Tegnapi naphoz egy kis mese, mely elmaradt. Santo Domingo de la Calzada városa híres a baromfipárról, melyet a templomban őriznek. De hogy honnan is ered e legenda. Lássuk.

Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, élt a 14. század körül egy német zarándok, akinek a szülei alapították az első megállót Santo Domingóban. A fiatalember megtetszett a gazda lányának, ám a srácnak nem jött be a menyecske. Erre válaszul a csaj lopással vádolta. A srác kötélen végezte. Mire vissza tértek a szülők, a település szélén találták élve a srácot, mivel Santo Domingo válla tartotta. Erre beszámoltak az épp csirkét vacsorázó bírónak, aki azt mondta, hogy a srác annyira halott, mint a sült csirkék a tányéron. Erre az állatok nagy rikácsolással életre keltek.

Ennyit a meséről, azonban a szállás udvarán őrzött kakasok valóban rikácsolással ébresztettek. Amúgy is füldugó nélkül aludtam, melyet a szobámban lévő horkolók próbára is tettek. Nem volt egy nyugodt alvás.

Mára 23,5 km várt, a cél Belorado. Ez már Kasztília - Leon körzet. Az eddigi Logronoig Navarra, és Logronotól idáig La Rioja autonóm körzet. Ma fogok belépni Spanyolország éléskamrájába. Kifelé a városból bepillantást nyerhettem a spanyol pásztorkodásba.

Közben ilyen útitárs is volt.

Ha már az útitársaknál tartunk. A mai ismerkedés: Danuta Németországból, és Conan Írországból.

Conan meghívott minket egy-egy kávéra az első megállónál, Granónnál. Utána végig beszélgettük az utat. Írként szimpátiából hordja a baszk zászlót. Erdélyre is hasonlóképpen gondol. Danutának megemlítettem, hogy nekünk is van egy olimpikon Danutánk. Közben meg-megálltunk egy két, helyen. A locsolásról egyből kiderült, hogy mindhármunk egyik kedvenc filmje az Út a vadonba (Into the wild). A szitu, amikor a locsoló alatt borotválkozik a srác. Conorral be is mentünk. Somewhere over the rainbow.

Közben átmentünk a határvonalon, ezennel hivatalosan is Kasztíliában voltunk.

Villamayor del Rioba beérve tartottunk egy kis pihenőt, volt időm fényképezni is.

Kifele menet furcsa érzésem volt, hirtelen hiányérzetem támadt. Nem volt nálam a botom, a kútnál hagytam, spuri vissza. Danutától és Conortól elköszöntem. Bakancsban, fájó lábbal lenyomni egy sprintet nem túl jó érzés. De a bot végül meglett, immár másodjára Pamplona után. Eléggé egyedi, sokat úgy sem tudták volna rejtegetni. A lopás amúgy sem jellemző a Caminón. Bár az ördög sosem alszik.

Következett az utolsó napi szakaszom Beloradoig, mintegy 5,5 kilométer. Természetesen ismételten learatott gabonamezők mellett, tűző napon.

Szállásnak ismét egy medencével rendelkezőt néztem ki magamnak. Rögtön a település elején volt. Itt találkoztam újra Laurával és Pacoval. Továbbá itt szállt meg Jun, Vincenzo, Kevin is. Megannyi régi ismerős.

Napi rituálé elvégzése után csobbantam a medencében, majd neki álltam a blognak. Sajnos akadozott a wifi, ezért csak félig lettem kész. Közben Laura és Paco szólt, hogy a város főterén fiesta kezdődött, nem-e nézném meg. Megragadtam az alkalmat, nem bántam meg.

Előtte megnéztük a holnapi útvonalat. Hírességek tenyér, és talp lenyomatai mutatták az irányt, akik végigjárták a Caminót. Emilio Estevez, Martin Sheen, Vicent del Bosque.

Magáról a fiestáról annyit, hogy hasonló a mi ünnepeinkhez, mármint ami a vursli részét illeti. A többiben teljesen eltér. Telis tele volt a város főtere. Emberek különböző ruhákba csoportokat alkottak. Beültünk egy pofa sörre egy bárba, ahol „Misi” is csatlakozott. Közben ment a zene, özönlött a nép. Fiatalok, középkorúak, idősek, mindenki kint volt. 

Éhesek is lettünk, úgy döntöttük e problémát orvosoljuk. Az egyik étteremben tettük ezt, én egy paellát ettem első fogásnak, másodiknak krokettet salátával és hasáb burgonyával. A felszolgáló hölgy pedig Elena volt, Máramarosból. Kicsi a világ. 

„Hazafele” kicsit beszélgettünk, Lauráéktól meghívást kaptam Valenciába. Paco ígért egy „igazi” paellát. Úgy döntöttem, következő utamon élek a meghívással. A fieszta tűzijátékát már nem néztük meg, lusták voltunk kimászni. Amúgy is láttam már elég tűzijátékot az elmúlt 15 év során.

A tegnapi kemény nap után a mai egy könnyebbnek ígérkezett. A Nájera - Santo Domingo de la Calzada közötti távolság "csak" 20,6 km. Santo Domingo de la Calzada. De szép kimondani. Tudnak ezek a spanyolok.

Tegnapi naphoz még beszúrnék egy-két képet. A srác a kutyával már túl van 800 km-en. Ez a második zarándokútja, ugyanis Spanyolországban több is van. A kutya csak pihent. Le a kalappal előtte. A srác azt mondta, hogy csak minőségi "jutalom" falatokat kap a kutyus. Mindezt nem értettem volna meg, ha nincs "Misi". 

Mire felébredtem, Gábor már nem volt a "helyén". Időben keltem, szokásos készülődés. Most Paco dicsérte meg a botom. Minden nap megdicsérik sokan, tetszik nekik a bot is, és a története is.

A mai napon útitársam nagyon nem volt, tudtam kicsit gondolkodni. Időközben meglett a 200-ik kilométerem. Készítettem egy kis összegzést. 9 nap, 200 km. Hála Istennek különösebb baj nélkül. Vízhólyag nincs, hála a zoknimnak, bakancsomnak. A csípések kezdenek rendbe jönni. Kis nátha még van. Torkom rendben. Lábam ma már jobban volt. A hátam, vállaim néha fájnak. De egy kis pihenő enyhíti. A hátizsákom nem az igazi. Azzal, hogy eltart a háttól - ami jó a szellőzés, izzadás miatt - eléggé kényelmetlen cipelni. A cuccokról pedig annyit, hogy van amit mindig, van amit gyakran, kevésbé, szinte soha, és egyáltalán nem használok. Utóbbiak közül selejteznem kell. Nem cipelem tovább. Ilyen a polifoam (isolir) matrac, egy két piperecucc. Mosószert otthagytam, elég a tusfürdő. Ha az is kifogy, jön a szappan. Maradt az övem is, mert iszonyú büdössé tud válni nap végére. 

Utam ma is szőlők között vezetett, mintha kicsit egyenlőtlen elosztású lett volna az a rézgálic.

Azofra volt a reggelim színhelye. A többség elment, új emberek tűntek fel.

Végig az eddigi utam mentén folyamatos a vízellátás a földeken. És a falvakban is, a vizesárkokban sokszor folyik a víz, különböző módszerekkel, zsilipekkel. A szülői házam, számunkra oly "kedves" szomszéd asszonyunk azt hiszem sokkot kapna ha ez ott is úgy lenne.

A táj eléggé sivár volt, sőt, alig akadt egy fa, mely árnyékot adott volna. Fogyott a víz rendesen.

Jól is esett egy kis frissítő kávé, melyet egy újabb donativo (adomány) rendszerrel működtetett ponton vehettem meg. A kép mindent elmond a mai helyzetről. A valóság tartalmát nem tisztem eldönteni.

Itt bakancslevétel, láb pihentetés következett. Megállt egy "brazil" japán is, vagy "japán" brazil Ki-ki döntse el. Evett, ivott, majd eltolta a biciklit. Nemsokára vissza tekert, hogy itt hagyta valahol a szemüvegét. Én voltam a szerencsés megtaláló. "thank you hungarian boy" Nem győzött hálálkodni. Mondtam, hogy egy képpel megelégszem.

Utam egy golfpálya mellett vezetett, majd következett utolsó előtti állomásom, Ciruena. Éles volt a kontraszt a két település rész között. Új- és ófalu. Utóbbi jobban tetszett. Itt újabb pihenő következett. Meg amúgy is fieszta idő volt. Meghívtam egy kávéra Paco barátját. A tulaj atletico szurkoló volt.

Utamat felülről is figyelemmel kísérték.

Immáron könnyebb léptekkel közelítettem célom felé, a szépen csengő Santo Domingo de la Calzada felé.

Ismét ismerősökkel futottam össze a választott Confradia del Santo szálláshelyen.

És magáról a szállásról. Eddigi legjobb szállásom. Semmire sincs panasz, amúgy sem vagyok egy finnyás fajta. De itt tényleg jó lenni. Junnal birtokba vettük a bőr ülőgarnitúrákat. Új ismerős lett Vincenzo a kolumbiai, a vacsorára főzött tésztáért hálás vagyok. Legközelebb én vendégelem meg egy lecsóval. Nadine (német leány), Eva (osztrák) és Deborah (angola). Még egy magyar szó fogadott, Kriszti részéről, aki félig svéd, félig magyar. Jelentem csodaszép az élet.

Eközben a zarándok kutyus az igazak álmát aludta:

Az eddigi legnehezebb nap

Logrono-Nájera közötti szakasz, 30,7 km. Kemény nap elé néztem. Előző este egy adag neocitrant (ezek a reklámok...) magamhoz véve készülődtem a lefekvéshez, mikor benyitottam a konyhába forró vízért. A helyiségben javába ment a dalolászás, az udvaron pedig duda szólt. Nagyon jó volt a hangulat. Az egyik ír srác egy balladát énekelt, libabőrös lettem.

Reggel a szokásos időben ébredtem, hétre el is készültem. A bakancs pucolása reggelre esett. Rendszeresen meg vagyok dicsérve a reggeli tiszta bakancsom miatt. Kevesen tisztítják. Tehát elindultam. Ilyenkor reggel szoktam pár fotót ellőni arról a helyről, ahol még nem jártam a városon, falun belül.

 Ötletet merítettem, ha egyszer varratnék magamra...

Utam folytattam, magam mögött hagyva Logrono óvárosát. Új tömbházak között vezetett utam. Közben meg-meg előztek kocogók, gyaloglók, kerékpározók. Sportos nép ez a spanyol.

A városból kivezető aluljáró falai mutatták a teljes Camino útszakaszt. Jó volt nézni. Következett a 18. állomás.

Az út egy duzzasztógát mellett haladt el, melyet egy kis tó követett, hasonló mint a mátrai Sástó, csak tele pontyokkal. Nekik is melegük volt. A vadkacsák úszkáltak a halak közt.

Közben új társam akadt, Kevin személyében, Colorado-ból. Még csak 30 éves, és volt már rendőr, tűzoltó, tanár, informatikus. Kiderült, hogy élt Hawaii-on. Álmaim helye - mondtam. Drága - mondta ő - egy fogkefe 5 dollár. Nem baj, van már fogkefém. Kevinnek kevés cucca volt. Egy táska, ami félig válltáska, félig rendes volt. Ilyet még nem láttam. Benne egy váltás ruha, fogkefe (5 dolláros), fogkrém, szappan, esőköpeny, alvóköpeny, törülköző, mobil töltő, meg egy két apróság. A táskán egy napelemes töltő. Ja, meg egy üveg vörösbor. Kevin tud élni. Most van először Európában.

Közben beértünk Navarrete-be.

Elhaladtunk a San Juan de Acre zarándokház romjai mellett.

A faluban megreggeliztem, kávéztam, majd bekentem magam, mert kezdett melegedni az idő. Reggel alig van 12 fok, kora délután meg majd 35 fok. Kezdtem érezni a jobb lábamat is. Kulacsok újratöltve, irány a templom. Bent ilyen látvány fogadott.

Az egész szín arany. Gyönyörű volt, de közben szomorú is. Mert amikor készült, gondolom akkor is voltak rászorulók. Ismét gyújtottam egy mécsest, most az otthon maradt szeretteimért. Kifele jövet pár fénykép következett.

Ezután ismét az autópálya mellett vezetett az utam. Tartottam egy rövid pihenőt, mielőtt beértem Ventosa-ba. Ott ismét egy rövid pihenő egy korsó san miguel társaságában. Megtudtam, hogy Ventosa már "betelt". Amúgy sem akartam megszállni. Célom az onnan még 7 km-re lévő Nájera volt. Ekkor volt 15:30.

Égetett a nap rendesen, fejemen kendő, textil pelenka az arcomon, rajtam napszemüveg. Közben a táj is változott. Tegnap óta már alig-alig szedreztem. Most szőlőből volt több, még nem szüreteltek. Én azért elkezdtem egy fürttel.

Útközben megelőztek - mint mindig - és feltűnt nekem a hátizsákon az ismerős jel, de annyira gyors volt, hogy nem tudtam elolvasni. Én meg annyira lassú voltam már, hogy nem tudtam utolérni. Becammogtam Nájera-ba. Fájt mindenem, bal lábam, hátam, vállaim. Szipogtam, poros voltam, szomjas voltam. De ugyanakkor boldog, mert eddigi legnagyobb távot tettem meg a Caminón. És ez elérte a Koppándi tanár úr által mért 30-as szintet is.

Már a városban több ismerőssel találkoztam, ilyenkor egy kézfogás, egy lájk, egy puszi, vagy egy pacsi szokott lenni. Beértem a szállóra, a Jakab Egyesület 92 ágyas szállására. Épp végzett az előttem lévő, amikor következtem. Miután bediktáltam a nevem, megszólított: "Szia Sándor, már kerestelek!" Ő volt előttem, a táskán, a jellel. A Budapesti El Camino de Santiago jellel, ami nekem, és Anikónak is volt. Anikó mesélt rólam neki, Gábornak. Gábornak, Esztergomból. Újabb magyar. És hogy teljes legyen a kép, itt volt Miguel is, azaz Misi.

Beszélgettünk egy jót a jól ismert San Miguel-ek társaságában. Közben vártam a soromra, mert Jun megígérte, hogy megnézi a lábam. Nemsokára következtem.

Átdolgozott rendesen, kiderítette, hogy a jobb lábszáramnál jelentkező fájdalom a combom tövénél kezdődik. Megmutatta mit kell tennem minden egyes pihenőnél. Lehet hogy tényleg kellett volna nyújtanom a futások előtt?

Ismét egy helyen voltam Laurával és Pacoval, "Misivel", itt volt az első nap megismert anya-leánya, Kevin, Jun. Alakul a kis társaság.

2014. szeptember 04., csütörtök 20:42

Végre utolértem magam. Logronoban vagyok, a 3. elmaradt napot írom, azaz a mait. Ha nem haragszotok most kivételesen elhagynám az írást, egy két mondatban szólnék, magyarázva a képeket. Tegnap baromi hosszú nap volt. Ahogy ma beértem kora délután, zuhany, 2 napi blog megírása következett. Majd kis városnézés, vásárlás vacsorára, vacsora jött. Lássuk tehát röviden, és tömören. De még mielőtt nekivágnék, hálás köszönet az én argentin drukker barátomnak, Istvánnak, aki reggel egy sms-el ébresztett. Németország-Argentina barátságos mérkőzés 2:4 Egyből jól indult a napom.

Ahogy elindultam 7 óra körül, szokás szerint hagytak el az emberek. Közben ilyeneket láttam.

A következő építményt régen a helyben elkészült juhsajt érlelésére használták. Ezt Mikeltől tudtam meg, aki baszk nemzetiségű, hazai pályán mozgott. Eddig 17-szer járta meg a Caminot. Nem semmi.

Ő mutatta meg a helyi fűszernövényeket, melyek mindenütt jelen voltak. Rozmaring és kapor.

Közben Mikelék is lehagytak, mert pihennem kellett. Kb. negyed óra múlva az mentén egy kis asztalnál egy nő és férfi árult kávét, és harapni valót. Ahogy kitöltötték a kávát egymás között románul beszéltek, kiderült Temesvárról jöttek.

A "temesvári" kávé után egyből jobban ment a gyaloglás. Folytatva a magyar és különböző nemzetek közötti ismerkedést találkoztam Arnolddal, aki kanadai-usa kettős állampolgár volt. Egy "világcsavargó" nyugdíjas, bár manapság már lenyugodott. Épp a Tongán készült tetkóját mutatja.

Közben megérkeztünk Vianaba.

Itt a város főterén megálltam reggelizni. A szokásos bagette yoghurtal. 

Kifele menet egy hajdan szebb napokat megélt templom.

Az úton Logrono felé ismét szőlő ültetvényen keresztül vezetett az utam. Finom volt, ahhoz képest hogy földet nem láttam. Minden csupa kő volt a tőkék körül.

És három óra felé beértem a szállásra, Logronoba. Ez a tábla fogadott. Ennyi van még hátra.

Következett a városnézés, vásárlás.

Hihetetlen nem, hogy miket nem talál az ember Spanyolország kellős közepén?!

A szállásra visszatérve Jun épp masszírozott. Legközelebbi napra nekem is megígérte. 

És végül a jól megérdemelt vacsora. A rántottát én, a "nemtudommit" Rasan készítette. 

Ráadásként Kingának és Nikinek, Buborék és Edison spanyol változata. Kicsit jóllakott szegény.

Nehéz dolgom van, mert tegnap nem volt erőm megírni a word-be a szöveget, egy nap után meg nehéz a gondolatokat összeszedni, de megpróbálom.

Szóval megébredtem a szokásos időben Estellába, reggeli. Épp ecseteltem egy németnek, hogy mondjuk a köszönöm-öt, amikor egy férfi "jó reggelt"-el köszöntött. Egyből felkaptam a fejem, hiszen nem hallottam csütörtök óta (08.28) magyar szót. Kiderült, hogy egy Magyarországon élő spanyol szerzeteshez van szerencsém. Miguel, de Misiként mutatkozott be. Végül nem magyarral találkoztam, de magyar szót hallottam. De a kérésem ismét meghallgattatott. 2.0 Úton kifele Estellából feltűnt az előttem gyalogló nő táskáján egy ismerős jelvény, mint amilyen az én táskámon is van. Nevezetesen a Budapesti El Camino Klub logója. És a tulajdonosa, Anikó, Budapestről. Egy amerikai úr társaságában teszi meg az utat.

Hosszasan elbeszélgettünk, egészen a vörösboros kútig.

Az Irache kolostor épületénél volt egy szomjoltó kút, két csappal. Egyikből vörösbor csepegett, másikból víz folyt. Mindkettő izlett. Elvileg a mellékelt honlapon meg lehet keresni, 2014. 09. 03. 08.15 óra körüli időben voltam ott.

Ezt követően újult erővel folytattam tovább Villamayor de Monjardin felé.

 Itt reggeli következett, és mivel volt wifi, nekikezdtem a blognak, de nem tudtam kész lenni, lemerült az akku.

A kerékpáros "zarándokok"-ról még nem beszéltem. Sokan vannak, nem mindig csengetnek. Állítólag már a quad is megjelent. No comment.

Mint látható ismét egy felhő sem volt az égen. Sőt, még fa sem a környéken. Páran a szőlőtőkék tövében pihentek. Ismét kértem, és gondolom kitaláljátok! Igen, jött a 3.0 Egy frissítő pont volt, kitelepült büfékocsi, sátor, szék, stb. Itt találkoztam Pannyvel, Tajvanról. Kicsit beszélgettünk, pihentünk, frissültünk.

Majd elindultam újra az előbb említett "feltételek" mellett. Mellettem a szőlőben folyt a szüret.

Néha magam is szüreteltem, és közben olvastam a jókívánságokat úton, útfélen.

Los Arcosba beérve tartottam egy kis sziesztát a bazilika falánál, majd be akartam jutni, de zárva volt. Akkor volt nyitva, amíg szundítottam. De viszont megtaláltam Sancho királyunk emlékművét.

Ha már Sanchonál tartottam, ugye volt neki szamara is. Hát találtam is egyet. De szegénynek se árnyék, se víz. Legszívesebben útjára bocsátottam volna, de kamera az volt.

Ezek után nekem se volt árnyék többet. Újra összefutottam Rasannal és Ta Sollal, egy koreai sráccal, és együtt nyomtuk le a Sansolig hátralévő kilométereket. Itt egy rövid pihenő, majd még maradt 0,5 km amit meg kellett tenni Torres del Rio-ig.

Eddig ez a nap volt a legnehezebb, 29,5 km volt. De a szállás, és a vacsorához járó medence kárpótolt.

A hölgy Laura, az úr Eduardo. Szobatársaim voltak. Mint az angol Cath és Haydn, és a dán Anita. Utóbbiak megdicsértek vacsora közben, hogy nem társalgok rosszul. Irultam, pirultam. Vacsora után gyors mosás következett, majd lámpaoltás.

Reggel negyed órával később keltem, már javában folyt a pakolászás körülöttem. Kicsit kapart a torkom, strepsils (ez itt a reklám helye) lett rá a megoldás. Kávé és műzliszelet után nekivágtam. Vizet nem vettem magamhoz, mert a Puente la Reinai kútnál akartam megtölteni a palackokat. Tegnap keveset töltöttem a városban, most rászántam még egy fél órát.

A városból kifele jövet egyre újabb és újabb emberek tűntek fel a láthatáron, akik természetesen megelőztek. Gondolom később kezdő zarándoktársak, akik beértek. De minek rohannom, nem? Élvezem a lelassulást. Az egyik új ismeretség is ekkor jött. Egy oklahomai család, teljes „menetfelszereléssel”. A kislány még csak 6 éves, de pár év múlva lehet visszajön a saját lábán. 

Maneruig az autópálya közelében mentem, néha át alatta. Napok óta erősítem a szervezetem vaskészletét a szeder evéssel. Ma reggel kiegészítettem szőlővel, és fügével. Gyümölcs napot tartottam. Maneruban egy kis nézelődés, rövid pihenő.

Következő kis település Cirauqui  már messziről látszott. Itt egy kis boltban reggeliztem, bagette és kiwis joghurt. Garantált színösszeállítás, fradistáknak ajánlom.

Tetszettek a kapukon lévő kopogtatók. És persze az örök kedvenc muskátlis ablak.

 Cirauquit elhagyva elém tárult a világ.

Az úton magyarral még nem találkoztam, de a nyomukkal igen. 

Az idő ekkor már majdnem dél volt, iszonyúan égetett a nap, egy réteg krém rajtam, de éreztem a spanyol napot rendesen. Mit nem adtam volna a tegnapi medencéért, erre tessék. Egy kis kőhídon átkelve patakot fedeztem fel, benne hűsölőkkel. „Kérd és megadatik.”

És aki a fényképet készítette, Rhasan, a német srác az első napról. Azt hittem rég elhúzott, erre ma találkoztunk. Azt mondta fájt a lába, lassított.

Apropó egészség. Kis helyzet jelentés következik. 5 nap és 114 km után egy kis hátfájást leszámítva nagy gond nincs. A torkomat említettem, azonkívül a benőtt lábkörmöm okoz kellemetlenséget. Valamint megjelent a hasamon egy, és a jobb karomon valami csípés szerűség. Kicsit viszket, kezelem fenisztillel (újabb reklám). "Valami" megcsíphetett.

A fürdés után Lorca következett, gyorsan átrohantam, semmi különös, meg hát már éhes is voltam. Estella 7,5 km-re volt.

Beérve az előtte lévő településre, Villatuertara, a szokásos híd fogadott.

Egy csoki-vanília fagyi után fél óra szundítás volt a templom kertben. Végül is szieszta volt, nem hiába találták ki ezek az amígók!

Estellába beérve szállást foglaltam a Parróquia de San Miguel albergueben.

Gyűlnek a pecsétjeim már a zarándok útlevélbe.

Egy gyors étkezés, és kávé elfogyasztása után nyakamba vettem Sancho Ramirez király városát.

Kicsit nosztalgiáztam is.

Ezt követően vissza a szállásra, elkészítettem egy "light"-os rántottát, és szundi következett.

„Hello hungarian boy!!!”

Így köszönt mindig az olasz srác, amikor találkozunk. Mert mindig összefutunk. Ezek szerint külföldön kell lennem, hogy magyarként tekintsenek rám. Pannóniában élő nemzettársaim többségéről sajnos ez nem mondható el.

Az éjszakám nyugodt volt, a szokásos tompa, halk horkolás füldugókon keresztül. Hatkor kelés, reggeli időben. Mivel előző este nagyjából össze szoktam pakolni, a bakancsot kitisztítani, így már csak az átöltözés, és a megszáradt ruhák elrakása van hátra.

Búcsút intettem Cizur Menornak, és a Máltai Lovagrend által fenntartott albergenek. Még sötét volt, amikor elindultam. A mai napi célom nem a könyv szerinti Obanos volt, hanem az utána levő Puente la Reinaban lévő Alberge Santiago Apóstol. Ugyanis medencéjük is van. Vágytam már egy csobbanásra. De addig is volt mit megtennem. Rögtön következett egy hosszabb rész emelkedővel Zariquieguiig, ahol rövid templomlátogatás, mécses gyújtás volt. A mécsest az én 92 éves nagymamámért gyújtottam.

Onnan tovább fel a hegyre, kacskaringós köves ösvényen, egészen a hegy gerincéig, ahol a következő látvány fogadott.

A hegyeken a modern idők Don Quihote óriásai forogtak, alattuk a modern idők Sanchoja vándorolt.

A hegyről lefelé menet, Uterga nevű faluban a főtéren lévő gyepfelület szinte csábított egy kis pihenőre. Lévén 11.00 óra, sziesztának is el lehetett nevezni. Itt találkoztam újra a japán sráccal. Rögtönzött masszírozást tartott honfitársának.

Időközben elviselhetetlen meleg lett, előkerült a zsákból a fényvédő krém. Már második napja kitűnő idő van, ahogy a Pireneusokat elhagytam. Obanosba beérve egy ünnepi forgatag kellős közepén találtam magam.

Már csak egy állomás volt hátra, a cél, Puente la Reina. Be a kisvárosba, át a történelmi városrészen, egy bögre víz a kijáratnál, majd át a csodaszép hídon. Tesó, csak neked!

A hídon átérve az útról letértem, és betértem a mai szakaszom végére. Soha nem örültem még ennyire egy medencének.

Lepakolás, zuhany, mosás, és jött a jól megérdemelt csobbanás. További lehetséges opciók: sör, vacsora, blog, alvás.

Larrasoana-Cizur Menor

Előző napi blog írást követően ellátogattam a larrasoanai templomba, esti misére. A forgatókönyv teljesen megegyezett az otthoni katolikus ceremóniával, de persze attól még egy kukkot sem értettem. De nagyjából tudtam mi következik. Az idő atya a végén valami szidalmat mondhatott a közösségre nézve, mert többen is hőzöngeni kezdtek, néhányan ki is mentek. Érdekes szitu volt.

A következő teljesítendő táv. Reggel ismét nem kellett ébresztő, valaki úgy döntött itt az idő az ébredéshez, és felkapcsolta a villanyt. Nyugodt éjszakám volt, köszönhető ezúttal is a füldugóknak. Bár egy kicsit így is hallatszott a horkolás, el lehet képzelni milyen lehetett volna nélküle. A szokásos reggeli sorozat teendő után felpakoltam, és nekivágtam.

Az eddigi útitársaknak nyoma veszett, de sebaj, jöttek újak. Rögtön egy belga, olasz, spanyol (leány, fiú, fiú) felállásban. Az olasz sráccal dumáltam legtöbbet. Meséltünk egymás életéről, munkájáról, országáról. Sajnos nem jó véleménnyel volt Magyarországról. Sajnálta, hogy kezdenek az emberek szélsőségesek lenni.

Tartottam egy rövid pihenőt, faltam pár falatot Zurain után, egy kialakított kempingben, velem szemben egy idős ember épp kosarat font. A reggelim után egy cseh nyugdíjas kémikussal gyalogoltam tovább. Vele egészen Pamplona főteréig össze-össze futottam. Pamplonába érve összeismerkedtünk egy angol leánnyal és sráccal. Velük a nap végén egy helyt is szálltam meg.

Pamplonába egy várkapun kellett belépni, kicsit egri dejavú lett hirtelen. A város tele volt turistával. Ha most ennyien voltak, mi lehet itt amikor a bikák előtt versenyeznek? Épp szieszta időben értem oda a főtérre, ezért én is nekiláttam az ebédemnek, mivel a wifi vadászat ismét nemleges lett. A padon ahol ültem helyet foglat egy ausztrál nő, szintén camino. Vele is társalogtam kicsit, csodálta a vándorbotot. Ezután rövid templom látogatás, majd újabb belvárosi séta. Nem siettem, mert onnan Cizur Menor már csak pár kilométer volt. Folytattam a sziesztát egy korsó San Miguel társaságában, majd megvettem a vacsorának valót. És itt ért utol az első szerencse. A botomat ugyanis a bolt előtt felejtettem, majd lazán folytattam utamat. Kb. fél kilométer után támadt hiányérzetem. Rohanás vissza, bot szerencsére a helyén volt.

Pamplonából kifele menet összefutottam egy Kanadában élő hollanddal, aki rettenetes akcentussal beszélt. Amikor megtudta hogy Magyarországból jövök, elmesélte, hogy az egyetemen tanított két magyart, akik a legjobb diákjai voltak. Ezt jó volt hallani.

Cizur Menorban a máltai lovagrend által üzemeltetett albergueben akartam szállást foglalni, reméltem, hogy van még hely. Épp utolsó előttiként érkeztem, utánam lévőt még beengedték, mást már nem. A második napi szerencse. A szálláson a megérkezés utáni teendők, majd újabb wifi túra, mely ezúttal sikerrel járt. Két napi blog pótolva, az utolsó (ez) már a szálláson íródik.

Wifi mellé járt:

Nem értettem, hogy mi, de finom volt. 

A szálláson újra összefutottam az angol fiatalokkal, akik vendégül láttak egy tányér lencse és tarhonya levesre. Fura párosítás, de finom volt. Vacsora közben újabb ismerős lett, egy angol leány személyében, aki részekre bontva járja a Caminot, közben szakdolgozatát írja a spanyolországi templomokból.

Kilátás Pamplonára a szállásról.

A szobában öten alszunk, én vagyok a legfiatalabb. Két francia, a kanadai-holland, és még valaki akit még nemzetiség szerint nem ismertem meg. Amúgy a mai nemzetiségek, az említetteken kívül kolumbia, brazil, jamaica, thaiföld, amerikai. Rengeteg amerikai (usa) van, lehet a filmnek köszönhető, lásd The way.

És végezetül ezt a képet Jancsinak szántam:

Folyt. köv.