézve a rajzot, és a méretét, kellett pár legény.

Újabb ötletet láttam, hogy a mi „kedves” otthoni szomszéd asszonyunk milyen házban élhetne.

Valtville de Arriba-ba beérve megálltam egy kis bárnál. Kellemes keleti zene ment, a berendezés is hasonló volt. Egy házaspár üzemeltette. A nő éppen paprikát készült eltenni. A férfi a kávémat kiegészítette egy kis „hazaival”. Majd ajándékot is kaptam, egy szerencsét hozó apró követ. Lehet, hogy máris hatottak a lóherék?

Kiérve a településről utolértem (!) Feet, Christinat, és Dylant. Jókedvvel értünk be Villafranca del Bierzoba. A képen az előbb említettek jobbról, balra. 

A szállásom az Ave Fénix volt. Kellemes kis hely. Mindig tud újat mutatni egy-egy szállás. Dylan nem maradt, tovább állt. Volt internet is, gyorsan bepótoltam a hiányzó blog adagot. A botot sikerült megragasztani, meglátjuk, meddig bírja. Vacsorára lencsefőzeléket kaptam, mely kicsit különbözött a hazaitól. Kiegészítették krumplival, zöldséggel. Utána salátatál, bagett, főtt tojás, rántott hús szerűség. Vanilia puding zárta a sort. Közben az elmaradhatatlan vörösbor.

Tegnap este azt hittem immár halk éjszaka lesz, de nem volt az. Hárman akadtak megint. Reggel az egyik zarándoktársam volt oly kedves, és adott egy bontatlan füldugót és szemre való „álom” csomagot.

Reggeliztünk közösen, bevágtam 2 szelet piritóst. Fele nutellás, fele vajas-lekváros volt. Tejeskávéval leöblítettem. Az amerikai önkéntes házaspár megdicsért, hogy erdélyi létemre az éjjel nem bántottam egy nyakat sem. Jut eszembe: reggelre Bob Marley számra ébredtem. „Don’t worry about the thing…” Hát kell ennél jobb ébredés? Postán elküldik nekem a válogatás cd-t.

Ködös, párás, esős idő fogadott amint kiléptem az ajtón. Már kezdett világosodni, nem kellett a lámpa.

Következett az 1531 méteren lévő Cruz de Ferro. Az egyik legmegkapóbb hely a Jakab-út mentén. Évszázadok óta a zarándokok egy otthonról hozott követ helyeznek el. A Cruz de Ferro ima így hangzik: „Uram, az igyekezetem szimbóluma a zarándokúton legyen ez a kő, amelyet a Megváltó keresztjének lábához teszek, amely cselekedetem egyszer majd, amikor az életem tetteid elbírálod, a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja mélyebbre süllyeszteni, amelyben a jótettek lesznek. Legyen így!” Sok zarándoknak ez jelenti a terhének elhagyását. Nekem nem volt teher, sőt! A szülőföldemről hoztam magammal a követ, a Via Unitariana hetének egyik napjáról. Nem volt kérdés, hogy mit írjak rá. 1568-ban is igaz volt, most is.

Elhagyva kövemet, következett egy újabb elhagyatott, romos falu, Manjarin. Csak egy ház van épen, amelyikben Tomás lakik. A templomos lovagok hagyományát őrzi. Lehetett nála venni ezt-azt. Sőt, zarándokokat is fogad, akik gyakran megjelölik, honnan jöttek.

Utam gyönyörű tájon, változatos időjárással, köves úton folytatódott. Nem említettem, de még Hospital de Orbigo előtt leesett a botom, és tönkrement a menet benne. Nem tudom össze csavarozni, így hát a tokjában pihen a táskámban. Hiányzik, de amíg nem tudom megcsinálni (nem találtam még ki hogyan), addig nélküle megyek.

A messzeségben látszott napi célom, Ponferrada. De előbb még El Acebo következett. Valahol a szivárvány alatt.

Szeretem a kőből épült házakat, mondtam már? A legutolsó mintha hívogatott volna, hogy gyere vegyél meg, és újíts fel. Meg is tenném, de sajnos nem bambuszból van.

Riego de Ambrósba érve még Mária is emberibb volt.

Újabb oldtimerrel bővült a gyűjteményem az út során. Ezúttal egy Renault 4-es volt a soros.

Utam bekeményített ez után, botorkáltam a köves lejtőn. Éreztem is a bokáimat, rendesen.

Utolsó előtti állomásomon, Molinasecan egy kis pihenőt tartottam. Belefért az időbe egy pohár sör is. A teraszon kezdtem neki, de fél pohárnál jártam, mikor újra esni kezdett.

Délután fél három körül beértem Ponferradaba. Szállásom a város elején lévő Refugio San Nicolás de Flüe lett.

Ahogy a kilométerkő is mutatja, már csak 202,5  km van hátra. Holnap átlépem a 200-as határt.

Éjjel nem hinném, hogy horkolás lesz, mivel csak négyen vagyunk a szobában. Én, Fee, és még két hölgy. Fee meg is jegyezte, hogy de jó dolgom van. Jó bizony. De még mennyire.

Ismét a szokott időben keltem, háromnegyed hét után. Anikó még a szobában volt, készülődött. Iszonyú éjjelünk volt. Horkolás kánon volt a szobában. Nincs mese, vennem kell egy pár füldugót. Lementünk a konyhába, megnézni mi van a hűtőszekrény legfelső polcán. Ilyenkor reggel lehet csemegézni, mert ezen a polcon hagyott ennivalók mindenkié. Összejött belőlük egy finom szalámis, sajtos, olivás szendvics. Kiegészítve egy teával jó kis reggeli lett.

Együtt indultunk el Anikóval. Sokat beszélgettünk az úton. Elmeséltük egymásnak eddigi életünket. Sajnos az életében volt sok szomorú rész. De az azóta eltelt évek sokat segítettek. Megtudtam, hogy járt Ausztráliában, és Új-Zélandon is.

Közben elértünk egy kis kápolnát, Murias de Rechivaldót. Most kivételesen nem gyújtottam mécsest, nem volt aprópénzem.

Az első utunkba eső faluban nem reggeliztünk, csak a következőben álltunk meg egy hangulatos kis étteremben. Itt találkoztunk Andival is. Együtt reggeliztünk meg. Egy néni is bejött az étterembe, aki valószínűleg hozzátartozó lehetett. Nem lehetett nem lefényképezni.

Sok kőház van ismét a falvakban, egyik szebb, mint a másik. Sok házat díszítenek a kagylóval.

Anikó csak El Gansoig jött, mert kevesebbet akart menni, tartalékolt a hegyekre. Miután bekísértük a szállására, Andival folytattuk utunkat. Sokat megtudtam róla is. Kiderült, hogy Ő is erdélyi, nem is messze Kolozsvártól. Ugyanakkor költöztek ők is át Désről, mint mi. Jó pár éve viszont Olaszországban él. Utunkat különböző díszítések tették színesebbé.

Annyira változott az időjárás, hogy hol felvettük az esőkabátot, hol le.

Beérkeztünk Rabanal del Caminoba, ahol Anditól is elköszöntem. Ő csak odáig ment. Folytattam tehát egyedül az utam Foncebadón felé. Utam köves, sziklás út volt, hegynek fölfele. Megálltam egy kis pihenőre egy ivóvíz kútnál.

Végezvén a pihenővel épp indultam volna, amikor a műúton feltűnt egy különös társaság. Férj, és feleség a kutyáikkal, Franciaországból. Szívesen bemutatták a háromkerekűt, régóta szerettem volna kipróbálni. Nagyon könnyű volt vele tekerni fel a hegyre. Lehet, hogy beszerzek egyet.

Utam végéhez közeledvén esni kezdett. Igaz, nem volt az a nagy eső, inkább csak párás szemetelő. 1439 méter magasan fekszik Foncebadón. Egykor kihalt volt, de mára újra lakják, igaz többségük zarándok. Állandó lakosa csak 5 fő. Még sok ház romjai látszanak. A szállásom hajdan templom, ma már szállássá átalakított épület volt. Egy kedves amerikai házaspár fogadott, önkéntesek voltak.

Volt egy kis bolt is, benne minden, ami egy zarándoknak kell.

A szálláson szóltak, hogy közös vacsora hétkor. Mivel csak öt óra volt, szundítottam egyet.

A zarándok útlevél jelenleg így áll a pecsétekkel.

Vacsorára lencsefőzelék volt kolbásszal, második fogásnak itáliai pasta, desszertnek dinnye. Mindehhez természetesen finom vörösbor. Az edények elmosogatását vállaltam. Vacsora után átmentünk a szállás elkülönített részére, ahol egy 8 nm-en elkülönített részen egy mini templom volt berendezve. Mindenki elmondta saját nyelvén a miatyánkot, majd aki akart mondott pár szót. Majd mindenki nyugovóra tért.